Prohászka Ottokár: Pünkösd utáni 24. vasárnapra.

Purgatórium (1902)

K. T. U. ! Az embernek földi életét méltán összehasonlíthatjuk az év szakaival. Van élet-tavaszunk, mikor megmozdul bennünk az élet ereje és vágya s tehetségeink csirába, rügy be vágyódnak ; mikor a lélek hajlékony, érzékeny, illatos és olajos lesz s hangulata is csupa erő, öröm, vágy; vágy a teljesebb élet, a fejlődés után. Van az életnek is nyara, mikor a komoly tevékenység terére lép, s megérlelteti magában az élet gyümölcsét. Van az életnek ősze, levélhullása, fonnyadása, hervadása ; ilyenkor hűl s szegényedik az élet, az ember életöröme csökken, s ő maga érzi legjobban, hogy esteledik ; éjjelei hoszszabbodnak, nappalai ködös borongásban állnak. Az életöröm napja alacsonyan száll s nem pezsdítheti föl már az élet vágyát. Az ily lélek fáradt s pihenni vágyik. S úgy-e, van az emberi életben tél is? Van, mikor a háza sírdomb, akár haraszt, akár virág illatozik rajta.

S valamint az embernek földi életét, úgy hasonlóképen egész exisztenciáját is — születésétől kezdve az örökkévalóságon át végig — szintén párhuzamba állíthatjuk az év szakaival. Mert van a léleknek örök tavasza; ez a boldogult lélek állapota, mikor örök örömben áll, és mégis örök öröm várakozik még rá. Mert az a csodálatos az örök örömben, életben, hogy jóllehet örökkévalóságban élünk, mégis az örökkévalóság partján állunk, előttünk fekszik még mindig az egész örökkévalóság ! Fenséges kilátás a mérhetetlen életbe, mely az emberi lelket eltölti az örök ifjúság erőérzetével: Sanctorum velut aquilae iuventus renovabitur. A másik életben nyár nincs. A nyarat egészen és teljesen a földre kell helyezni. De van a másik életben is tél, a második halálnak iszonyú és szomorú világa. Mikor a lélek él és önmagát feledni képtelen, mikor a végtelenség neki végtelen keserűséggé válik. Secunda mors. Hol van azonban, k. t. u., az ősz, a levélhullásnak, a hervadt létnek, a szegény, szomorú életnek szaka? Van-e ott túl is ősz? Van-e ott is hervadó, borongó őszi táj? Van ; az a purgatórium!

Ez alkalommal megragad a gondolat, hogy a tisztuló lélek az örök életnek őszében áll, a szegénységnek, szomorúságnak, melankóliának, a levélhullásnak, a csupaszságnak szakában s következőleg, hogy a tisztuló lelkek mélyen szomorú lelkek, melyeknek ha arcába nézünk, őszinte részvétre gerjedünk. Jólesik nekünk most novemberben az a részvét. Nem lehet jobb helye a halottak napjának az évben, mint őszkor, novemberben. Azért is, mert egy elmúlt, elsárgult, elhervadt életre emlékeztet az őszi természet, s szomorú emlékeinknek így támad alkalmas fekete kerete ; de azért is, mert a hit rámutat egy földöntúli állapotra, mely a lelkeknek ősze. Valóban az ősz a bánatnak s melankóliának évszaka. Állítsák bele a költőt, a vérző szíveket egy őszi tájba, ahol minden beteg, minden sárgul; rajtuk is kiverődik önkénytelenül egy mélységes búbánat; beteg, fáradt lesz a lélek tőle. Olyan lesz már itt, hát még ott, ahol az ősz kimondhatlanul érvényesül rajta.

A tisztítótűzben szenvedő lelkek az örök életnek őszében állnak, ha a lelkületet s hangulatot tekintjük. Leiküknek vannak virágai; hisz van szeretetük, reményük, de az érdem hímpora nem hull le rájuk. Tagadhatatlanul őszi virág a tisztuló léleknek természetfölötti megnyilatkozása ; szép a szirma, de nem termékeny ; érdeme nincs ; gyümölcsöt nem hozhat. Leveleik lehullnak ; ott fönn az Isten gyermekeinek házában, az egyházban, ezer póruson át szívta az ég világosságát magába ; kifeszülhetett szent vágyakban, s szinte fürdött kegyelmekben, a hit fényében s az élet vizeiben, itt pedig hervadt mindene ; ott feldolgozta magában az Isten kegyelmét erővé és életté ; itt a kegyelem rendkívül gyéren folyik, csak épen annyi van belőle, amennyi kell, hogy a lélek a természetfölötti rendben tengjen. Szomorú és terméketlen a föld is, terra miseriae.

