Prohászka Ottokár: Farsang vasárnapra

III. Természetfölötti szeretet (1903)

K. T. U. ! Mióta a mi szeretetünk az Úr Jézus Szentséges Szívének jegyében áll, azóta a farsangi jdő különösen az engesztelő szeretetnek van szentelve. Ezt a szeretetet akarja fölkelteni bennünk az egyház ; azért a mai evangéliumban rávetíti lelkünkre a passió árnyait; lélekben elkísérjük az Ür Jézust, aki felmegy Jeruzsálembe szenvedni. Azonkívül a mai mise leckéjében felolvastatja, elszavaltatja, elénekelteti a szeretetnek himnusát, melyet Szent Pál írt és élt : elmondja, hogy mi a Caritas, hogy mily kincs, mily boldogság; «Caritas patiens est, benigna est, Caritas nunquam excidit». Mikor ezeket halljuk, lelkünk elé lép Szent Pál izzó, tüzes lelke ; szeretetet lehel s szeretni hív föl. Magasra emelkedik, sicut aquila provocans pullos suos, mint a sas, mely izgatja, hívogatja a magasba a fiókjait. Valóban mint aquila, nem mint búgó gerlice tűnik fel az apostol, s hogy szeretete csakugyan ilyen, hogy nemcsak érzelem, hanem csupa erő és tett, azt az apostoli élet távlataiból látjuk, melyek fölséges alakja körül nyílnak. Gyönyörködünk ezen a lelken, mely sírni tud elkeseredésében és bánatában, mely panaszkodni tud, mint az édesanya s ki nem fogy sem szeretetéből, sem gondjaiból, elvisel mindent s nem törik soha, frangit, non frangitur. Szent Pál lelke e részben valóságos kincsesbányánk. Gyönyörrel és kincsvágyó lélekkel ereszkedünk beléje, mert felcsillan gondolataiban és életének történetében a szeretet gyöngye s az áldozatos lélek aranyfonala.

Itt lehet szeretetet tanulni; hevülő, emésztő, könnyező, bánkódó, nagylelkű szeretetet, s az apostol szívesen vállalkozik tanítónknak; nincs forróbb vágya ; kérdezzük meg tehát őt, hogy mit tesz s mint kell szeretni.

Aki tudni akarja, hogy mit tesz szeretni, az ne nézze a definíciót, ne kérdezze az észt, kérdezze a szívet. Ha az észt kérdezi, kap két hideg szót; azt mondják : szeretni annyit jelent, mint jót akarni. De az ember érzi, hogy az ilyen szeretet csak a könyvben van meg, a szívben máskép van; akarni, az hideg szó, hideg, elvont fogalom s olyan a szeretetben, mint a csontváz az örömtől repeső vagy a bánattól agyonkínzott emberben. Olyan szeretet, mely csak jóakarat volna, sehol sem létezik; ahol létezik, ott szenved, fél, csügged, lelkesül a lélek. Tehát hagyjuk az elvont fogalmakat; hagyjuk a szerény jóakaratot, s tekintsük meg a szeretetet, amint él és ég, s ne féljünk ezzel az eleven szeretettel lépni Tsten elé. Különben is furcsa jelenség, hogy mikor Istent szeretni vagy bűneinket bánni akarjuk, egyre oly halvány, elvont fogalmakkal dolgozunk, melyek szíveket nem gyújtanak. Mintha bizalmatlankodnánk érzelmeink iránt, vagy profán megnyilatkozásnak tartanok az Istennel szemben. Félünk talán, hogy érzelmeink, amelyek boldogságunkat s erőnket képezik, az indulat rohamosságában vagy a vigaszok édes élvezetében elfeledtetik velünk az észszerű és kötelességtudó cselekvést; félünk talán, hogy az indulatok virágok lévén a szív kertjében, elbódítanak majd minket illatukkal? Félünk, hogy mikor tettre kerül a dolog, az érzelem illatos ködfelhője szétfoszlik, a virágos lepel eltépődik s a lélek gyöngeségében magára marad? Meglehet, hogy a reális erény szolgálatában sürgetjük az elvont fogalmakkal adott meghatározásokat, s arra a kérdésre, hogy mi a bánat, azt mondjuk, hogy akarat, mellyel kívánjuk, hogy bár meg ne tettük volna, amit tettünk ; ha azt kérdezik, mi az igazi, tökéletes szeretet, azt mondjuk, az a szeretet, amellyel a legfőbb jót önmagáért szeretjük. Valóban ilyenkor látja be az ember Kempis Tamás ama szavait: «melius est sentire compunctionem, quam scire eius definitionem». Jól tesszük, ha azt a szeretetet és bánatot kívánjuk, melyet érezünk ; kívánjuk bátran, keressük bátran, folyton ; s ha az Ür Jézus elé lépünk, ne vessük le lábainkról az érzelmek saruit. Mert ha valamivel szabad az Űr Jézus elé lépnünk, mindenesetre egész szívvel kell hozzá közelednünk. Hozza el magával a lélek szívét, indulatát, szenvedélyét, szenvedélyes szeretetét, mely tud csüggedni és lelkesülni, remélni és kérni, várni, tűrni és könnyezni.

