Prohászka Ottokár: Karácsonyest. (1911)

A karácsonyt nem az a varázs teszi, melynek fenyőgallyas, gyertyafényes s angyalszárnyas keretéből gyermekszobák s gyermeklelkek öröme csattan ki felénk ; nem is az a nagy, elvont eszme teszi, mely fölött vitáztak századok s halmozódtak pergamentes kódexek : hanem a karácsonyt a meleg, boldogító hit s az az édes, meghitt bensőség teszi, mely mint «szellem és élet» kitölti lelkünket, mely mint bizalom s áhítat fakad ki kedélyvilágunkban, mely megszólal énekeinkben s alakít népéletet s színesít népszokásokat.

Ez a karácsony a maga ünnepét is nem nappal, hanem este tartja, még pedig téli estén, mely telítve van a haldokló, sőt már kiterített természetnek szomorú, de a fölényes lelki életnek biztató motívumaival. Ez ünnephez téli est kell, meleg szívekkel. Olyan téli est, amikor a szürkület észrevétlenül borítja rá fátyolát a rögbe fagyott tájékra, az alkony pedig mint fázós anyóka parázsrétegeket tereget el a látóhatár izzó, vörös sávjaiban; olyan téli est, amikor a varjak hosszú csapatokban károgva repülnek a távoli nyárfákra s elhaló szárnysuhogásukkal csak mélyítik a vidék sejtelmes csendjét. De hogy karácsony legyen a téli estéből, kellenek oda még elfogódott lelkek, meleg szívek is. Kell valami közérzés, mely egyforma palotában s falusi házban ; kellenek ünnepi emberek, olyan ünnepi hangulatban, mely bár nem tünteti el az élet gondjait, mégis mélyebb fölértésre s belső értékeik átérzésére képesíti őket. így lesz aztán a karácsonyból az a sajátos ünnep, melyet nem kívülről harangoznak belénk, hanem mely belsőnkből fakad ; ünnep, melyhez nem kell izgalom és zene, nem kell színház és utca, hanem ellenkezőleg bizalmas, csendes kör, nyugalom és otthon. Itt ünnepelnek azután azok az emberek, kik sokat vergődnek, sokat vesződnek, de bízni s hinni is tudnak. Nem beszélnek ők sokat világproblémákról ; nem feszegetnek kényes kérdéseket; nem sokat féltik a régi, nagy hitet még a modern eszmék áramlatától sem, hanem ahogy szegénységüktől vagy jobb módjuktól telik, fenyőfán vagy legalább borókaágon gyújtanak ünnepi gyertyát, emlékére annak a szent éjnek, mely égi fénytől lett világos, s mely égi fény azóta sem hamvadt el, hanem világít a hívőnek; s a hitetlenség látóhatárán is van belőle annyi, amennyi a téli alkony bíboros sávjában van a napsugárból.

Szentigaz, a szent éj fénye még ma is világít: azért karácsonyest ez az est, azért páratlan, szent éj ez az éjtszaka ! Ugyanakkor azonban észrevesszük azt is, hogy ez a világosság nem az, amelyből több tudás, jobb értesültség s tüzetesebb világismeret terjed az emberek közt, hanem az a világosság, melytől több bizalom, több remény, szeretet s kitartás lesz köztünk. Ez a világosság nem a tudomány virrasztó, éjféli lámpafénye, nem a forrasztócsövek lángja, nem a szinelemzések tört sugara, nem a reflektorok viharos tengereket bejáró fénye, hanem olyan világosság-féle, mint amilyen a napsugár, mely magasból jön s eligazít s melytől élet és szépség lesz a földön. Ez a világosság az a nagy hit, hogy Isten van velünk, hogy lejött közénk, hogy ő a mi napunk s életünk. S mert ilyen napvilág van nemcsak fejünk fölött, hanem öntudatunk világában is, azért ünnep a karácsony !

