Prohászka Ottokár: Advent 1. vasárnapjára

A világ s a lélek adventje. (1911)

1. A fejlődés általános törvény s mindenütt érvényesülő, titokzatos erő. Dolgozik minden csirában s gyermekben, minden fában s nemzetben. Mint nagy világakarat ömlik el a világon, mely az életet a jelenből a jövőbe unszolja bele, s a lét minden fokán durva kezdetlegességen kezdi, hogy szebbnél szebb formákat állítson a világba.

Úgy mondhatnók, hogy a haladás vágya s a jobbnak reménye a természet öntudatlan temperamentuma, s azért folytonos advent keretében áll és él. Ahol pedig a lét tudatos, ott ezek az organikus s ösztönös feszültségek már mint vágyak jelentkeznek s a jobb korok perspektívái elé állítják s azok vágyával, öntudatos adventi hangulattal telítik az embert. Tehát természetünknél fogva él bennünk a jobb élet adventi vágya, mely fejlődést, haladást, szociális alakulást, boldogító életformákat sürget a földön is; ugyancsak az élet vágya kiterjed azontúlra is s várja az egyéni életnek a tér s idő korlátjaiból való kiemelkedését s győzelmes életben való kivirágzását. Ezen a ponton azután már nemcsak a jobbat, hanem az istenit várjuk s az emberiség történelmi programmján kívül egyéniségünknek Krisztus szerinti érvényesülését iktatjuk programmba. A történelmi programra eszméje az igazság, az egyéniségé a boldogság; amaz a természetes fejlődés sínjein, ez meg Krisztus nyomaiban jár ; mindkettőjüket adventi vágyak feszítik s űzik, de nem egymás ellen, hanem oly irányban, hogy egyik a másikát hordozza s kapcsolatukból származzék a jobb s nemesebb emberiség.

Ezt a kapcsolatot a világ s a lélek nagy adventi vágyai közt meglátta Szent Pál, aki apostola volt a belső megújhodást, a szellemi világot sürgető s váró adventnek; de finom észlelője volt a természet nagy ösztöneinek s vágyainak iSjVaki úgy hallotta, hogy «minden teremtmény fohászkodik és vajúdik mindeddiglen», s ugyancsak, aki úgy tudta, «hogy a teremtménynek várakozása az Isten fiainak kijelentését varja» (Rom. 8, 19 22). Neki érzéke volt a természetben elnyúló vágy iránt s úgy érezte, hogy az egész élet nyög s vágyik a tökéletlen formákból a tökéletes létbe, a feszélyező korlátból a szépség harmóniáiba. Látta, hogy adventi vággyal van telítve az anyag mechanikai műhelye épúgy, mint a psziché szellemi világa, s hogy azt az egész nagy világvajúdást a szellem fölszabadulásával s e világ vágyait s haladását az Isten fiainak «kijelentésével» kell kiegészíteni. Látta, hogy a világ s az egész nagy lét vajúdik ; látta, hogy vágyik s erőlködik s formát keres az életnek. Látta, hogy a világösztön, a fejlődés vágya, a formák szomja, a forradalmak láza végelemzésben érthetetlen, ha ki nem akarja emelni az embert, ki és föl a természetből az istenfiúságba. Szemeiben tehát a természet s a lélek vágya nagy Ürjövet vágyává fokozódott. Természet és ember adventben álltak, azzal a különbséggel, hogy az nem tudott róla, ez meg tudott; az csak nyögött, ez meg imádkozott.

