Prohászka Ottokár: Nagyböjt 1. vasárnapjára

Istent áldozattal imádjuk (1899)

K. T. U.! Nem kell csodálkoznunk Szent Pál önérzetes kijelentésén, hogy ő nem ismer mást, mint a megfeszített Krisztust; hiszen az egész kereszténység ugyanazt vallja. Előttem az egész kereszténység oly cselekvés, gondolkozás, érzés, amely mély megrendítő eseménynek, a Krisztus szenvedésének behatása alatt áll. A kereszténységben oly embertömeget Iátok, amely Krisztus keresztje alól a Golgota hegyéről szerte-széjjel megy a világba. Ezeknek az embereknek egy fixa ideájuk van, amely beleveszi magát hitbe, életbe, reménybe, szeretetbe, kivirágzik tökéletességben, ráveti árnyékát egész lelki életükre, kifejezést nyer világnézetükben ; művészetük, poézisük, theológiájuk, világtörténelmük semmi más, mint e gondolatnak forgatása, hajtogatása, kiszövése és szerencsés megtestesítése. Krisztus Urunk szenvedése nyújtja a hit motívumát, az isteni tekintélyt elfogadható és mindnyájunk szívéhez szóló alakban, mint Szent Pál mondja : In fide vivo filii dei, qui dilexit me ; nézzétek, én ezért hiszek Krisztusnak, mert szeretett engem. Ez a szeretet lett örökségünk, dicsőségünk, vele még a szegénység is gazdagnak véli magát. A keresztény erény szeretetből indul ki, s a szeretetet az Ür kínszenvedése éleszti : Caritas Christi urget nos. Ha a szentírás és azok, akik a szentírás lapjairól leolvasztották és lelkükbe oltották a szellemet, valami eszményit akarnak mondani és érte lelkesülni, honnan szedik azt? Hasonulásból Krisztushoz : conformes fieri imagini filii Dei. A szenvedő Ür Jézus a testi ember számára kiállhatatlan, véres, torzonborz, töviskoszorús kép, kékséggel, köpésekkel, véres foltokkal, sebekkel borított kép, és mégis a kereszténység egyre azt hajtogatja : conformes fieri imagini filii Dei; hanem aztán, ha ezt a képet sikerült kifejezni elevenen, elbódul a világ, oly fenséges, oly nagyszerű a látvány ! — A vértanúság maga mi egyéb, mint az Űr keresztjének gyémántkiadása, milliószor megismételt kiadása. Az egyház összes törekvései és sikerei mily nyomokon járnak? Nem emberi nyomokon ; keresztes nyomokon. S az egész világtörténet, amennyiben illat és erény, le van borítva egy lángoló, kereszttel átszőtt fátyollal. Az apostoloktól kezdve az egyház szellemében fejlődő haladás leborította a kereszttel az egész világot. Ó, k. t. u., kérjünk szellemet a kereszt pszichológiájából, lelket az Ür Jézus szenvedéséből; kössünk magunknak csokrot ex omnibus amaritudinibus Domini, viseljük szívünkön és éldelegjünk benne SzenL BernáL érzelmességével; oltsuk bele lelkünkbe az Ür Jézus keresztjének szeretetét, kikezdve azt azon a mély tiszteleten, mely a szeretet úttörője. Próbáljuk és kezdjük meg tisztelni Krisztus szenvedését; hogy ezt megtehessük, álljunk az Isten világosságába ; szedjük gondolatainkat Istennek gondolataiból; meg lehetünk győződve, hogy fenségesebb és tisztább forrást gondolatnak sehol sem fakaszthatunk.

