Prohászka Ottokár: A karácsony kegyelme. (1907)

«Üj világot a bukott, romlott világ helyebe», ezt hirdeti az új ember, ki ma született, az Ür Jézus Krisztus. Az a bukott, romlott világ nem a mechanika, nem a fiziológia világa, bár számtalan árnyék borul a bukástól a lét e rónáira is, de a romlás nem ezeket, hanem az erkölcsi világot érte. Ez az erkölcsi világ dűlt az ősbűnben romba s lett a szép, ragyogó, erőteljes természetnek legsötétebb része, mely iránt bennünk is legkisebb a bizalom. Állhatatlanságát, kiszámíthatlanságát egyre panaszoljuk, bukásait s botrányait szinte megszoktuk. Áz emberi géniusz itt tanulhat akaratot, itt ébredhet öntudatára a szomorú ténynek, hogy minél eszményibb iránya, annál tehetetlenebb maga az irány hirdetője, az ember. A kimerültség, a bátortalanság hangulata borong lelkén s úgy tekint az erkölcsi világra, mint viharjárta, hajótöréses tengerre, mint nagy temetőre. Skeptikusok s pesszimisták e szomorú tengerre, e gyászos temetőre mutatnak, bűneik s blazirtságuk sötét bizonyítékait szedik le minden Nvrack-ról s gúnykacajukat visszhangoztatják az erkölcs temetőjének sírkövei; élvezettel vetkőztetik le a közéletet is az immorál mezítelenségére, s az elveknek s a nagyhangú szólamoknak élettel való cáfolatában reámutatnak az ellentmondás s a farizeizmus komédiájára. A kultúrvilág nekik az egész vonalon a hazugság iskolája, mely nem erkölcsiséget, hanem raffinált bűnt nevel.

Az erkölcsi világ e törésföldjére, e romok közé lépett az Ür, hogy a világot újjáteremtse s a romokat fölépítse.

A karácsony a köztünk megjelenő megváltó akaratnak bemutatkozása ; hajnalfénye ott gyulladt ki Ádám penitenciájában, mert már az első bűnös megtérését is Krisztus kegyelme eszközölte, de napkelte az újjáteremtő isteni akaratnak karácsony napján van. E napon jött közénk az Istenember, e napon lépett az új világnak eszménye s alakító elve közénk.

Gyöngeségünk öntudatában alázatos örömmel vesszük e hírt s szemléljük az újjáteremtés nagy tényét. A skeptikusok nem mondtak nekünk újságot, s ha a statisztikáról van szó, mely bűnt s botrányt elkönyvel, adataival átlag megegyezünk ; sőt a világ gonoszsága s romlottsága a mi szemeink előtt tán mélyebb, miután mi áteredő bűnben hiszünk, s hisszük azt is, hogy a tisztulás után is nagy bennünk a romlás hatalma; de a karácsony világossága skepszissel s blazirtsággal szemben két nagy tényre, két nagy igazságra mutat, mely miatt köztünk, a világmegvető immoralisták s amoralisták közt ég-föld a különbség. Az egyik nagy igazság a belátás, melynél fogva bűn és kudarc, bukás és botrány nem tagad s nem cáfol morálist s erkölcsi világrendet, hanem ellenkezőleg bizonyítja létüket. A botrányok s botránkozások utcai zsivaja nem fojtja el a lelkiismeret szózatát, óvása egy nagy törvényszerűség protestáló szava, mely törvényt s kötelességet hirdet s bűnt s alávalóságot bélyegez. Sárosan és piszkosan, de mint egy szellemi világ hordozója jelenik meg a bukott ember, s mint bűnös is koronatanúja a benne jelentkező szellemi hatalomnak. Bűn és erkölcstelenség tehát a maga árnyékával fényesen kiemeli a törvény s a kötelesség fényességét, ugyanakkor azonban fölényes hatalomnak bizonyul, mely győz s békóba ver, s mellyel a természet nem bír. Már most megfenekelhetünk-e e kínzó, degradáló öntudatunkban, hogy magunkkal cipeljük végig az élet útjain a meghasonlott lélekismeretet, ellentmondását? Azért éljünk-e, hogy fölismerjük a jót s megtegyük a rosszat, sőt, hogy elismerjük az eszményt s rácáfoljunk oktalan, kínos, mert ellentmondó létünkkel!

