Prohászka Ottokár: Karácsonyi hit. (1925)

Szent, édes karácsony ! Édes Jézus ! Hogyan is bírta el idegzetem, hogy ezt a mondatot kimondani, hogy ezt a nagy hitet mint szent valóságot állítani merjem, azt, hogy ez a csecsemő az Isten ! Mintha villamos áram cikáznék végig rajtam, mely minden vezetéket eléget, — mintha őserő szorulna belénk, melyet nem birunk el.

Igen, így vagyunk valahogy e hittel; beszakad a lelkem alatta !

Pedig mégis csak vallanom kell e hitet, mert ő mondta, hogy ez így van. S Istenem, mi minden van, amiről nem álmodtunk, ami mégis csak van. Minél jobban mélyedünk el a nagy valóság valamelyes szemléletébe, annál inkább érezzük, hogy a lét titok is és hihetetlen valóságok egyeteme is. Hát ez is itt egy darab valóság, sőt minden-valóság, melyről a kinyilatkoztatás ellebbenti a titkok takaróját. Csakis egy csücskét a nagy éjféli takarónak, s onnan tör ki az a vakító fény, mely azt égeti bele az emberiség lelkébe, hogy ez a csecsemő az Isten !

Mi is odaálltunk a betlehemi barlang elé ; be-bekandikáltunk s kérdeztük : Ki az ott a jászolban, a pólyákban, a szegénységben, az igénytelenségben s mégis angyalarcok fényes keretében? Ki az? Próféta talán, vagy Illés ; vagy maga a Messiás? Ki ő? Kinek tartják őt azok, kiknek nem lett fénylő a szemük? Kinek tartják őt Friedrich Strauszék, vagy Nietzschéék s Marxék, ezek a sötétségbe lekonyult üstökösök? Némelyek ennek, mások annak ; zseniális embernek, prófétai, látó szellemnek ! Ez az ő divatjuk, a léleklemángorlóké!

Mert ők mindent saját fogalmaik rőfjén mérnek s mindennek megszabják a mértéket, hogy eddig s ne tovább ; s nem veszik észre, hogy kacagják ki őket minden bokor, fa és szikla mögött a nimfák, s hogy vág rájuk grimaszokat a nagy Pán a mezőkön s az erdőkben, s minden faun, mintha megkergült volna, úgy táncol s kiabál: hát ezek azok, akik mindent tudnak s akik nem is iccével, hanem meszellyel mérik a bölcseséget I Istenem, hogy mi minden van, s hogy mi lehetséges, ha azt az Isten akarta? S nem akarta talán épen azt, hogy csúffá teszi az elkapatott embert? ! De igen, ezt akarta ; hisz ilyesmit mond s ír már Szent Pál a korinthusiaknak.

Minek kell tehát tartanunk nekünk, e kis hadnak, kik nemcsak a kis belátások istálló-lámpásával, hanem a kinyilatkoztató nagy akarás és nagy cselekvések fényénél igazodunk el? Minek kell őt tartanunk nekünk, kik a betlehemi istállólámpással világítunk magunknak? Mi azt valljuk, amit Szent Péter vallott s amit vele az egész kereszténység vall: «Te Krisztus vagy, az élő Isten Fia».

Ezzel a boldog, ezzel a meglátó lélekkel megyünk hozzá a barlangba, s gyermekek leszünk ebben a nagy hitben s egyszersmind a legmerészebb, de legszükségesebb szinthézisek megcsinálói! Isten akarata, hogy ily hitet formáljunk s e hitben magunknak egy nagy csodavilágot alkossunk. Istent a világba — ezt a szinthézist megcsinálta a pogányság is ; de Istent a jászolban fekvő s pólyákba takart gyermekbe -— ezt a szinthézist megcsinálta a kereszténység s megcsinálja mindenikünk, kik Krisztusban hiszünk.

Mert Krisztusban hinni nem annyit tesz, hogy Krisztus páratlan géniusz, hogy virágba faka'dó szellem, hogy evangéliumi énekes ; hanem Krisztusban hinni azt teszi, hogy a barlangban Isten született, s hogy a csecsemő révén testvérünkké lett, hogy azáltal fölemelte s kimondhatatlanul megnemesítette az emberiséget, hogy meglelkesített embert s életet, édesanyát s gyermeket, családot és otthont, s hogy örök reményt s szent vágyat oltott belénk, azt, mellyel Isten s a végtelen, örök élet felé nézünk.

Istenem, Istenem, nem tántorodunk-e meg ettől a nagy hittől, a súlyától, a terhétől? Dehát máskép nem tehetünk, s végre is minden következtetést kell belőle levonnunk. Azt is, hogy a megtestesülés által kiegészítést nyert a természet, s főleg, hogy valamiféle befejezettséget a nyugtalan szellemi élet. Itt az Isten — csecsemő-testvérünk ; no hát csend és nyugalom legyen kutató, töprengő, sőt sokszor önmagát marcangoló tudatunkban ! A szellemi világ, az a nagy erdő, mely csupa törzs volt lombkorona nélkül, vagy ha volt rajta ág, hát csak olyan volt, mint a lebotolt akácé, most végre tud hajtani, s új életvágy s életkiindulás ingerli. Minden egyes ember rózsa volt, melynek tövisei nem a száron, hanem a virág szirmai közt voltak, hogy szépségét foszlányokká hasogassák. Igazán, ha tiszták s ideális embereknek készültünk lenni, veszélyben forogtunk, hogy önkínzó, önmagunkat marcangoló flagellansokká legyünk !

Ó, be jó, hogy megjelent köztünk az ág, az oltóág, az új élet, az üdvösség, az erő, a tisztaság s a szépség ! Ez ő mind, s aki meg akarja találni, az fogadja el az evangéliumi útmutatást, mely így szól : «S ez leszen nektek a jel : találtok egy kisdedet, pólyákba takarva, jászolba fektetve». Ez a jel. Ügy-e különös egy jel. Mintha azt mondaná : Isten úgy jelentette ki magát, hogy meztelen szegénységben, meztelen kisgyermek lett! Szent jel, tehát hieroglif, nem a nyirkos barlangfalakra írva, hanem a gyermek csillogó szemeiből felénk villogva !

E jelzések mind egyet mondanak, azt, amit Aristoteles s a görög filozófia nem tudott s amitől az új pogányok is aposztatálnak, azt, hogy az Isten szeret, s hogy úgy szeret, hogy ember lett, s hogy e szeretetében halálig áldozatos lesz. Ennél nagyobb, de szükségesebb biztatás nincs. Fogadjuk el s örüljünk neki s éljünk belőle !