1. Tehát mit gondol az Isten Krisztus kínszenvedéséről? Krisztus kínszenvedésében az Úristen kifejezte legkézzelfoghatóbban, legelevenebben mindazt, ami szépet, nagyot és szeretetteljest gondolt a világgal szemben. Multifariam multisque módis olim Deus loquens patribus in prophetis, novissime diebus istis locutus est nobis in Filio; sok mindenféle jelt, sok mindenféle igét, szót, eseményt használt fel az Isten, hogy szóljon lékünkhöz, hanem az mind csak prelúdium; novissime diebus istis locutus est in filio. Az Isten maga fordítja oda a figyelmet, mert azt mondja : Levabo Signum in nationibus, majd én emelek nagy jelt a nemzetek között; emeltem már sok jelt, felmenesztettem Ábrahámot a Moria hegyére, aki Izsák fiát feláldozza ; megrendítő látvány a passió játékokban Ábrahám áldozata; úgy szereti Istent, hogy szétszakítja az atyai szeretetnek minden szálát, nézi a kést, amely a következő percben fiának vérétől piroslik ; késlekedik, elmereng, de ez a gondolkozás nem habozás, hanem inkább a nagy áldozatnak öntudatra hozása : Uram, én erre is kész vagyok érted. A rézkígyót is felemeltette a pusztában, de ez mind gyenge jel. Ego levabo signum in nationibus, más jelt, oly jelt, amelyet mindenki megért. Mert ezek a jelek nagyon gyengék, kétértelműek, homályosak, az emberek nem indulnak meg rajtuk ; levabo signum in nationibus, szóltam már nagyon sok szót, hanem szólok majd egy szót: Ego faciam verbum in Israel, majd szólok egy szót, melyet mindenki megért s meg is hódol neki. Ego faciam verbum in Israel; és melyik ez a szó? Verbum crucis; ezzel a szóval, csodálatos ékesszólással, hódító, elragadó ékesszólással megmondott mindent; megmondta, hogy szeret, hogy haragjában össze nem zúzott, meg nem vetett, hanem hogy irgalmazott.

Hátha az Úristennek az egész szentíráson végig kedve telt hangsúlyoznia azt a szót, nekem is ugyanazt kell tennem. Észrevesszük a fejlődő kinyilatkoztatáson, hogy minél többet beszél a Messiásról, annál inkább feledi a dicsőséges Messiást, hogy a kedvenc gondolatát előtérbe állítsa : a fájdalom emberét. Ha az Ür ennyire nyomatékozza ezt a gondolatot mint nagy jelt, mint ékesszóló szót, sejtelemteljes lélekkel fog hozzá az ember, forgatja, fontolgatja, hogy valamikép megértse titokzatos értelmét és tapasztalja csodálatos erejét.

2. Valamint pedig a keresztről való szó az Isten legteljesebb kinyilatkoztatása: így egyszersmind az ő legkihatóbb dicsérete és dicsősége. Istent áldozattal imádjuk. Az ószövetség is az áldozati oltárok előtt porba hullva imádkozik, s egyik-másikról az van mondva: odoratus est Dominus odorem suavitatis ; de ezek az áldozatok csak azért tetszettek, mert az Úristen emlékezetében a kereszt nagy áldozatának képét elevenítették fel, az az odor, amely feltört az égbe, jelezte az illatot, mely a keresztről szétárad s eltölti egykor a világot.

Az Ür Jézus keresztfájáról gyűrűzött felfelé az odor suavitatis, amelynek kék páráján át az egész világ kedves lett az Isten előtt. Et odoratus est Dominus odorem suavitatis, az egész világ parfümös, kedves lett az Isten előtt. Az ember pedig, aki utálatos lett bűnei miatt, álljon bele e párázatba, szívja magát tele az Úr Jézusnak szeretetével, áldozatos lelkével, boruljon a kereszt elé, hogy a kereszt miatt az Ür irgalommal tekintsen rá.

A keresztáldozat kellemes illatáról egy más kép is lép lelkem elé. Látom az öreg Izsák pátriárkát, amint ágyán ül, érzi, hogy vándorútjának napjai meg vannak számlálva, várja fiát, hogy egyék s ráadja atyai áldását, s mihelyt Jákob belép, az aggastyán megszólal: «Ime az én fiam illata, mint a májusi rét illata, mikor az Isten azt megáldotta*. Az Isten is várja fiát, a világ undok előtte, és non est mihi voluntas in vobis, nincs kedvtelésem bennetek, mondja az Ür. Mikor pedig Jézus Krisztus a földön megjelenik : ecce odor filii mei, ime az én szerelmes fiam, mondja az Ür, kiben nekem kedvem telt ; ez a szerelmes fiú a Jordán partjától kezdve mindjobban meghódítja az Isten szívét, a keresztfán pedig kilehelte lelkével az engesztelő áldozat bűbájos illatát. Most érzi az Úr az illatot és megengesztelődik.

