Prohászka Ottokár: Nagyböjt 3. vasárnapjára

A keresztény reményről (1898)

Az Úr Jézus sokszor mutat rá az evangéliumban arra a sötét hatalomra, mely életútjaink fölött borong s úgy veszi ki magát, mint nyáron a hullámzó, arany kalászos vetések fölött a sötét, vészthozó felhő. Nincs hatalom a szorongó emberek közt, mely azt a felhőt eltérítse vagy eloszlassa; ha villámait reánk zúdítja, ha sötét méhéből felhőszakadásban vizeit reánk hárítja, veszve vagyunk; mit tegyen hát az ember e sötét hatalommal szemben? Reszket, imádkozik és remél. Életútjaink sötét hatalma az ördög s a bűn. Észrevesszük lépten-nyomon, hogy e sötét hatalom áldozatokat követel, keres és sajnos, talál; elcsavarja az emberek eszét, megrontja szívét, lealacsonyít és nyomorba dönt ezreket, s kivált bizonyos korszakokban úgy látszik, mintha a pokol vasreteszeit kiszakította volna a sátán, s a mai evangélium szavai szerint hétszeres hatalommal jelennék meg az emberi élet küzdterén. Nem természetes-e, hogy elfogul szívünk, s aggódva s félve tekintünk köröskörül? S ha körültekintettünk, s csak romokat és veszedelmeket láttunk, nem természetes-e, hogy csüggedjünk, lemondjunk, kétségbeessünk? Igen, ez mind természetes, nagyon is természetes; de nem a természethez s annak érzelmeihez utasít minket az Ür, hanem a kegyelemhez; a kegyelemnek pedig az üdvösség veszedelmeivel szemben szava, érzelme s ereje a reményben összpontosul.

A keresztény remény, ez kell nekünk. Ezt esdi le a mai misének bekezdése : «Szemeim mindig az Úron vannak, mert lábaimat ő vonja ki a tőrből. Tekints reám és könyörülj rajtam, mert én egyes és szegény vagyok» (Zsolt. 24, 15 16). A zsoltár e fohászaiba öntjük lelkünket; hallgatunk a biztató, bátorító, segélyét fölajánló Istenre s kegyelmének erejében fölbátorodva kiállunk a harcok elé; nem csüggedünk már, mert reménylünk.

K. H., reméljünk hát s keressük föl az Isten gondolatait a keresztény reményről, hogy azokból erőt meríthessünk.

1. Az Isten gondolata a keresztény remény szükségességéről abból tetszik ki, hogy a keresztségben a megszentelő malaszttal együtt a három isteni erényt önti lelkünkbe : a hitet, reményt és szeretetet. Ütnak indít, de előbb fölszerel, ellát minden szükségessel, hogy mikor kiindulunk az élet pályáján, ne vethessük szemére a könyörülő Istennek, hogy nem gondoskodott rólunk eléggé, s hogy nem szerelt föl erővel és hatalommal a veszedelmek, a kísértetek és küzdelmek legyőzésére. Fölszerelt, ellátott, fölvértezett; fegyverzetben nincs hiány. Az apostol is emlegeti a keresztény lélek fölszerelését s a három isteni erény közül a reményt az ((üdvösség sisakjanak» hívja ; a hit a pajzs, a remény a sisak s az Isten igéje a kétélű kard. így fölszerelve vezeti Isten harcba az embert, s csakis így; máskülönben vesztőhelyre s kárhozatba vinné ; mert ha nincs keresztény reményünk, hasonlítunk a harcoshoz, kinek sisakja nincs s ellenségeinek csapásai alatt roskad össze.

Az Isten már e hasonlattal is nagyon kiemeli a reményt s nagy súlyt fektet reá ; mintha azt mondaná : hit nélkül nem lehet üdvösség, de lehet-e remény nélkül? Pajzs nélkül nem állhatjuk meg győzelmesen helyünket; de megállhatjuk-e sisak nélkül? Vert hadak, lekaszabolt harcosok leszünk, ha nincs pajzsunk s nincs sisakunk. Kell pajzs, de kell sisak is; a sisak a remény.