Patakok nem lejtenek rajta, források nem szivárognak benne. Az isteni szeretet a tisztítótűz világában is honol; hogyne, hiszen Isten-szerető lelkeknek világa ez; de a szeretetnek ez a napfénye fátyolos, köd borítja ! Hogyne volnának tehát szomorúak a lelkek, mikor érzik szegénységüket, hervadásukat, mikor életük le van kötve s világosságuk homályba vész? Ha kevés a fény, akkor hervad az élet; ha kevés a meleg, elcsenevész az élet, nem pezsdül föl a vér, nem örül a lélek ; ha alant száll a nap, az éj deres és fagyos s a dértől borzong minden élet. S nemde ilyen a tisztuló lélek élete ; az isteni kegyelem fénykévéi helyett árnyékok esnek rá s ez árnyakból a lélek öntudatában gyötrő kínok válnak. Értjük-e, hogy e hűlő, ez élettelen lét panaszát hangoztatja Ezekiás éneke : Ego dixi: in dimidio dierum meorum vadam ad portás inferi. Quaesivi residuum annorum meorum, dixi: non videbo Dominum in terra viventium ... Generatio mea ablata est et convoluta est a me quasi tabernaculum pastorum. Az élők földjétől való elválásnak szomorúsága a tisztítűzbe kíséri a lelket. A tenyerén hordozott vándor sötét, rideg világba vetődik, hol nem kegyelik, hol az Urat nem látja, ő, kit úgy szerettek, kegyeltek, becéztek ott fönn. Hej, az akkor volt, mikor még az Isten szeretetének szelíd mécsese függött feje fölött, elgondolja Jobbal, mely biztatott, s melegített; milyen világ volt az ! S ne csodálkozzunk, hogy e szent és mély szomorúság oly lelkeket gyötörhet, kiket az Ür szeret, kik kevésre tán már színe látásán örvendezni fognak. E szent és mély szomorúság nagyon érthető, mert az Isten nekik még nem szeretet és boldogság, hanem szükségesség és metafizika.

Ügy áll velük szemben az Ür, mint az örök szükségesség, mint a kétszerkettő négy, mely érvényesül a fizikai létben épúgy, mint a morálisban. Ez utóbbiban mint cél, mint rend, mint összefüggés érvényesül olyképen, hogy ami a rendet megtartja, az célt ér, s ami pedig nem tartja, vagy amennyiben nem tartja, az vagy egészen, vagy részben célt nem ér. Célt érni annyit tesz, mint boldognak lenni, s abban a mértékben, melyben célt nem érünk, csikorog, zúzódik a létünk, mint malomkövek közt a búzamag ; s ez fáj ! Igen, ez fáj ; de a szükségesség azt nem nézi, az csak a dolgok valóságát tekinti. Már itt a földön sem néz egyebet. Nem nézi a betegnek fájdalmát; nem tekinti a siránkozónak bánatát; nem a fuldoklónak erőlködéseit ; nem a haldoklónak könnyeit; csak egyet néz, azt, vájjon megfelel-e a lét követelményeinek ez a valóság; ha megfelel, megáll; ha meg nem felel, elpusztul. Sok botrányra ad okot e zord szükségesség, mely alatt nyögünk, könnyezünk, verejtékezünk ; melyet a Gondviseléssel megegyeztetni nem tudunk ; pedig ez is a Gondviselésnek egyik tényezője s a világ tökéletesedésének hatalmas lendítője. Mindegy : e szigorú Isten-arccal mindenütt találkozunk ; nem moccan meg rajta egy ideg sem ; vonásai ridegek, kemények. Szemei csak az egyenlőségre néznek, arra, hogy mit kíván az örök szükségesség, s e tartozást kiveszi rajtunk: ... donec redderet ultimum quadrantem ! Nekünk ez még titok ; mi azt még nem értjük. A Gondviselés nehézségei e titoknak árnyékai ; biztos vagyok benne, hogy az örök szükségesség, a végtelen valóság kérhetlen követelései támasztják a mi nehézségeinket s borítják el a gondviselő, a szerető Isten arcát lelkünkben. A tisztuló lelkek már értik ezt; az Isten úgy néz le reájuk, mint az örök szükségesség, melyben kegyelem nincsen. Az isteni arc vonásai hidegek, mint a jég, ridegek, mint a tél, sötétek, mint az éj. Ó, mennyire érzik, hogy teremtményék ! Mennyire érzik, hogy végtelen az Ür, kinek szolgálnunk kell, vagy szeretetben, vagy igazsága előtt keserves meghódolásban. Iratus Dominus, tradidit illum tortoribus ; itt a földön haragja szívesen engesztelődik, szinte várja a z t ; a kárhozatban haragja féktelen, mint az enyészet; van azonkívül még egy harmadik harag, mely szintén a szükségességből veszi motívumait, de mely véget ér ! E szigorú, e kérlelhetlen Istenarctól elborul a lélek, megdermed, elsenyved... tehát szenved.