Az lehetetlenség; az élet hóbort nem lehet; kötelezni ráképesítés nélkül oktalanság. Ha tehát van eszmény, akkor az eszményhez erő, a programmhoz érvényesülő ráképesítés kell, s ezt adja Krisztus ; az erkölcsi világ újjáteremtését ő eszközli, azáltal, hogy az ismerethez erős akaratot s az eszményhez való életet fűz. Nevezetesen :

a) Az erkölcsi kiindulásoknak s az erős, következetes akaratnak biztos alapot teremt a hitben, a kinyilatkoztatásnak általa befejezett rendszerében. Az erkölcsi világban tényleg úgy vagyunk, hogy az ellentmondó elméletek zűrzavarától, a nézetek anarchiájától elvesztjük lábaink alól a talajt s az egyre növekvő fejetlenségben nem tudunk hová s merre menni. Ki vágjon neki következetes s kitartó energiával az eszményi céloknak, ha nem tud hinni bennük? Krisztus hitet adott, ő mutatja, hogy «erre, utánam 1»

b) Megtestesülésében már nem theóriát nyújt, hanem isteni, imádandó egyéniségében bemutatja az uralkodó, harmonikus embert; nem a technika s mechanika hatalmasát, hanem a belső világ mennyországának királyát. S ez országban mindenki született király.

c) Erőt s energiát nyújt, erőt, melynek a természetfölötti energetikában épúgy van fokmérője, mint ahogy a fizika erői valóságosak s változatosak. A mechanika s fiziológia világában fizikai energiák játszanak szerepet, s az Isten, ki a céloknak, de a hatásoknak is Istene, s ki a fejlődés hordozását s a rend megteremtését erőkre bízta, bizonyára az erkölcsi világnak is juttatott energiákat, melyeket azonban nem az elbukott s elgyengült lélekből fakasztott, nem a természetes akarat erőkészleteiből vehetett, hanem ez energiákat ő önmagából juttatja a léleknek ; belenyúl, belefoly a pszichébe ; új formákat, új elveket önt beléje s mindezt — kegyelemnek hívjuk.

A karácsony az erkölcsi világ újjáteremtését e kegyelemből származtatja; a karácsony kegyelmének embere a jó ember Isten kegyelméből, vagyis erejéből; a karácsony hite, hogy kegyelem nélkül az erkölcsi rendből továbbra is rom lesz ; a karácsony ihlete a lelkes meggyőződés, hogy romok közt is s egy világ tehetetlen bukdácsolása dacára győzzük erővel az eszmény átélésére s az erény föltétlen kialakítására.

Rajta tehát, örvendjünk az erőnek s bízzunk a kegyelem győzelmében. Ne legyen a lélek hamuban ülő királyné, aki sír s szomorkodik, hogy rossz a világ, s szemeit bántja a beesett szemű, lázas, hervadtlelkű nemzedék ; ne disputáljon sokat kultúrkritikusokkal s a természetfölötti erők tagadóival, kik mondogatják, hogy nincs kegyelmi kenet a rothadás ellen; vádakkal, szemrehányásokkal szemben is, melyek az evangélium terjedésének 1900-ik évében a mételyes, miazmás közéletre utaznak, ne essünk a szomorúság s az elégia extázisába, hanem cselekedjünk, tegyünk s használjuk föl a krisztusi, rekonstruáló energiákat saját erkölcsi világunk kialakítására ; mutassunk rá bízvást a kitapasztalt erőforrásokra s mutassunk rá úgy, hogy az emberek rajtunk is s az általunk nevelt nemzedéken is megvalósulva lássák Szent Jánosnak azt a szavát, hogy a törvényt Mózes adta, de a szebb élet ihletét s valóságát Krisztus hozta. Tehát a karácsony is nem a szót, hanem a tettet sürgeti, az erkölcsi világba a megtestesült Igét állítja s tőlünk is a megtestesült igék csodálatos és sajátos kihatását várja : hassatok ki a világra nemcsak szóval, intelemmel s buzdítással, hanem a Krisztus-arcok varázsával, a valódi jóságnak s a krisztusi szentségnek infekciójával.

A világnak karácsonyi kegyelem kell, de e kegyelemhez a világot rendszerint csak a régi Krisztusnak új hasonmásai vezethetik el. Szóval a karácsony szebb, jobb világot biztosít a természetfölötti erőknek új megtestesülései által.