Prohászka Ottokár: Nagyböjt 2. vasárnapjára

II. Jézus gondolatai a keresztről. (1899)

K. T. U. ! Már beletekintettünk a múltkor az Úr gondolataiba, mintegy az Istennek szívébe, hogy kiemeljük onnan azokat az érzelmeket, melyeket a kereszttel szemben táplált. De úgy vesszük észre, hogy régi gondolatai helyett ő maga ahhoz utasít, kiben a keresztről való gondolata a legtökéletesebb alakot nyerte : szent Fiához. Ne menjünk árnyképekhez, mikor elénk lép a meleg élet; ne menjünk az égbe, mikor a földön mozog megtestesülve az, amit keresünk ; ne menjünk az ószövetségbe, mikor az újszövetségben, hitünkben, szeretetünkben fellelhetjük a kívánt bensőséget, mélységet és áhítatot. Honnan lehetne meríteni áhítatot, tiszteletet a kereszttel szemben többet, mint épen az Úr Jézus Szentséges Szívéből? Hogy mi a kereszt, azt Jézus Szíve mondja ; hogy mit kell a keresztről érezni, gondolni, hogy milyen bensőséggel, áhítattal, szeretettel kell a keresztet köríteni, azt az Úr Jézus Szívétől lehet tanulni; hogy a kereszt gyümölcsének íze, zamatja mi, azt az Úr Jézus Szívében lehet ízlelni. Hisz a kereszt gyökere Jézus szeretete. Az Úr Jézus kezében a kereszt zászlórúd, vexilla Regis, rajta az Istennek üdvözítő programmja, a lelkiharcok fuvalmában róla lobog a háromszínű lobogó, a mély alázat, szeretet, önmegtagadás jelképe, amellyel felvonult diadalban az Isten szent hegyére ; az Úr Jézus szentséges kezében a kereszt a királyi vessző, virga iustitiae; igaz, hogy a keresztfa bitófa is, amely nekünk készült, de amelyre az Isten nem tűzött mást, mint szétrongyolt adósságlevelünket.

Ügy látszik nekem azonban, hogy ezek inkább csak közjogi gondolatok a megváltás művéről; ha akarunk a kereszttel szemben melegen érezni, ne maradjunk náluk, hanem menjünk bele az Úr Jézusnak közvetlen érzelmeibe és gondolataiba, iparkodjunk megragadni, hogy Jézus, mikor a keresztet vitte, mit gondolt és érzett, mikor lefeküdt a keresztre, mikor kiterjesztette kezeit s érezte a szegnek élét, amely először belenyomódott bőrébe, bőrén át a húsába s végre a kemény fába, mikép kísérte gondolattal, imádkozó érzelemmel a nagy tragédiának fejleményét és mozzanatát. És lehet ezt megtenni? Ó, mindenesetre. Mert valóban, a szentírás, jóllehet csak egy-két vonással, bámulatos mély érzelemvilágot mentett meg számunkra, az Úr Jézus Szentséges Szívének gondolatait és érzelmeit, és hogy ezt minél jobban átérthessük, szemügyre kell vennünk, hogy az Úr Jézus mikép volt hangolva, mikép készült, mikép beszélt, mikép viselkedett, mikép intézkedett, mikor a keresztről volt szó.

Mikor az ember valamely hagy, megrendítő esemény benyomása alatt áll, lehetetlenség, hogy emancipálja magát alóla, az ráveti árnyékát; nagy öröm, nagy fájdalom mindkettő okvetlenül mély érzelmeket vált ki szívünkben, és az ember mint szokás mondani, izgatott lesz; ó, de jó, hogy az Úr Jézus Szentséges Szívén rendkívül nagy izgatottságot veszünk észre, mely annál nagyobb, minél közelebb ér a kínszenvedés órájához.