Különben is ünnep máshol sem jelent tudást s műveltséget. Az ismeret, amennyiben a nagy hithez is kell ilyen, az csak vigiliás előkészület; az inkább karácsonybőjtje, mint maga a karácsony. Maga a karácsony, az nem böjt; nem bojtos, elvont fogalom, hanem hit, béke, bizalom, szeretet, öröm. Az ismeret az csak tél, melyben a hó világít, melyben jégvirágokban s kristályos bár, de hideg formákban merevült meg az élet folyama ; de sem a hideg formákból, sem a jégvirágokból meg nem élünk. Nekünk nem az kell, hogy a fogalmak s az értelmi műveltség egyáltalában jégvirágokban ránk fagyjon ; hanem az, hogy az élet lelkünkben a maga sajátos formáiban, amilyenek az odaadás, a bizalom, a vágy, a szeretet, a kitartás és fegyelem, fakadjon. Ezek a fakadások életvalóságok, élettartalmak s lelkiségek; s azért ilyenek, mert belőlünk, lelkünkből valók s mert nem személytelenek, hanem személyesek, a mieink. Nem fogalmak csak s nem is szavak, hanem tősgyökeres, tőből fakadó élethajtások.

Meglehet, hogy valaki lekicsinyli a közönséges ember e szerény, egyéni életadatait s kevés fontosságot tulajdonít az ünnepi érzéseknek; meglehet, hogy azt gondolja, hogy több tudással s több ismerettel fölényesebbé tehetnők az embert az élet harcaiban s alkalmasabbá arra, hogy a létért való küzdelmet diadalmasan megvívja. Egy pillanatig sem tagadom, hogy ez is kell; kell ez a tartalom is, ez a súly is belénk; de főleg az kell, hogy az ember önsúlyát s önértékét érezze, hogy belső világában legyenek nagy méretei, hogy elementáris erővel jelentkezzenek erkölcsi attrakciói, hogy legyenek emelkedett hangulatai, melyeken önmaga s az élet érthetetlenségei fölé emelkedjék, hogy legyenek lelkében nyíló végtelen perspektívái, melyek a legközönségesebb életet is örök, nagy föladatok elé állítják. Az kell az embernek, hogy érezze át a szellemi világ nagy konstrukcióját, s hogy a filozófiák ácstelkén összerótt szisztémákba, materializmusba, pantheizmusba, naturalizmusba ne hagyja magát belegyömöszölni, hanem tartsa lelkét eleven kapcsolatban a minden élet kútforrásával; nem a nagy-valamivel, hanem a nagy-valakival; nem a világgal csak mint objektummal, hanem a világot eltöltő s a világon túl érő élő szubjektummal, akivel szemben úgy legyen, mint a gyermek van atyjával, a bűnös van megváltójával, a jó barát van lelkének barátjával.

A karácsony ezt jelenti; jelenti a nagy hitet s a nagy bizalmat, s e nagy hitből s e nagy bizalomból fakadó belső, érzelmi, egyéni éledést! A tudás s az értés kristályos jégmezői fölött jelenti a bízó s érvényesülést váró belső világot, jelenti a szerető s szeretetben boldogságát meglelő életet, mely a maga győzelmes zászlaját akárcsak egy borókaág képében is meglengeti a merevség s az élettelenség fölött. E hangulatban minden ember érzi azt is, hogy valamikép gyermekké kell lennie a végtelen Istennel szemben, s ez érzületben keresnie a mennyek-országába vezető utat Krisztus mondása szerint: «Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be a mennyek-országába».

