Prohászka Ottokár: Nagyböjt 3. vasárnapjára

III. Vir poenitens [A vezeklés férfia] (1902)

K. T. U !

A keresztény érzület egyre a szent kereszt felé tart . Érzi, hogy ott született; ez az ő szülőföldje ; ott megpihen, mint otthon. Ügy tesz azzal a szirttel, a Golgotával és azzal a fával, a keresztfával, mint a madár; körülrepdesi a fát s az ágat, melyen fészke van. És a szentírás ezt akarja, egyre sürgeti, hogy figyelmünk, hitünk, szeretetünk az Ür Jézus szent keresztjére irányuljon. Ezt sürgeti az apostol, mikor kimondja, hogy az ő egész lelkét egy jel tölti ki, a szent kereszt: mert én köztetek úgy voltam, mint aki másról nem tudtam, mást nem ismertem, csak a fölfeszített Krisztust. Ezt sürgeti Szent Péter, ezt ajánlja Szent János. Valamennyi erény a szent keresztet viseli címerében ; a hit azért hisz, mert Krisztus szeretett s odaadta magát értünk, a remény azért remél, mert a horgony szerencsénkre elváltozott, két görbe karja kiegyenesedett s a horgonyból kereszt lett. Hogy pedig a szeretet az isteni Megváltó keresztfáján nő naggyá, azt említenem sem kell. Képzeljék el, k. t. u., hogy hány lélek talál a keresztfa tövében nyugalmat, hány lélek tisztult meg, hány repül föl ennek a fának ágairól az örök boldogságba. Képzeljék el, hányféle ima kelt szárnyra a keresztfa tövéből, hány lélek futamodott a kereszt árnyékába : szomorú, reménylő, szerető lelkek. Képzeljék el, hány művészt hevített a kereszt hite és szeretete, s hány lélekben színezte kimondhatatlanul gyengéd, mélységes, meleg színekkel az áhítat a keresztre feszített alakját! Nem csodálom, hogy a kereszténység összes gondolataival, művészetével, erényeivel körülfolyja a szent keresztet. A XVIII. században még egy külön szerzetesrend alakult az Ür Jézus szenvedésének imádására s szent keresztjének tiszteletére, a passiónisták rendje. S ahol a keresztény nép az eleven s életet lehelő kereszténység után vágyódik, ösztönszerűleg is a szent keresztre irányozza figyelmét; a Krisztus szenvedése neki örvény, abban elmerül, hogy éljen, vigasztalódjék, bízzék s küzdjön. Igen, el kell merülnünk a Krisztus kínszenvedésébe, mert a szegek, a töviskoszorú, a szent vér, maga a szent kereszt is, mind ez inkább csak külsőség. Az egész passió olyan, mint a takaró, mellyel le van födve egy nagy szenvedő ; itt-ott átszűrődik rajta egy-egy vérfolt, mely a láthatatlan, lappangó fájdalomra utal; az az öt seb a takarónak öt véres foltja ; a szegek, tövisek, a kereszt Krisztus szenvedésének ágya és keretei, de hol van a szenvedés izzó heve, mélysége, tüze, kínja? Hol van a szenvedés forrása? Belül a lélekben, a szívben. A szenvedés megértésének kulcsa a szív. A szenvedés átérzésének nyitja a mi szívünk ; azért mondja az apostol: hoc sentite, quod et in Christo Jesu... Halljátok? Sentite I Mihelyt átéreztétek, megértettétek.

A passió tehát Jézus szívébe utal, s én ez alkalommal az isteni Megváltó szívének egyik jellemző érzelmét akarom kiemelni. Nekem úgy tetszik, hogy az egész szenvedésben az Ür Jézusnak uralkodó érzelme a mély szomorúság volt. Jézus szívbeli, mélységes bánattal járja a keresztutat, a penitenciának útját. Ez az ember úgy jár, mint aki a világ alávalóságát hordozza borzasztó teher gyanánt: posuit in eum iniquitates omnium nostrum. Ez imádandó Isten-ember úgy jár, mint a halálraítélt, mint az eleven halott. Az isteni Megváltó a keresztet viszi, úgy viszi, mint koporsóját; s aki a saját maga koporsóját viszi, az mélyen szomorú. Ne felejtsük el Jézus bánkódó, szomorú lelkét; szenvedése hidegen hagy, ha a lélek ez árnyékáról megfeledkezünk ; ellenben mélyen megindít a szenvedés, s lágy és érzelmes lesz lelkünk, ha az Üdvözítőben a szomorú embert látjuk. A szomorú ember mindig szegény: recordare paupertatis meae, absynthii et fellis. Nézzünk tehát gyakran az Üdvözítőre : az isteni Megváltó szeme egy szomorú embernek szeme, beesett arca, töviskoszorúzott homloka és tövissel árnyékozott arca bűnbánatos arc; homlokához tapadt haja, egy szenvedő lélek kerete. Hát még a lelke? Arról ő maga mondja : tristis usque ad mortem. Azok a verejtékcseppek, melyek az Olajfák kertjében homlokáról gyöngyöznek, ránk nézve drágagyöngyök. Mert valamint az, aki verejtékezik, nagy teher alatt nyög : úgy az Ür Jézus verejtékéből az ő küszködő, szomorúságában a halállal vívódó lelkére következtetünk. Szegény, szomorú Ür Jézus, mily göröngyös a te penitenciádnak útja, te szegény, szomorú szenvedő !

