Prohászka Ottokár: A mi sírjaink szenthelyek

a) Nem a domb teszi, a síremlék sem teszi, hanem a lelkületünk teszi, amellyel sírjainkat nézzük s holtjainkat szeretjük. Az őskereszténység egyik jellege, hogy szereti sírjait s kegyelettel őrzi az elhunytak hamvait. Oka ennek először is az a különös, nem szentimentális, hanem a hit motívumaiból kinövő szeretet, mellyel a holttest iránt is viseltetünk; akár pogány, akár keresztény legyen a halott, tiszteletben részesítjük. A halál nekünk szent és isteni, nem azért, mert vég és enyészet, hanem mert Isten-járás; Isten gondolta s akarta így; akarta, hogy büntetés, de egyszersmind engesztelés legyen. A halotton már elvonult ez ítélet; fölötte «zeng már az engesztelő szozat». S ezt érezzük, s a szívünkbe nyúl bele s megrendít. Azután meg a lélek, akit szeret Lünk, máielment, de a régi kapcsolatnak egyik tényezőjét, a testet itt hagyta ; összezsugorodott szalag ez a test, mely szétfoszlik ; lelket, életet egybekötni képtelen ; de azért mégis az övé volt, akit szerettem, s az enyém még most is, s általa közelebb állok ahhoz, aki már elment; közelebb állok, akár csak látnám alakját, hallanám szavát. így természetesen érdekeit is élénkebben hordom szívemen s szándékait szolgálom ; cl nem felejtem.

b) Szentnek nézzük a holttestet azért is, mert eszköze volt a lélek természetfölötti életének is, hordozója volt Krisztus kegyelmének. A test képes azt hordozni s így a természetfölöttivel is kapcsolatban maradni. Testvéreink hamvainak közük van Krisztushoz a kegyelem, nevezetesen az Oltáriszentség miatt; e porok érintkeztek a halhatatlan élettel, s egy hű élet szolgálatában eszközei voltak a léleknek. Ez érzületből apotheózis lesz a szentek s vértanúk sírjain ; vérüket, csontjaikat, hamvaikat kincseknek nézzük. Nem félünk halottjainktól, nem irtózunk sírjainktól. A zsidók tisztátalannak tekintették azt, ki holtat megérintett. A pogányok minél hamarább szabadulni akartak holtjaik maradványaitól, s ugyanaz a rémület s félelem űzte s tartotta távol a holtaktól, mely jelenleg is a babonás embereket ijeszti. Nekünk a holtak lelkük miatt s az őket ékesített kegyelem s a rájuk pazarolt szentségek miatt kedvesek, s úgy gondoljuk, hogy amint «pretiosa in conspectu Domini mors sanctorum ejus», úgy kedves szemeiben a sírjuk s a poruk is. 0 szereti őket poraikban is ; én is!

c) Szent nekünk a halott a nagy jövendőség miatt is, mely reá vár. Ez a nagy jövendőség már elérte lelkét s ráborult, reméljük, mint boldog örökkévalóság. Van azonban a sírnak még egy nagy jövendőséghez köze : a föltámadáshoz, az emberi élet nagy kitöréséhez, mikor halhatatlanságba öltözködik a halandó. Ez lesz az a nagy vég, melyről az apostol mondja : «Azutan lesz a vég, mikor az országlást Istennek és az Atyának átadja, mikor megsemmisít minden fejedelemséget, hatalmasságot és erat» (1. Kor. 15, 24). Addig a nagy világfordulásig itt csend s nyugalom van. Ha föl is túrják a sírokat, ha föl is dúlják a temetőket, ha városok épülnek is fölöttük, azok a sírok s porok azt «a véget» várják, mikor nem őket mozgatják, kapálják és ássák, hanem amikor ők megmozdulnak s életre ébrednek azért, mert egyszer ők éltek.

Istenem, mélységes sejtelem szállja meg lelkemet, ha így nézem a sírokat s így ültetek rájuk virágot! Sírjaimtól nem irtózom ; sőt érzem, hogy miért szolgáltak rá a keresztények Caecilius gáncsoskodására, hogy «nem szeretik a máglyákat, mintha bizony nem férkőznék az enyészet holtjaikhoz egyaránt, akár eltemetik, akár megégetik azokat». Igaz, az enyészet eléri őket, de mikor úgy nyugosznak szemfödővel letakarva s virágokkal elborítva, s én föléjük írhatom, hogy «itt nyugszanak», s mikor egy szent helyhez köthetem a föltámadás reményét s kimehetek oda, azt várni: az nem mindegy nekem. E sírkövek hitem s kegyeletem oltárai; minek földúlni azokat?! A halotthamvasztás elleni állásfoglalásunkat is nem a dogma, hanem ez a mi szent érzésünk határozza meg. Szent nekünk ez a holttest s mellette állva úgy nézünk rá, mint kik sejtik föltámadását. Ájtatos, sejtelmes lélekkel nézzük; tudjuk, hogy szétporlik, de nem mi akarjuk elrontani; rábízzuk a természetre, de magunk nem siettetjük semminek sem pusztulását, ami oly kedves volt nekünk.

Ha csak korhadt hüvelyt látnánk a testben, akkor természetesen szabadulni akarnánk tőle; de ha nagy rendeltetéseinek kapcsolatában látjuk, ha ezek a koporsók s hamvak még viszonyban állnak nagy katasztrófákkal, akkor ugyancsak természetes dolog, hogy óvjuk s fönntartani akarjuk. így valahogy őrzi minden nemzet a maga nagyjainak sírjait; jól teszi, hogy őrzi; hiszen azon sírok körül az erő és élet szelleme jár. A keresztények ragaszkodó, hívő, sejtő kegyelettel vannak sírjaik iránt.