Ez a belső, egyéni, meleg élettartalom legnagyobb kincse s legcsodásabb erőforrása az emberiségnek. Ezt kell minden ember szemefényének tartanom, ha még oly tökéletlennek s kevéssé öntudatosnak látszik is. Mert bármily szerény legyen is, mégis csak új s boldogítóbb életet jelent, sokkal több életet, mint amennyi a tudományban van. Az a tél viharjától megtépázott borókabokor is ott a rögbe fagyott hegy oldalában, ha még oly szerény, ha még oly gircses-görcsös is, új világot jelez, amely világ, jóllehet még föl nem ébredt, mégis telve van ébredési ösztönökkel, s jóllehet még alaktalan, de telítve van a szépség motívumaival. Az a borókabokor több létet mond, mint a bazaltsziklák, melyek körülötte merednek, többet, mint a drágakövek, melyek gyökerei alatt rejlenek, s nagyobb szépséget jelez, mint valamennyi jégkristály s a jégvirágok fantasztikus flórája. Kiinduláskép s elvkép van ebből a szebb s különb életből már a borókabokorban is elég, jóllehet a kifejlett élet szépségét s színpompáját nem csodálhatjuk meg rajta. Annyi azonban bizonyos, hogy a borókabokorban jelzett új elvé az élet fejlődése ; abban az irányban kell a több létnek föltalálhatónak lennie, s aki megtalálni akarja, azt ott keresse. S ugyanezt mondom az emberiség nagy hitéről s erkölcsi emelkedettségéről, ha azt a fogalmi s technikai műveltséggel összehasonlítom. Ez utóbbi szükséges s elmaradhatlan, de az életerő s az életöröm az előbbiben lüktet, s legnagyobb értékeinket, amikért élni kell s élni érdemes, ott fogjuk föltalálni, s azokat semmiféle más értékekkel nem helyettesíthetjük. A modern világnak lehet nagyobb belátása a dolgokba s történelmi tudásában is nem mese és legenda, hanem kritikus értesültség igazíthatja fölfogását; támaszthat nagyobb igényeket az élet kellemeinek élvezetére s a művészi szépnek teremthet szebb formákat; de azt a meleg, nagy, karácsonyi hitet sehol és soha sem nélkülözheti. Ezzel szemben az ember ugyanaz ; a borókaág mellett szegény helyen, s az illatos fenyőfa alatt hercegi szalonban.

Sőt, minél kegyetlenebb a gazdasági élet harca s minél több keserűséget kever a társadalmi fejlődésbe, annál inkább van szükségünk a karácsonyi nagy hit bensőséges, zárt világára, szükségünk van az élet mechanikájával szemben a hit miszticizmusára s a blazirtsággal szemben arra az értékelésre, mely önmagában találja meg az élet mélységét is, meg értelmét is. Hiába mondják, hogy keresni akarják a misztikus homályok megvilágítását s pótolni akarják a hitet tudással, s az erkölcsi lelkesülést, melyet most az Istennel való kapcsolatokból eredeztetünk, számító belátással. Ez mind csak szóbeszéd s óriási félreértés ! Hiszen a miszticizmus nem szuggesztív bódulás, hanem a világot s önmagát kontempláló léleknek természetes miliője. Mi nem csináljuk készakarva a homályt, hanem a homály belőlünk árad ; mert a lélek oly «test», melynek ily sötét sugárzása van. Ugyancsak Istenhez való vonzódásunk : a karácsonyi szeretet nem naiv lelkek költészete, melyet erős szellemek majd balhitnek s babonának ismerhetnek föl, hanem a lélek sajátlagos orientációja s az élet ösztönei s vágyai, melyek a több s jobb élet felé visznek. Nem lemondásról, nem elhalásról, nem begubódzásról s fakiri aléltságról van itt szó, hanem ellenkezőleg kiemelkedésről s nagy öntudatról s erős állításról, mellyel az ember állítja önmagát s egyéniségének transzcendentális hajlamaiban a több-élet irányát s erkölcsi értékeiben az élet értelmét látja.

Tudom, hogy e nagy életérdekeket manapság nem becsüljük eléggé ; de meg vagyok győződve, hogy a jobb belátás soká nem késhetik, s hogy a belátás révén a közvélemény is úgy alakul majd, hogy tudásnál és értésnél többre becsüli a tiszta, nemes, erőteljes életet. Ha pedig e köztudatból nagy életvágy s közlelkesülés támad, akkor a kétség nem oltogatja majd ki a karácsonyi angyalszárnyak fényes reflexeit; nem nézi csak kegyeletes örökségnek a karácsonyi szent hitet; hanem kevesebb naivitással bár, de mélyebb s igazabb hozzáértéssel átéli a karácsonyi programmot s megtapasztalja majd, hogy az merő szellem és élet.