Hogyan írja le a szentírás az Úr Jézus utolsó felmenetelét Jeruzsálembe? Azt mondja nagy emfázissal: Ecce ascendimus Jerosolymam et Filius hominis tradetur principibus sacerdotum et condemnabunt eum ad mortem et illudent ei et conspuent eum et flagellabunt eum et interficient eum (Marc. 10, 33—34); minden szóra külön-külön nagy nyomatékot fektet. Ecce ascendimus Jerosolymam ; sokszor mentünk már föl Jeruzsálembe ; de így még nem ; most lép ki arra a bámulatos útra, melyre őt Isten küldte. Jerosolyma, a szent város most fejti ki sokatmondó körvonalait, most értjük meg, hogy az Isten miért állította oda a templomot; hogy miért volt az Úr szemefénye Jeruzsálem városa, hogy minden áldozatnak miért omlott vére épen Jeruzsálemben, az most kezd csak derengeni. Ezen áldozat miatt. Ime felmegyünk ; mélyértelmű felmenet; nincs az a diadalmenet, amely oly ünnepélyes volna ; nincs az a temetés, amely oly érzelmes volna ; talán csak egy menetet találnék, mely fenségében hozzáfogható volna : az a menet, amellyel a lélek vonul halála után Krisztus ítélőszéke elé. Az Úr Jézus hogyan hímezte ki ezt az ő menetét? Csodákkal sövényezte, csodákkal a fizikai és morális rendben ; a jerichói vak meggyógyult, Zacheus megtért; pálmaágakkal hintette be az alázatos Jézus az útját és diadalmenetet rendezett magának ; így sohasem ment Jeruzsálembe. Ecce ascendit Jerosolymam et accingit se ut gigás ad currendam viam, felövezte magát, nekikészült az Úr Jézus mint hős, mint óriás, hogy befussa útját, és Szent Márk evangéliuma mondja «et praecedebat illos Jesus et stupcbant et sequentes timebant (10, 32); az Úr Jézus nagy gondolatának feszerejében sietett előre, és csodálták és iparkodtak utána; az Úr Jézust vitte az ő nagy érzelme ; senki sem bír vele lépést tartani, ment, rohant előre ; belenőtt gondolataiba és érzelmeibe ; et praecedebat illos, azt látták, hogy az eddigiektől elütő menetben vesznek részt, et sequentes timebant. — Gondoljuk el aztán az Úr Jézus viseletét! Az ő viselete zöldcsütörtökön a tapadó, lángoló, magával nem bíró'szeretetnek jelében mutatkozik; az Úr Jézusnak Szentséges Szíve érezve azt, hogy életének utolsó pillanatait éli, felolvad és kiárasztja érzelmeit apostolaira. Mit csinál? Lábát mossa az ő tanítványainak: Sciens, unde exivit et quo vadít, teljes öntudatában annak, hogy honnan jött és hova megy; letérdel és leborul mindegyik előtt, scitis quid feci vobis, látjátok mit tettem nektek; mintha mondaná: remélem, el nem felejtetek. Szeretnék nyomokat hagyni szívetekben, szeretném a szeretetet izzó hatalmával belenyomni és belesütni szívetekbe. Azért van az, hogy a magával nem bíró szeretet itt nyilatkozatokat tesz s jeleneteket rendez, melyeket máskor nem látunk.

Különben is az Úr Jézus kínszenvedésének kerete valami oly bámulatos; azok a beszédek, melyekben az utolsó vacsorán szeretetről, egységről, hűségről beszél; az az olajfakerti imádság a teli hold fényében, mely megvilágítja az Úr Jézus rengő könny- és vércseppjeit, az az egész búcsúzási hangulat, mely mindent áthat, mint meleg párás levegő, mint a lélek feslő és virágzó tavasza. Ha aztán megtekintjük az Úr Jézus

Szíve hangulatát, sehol se fogjuk azt, ha szabad mondani, oly extravagánsnak találni, mint utolsó intézményében.

Intézménye az utolsó vacsorán az Oltáriszentség. Az Oltáriszentséget az ész nem érti; ha a racionalizmus nekifekszik és olvassa a szentírást, nem boldogul, csömört kap, undor fogja el és bámul, hogy lehet ilyeneket gondolni és akarni, hogy lehet ilyesmit hinni. Ime, ez az én testem, egyetek belőle mindnyájan, ez az én vérem, igyatok ebből mindnyájan.

Ezt nem lehet megérteni, ha az ember nem áll bele az utolsó vacsorának hangulatába. Ha mutatnék önöknek télen egy gyönyörű aranyszirmú vagy vérvörös rózsát és azt mondanám : íme a hegyoldal virága, elhinné-e ezt olyan csodaember, ki télen született és egy tél alatt kifejlett teljes férfivá?

Elhinné-e azt, akinek fogalma nincs nyárról, ki csak a megfagyott és meghalt természetet látta? Elhinné-e azt, ha mondanám, hogy a világ egyszer oly meleg volt, hogy itt künn a szabad ég alatt gyönyörű rózsák nyíltak? Azt mondaná talán ; nehéz azt elhinni, mert ebben a hidegben és fagyban, amelyben én állok, nem képzelhetem el, hogy egyszer oly meleg volt, hogy ez történhetett.

Lám, az Oltáriszentséget bele kell állítani az Úr Jézus passiójának előtornácába ; az Oltáriszentség vérvörös rózsa, mely a trópusok alatt nyílt, mikor az Isten szeretete delelt az emberiség fölött. Jézus szívéből fakasztotta a legcsodálatosabb virágokat és létesített bámulatos világot. Az ész álláspontja a tél, s télen nincs meleg; aki az észnek teléből okoskodik, az nem fogja megérteni az Urat, de aki a tapadó, olvadozó, búcsúzó, távozni készülő, elszakadni nem akaró szeretetet érti, az megérti őt is. Ne csodálkozzunk ezen, hiszen színeváltozásában a Tábori fenségben sem beszélt másról, mint kereszthaláláról, loquebatur de excessu, amelyet majd magának s szent szeretetének egyszer megenged Jeruzsálemben.

