Prohászka Ottokár: Halottak napján

II. A halál komolysága.(1898)

K. T. U.,Komoly minden, ami a halállal összefügg. A halálnak emléke tényleg megdermeszt és megfagyaszt mindent. Magát az életet itt kell hagynunk, ha annak a titokzatos és rejtelmes birodalomnak vámfájához és határkövéhez érünk; semmi sem megy be ott, ami enyeleg és kedves, ami mosolyog és hangos. Fenséges és csodálatos silentium van a holtaknak , és a halálnak birodalmában. Az ember s a társadalom szétmállik, mihelyt ehhez az árokhoz ér, hajója, a koporsó a mélybe száll, s a sír azt a mahagóni-, diófa- vagy ércládát, szalagait és virágait elnyeli s a férgeknek dobja. Mindent, ami nagy és fenséges a világ szemében, összemángol a halál, a legnagyobb ellenségeskedések és legmélyebb indulatok, a társadalmi egyenlőtlenségek kiegyenlíttetnek, elcsapja azokat az enyészet úgy, mint a szél a fáklyafüstöt koporsónk mellől.

Azonban baj az, hogy ezt a komoly hangulatot és érzelmet az élet később megint szétszedi, emlékeit feledteti, szomorúságát mosolyra deríti. Ha egy-két év múlva annak, akit nagyon sirattunk, sírhantjához térdelünk, mily tisztult és nyugodt fájdalmunk ! Játszik körülöttünk a napsugár, magán a sírhanton virul a virág, madár zeng az ágon, és az élet zaja nem törik meg a temető kerítésén ; elkacag a jókedv a sírok felett. Az ember nem tudja megrögzíteni magában a halál komolyságát. Csak a hit, az mindig egyformán komoly a halállal szemben. Ha rákezdjük a Requiem aeternam dona eis Domine-t, rögtön belemerülhetünk a halál komolyságába. És az egyház sürgeti ezt a komoly gondolatot, védi és óvja azt s nem szereti, ha valaki fölületes gondolattal deríti fel a szent, ünnepélyes, szomorú csendet; nem szereti, ha a gondatlanság kacagva, tréfázva közeledik a halál fönséges emlékeihez; szinte bűnnek nézi.

Kivált pedig három gondolattal akarja a halál komolyságát s az elköltözött lelkek üdve iránti buzgalmat ápolni: 1. a halhatatlan lét, 2. az Isten igazságossága, s 3. a szenvedés emlékezetével.

1. A halál komolyságának első jellege a halhatatlan lét. Hogy lehet az, hogy ez a tiszavirág, ez az egynapos légy, az ember, egyszerre szakít az ő arasznyi életével és belemegy a halhatatlanságba ? Hogy néz ki a szem, amely a végtelent látja? A mi szemünk látja a tizenkét órai vagy még rövidebb napot, és utána megint megpihen az éjben, a korlátolt láthat árt , amely majd összezsugorodik a ködben, majd kitisztul a napfényben; hanem halhatatlan, láthatatlan, mérhetetlen világot ki lát közülünk? Mi mindig az időben élünk, percekkel, órákkal, évekkel számítjuk létünket; a halhatatlan élet benyomásait kicsoda képes elviselni közülünk? Mi mindig a térben vagyunk, lábunk alatt talaj van; hanem a szellemi élet, melynek földje, talaja nincs, ugyan merre, hol van? Nincs csillagokon, nincs földön, nincs légben; hanem akár a végtelen űrben. És aszerint, amint mi mindent térben és időben felfogunk és számítunk, kicsinyes a mi világunk, a lelkek pedig mind az örökkévalóságnak és a végtelennek benyomása alatt állnak. Ha következőleg ránk nézne valamely lélek onnan a végtelenségből, micsoda átszegező tekintetet vetne az ránk?

Azt mondják, hogy az ember a benyomások összege és eredője. Ha nagy, hatalmas vízesés alatt vagy valamely mélységes örvény szélén állunk, milyen óriásiak, szinte elviselhetetlenek benyomásaink : ugyan mit gondolnak, hogy nézhet ki a lélek, melynek benyomásai az örökkévalóságból vannak? A benyomásoktól eltekintve öntudatunk gondolatainktól is függ. A mi gondolataink a legegyszerűbb kérdésekben is bizonytalan tapogatózások ; máskép van az a lelkek világában, ők értik a legmélyebb bölcseséget; a csecsemő lelke tisztában van az élet és a lélek legfontosabb kérdéseivel, a legmagasabb theológiát érti és látja a legelmaradottabb hülyének lelke. Ezzel szemben a mi létünk fejletlen, olyan mint az álca élete a napfényben karikázó pillangóval szemben. Mozdulatlanul és lustán függ azon a kis szálon a pillangó álcája, fény és napsugár alig férkőzik hozzája ; élete inkább valami álomféle ; olyan az embernek élete a testből kiköltözött léleknek életével szemben.