Kicsoda képes e szomorúság mélységét kimeríteni? Ki e lelkeket megsegíteni és vigasztalni? ! Tudjuk a hitből, hogy mi segíthetünk rajtuk. De engedjétek meg kedves, szomorú lelkek, hogy közvetlenül nem a ti boldogtalanságtokat, hanem a mi boldogságunkat olvassam le rólatok. Ti, szomorú lelkek, az érdemek, az erényes cselekedetek terméketlen földjén, a hervadt élet honában, ti tudjátok azt fölérteni, hogy mily nagy kegyelem az, napsugárban, rózsák közt élni. Mily nagy jótétemény itt a földön élni, hol az Isten szeretete vesz körül, hol életet lélegzünk, s lépten-nyomon virágok nyílnak lábunk alatt, s jótettek érdemei kínálkoznak. Az élet vágya kitör a pogányságtól eltorzított hitregékben s Achilles vágyódik a szép föld után; inkább akar zsellér lenni itt, mint ott király. Ezekiásból kitör az élet ösztöne s ragaszkodva a szép élethez, emlékezteti az Urat: Quia non internus confitebitur tibi, neque mors laudabit te ; non expectabunt, qui descendunt in lacum, veritatem tuam. S úgy-e, Uram, te lelkes és nem szomorú, te életteljes s nem szomorú, hervadt lelkeket akarsz? nohát : vivens, vivens ipse confitebitur tibi sicut et ego hodie. Ó, a lelkek mélyében visszhangzik ez a szó : vivens ... vivens ipse confitebitur tibi! Gondolnak vissza a szép tavaszra, ifjúságuk napjaira, egészségük örömeire, vándorútjuk kegyelmeire. Ők tudják megbecsülni az érdemeket szerző életet, melyet mi élünk ! S ha rájuk gondolunk, megszeretjük e szép életet, megismerjük annak igaz értékét, azt, hogy virágozhatik s gyümölcsöt hozhat. Elmerülve e mély melankóliába, egy életnek hervadó, sárguló őszébe, megértjük, hogy mily kincs az élet, s mily boldogság az, hogy Istennek élhetünk. Elragad minket a teljes, a gazdag élet vágya, s futunk, iszonyodunk a haldoklástól. Meine Seele muss im ewigen Frühling stehen, írja Nietzsche tizenötéves korában, denn wenn erst die rosige Blütezeit vorüber ist, dann ist auch mein Leben vorüber.

Ime, k. t. u.!, hol szeretjük meg az életet? A halál árnyékában ! Hol szeretjük meg a tavaszt? A sárguló ősznek beteges, fáradt világában ! Mi a purgatóriumból úgy ébredünk jelen helyzetünk méltatására és nagyrabecsülésére, mint ahogy a dobsinai jégbarlangból kijövünk júliusban a virágos, illatos hegyoldalra ; harangvirágok köszöntenek, madárdal, napsugár üdvözöl, s kimondhatlan báj és kéj tölti el szívünket. A purgatóriumból úgy térünk vissza e szép földre, mint ahogy a Vince-egyleti tag tér vissza a szegények kunyhóiból szobájába ; mily gazdag vagyok, gondolja magában, mily boldog, mily erős, mily szerencsés ! A legegyszerűbb szobában is gazdagnak érzi magát, s az élet reakciója a szemlélt nyomorúsággal szemben mint boldogság és megelégedettség jelentkezik lelkében. így olvasom a tisztuló lelkeknek szomorú ábrázatáról a mi boldogságunkat; hervadó életük a mi tavaszunkat, őszi világuk a mi szép földünket juttatja eszünkbe, ahol minden világos, derült, napsugaras ; hol az embert szereti az Isten, ahol a szegény is kimondhatlanul gazdag, hiszen szent és buzgó lehet.