Az egész szívet kell Isten elé hoznunk. E részben nagy kincs nekünk a Szent Pál lelke, az a lélek, mely hódító apostol s nem találja nyugtát sehol, s ugyanakkor azt mondja magáról, hogy olyan, mint a dajka, úgy szereti híveit, úgy tud alkalmazkodni, mint a dadogó anya, aki azért dadog, hogy gyermeke beszéljen. Olyan lélek ez, hogy a halálba kívánkozik, mert nincs a világon öröme, de aki ezzel a síró lelkülettel szívesen bejárja a világot, hogy mentsen embereket. Ez a lélek amily erős, olyan édes, s amily természetfölötti, olyan természetes. Szeretete erős mint az apostolé, s lelkes mint a prófátáé ; viharok szántják ; szenved, csügged, elborul s ismét kiderül és élvez s a harmadik mennybe ragadtatik. Semmiféle szenvedéstől sem ment, százkilencvenöt botütés görnyeszti hátát; üldözik, elfogják, szeretik, gyűlölik, s ő mindenen győz.

1. E természetfölötti szeretetben két irányzat van ; az egyik gyengéd: a szenvedő, a résztvevő, a lágy szereteté; a másik az erős, az izzó, a küszködő szereteté; az egyik inkább passzív, a másik inkább aktív. Az egyik a concupiscibiíisnek jellegével bír, mely mézzel dolgozik, a másik az irascibilis jellegét ölti fel, mely kővel, karddal, tűzzel dolgozik. A természetfölötti szeretet mind a két irányt zárja magába, s maga Szent Pál sorolja el a szeretetnek e kétféle jelzőit: «Caritas patiens est, benigna est ...» s épúgy «plus anhelat quam valet, omnia credit, omnia sperat». Első jellege pedig ép azért, mert gyengéd, finom, érzékeny, az, hogy szenved : «Caritas patiens est». Aki szeret, az szenved. Ez érzelemnek eleven kommentárjai a mi szentjeink. Hogy tudnak ezek a szentek szeretni; a szív bensőségével fordulnak Jézus felé ; úgy szeretik őt, ahogy a szeretet szeretni szokott, gyengéden, félve, tapadóan. Hogy félnek, hogy nem szeretnek eléggé, hogy szeretetük lehűl; félnek, hogy az Úr nincs velük megelégedve s hogy majd elvonul tőlük; gondolataik úgy járnak feléje, mint szemeik : oculi nostri semper ad Dominum, s e szemekben annyi önfeledés s a szeretett arcnak oly lázas tükrözése ég. E szemek a mélybe hatnak, a lélekbe, a szívbe s érzik, hogy beléjük ég az Űr Jézus Krisztus arca. Ezek az izzó, lelkes, szerető lelkek. Vizsgálják meg, k. t. u., ezeket az alvajáró lelkeket; nézzék ezeket a szomnambulákat, kik köztünk járnak, mialatt egy teljesen más világban élnek. Nézzék ezeket az elragadtatásban éneklő lelkeket! Veszik észre, úgy-e, hogy ezek mind az «Enekek énekét» éneklik? Nézzék ezeket a túlérzékeny médiumokat, kik mind az Isten szeretetéről beszélnek, más iránt érzéketlenek. Bármi történjék velük s körülöttük, nekik csak egy feleletük van : szeressük Jézust! Ezek a szentek mindig betegek, idegesek ; ám legyen, máskép szinte lehetetlen ; akik az Űr Jézust úgy szeretik, azoknak kell idegeseknek lenniök. Hol van az a gyönge sodrony, mely a túlerős villamos áramtól el ne olvadjon? Hol van az a szervezet, mely kibírja az Űr Jézus izzó szeretetét? Betege lesz a szeretetnek. Kiszökik a szívük helyéből, szívdobogásban, mindenfélében szenvednek, olyanok, mint Néri Szent Fülöp, kinek három oldalbordája van kifeszítve ; annyira lüktetett szíve ! De csodálkozzunk-e azon ! Hát hol az a gép, melyet túlnagy erő össze ne törne?