Ez a vonás szinte mélyebben hat az ember szívébe, mint a testi fájdalom, melynél fogva ő a vir dolorum; minden hős vir dolorum, de ez itt vir poenitens, ki a világnak bűneit hordja. E szomorú szívre borul rá az undor s az utálat a világ bűneitől, mely a mi szíveinket is megszállta, mikor finomabb, mélyebb érzésünk perceiben szemeink elé tárultak az erkölcs mocsarai, mikor letaposva láttuk az ártatlanságot s megmételyezve a féltékenyen őrzött szíveket. Ez a bánat hajtja meg Jézus térdét, mikor háromszor borul a porba s úgy kúszik ott, mert «fereg s nem ember»; ez a bánat imádkozik : «Atyam bocsáss meg nekik»; ez a bánat kiált föl «voce magna»; az utolsó kiáltás, mely mint egy hatalmas Kyrie eleison hangzott föl s azóta is zúg és visszhangzik és zsibong a szívekben.

A Kálvária a mons myrrhae; itt tanulunk bánatot. Kezdet óta ápolta a kinyilatkoztatás a bánatot. A bánat a javulás kezdete és föltétele; azért sürgeti a magábatérést s a bánatot az ethika is. Semmiféle akaratnevelés nem nélkülözheti ezt; indító okokat keres a bánatra s neveli a lelket finomabb érzékenységre. A trienti zsinat szerint: fuit quovis tempore hic contritionis motus necessarius ad impetrandam veniam. A kinyilatkoztatás a bánatot a prófétáknak szenvedélyes hangján sürgeti: Térjetek hozzám teljes szívetekből sírással és jajgatással, szaggassátok meg, nem ruháitokat, hanem szíveiteket. De sehol annyi bánat, mint az egyházban, sehol se annyi szomorúság a rossz hatalma felett, mint a kereszt tövében. Sehol sem hallatszik oly mélységes jaj, mely a földről az égbe felemelkedett! Hol van penitencia, melyet az egyház penitenciájával össze lehet hasonlítani. Az az egyház, mely csörgette a mennyország kulcsait, amely azzal a hatalommal lépett föl, hogy ő megbocsátja az emberek bűneit, semmit sem sürgetett annyira, mint a penitenciát. A szenvedő, bánatos Megváltó árnyéka, az ő szomorú tekintete ráesett az egyházra, s a lelkek, melyek megváltást keresnek, bánatba merülnek.

A kereszt alól indult ki a legmélyebb penitenciának árama, s a fölvilágosult szem mintegy beláthatlan távlatban látja a szent kereszt mögött a bánkódó lelkeknek kifogyhatatlan sorát. Ez volt az egyház vigasza, ha gyermekei penitenciát tartottak; ezt nevelte bennük, nevelte mindenekelőtt saját bűnösségük érzetét s azután szította lelkükben a bánat tüzét. Már apostolában kifejleszti e szellemét; Szent Pál mondja: «Az Úr Jézus jött üdvözíteni a bűnösöket, akik között én első vagyok». Ime, Pál a legnagyobb bűnösül Pál, az Ür Jézus választott edénye, a nemzetek apostola 1 Utána mondják mások ! Szent Klára nem érti, hogy hogyan lehet valaki az ő közelében, mikor ő pestises beteg ; Ferreri Szent Vince fél, hogy ő minden nap rosszabb lesz ; Borgiasz Szent Ferenc bűnössége érzetében keres magának helyet s nem talál mást, mint a pokol fenekét. Az egyház kimutatta, menynyire ért a lelkek neveléséhez, s hogy mit kell bennük nevelnie: finom érzéket a jó szeretelére s a rossz gyűlöletére. Érzéket, érzéket; aki nem érez, az meghalt. Rengeteg sok lélek van, melynek sok bűne van és még sincs bűne, mert nem érzi; vannak, kiknek kevés bűnük s mégis sok bűnük van, mert érzik. Legigazabb pedig az a lélek, mely önmagát tartja legnagyobb bűnösnek ; nem abban az értelemben, mintha ő a külső cselekedetekben nyilvánuló nagy bűnöket elkövette volna, hanem annyiban, amennyiben csakis magáról érezheti az ember élénken s bensőségesen, hogy mennyire bűnös ő ; magáról tudja, hogy az Isten kegyelmeit hányszor vetette meg, mily érzéketlen, hálátlan volt az Ür Jézussal szemben, azt más nem tudja, még kevésbbé érzi; azt mindenki maga tudja, érzi.

Miután az egyház kinevelte bennünk a bűnösség érzetét, elborít a bánat bámulatos motívumaival. Neki már nem elég a tékozló fiú szeretete, annál nem áll meg, neki a halálra vált vérét tékozló Istenfiának szeretete kell. Neki nem elég az irgalmas, jó atyának csókja ; ő a Krisztus elkékült ajkait nézi; nem elég neki az ölelő kar, neki a fölfeszített, leszegezett két kar kell. Jézus öt sebe, szomorú arca, töviskoszorútól árnyékolt homloka, átszegzett oldala, ezek a keresztény bánatnak motívumai. Az a motívum hat lelkére, melyet az Ür Jézus hangoztatott a szent keresztről a próféta szavaival: «kiterj esztettem kezeimet egész nap a hitetlen és keményszívű nép felé»; az az intelem rendíti őt meg, melyet a szentírás hangoztat: Ó, ti mindnyájan, akik általmentek, lássátok, van-e fájdalom, mint az én fájdalmam.