Azonban érzem, hogy nagyon önző volnék, ha a szomorú lelkek arcáról csak a mi boldogságunkat olvasnám le ; önző, durva, sértő lennék, ha meg nem szánnám őket, s ha boldogításukról nem gondoskodnám ; egyoldalú is volnék, ki mikor az arcokba néz, csak a szomorúságot veszi észre rajtuk, holott van azokon az arcokon még egy más, szívet-lelket meghódító vonás, mely reájuk tereli a figyelmet s irántuk fölébreszti érdeklődésünket, s az az, hogy az a szomorúság egy szerető szomorúság, ha szabad mondanom : szép szomorúság. A tisztuló lelkek szép lelkek, hiszen Istennek gyermekei, s bár a tisztítótűzben szenvednek, angyalokéknál magasabb kegyelemnek örvendhetnek. Ügy képzelem magamnak a tisztuló lelket, mint egy gyászfátyollal leborított angyalarcot. Szép, szomorú angyalarcot! Hogy e szomorúság a lélek szépségét ki nem olthatja, az abból is világos, hogy ez a szomorúság a boldogság tornácában ül s szívében hordozza az örök öröm tudását.

Ö, mily nemes, szent szomorúság, mily szomorú szépség ! A tisztuló lélek az örök boldogság tornácában ül s tudja, hogy nem is sokára örökké boldog lesz. Vájjon nem boldog-e már akkor, mikor boldogság öntudatában él? Hogyan is lehet szomorú, mikor tudja, hogy övé a boldogság ! Csak az emberi szív rejthet magában ily ellentéteket; hogy szomorú és boldog is lehet. Nem képzelhetem magamnak azt a lelket, mely tudja, hogy boldog lesz örökké, hogy az az örök boldogság már szinte várja, s hogy azt nem ragadja el senki tőle, nem képzelhetem el máskép, mint úgy, hogy ha szomorú is, de lelkében cseng már diadaléneke. Mit gondolnak, mily szomorúság ez? Ügy látszik nekem, hogy e tekintetben a lélek hasonlít az Ür Jézus Szent Szívéhez, amely örökké boldog és mégis tövissel koszorús, amely dicsőséges s mégis vágyik s keresi az embert. Jézus boldog és szomorú ; ezek a lelkek pedig szomorúak, de valamiképen boldogok.

Ezt fölérteni nem igen fogjuk ; némi irányításul szolgáljon az a gondolat, hogy az egy más világ ; az ellentétek világa, a legmélyebb szenvedélyek világa; legmélyebbeknek mondom, mert mi lehet oly mély, mint az örök élet vágya az örök élet küszöbén ! ahol gondolat, érzelem, mult, jelen, jövő egy végtelen vággyá nő, mely a perceket örökkévalóságokká nyújtja : a nélkülözés és várakozás örökkévalóságaivá. Ezeket a jellegeket kell összekötnünk, hogy a tisztítótűzben szenvedő lelkeket bensőségesen szerethessük; épen ez ellentétek teszik őket előttünk érdekesekké és kedvesekké: megesik az ember szíve ezen a szomorúságon, de ugyanakkor megszereti ezt az elragadóan szép szomorúságot. S minél jobban megszereti a szenvedő lelkeket, annál többet tesz majd értük ; nemcsak részvéttel, hanem valóságos lelkesüléssel viseltetik irántuk. Mintha csak jobban vonzódnék a szépség iránt, mely szomorkodik; mintha kiérezné, hogy közelebb áll hozzá, mert rászorul. Nemes büszkeséggel telik el a lelkem, ha elgondolom, hogy én is tehetek értük valamit; a gyászfátyolt elemelhetem a szép arcról s a boldogság derűjét önthetem ki rá. Ráadhatom a babérkoszorút s pálmaágat nyújtok neki; bevezetem az örök boldogság nyiló ajtaján s még meghallom a diadalének bekezdő szavát: benedictio et claritas ... s úgy érzem, hogy abból én is kapok részt.

Rajta tehát, k. t. u., dolgozzunk, hogy a szomorúság derüljön, a szegénység tűnjék, az ősz kitavaszodjék, a hervadást virágzás, a szükségesség nyomását pedig a szeretet ölelése váltsa föl ! Ha ez érzelmekkel tekintünk oda túlra, úgy látszik nekünk, mintha a tisztítótűz távolodnék a pokoltól, s a szomorú életen a megnyugvás szépsége ömlenek el, mely azonban csak fölszítja buzgalmunkat s mélyebb benyomást tesz ránk, mint a kietlen szenvedés. Szeressünk, dolgozzunk, imádkozzunk ; kín és szeretet egyaránt késztessenek erre.