A mi modern világunk is hisz a fejlődés nagy adventjében. Vár jobb s szebb világot. Hisz a haladás energiáiban s folyton győzelmekről s térfoglalásról álmodik, mellyel a boldogság leszorítja a szenvedést. Ez a hit adventi temperamentumot gyújt ki a lelkekben ; friss, bátor hangulatot terem s nemes küzdőket s hűséges munkatársakat nevel a nagy föladatok szolgálatára. Lelkesülésük vallássá fokozódik, melynek nincs Istene, de van megfeszülő vágya a jobb kor hajnalodása után. Ha azonban kérdezzük, hogy kinek lesz jó az a jobb kor s minek dolgoznak milliók a jövendőségért, melyet megint csak fölemészt a halál s elkoptat az idő : méla csend ül ki az ajkakon, s úgy látszik, mintha örök éj borulna a haladás adventjének perspektíváira. Minek, ha senki sem él közülünk, ha mindnyájan szappanbuborékok gyanánt pattanunk szét? Minek az advent, ha örök semmiség váltja föl az izgalmas várakozást? Erre nincs felelet, s ezért nincs igazán boldogító öröm ilyen adventben. Ott a jobb idők adventi ködéből nem emelkedik ki az ember, az egyes. Ok azt a jót, amit remélnek, nem az egyesnek, hanem csak az emberiség folyamának igérik; s minél fényesebben mutatkozik be a fejlődés vallásának adventjében a jobb s szebb korok reménye, annál sötétebben s vígasztalanabbul záródnak s csukódnak le az egyes számára a jobb jövő perspektívái.

E rendszerben adventje csak az elvont emberiségnek van; a küzdő, vágyódó léleknek azonban nincs.

Nálunk az máskép van. A mi szemeinkben az egész létet a vágy hulláma viszi, mely az ember tudatában, hitében s reményében találja megérthető kifejezését. Mi a világ vágyait, a természet sóhajtását, a feszerők kinyujtózkodását csak úgy értjük, ha ez a sok brutális erő a győzelmes élet öntudatában találja megoldását. Mit csavarogna, mit törné magát különben? Mi ez áramokat folyásnak tartjuk ; nálunk a természet a lélekért van s a lét az életért van, s azért fejlődik minden akár a végtelenbe is, mert az örök élet vágyával van telítve a lét, mely a lélekben mint örök vágy s várakozás jelentkezik. Ezt az adventet nem lehet megakasztani, e végtelen kilátást nem lehet lezárni!

S ez az advent az emberé, ahogy övé a vágy s a fohászkodás is ; sőt csakis az övé ! Ah, vagy nem sír-e föl páratlan, félelmetes szenvedélyességgel a «teremtmeny fohaszkodasa» épen az emberben s csakis benne? Tud-e valaki úgy vágyódni, úgy sóhajtozni mint a lélek? A természet csak szimbolizálja, az alsóbb élet csak sejteti a lélek érzéseit; az erdők fohásza s nyögése csak preludiuma a lélek vágyainak. Vágy, fohász, advent sehol sincs úgy otthon, mint a lélek öntudattól átvilágított szentélyében. Itt vannak a vágyak, itt a fohászok mélységei. Azért itt, mert itt nyílik az élet perspektíváinak végtelensége. Az élet, melyet az advent reménye sürget, végnélküli: a végnélküli élet csak a lélekben fejlődhetik ki, nem pedig az energián túladó természetben. A természetben az élet csak borzongás ; míg ellenben bennem ezer ingerrel átjárt öntudat. Ott csak pislogó szikra, mely könnyen alszik el, dc messze nem világít; bennem pedig tűz, eleven s éber erő. De akkor az élet új vágya s új reménye, az a nagy advent is, már nemcsak fák s bogarak, zuzmók és pókok felé fordul, s a végtelen fejlődés nem az öntudatlan létnek, sem a szürke, fejletlen életnek, hanem nekem nyitja meg az élet perspektíváit!

A fejlődés vágya bennem lép föl magasabb fokra ; bennem válik várakozássá. A nagy világnak ezen a felsőbb fokon csak egy várományosa van, s az én vagyok, az ember. A többi mind nem vár semmit; nem is tud róla. S ez a várakozó ember várja a csak neki járó jövendőséget. Ez a' várás vallás is! A vallás a jobb jövendőség érzése és vágya ; a vallás a nagy remény s a róla való hit; a vallás a lelket eltöltő, adventi sejtelem!