Kedves barátaim ! Senki közülünk nem bír fogalmával az örökkévalóságnak; azok a lelkek pedig mind össze vannak zúzva az örökkévalóság benyomásától. Közülünk a szentek emelkednek fel legközelebb az örökkévalósághoz, de azok is csak az örökkévalóság pitvarában állnak. Senki közülünk a végtelent nem közelíti meg , hőseink, a szentek, földi életükben csak a végtelennek pirkadó fényét látják. Hát mit is mondunk, mikor hajtogatjuk azt a Requiem aeternam dona eis Domine fohászt? Az örökkévalóság édes nyugalmát add nekik, Uram ! S érted-e, mit beszélsz? Érted-e, mi az : örökkévaló nyugalom? Iparkodjunk tehát valamiféle értelmet fektetni abba az imába ; minél inkább igyekszünk erre, annál forróbb, buzgóbb és komolyabb lesz imádságunk.

2. A második, komoly gondolat: az Isten igazságossága. Az örökkévalóság benyomásával és a halhatatlanság érzetében törnek a lelkek a végső cél, az örök szépség, igazság és jóság felé, az Isten felé. Kitör belőlük a vágy a boldogság után. Amilyen a Niagara zuhatagának esése s vízcseppjei, s amily őrületes gyorsasággal iramlanak a mélységbe, olyan a lelkek zuhatagja az Isten felé. A boldogság vágyának szenvedélyes vihara ragadja a lelkeket, kiszakítja őket innen a földről, mint őszkor a faleveleket a szél az ágról, s ragadja a végtelen felé. De mikor így ragadtatnak a lelkek az örök jóság és boldogság felé, beléjük vágja karmait egy iszonyú kísértet, amelynek arcát nem lehet befedni, melynek szavát nem lehet elcsitítani, amelynek jogait nem lehet eltagadni: a felelősség érzete. Ez a felelősség teljes öntudatra jut az emberi lélekben, és az Isten maga világosítja föl az emberi lelket, minek következtében minden lélek látja magamagát, minden lélek látja éktelenségét, csúnya arculatát és a büntetés maradványait. Jóllehet az Isten levette a tisztuló lélekről a halálos bűnt és az örök büntetést, hanem azért a lélek mégis csak szomorú és éktelen. Ha a művészek nemzetközi gyűlésébe beleállítanánk egy normális iskolásgyermeket, ki palatáblájára rajzol a vesszővel gyatra idomokat, mily szegényesnek venné ki magát a gyermek, és milyen elmaradottak volnának fogalmai a perspektíváról, a színek harmóniájáról: olyan szegényes és gyenge a tisztuló lélek a végtelen Istennel szemben. ízleli saját nyerseségét és elmaradottságát ; az a sok ki nem forrt gondolat, csupa bütyök és csomó rajta, azok a szenvedélyek mint a girbe-görbe hajlások és csavarodások, nincs kidolgozva és elsimítva semmi. Az az emberi lélek érzi amagaalacsonyságát, érzi, hogy kofa-, szatócs- Iélek. Ha lelki szemét nézem, látom, mint van befuttatva az irigység sárgaságától; ha ajkait szemlélem, látom, mint vannak azok kihányva a szenvedély lázától, az arc hogy be van esve a gondolat halványságától és a felfogás kicsinységétől; ha viszonyát nézem Istenhez, látom, mily elmaradt, szívének legnemesebb húrjai lazán le vannak eresztve, harmóniát, mennyei glóriát lehetetlen belőlük kicsalni; homloka nincs felkenve az Isten-szeretet s áhítat olaj cséppjével; íme így áll a szegény lélek az Isten végtelen igazságosságával szemben. Az örök szépség, jóság és bölcseség számára egyelőre igazságossággá válik. Igényeket emel, amelyeket a tisztuló lélek saját erejét tekintve kielégíteni csak szenvedés által képes. Ebben a percben érzi át teljesen tehetetlenségét, smaga az Isten könyörül meg rajta, mikor őt a szenvedés tüzébe sodorja le. Kezdődik a szenvedés, melyben Isten az emésztő tüz, előtte zsugorodnak és vékonyodnak és szinte hamuvá lesznek a lelkek, mint ahogy nagy tűz mellett tekerődzik, zsugorodik, lobbot vet s szétfoszlik a sárga falevél. Maga az emberi lélek, mint tudjuk a szentek reveláció]ából (Genuaiszent Katalin), megkívánja, hogy a tisztítótűz lángjában megtisztuljon ; maga az emberi lélek rohan a tisztítótűzbe, hogy kivegye magából a szennyet és nemtelenséget s tükörfényessé váljék.