Bízvást nézünk e fegyverzetben ellenségeink támadásai elé, nem fognak árthatni; a remény érzelmei öntudatot s bátorságot keltenek bennünk, hogy velünk van az Isten s el nem hagy. Mintha fejünk fölé tartaná láthatatlan kezét, mintha vértet szőne a kegyelem sugaraiból fölénk, úgy érezzük magunkat s ez megnyugvást kelt bennünk. Mintha közel állana hozzánk, s éreznők, hogy van valaki mellettünk, akit azonban nem látunk, úgy járunk a földön a keresztény remény kíséretében :

Isten kíséretében, Istennel, Istenhez közel, Isten erejével. Míg az ember csak hisz, de nem remél, addig megfogja ugyan az Isten kezét, de az a kéz hideg ; mikor azonban remélünk, az a kéz a segítő, könyörülő Istennek meleg keze, a jó kéz, a csókolni való kéz. S e meleg, biztató viszony következtében, mely a hittől különbözik, legyőzzük kísérteteinket, megvetjük a csábító suttogását, nem dédelgetjük szenvedélyeinket, kiemelkedünk bűneinkből s élünk Istennek s az örök élet reményének. S ugyan ki adná meg magát, ha egy győzhetetlen hatalom áll oldalán? Ki tántorodnék meg a jó harcban, ha az Isten karja fogja föl az ellenségtől ránk mért csapást? Ki akarna bizalmatlankodni, mikor Isten, maga a seregek Ura Istene siet segítségünkre, s a zsoltáros biztosít: «Jobbod felől ezren, balod felől tízezren esnek el, de hozzád el nem ernek», s így állód meg harcaidat; mert ismét csak az Úr lekötelezte magát: «Quoniam in me speravit, liberabo eum, protegam eum», mert bennem bízott, kiszabadítom s megóvom s megvédem őt.

Az Isten ez oltalma a bízó és remélő lélek sisakja ; nincs acél, mely azt átszelje, nincs golyó, mely átfúrja. Vegyétek tehát fejetekre az üdvösség sisakját, a keresztény reményt.

2. Már ezekből is kiérezzük, hogy a remény által szoros összeköttetésbe lépünk Istennel, mint boldogságunk biztosítójával ; de ezt a biztató, kedves összeköttetést s annak szükségességét akkor értjük meg jobban, ha ez erény tárgyát, indító okát fölismerjük.

A reménység oly isteni erény, mint a hit és a szeretet; valamint szükségesek tehát ezek, úgy szükséges a remény is. Isteni erény, mert Isten a tárgya és indító oka. Tárgya, amennyiben őt, mint a legfőbb jót, mely minket nyugtat s boldogít, megkívánjuk s keressük ; indító oka pedig, amennyiben ezt a nagy, boldogító jót csak az ő hatalma, jósága és hűsége folytán reméljük elérni.

Hogy is mondta Szent Pál? «Várván a boldog reménységet s a nagy Isten eljövetelet» (Tit. 2, 13). A várakozó, boldogságot kereső lélek reménysége a nagy Isten eljövetelére irányul; gyermeksége első éveitől, anyja emlőitől egész vénségéig boldogság-szomját az a remény csillapítja : eljön az Isten ; «Te vagy az én reménységem, — mondja a zsoltár — anyám emlőjétől)). A gondok sötét éjtszakájában ezt a reményt üdvözöljük hajnalképen : «Isten, én Istenem, hozzád ébredek virradatkor ; utánad szomjazik az én lelkem, szintoly nagyon vágyódik utánad az én testem» (Zsolt. 62,1 2). A küzdelmek hevében reá építünk s kívüle nincs hathatós segélyünk : «Ne távozzál el tőlem, mert a szorongatás közel vagyon ; mivel nincs, ki segítsem (Zsolt. 2, 12). A zsoltárok tüzes fohászai, a bízó lélek forró érzelmei ezerféle alakban mindig egyet mondanak : jó az Úr a benne bízóknak, a léleknek, mely őt keresi.

Ne csodálkozzunk már most azon, hogy az erényt a katekizmus Istentől belénk öntött erénynek mondja. Hiszen telve van Istennel; hát kitől legyen, ha nem Istentől? Istenhez vágyik; hát hovávaló legyen, ha nem Isten szívébe? Isten erejében áll, az éleszti és hevíti; hát kihez simuljon, ha nem az Úrhoz? Igen, mert Istentől való a remény, azért Isten keze oltotta belénk már a szent keresztségben, s mert tőle van, azért vágyik és sír Isten után, azért nincs nyugta, míg benne nem pihen. Örök életet keres, a megígért boldogságra tör, s e törekvésében s e küzdelmeiben reméli az üdvösség eszközeit, a kegyelmeket is elérni; reméli a bűn bocsánatát s az Isten könyörületet, dacára annak, hogy sokszor s ismételten elpártolt tőle s más tünékeny javak után futott.