Ez a szellemi s adventi mozgalom vezet mint legfőbb irányzat minden más vágy és törekvés és feszülés fölött, s minden reménynél s kilátásnál ingerlőbb ennek a nagy várandóságnak az érzete. Hiába akarják azt lefokozni vagy letagadni; hiába iparkodnak a lélek vágyait csak a társadalmi haladásra s fejlődésre vonatkoztatni s azokkal azonosítani. Ez az irányzat nem téveszthető össze sem a természetes, sem a társadalmi fejlődéssel; más a regiszterje, más a motívuma, sőt más az országa; országa ugyanis a lélek szellemi vágyainak világa.

Mikor azonban így kiemeljük a lélek adventi vágyait, ezzel nem akarjuk lekicsinyelni a természetes fejlődést, melynek szintén van adventi vágya, van isteni programmja, s ez a jobb és boldogabb világ itt a földön. Isten akarata szerint a természetnek ép úgy, mint a léleknek a jobb, győzelmesebb jövendőség a programmja; jobb világot sürget a társadalomban épúgy, mint az egyéni istenülésben. A lélek minden porcikája adventi erőkkel van megtöltve, melyek minden ingerre robbannak s tudományban, művészetben s technikában épúgy érvényesülnek, mint egyéni tisztulásban, finomodásban s átszellemülésben. Ahol élet lüktet, ott mindenütt előre int; minden moccanása a jobbat sürgeti, s mi magát ezt a lelket gyöngítenők, ha erőit, istenadta ösztöneit, ha haladást sürgető vágyait letörnők. Ez erőszakos s természetellenes benyúlástól megzavarodnék lelkünk s veszélybe jutna, hogy helytelenül tájékozódjék az élet föladatai körül. Hideg, sötét prófétáknak tartana, kik nem akarhatnak neki jót, mikor ily ösztönös hajlamait letörni s elfojtani akarják.

Mi tehát az advent s az örök vágyak hívei, ne szakítsunk szét, hanem egyesítsünk; ne állítsuk egymással szembe, hanem hozzuk összhangba az élet s a lélek adventi vágyait. Ha ellentétbe hozzuk, vagy ha csak elkényszeredve s kelletlenül dolgozunk a világ adventjén, az emberiség elfordul tőlünk, mint akik félreismertük a természetes fejlődés adventjét, úgy tagadja meg majd ő is az örök adventet s megindul az örök adventből kikapcsolt életvágynak útjain. Máris arra tart.

Hiába mondanók neki, hogy elpusztul azon az úton s kárhozatba kerül; hiába akarnók elterelni a jobb világok vágyától és útjától. Nem hallgatna ránk. Nem hallgatna helyes ösztönből; mert nem az a hibája, hogy jobb világot akar, hogy haladni kíván ; ez annyira nem hiba, hogy Isten akarata ; hanem az a hibája, hogy a jobb világot csak félig akarja, hogy célját alacsonyra akasztja s vágyainak nem ad világfölényes lendületet. Ezen pedig nem lehet úgy segítenünk, hogy megállítjuk az emberiség haladását, hanem csak úgy, hogy haladási vágyát megtartva s fokozva fölemeljük s nemesítjük érzületét. Bolond ember az, aki a robogó vonatot úgy akarja megállítani, hogy eléje áll. A vonatot így megállítani nem lehet; ezt a vonatot meg nem is szabad megállítani; hiszen isteni erők lökik dugattyúit. Más valamit kell itt tenni. Föl kell szállni a vonatra; a haladás igazi s örök értékeire kell az emberiséget figyelmeztetni; tágabbra kell nyitni a lélek perspektíváit; több bizalomra s reményre kell a boldogságot szomjazó emberiséget rásegíteni s sok lendülettel s szeretettel dolgozni azon, hogy a vonat se a mulandóság homokjába, se a halál s a kultúrvég jegébe bele ne fúrja magát, hanem az igazi advent, az örök élet felé tartson.

Az ember s az emberiség prófétai alak: előre néz, a jövőbe néz s a jobb jövőt várja. Ezt a fejet visszafordítani, ezt az arcot hátracsavarni nem lehet! Nem lehet, mert Isten nem akarja. Nyissunk hát neki utakat, s menjünk teljes gőzzel az örök advent irányában.