Az Úr Jézus szívén a kereszt emlékének nyoma oly duzzadozó benyomás volt, hogy a Tábori nagyság és dicsőség sem változtatott rajta semmit, dicsőségében is ez tünt fel leginkább. Azért, k. b., nekem az Úr Jézus Szentséges Szívét épen a passióban kell a maga elemében látnom ; Krisztus voltaképen azért jött, hogy szenvedjen, következőleg belefektette nagy és nemes szívének összes erejét abba a nagy műbe. Azért vagyok én itt — mondja nekünk—, hogy szeressek; a szeretet stádiuma épen a kereszt, felvillogtatom szeretetemet épen itt kínszenvedésemben; azért jöttem, hogy szenvedjek, nekimegyek, végigvágok rajta szívem hevében. Ha egy gőzhajó belekerül valami víztölcsérbe s látja, hogy élet-halál a sorsa, megfeszíti magát s úgy fut, h°gy, vagy a kazán szétrobban vagy pedig kigázol; úgy tesz az Úr Jézus Szentséges Szíve a kereszt tengernyi kínjával szemben: érzi, hogy ez az az örvény, amelyen neki keresztül kell vágni és az emberiséget rajta át magával ragadni, megfeszíti minden erejét, kifejti szívének összes érzelmeit, «excedit...»

Tanuljuk meg tehát az Úr Jézus Szentséges Szívétől, mily tisztelettel, szeretettel és kivált áhítattal kell keresztje és szenvedése iránt viseltetnünk. Ügy-e a keresztény léleknek egyik jellege, hogy semmiről sem tud úgy meditálni, mint a keresztről, egy igét, egy gondolatot sem tud úgy forgatni szívében, mint az Úr Jézus keresztjéről való szent igét; észrevesszük, hogy áhítatra gyulladni, szívet gyújtani nem lehet sehol úgy, mint az Úr Jézus keresztje alatt, és helyes : hol gyúljanak jobban a szívek, mint ahol az a szív lángol, melynek feladata, másokat lángra lobbantani? Járuljunk e fölfogással az Úr Jézus keresztjéhez ; itt kell nekünk szívvel-lélekkel átváltoznunk az Úr Jézus érzelmeibe.

De egy csodálatos helyet találok az ószövetségi prófétánál, Joelnél, amely szórói-szóra megígéri a tisztelet és bensőséges áhítat kegyelmét az Úr Jézus keresztjének tövében. Effundam spiritum meum super omnem carnem et prophetabunt filii vestri et filiae vestrae (2, 28). Akarnak valamit az áhítat szelleméből, akarnak valamit az olvadozó Istenszeretetből, amely olvadásban kiválik a bűnnek salakja s belénk vonul az Isten szeretete? Ide kell állnunk ! E t aspicient in me, quem crucifixerunt! Akarnak valamit az áhítat könnyeiből, amely könnyek átváltoztatják a dermedtséget, hogy nem kő többé az eleven szív: ide jöjjenek ; a próféta igéri: «et plangent eum», úgy fognak sírni az Isten fia előtt, mintha tulajdon elsőszülött gyermekük volna. Akarunk olyan közvetlen érzelmeket ölteni, amilyeneket öltünk szeretteink halála fölött, akarjuk az Úr Jézust úgy el nem felejteni, ahogy nem felejti el a szülő forrón szeretett gyermekét? Az Úr Jézus keresztje alá kell állnunk. Ez az a spiritus gratiae, melyet az Úr igér: az áhítat meleg lendülete. Iparkodjanak a meditációban a gyengéd párás forró lelket, az Isten s az Úr Jézus Szívének leheletét felfogni: ki kell feszítenünk lelkünk vitorláit, hogy felfogjuk a Szentléleknek fuvalmát; ettől a spiritustól könnyen indul meg az emberi lélek, hasítja a szenvedések és nehézségek tengerén a hullámot s elér az Isten színe elé. Vigyük bele ezt a szent áhítatot, ezt a mély megilletődést, ezt a bensőséges közvetlen együttérzést a szenvedő Jézussal mindenbe, főleg a mi fájdalmas olvasónkba s a szentmisébe ; iparkodjanak a szentmisében, kivált a Sanctus után, mikor már csend van, az Úr Jézus szenvedésének egyik-másik misztériumát szemeik elé állítani s vonatkoztatni a szentmisére. A szentmisében is az Úr áldozatos lélekkel jelenik meg az oltáron, következőleg az áldozat gondolatai verődnek ki rajta ; kössük össze a keresztet és a kínszenvedést a szentmisével, akkor a mi áhítatunk és a szentmisében nyert kegyelem segítenek minket majd arra, hogy az Úr Jézus keresztjének szeretetében, tiszteletében, áhítatos melegében egyre növekedjünk.