Úgy tűnik föl előttem ez a keresztény remény, mint egy erőteljes akácfa-gyökér, melynek törzsét levágták: kihajt a gyökér, s ha letörik a hajtást, fölserken más vessző, s ha azt is letörik, sarjad, serken sok más, mert nem győzi a gyökér az élet vágyát s erejét magában tartani; így van ez az isteni reménnyel is, Isten öntötte belénk; olyan az, mint az örök életnek, az Isten életének gyökere, mely egyre hajt, s ha letörjük hajtásait, kihajt a gyökér újra. Szinte nem lehet elpusztítani, nem lehet elfojtani. Ó be jó, hogy az isteni élet, hogy az örök boldogság vágya ilyen erős bennünk, s ha el is tévedtünk s elfojtottuk magunkban az igaz, örök élet vágyát egy időre, győzelmesen kitör ismét szívünkből s új tavaszt, új virágzást ígér.

Valamint pedig az Isten a keresztény reménynek tárgya s ő maga oltotta azt belénk : úgy az indító oka is a reménynek az Isten.

Isten miatt, hatalma, jósága, hűsége miatt remélünk minden jót.

Hogy is mernénk, k. h., isteni boldogságot várni, ha magunk erejéből kellene azt elérnünk? Isteni boldogság I Két szó ez, mely álmainkat is meghaladja. Ki vállalkoznék ugyanis a boldogság elnyerésére, annak a földi, emberi természetes boldogságnak megteremtésére? Ki biztathatná, ki ámíthatná magát ily vérmes reményekkel? Nem jutnánk-e oda, honnan Salamon király kiáltja felénk : hiúságok hiúsága és minden hiúság ! De amily gyönge és képtelen a szív s amily álmodozó az emberi lélek, nem éri be vele; nem emberi, hanem isteni boldogságról álmodozik, azaz, hogy tévesen mondtam, nem álmodozik, hanem lelkét s életét teszi rá, hogy isteni boldogságot nyer el halála után; hiszi azt s életét adja e hitért. Tehát isteni boldogság, ez a keresztény remény célpontja, s mivel isteni és örök a boldogság, azért nem saját erejéből, hanem Isten kegyelméből reméli: Isten fog majd erőt, kegyelmet adni neki; Isten lesz irgalmas bűneinek ; Isten törli el homlokáról a kárhozat pecsétjét s ráleheli a kiválasztás csókját; Isten teszi mindezt, mert teheti, mert tenni kész, s mert megígérte s megtartja szavát.

E részből úgy tűnik föl előttem ismét ez a keresztény remény, mint szikla az örvény fölött, melyet átfog a hajótörött ember. Ez a szikla az Isten hatalma, jósága és hűsége.

Vagy pedig olyan a keresztény remény, mint a sas, melyhez Mózes hasonlította az Urat; leereszkedik ez a sas, szárnyára veszi s emeli a magasba az embert. A leereszkedő Isten az Ür Jézus Krisztus ; vágyaink, reményeink hozzásimulnak ; gyöngeségünk, gyarlóságunk, vétkességünk átkarolja az ő keresztjét; bűneinktől eltereljük az Isten szemeit s az Úr Jézus szent sebeire irányozzuk azokat, mintha kiáltanék : vétkeztünk, gonoszságot cselekedtünk, boldogságunktól elestünk, de tekints Uram Krisztusod arcába, tekints öt szent sebére, s érette s érdemei miatt kegyelmezz nekünk és segíts meg minket.

Ime az isteni erények lendülete ! Isten a remény szárnya; Isten jósága, Isten hűsége, Krisztus érdemei a keresztény reménynek pihegése. Önmagunkban elszáradnánk, de az Ür Jézus vérében kivirágzik lelkünk, mint a száraz jerichói rózsa a vízben ; lelkünknek ez a kivirágzása, ez a föléledése Istenben az isteni remény!

3. De nemcsak tárgyában és indító okában isteni a remény, hanem hatásaiban is, s e hatásokra kell tekintenünk, ha erőssé s lendületessé akarjuk tenni reményünket. S mik a keresztény remény kihatásai?

Öröm, lelkesülés, bátorság, türelem, kitartás. S méltán. A remény színpompás látomásban kitárja előttünk az Isten javait, odamutat Isten ígéreteire, lelki szemeink elé állítja koronánkat, harcaink s kísérteteink sötétségében ránk deríti az Isten kegyelmét, s midőn csüggedni szeretnénk, azt suttogja : Consolamini, consolamini popule meus, vigasztalódjál, én népem, mert nagyhamar eljön a te segítséged ; eljön, sőt már itt van ; mert aki az Ür nevét segítségül hívja, üdvözül.