De, kedves barátaim, ha az Úristennek annyira kedve telt a keresztben, hogy nem tetszik neki az egész világ, hacsaknem a kereszt árnyékában, és ha az emberiségnek a kereszttől elszakadt művészete, tudománya non est odor suavitatis : mily mélységes tisztelettel kell a kereszt iránt viseltetnünk s üdvöt s irgalmat nála keresnünk. Szent Pál szavai szerint : Járuljunk Krisztushoz, az ő ránk hintett véréhez, hogy megigazulást s megváltást nyerjünk «et ad profusionem sanguinismelius clamantem quam Abel». Ez az a kiáltó vér a világ ijesztő, tehetetlen néma csendjében, amellyel meghintjük magunkat, valahányszor jól gyónunk és a szentségekhez járulunk; e vérrel hintjük meg életünket, cselekedeteinket, valahányszor természetfölötti jót cselekszünk. E vértől piroslik lelkünk, mikor szeretünk ; e vér szökik fel ereinkben, mikor áldozatra szánjuk el magunkat. De hogy e szent vér melege és illata elhasson lelkünkbe, iparkodjunk két kellék megteremtésére : tartsuk meg jól a böjtöt, úgy hogy a Krisztus szenvedésének szellemét magunkban megteremtsük, és ájtatossági gyakorlatainkban forgassuk az Ür Jézus kínszenvedésének emlékeit azzal a mélységes tisztelettel, amellyel a vértanúnak fia emlékezik atyjának küzdelmeire. Olvasták a Fabiolában, hogy a kis Pancratius hogyan szította magában azt a lelket, amely őt később a Colosseumba vezette ; édesatyjának, a vértanúnak vérét hordozta kis ezüsttartóban és szivacsban mellén ; régi keresztény szokás, hogy a vértanúk fiai és unokái szülőik, rokonaik vér-relikviáit viselték mellükön ; a vértanú vérével mellükön nem lehettek az ördög templomai; ahol egy nagy gondolat és a halálba rohanó szeretet áll őrt, ott a világ tehetetlen, dárdái tört szalmaszálak. Miért nem használjuk fel mi is ezeket a fenséges gondolatokat, amelyek mint távoli csillagok, mintha nem a mi naprendszerünkbe tartoznának, nem melegítenek? Meleg vér, Krisztus vére van rajtunk. Szienai Szent Katalin azt kiáltotta : ó, tüzes vér, ó véres tűz, ó tűz és vér, ó vér és tűz, s elbódult e szent vértől. Istenem, hisz az én fejemre és szívemre is Krisztus vére csepeg, és ha valaki nem akar vétkezni ... de Istenem, mit beszélek itt vétekről, hisz itt csak hősi erényről lehet szó ; Krisztus vére nem arra való, hogy ne vétkezzünk, hanem arra való, hogy szentek legyünk. Vagy talán szokás pelyheket emelni gőzgépekkel? Ázt az emeltyűt, amely világokat képes emelni az égbe, nem fogjuk pelyhek emelésére használni. Hogy az ember ne vétkezzék, mikor az Ür Jézust ismeri — az gondolatot sem érdemel, hanem hogy az ember úgy áldozza fel magát mint Krisztus, az helyén való gondolat. Csak ez az egy gondolat tűrhető meg itt. Hoc enim seiitite in vobis, quod et in Christo Jesu! Nektek nem azt mondom, hogy a halálos bűn ellen frontot kell csinálnotok : Mi az? Krisztus vére és halálos bűn? Ilyen csepp eredményekért halt meg Krisztus? Apostolokká, vértanúkká kell lennünk, az Úr Jézus szentséges vérét gyümölcsöztetni, kamatoztatni kell oly áldozatos erényben, amely nos conformes facit imagini filii ejus.

Nekünk tehát ezt a gondolatot kell hajtogatnunk és forgatnunk agyunkban: Krisztus Jézus vére arra való, hogy szentek legyünk s e vérrel mint választóvízzel kiirtsuk a bűnfoltot, a bocsánandó bűnök és gyarlóságaink maradványait ; ezt akarom tenni, és ha nem sikerülne egykönnyen, áldozattal, böjttel akarom kieszközölni. Negyvennapi böjt nem sok a lélektisztulásért, sőt visszatéríti a nélkülözést már az a lendületes alleluja is, melyet április elsején este mondunk. Nagypéntek után esik jól a föltámadás. Húsvéti örömöt akkor tudunk érezni, ha előbb áldozatot tudunk hozni, amely Krisztus áldozatával szemben bár említést sem érdemel, de kegyelmével mégis disponál bűnbocsánatra s azzal együtt vigaszra s örömre.