3. Ha az emberi lélek ennyire kívánja az elégtétel hiányában a szenvedést, mennyire követeli azt a végtelen Isten ! HL kell most kiirtani mindent, ami a végtelen tökéletességgel meg nem fér, ki kell belőle törülni minden nemtelen vonást, és bármilyen mélyen vegye magát az emberi lélekbe a tökéletlenség, van az Isten kezében éles véső, a lángnak vésője, amely azt ki bírja onnan szedni. Itt alakul át szenvedés által a lélek. Gondolhatjuk, ha az embernek átváltozása és átalakulása már a földön annyi áldozatba kerül, ha az embernek, mikor a tökéletességet el akarja érni, annyira kell magát megtörnie és megtagadnia, mennyi zúzásba, törésbe és szenvedésbe kerül az, ha az ember nem ilyen tökéletlen és magunkféle gondolatok szerint, hanem az Isten gondolata szerint alakul át. Az evangélium szava : Törd meg magad, hogy hozzám hasonló légy, ott valósul meg teljes szigorában; az Ür Jézus keresztje az elégtétel mély fölfogásával ráborul a tisztítótűzben szenvedő lélekre s a lélek átfogja és átkarolja az Ür Jézus szenvedését, nem hogy érdem legyen belőle, mert ott érdemelni nem lehet, hanem hogy eleget szenvedjen ő vele. Akar szenvedni úgy, mint Krisztus, minél többet s minél tovább ! íme, k. t. u., ez a három gondolat jellemzi a túlvilág komoly hangulatát: a halhatatlan lét, az Isten igazságossága és a szenvedés. Az elköltözőitek lelkei ott vannak, s a mienk odakerül. Gondozzuk az övékét s szeressük a magunkét. Minél jobban szeretjük meg saját magunk lelkét, annál jobban buzgólkodunk a tisztítótűzben szenvedő lelkekért; minél jobban értjük meg a végtelen Istennek szívtisztaságra s tökéletességre támasztott igényeit, annál nagylelkűbben áldozunk mindazért, ami lelki tökély. Álljunk csak be a nagy érdekek gondozóinak sorába s röstelni fogjuk a gyűszűt, az araszt, a langyosságot, a fásultságot, kislelkű szeretetünk mértékeit és arányait, s az örökkévalónak gondolatától felmelegítve, felpezsdült lélekkel kezdünk a lélekért buzgólkodni. Térjünk jól s minél mélyebben bele a gondolatba, hogy nekem örökkévaló nyugalmat kell megteremtenem. Istenem, ami örök, az aligha készül hamar és könnyen. Igaz, hogy az ember minderre önmagától sohasem volna képes, hisz erre Krisztus segít; de az embertől kívánja közreműködését. Az Űr Jézus kegyelme helyez minket az örök világosságba s akarja, hogy az örökkévalóság végtelensége rendítsen meg minket.

Imádkozzunk tehát buzgón a lelkekért, tegyünk minél több jót értük s legyünk meggyőződve, hogy a legnagyobb haszon nem az övék lesz, hanem a mienk. Ebben a buzgalomban válunk igazán buzgókká s okosakká, mert amit nekik adunk, azt már százszorosan lefoglaltuk magunk számára ; a bocsánandó bűnt jobban kerüljük, az Isten igazságosságával szemben méltányosabbak és nagylelkűbbek leszünk s meg tudjuk becsülni az erény gyakorlatokat, amelyek által saját rovásunkat törlesztjük, az Isten kegy elmét magunkban növeljük, samit annyiszor kérünk, azt meg is nyerjük, azt, hogy adj Uram, örök nyugodalmat nekik, s az örök világosság fényeskedjék nekik.