Nem kell-e kitágulnia szívednek, valahányszor erre gondolsz? Hiszen ha reméled, hogy az orvos meggyógyít, hogy rokonod örökséget hagy, hogy pöröd jól végződik, öröm s vigasz tölti el szívedet; mi lesz hát veled, ha az Isten kegyelmét, szeretetét s boldogságát remélheted? Valóban vigaszt s örömöt hoz reánk a mi reményünk ; a vigasz pedig nagy kincs, édes élvezet I «Az én vigaszom, monda Szent Bernát, az, hogy szent hitem biztosít engem, hogy nagy, kitűnő javak várnak reám az égben : de sokkal nagyobb vigasz nekem a remény, hogy ezeket a javakat el is fogom érni egykor Isten segítségével)).

Ez a vigasz s ez az öröm tartja meg az embert jó, készséges lelki hangulatban. Akinek nincs vigasza és öröme, annak elszárad a lelke ; háza rideg, napjai szomorúak, élete kelletlen lesz ; minden, ami körülveszi, örömtelen és egyhangú ; cselekedetei unalmasak ; mestersége és foglalkozása olyan, mintha száraz malmot taposna. Mire való ez az élet? ez az örömtelen tengődés? ez a lelketlen ténfergés? hányszor hallani ezt a világban a reménytelenség szomorú rabjaitól! Eltikkad s elszárad a szív, ha nincs reménye. Ezt hirdeti a próféta : «Aldott ember, ki az Urban bizik, s kinek bizalma az Ür. Leszen ő, mint a víz mellé ültetett fa, mely nedvességre ereszti gyökereit és nem fél, midőn eljön a hőség és levele zöldelni fog, és szárazság idején nem lesz aggodalma és soha sem szűnik meg gyümölcsöt teremni» (Jer. 17, 7 8).

Ugyancsak nehézségeinkben bátorságot, kitartást s türelmet nyújt. A remény lelkesítette a küzdőket, a szenvedőket, a rágalmazottakat, az igazság s dicsőség reménye. A remény bátorította Kolumbust, midőn zendülő hajós népség közt a viharos tengeren hányatva kereste az új-világot. Keserű, mély hullámok fölött, halállal fenyegettetve, a sikertelenség kísértetető] környezve, sokszor hallotta : térj vissza, halálba mész, hiábavaló a te törekvésed; de a sáfrány illata, mely az újvilág partjairól a szellő szárnyain a hajót betöltötte, bátorságot s kitartást öntött beléje. Mint a sáfrány illata az újvilágba evező Kolumbusnak, úgy ad lelket ä keresztény remény az élet tengerén küzködő kereszténynek. Tarts ki, bátran törj előre, ezt suttogja neki, te is meglátod az örök boldogság révpartját.

A keresztény remény legyőzhetetlenné is tesz, mert nemcsak dicsőséges koszorút lebegtet szemeink előtt, hanem kegyelmet is biztosít; nemcsak ígér pályabért, de nyújt is tényleg erőt, hogy fussunk s fussunk kitartóan a célig. Bármily rövid legyen is az élet, hosszú egy éjtszaka a betegnek, s tíz év az ágyban fekve kínos örökkévalóságnak látszik: épen úgy hosszú az az egyenes út, mely mindig meredeken fölfelé tart, s a küzdelem s az istenes élet rögös pályája, ha félannyi is, mint az élvezetek útja, beláthatatlannak látszik.

De félre, k. h., e lemondó, életunt gondolatokkal, félre a kedvetlenség kísérteteivel; vájjon lepkék után futkossunk-e, vagy mint a tapasztalatlan utas, a délibábot kergessük-e? Annak a lepkének, a világi örömnek hamar kopik el a színe, cafrangos lesz a szárnya s petéiből hernyók kelnek ki, melyek a virágot s a zöldelő levelet tönkreteszik ; nekünk más öröm, más élvezet kell, s ha az Űr örömére gondolok, melyet ígért nekem, rövid küzdelmeim után, megszáll a győzelem lelke, s mindent taposok, hogy a dicsőséges koszorút elnyerjem; a koszorút, nem azt, melyet koporsómra tesznek azok, kik szeretnek, s kiknek én szolgáltam, hanem azt a hervadhatlan koszorút, melyet az Ür Jézus ad győzelmes híveinek ; azt a koszorút, mely után Szent Ágnes lelkendezett, mikor tizenhároméves korában a sercegő máglyától meg nem ijedt, hanem azt suttogta: «A világot és szépségét s dicsőségét megvetettem az én Uram, az Ür Jézus szerelméért. Ez a koszorú hervadhatatlan, mint Szent Péter mondja, ez a koszorú «sertum gloriae et Corona exultationis» a dicsőség s az öröm koszorúja.