Ennek a tüzes, önfeledett szeretetnek legszebb vonása a résztvevő szeretet Jézus iránt. Az Isten-szeretet is «Caritas patiens»; máskép nem lehet; az Úr Jézus is résztvevő szeretettel jött a világra, svele szemben minden szeretetnek résztvevő szeretetté kell változnia. A kereszt alatt csak résztvevő szeretetnek van helye; s a világban is nem lesz szív, mely Krisztust mint atyját, nevelőjét, jegyesét szereti, mely ne szenvedne valóságos kínhalált, midőn Krisztust bántalmazva, érdekeit sötét éjbe borítva látja. Az ilyen lélekben fölsír a szeretet s hivatva érzi magát kárpótolni az Urat minden bántalomért, minden megvetésért: ecce ego, itt vagyok Uram én, én, aki szeretlek, imádlak tégedet s ki forró szívemmel e nagy jégmezőt megolvasztani s kertté varázsolni kívánom. A Szentséges Szívnek tövis helyett ők akarnak fakasztani virágot, ezeknek a sebzett és fájós lábaknak ők akarnak teríteni puha szőnyeget és fölajánlják e célra, Jézus Szíve engesztelésére önmagukat, vérüket, mindenüket. Ettől a részvéttől izzva jár a mezőkön Assisi Szent Ferenc, keresztről nevezett Szent Pál; meg-megállnak, mereven néznek maguk elé s csak azt hajtogatják : szeretet, szeretet, keresztre feszített szeretet, melyet nem szeretnek. Megindulnak, megint megállnak ez eszelősei a szent szeretetnek !

K. t. u., kegyetek fiatal lelkek, itt vannak a szemináriumban, mely annak a gyengéd, engesztelő szeretetnek veteményes kertje. Ebben a kápolnában, a szentáldozásokban eleget kell tennünk az egész egyházmegyében elkövetett tiszteletlenségért, hidegségért és szentségtörésekért. Ebből a házból kell kiindulnia annak a melegnek, amely fölmelegítse a megdermedt szíveket; innen kell kicsapnia annak a tűz-lángnak, mely az érzéketlenségbe merült lelkeket fölvilágosítsa és fölgyújtsa. Ide kell futnia Krisztusnak, ez legyen az ő menedék-köve! Ha az isteni Megváltó nem talál szeretetet kinn, itt kell neki szeretetet találnia. És mily szép dolog volna, ha százhatvan buzgó kispap őszintén résztvevő, az Ür Jézus szeretetét engesztelő szívet hordozna magában. Mily nagy, mily fönséges reményeket és megnyugvást támaszthatna kegyetek szívében e körülmény hivatásuk iránt. Ügy-e, k. t. u., föl kell húzni azt a húrt a szívben, mely résztvevő szeretettől rezeg, fel kell szítni azt a lángot, mely lelket melegít. Mindenkinek már becsületből is engesztelő lélekké kell lennie; mert ha itt a szemináriumban, zárt falak közt nem is vétkezünk, ez nem nagy érdemünk; hogy érdemünk legyen, mások bűneit kell törlesztenünk.

2. S most még valamit a szeretetnek másik irányzatáról, melyet tulajdonkép máris jellemeztem, mikor a szeretet engesztelési vágyáról szóltam. Mert hiszen az engesztelés a törekvő, a szeretett Jézusért harcra s áldozatra szánt léleknek érzelme. Míg tűr, sír és szenved, addig passzív, de mikor fölébred s kiáll a küzdtérre, akkor már küzdelmes, már aktív. Minden szeretet aktív is. Összehasonlíthatnám e szeretetet a vashídnak íveivel, melyek a teher alatt nyögnek, de feszülnek is, hogy ellenálljanak a rossznak. A szeretet is hordozza a világ bűneit, sok embernek hálátlanságát; mint ahogy az isteni szeretetről elmondották : ecce agnus Dei, qui tollit peccata mundi. De azért a szeretet nem ernyed el, nem gyöngül e l; mikor szenved is, akkor sem veszít erejéből, hanem lelkesül. A szeretet, ha meg is olvaszt minket, azért olvaszt, hogy erősebbek, nem hogy gyengébbek legyünk. Hasonlít a gyertyalánghoz, mely megolvasztja a viaszt, de azért olvasztja, hogy tűz legyen belőle. Hasonlít az olvasztott vashoz, mely olvadt állapotában nem veszti el erejét, csak keménységét vesztette el, hogy jobban alkalmazkodhassak. Ilyennek kell a mi szeretetünknek is lennie, erősnek, áldozatosnak, hősiesnek.

K. t. u ., ezzel a szeretetlel lépjünk az isteni Megváltó elé és ajánljuk fel ezt a három napot folytonos imádásul és engesztelésül.

Kérjük föl kísérőül Szent Pál szellemét. Csengjen szívünkben, lelkünkben a szeretetnek nagyszerű himnusa, melyet a misében ma olvasunk. Tekintsenek azokra az engesztelő, lángoló szentekre s tartsák nagy megtisztelésnek, hogy adorálhatnak ! Buzdítsák föl magukat, mondván : rossz a világ, én akarok jó lenni; nem önhittségből, hanem kegyelemből mondjuk ezt. Terméketlen a világ, én akarok terméketlen földből illatos virágot fakasztani. Minden virág, amily egyszerű és igénytelen, oly szép és kedves s az ember szemét és lelkét megvigasztalja. Ily áldozatos, epedő lélekben, habár csak olyan, mint a mezei virág, telik kedve az Űr Jézus Szentséges Szívének. Ezen Szentséges Szív hív minket; accedamus cum l'iducia ; ajánljunk föl neki engesztelő, résztvevő szeretetünket, hogy az isteni Megváltó adjon érte cserébe hősies lelket, igazán apostoli hivatást!