Félre tehát, k. h., a kislelkűséggel, félre a lemondással s a panasszal; élveztetek ti már eleget, ittatok ti már annyit a világi örömök poharából, hogy elmondhatjátok, vájjon érdemes volna-e azért élni s küzdeni az örök élet után vágyódó embernek. Nem, bizonyára nem érdemes. Ha boldogság után vágyódik már lelkünk s be nem érhetjük a világi örömök mézcseppjeivel, akkor gondunk lesz rá, hogy el nem tűnő, el nem hervadó örömöket szerezzünk magunknak; ezeket pedig a keresztény remény helyezi kilátásba.

Ezek legyenek érzelmeink, k. h., ha a kísértet környez s ha lelkünk elborul. vLegyünk «spe gaudentes», örvendezzünk reményünkben. Az apostol is azt mondja, hogy ha haláleset fordul elő házunkban, ne szomorkodjunk úgy, mint «akiknek nincs remenyük»; ha csapás ér, ha betegség és szomorúság sújt, ha nagy gondok közt elszárad a lelkünk, rajta, k. h., mondjuk: benned bíztam, Uram, nem fogok megszégyenülni. Ha elvesztjük azt, ami nagyon szívünkön feküdt, ha Isten nem hallgatta meg imáinkat, akkor is emeljük föl szívünket az Úrhoz s gondoljuk el mély meggyőződéssel: Dominus est, qui vivificat et mortificat; az Ür az, aki megörvendeztet és megszomorít; de jó nekem, ha megaláz. Bármi érjen, bízom az Urban l Szégyenkezném, ha csak jó dolgomban ragaszkodnám az Úrhoz ; miféle erény volna az? Az-e az az isteni erény? ! Ha isteni erény az a remény, akkor tartson ki isteni csapásokat, isteni rázkódtatásokat, tartsa ki a pokol támadásait s az ördög kísértéseit, tartsa ki a világ gyűlöletét és az emberi szív csalódásait ; ha mindezt kitartja, akkor igazán isteni. S végül még valamit! Bízzunk az isteni remény kitartásával, hogy az Isten megsegít életünk megjavításában s megtérésünk tökéletesítésében.

K. H., bűnösök vagyunk, de örök életet remélünk; hogyan remélhetjük azt, ha javulásunkban, őszinte megtérésünkben nem bízunk? ! Igenis, bízunk abban, hogy a kegyelem segélyével a bűnt elkerüljük. Senki se mondja, hogy nem lehet a bűnt elkerülni! Ez a szó a keresztény remény ellen van mondva ; ellenkezőleg, legyünk meggyőződve, hogy Isten segítségével minden kísértést megtörünk s minden bűnt elkerülünk. Vagy mi vagyunk tán az elsők, kik a bűn rabigáj á t lerázzuk? Hát ki volt Szent Máté, Pál, Ágoston? Ki volt Szent Magdolna, Pelagia, Cortonai Margit? Talán kiskoruktól szentek voltak? Máté uzsorás volt, Pál egyházüldöző, Ágoston eretnek és világfi; s mégis szentek lettek. Épígy Magdolna, Pelagia, Margit bűnös asszonyok voltak, s mégis Krisztus jegyesei lettek. S mikép lettek szentekké? Megtértek, bíztak Istenben, hogy ami másoknak sikerült, az nekik is sikerül. Isten segítsége el nem marad a törekvő s remélő lélektől. Ha a régi bűnök nyomorúságában leledzel, az onnan van, mert a régi lanyhaság s a régi reménytelenség borong szíved fölött. Vesd el magadtól az életölő, szellemtelen lelkületet, foglald le magad számára az Ür Jézus végtelen érdemeit; lehetetlen, hogy föl ne lendüljön lelked, az a lélek, melynek reménye halhatatlansággal teljes, «quorum spes immortalitate plena est». Ha remélsz erősen s életedet reményeidhez alkalmazod, meglátod, hogy teljesül rajtad is az Ür szava : «Megszabadul a te lelked, mert énbennem volt bizodaimad» (Jer. 39, 18).

Mert újra meg újra kiáltom : reméljetek, bízzatok keresztény hallgatók ! Reméljetek örök életet, kegyelmet, javulást a mi Urunk Jézus Krisztus által, ki reményeinket most éleszti s ott túl koronázni fogja ! Ügy legyen.