Prohászka Ottokár: Húsvét utáni 3. vasárnapra.

A jó pásztor. (1896)

Mily vigasztaló ez a mai evangélium s mily biztosan talál el az emberi szívbe! Ha azt mondanák nekünk: Képzeljétek el magatoknak a Megváltót úgy, ahogy szeretnétek; képzeljelek el olyannak, oly leereszkedőnek, hogy ne féljetek tőle,— oly kegyesnek, hogy megbízzatok benne,— oly szeretetreméltónak, hogy vonzódjatok hozzá : ugyan, k. h., mertünk volna-e gondolni erre a kedves képre, melyet Jézus önmagáról nyújt nekünk, a jó pásztor képére? Hát nem gondoltuk volna-e, hogy ámítjuk önmagunkat, hogy túlságosan jónak, elnézőnek, résztvevőnek képzeltük, mikor azt gondoltuk róla, hogy bárkit közülünk, mint kedves juhocskáját tekint —- keresi, ha elveszett s vállaira veszi? S úgy-e mégsem tévedtünk volna, sőt eltaláltuk volna szentséges Szívének érzelmei, imádandó lelkének gondolatát, mely ott lebegett szemei előtt mindig s megszólalt ajkain a mai evangéliumban : én vagyok a jó pásztor.

A jó pásztor képe oly kedves kép, hogy azon a próféta szeme már 500 évvel Kr. előtt ámulva fönnakadt: «Ami elveszett, fölkeresem», mondja Ezekiel, azután folytatja : «Es támasztok nekik egy pásztort, ki őket legeltesse». De ez a pásztor tán a hatalom embere? tán az erőszak eszköze? tán a próféta keleti szokás szerint pásztor alatt királyt ért? Ha volna ilyen kételyünk, azt a mai evangélium eloszlatja, mert pásztorról szól, kinek száz juha van, ki elveszt közülük egyet; jó pásztorról szól, ki keresi az elveszett juhocskát, vállaira veszi s nem tud hová lenni örömében. Az Úr Jézus tehát a juhnyájnak pásztorával hasonlítja magát össze, ki nyáját kincs gyanánt őrzi, életét neki szenteli, jó sorsát és veszedelmét vele megosztja s az Úr Jézus a pásztor gondjaiban, bajaiban, fáradalmaiban saját maga gondjait, bajait, fáradalmait visszatükröztetve látja.

Mit tesz a jó pásztor az eltévelyedett juhhal? Rögtön keresésére indul. így az Úr Jézus. Szíve mindig lángol, mindig forró ; a lelkek veszedelme neki éles tőr ; mikor ez a tőr megérinti, fölrezzen és mondja : elveszett egy juhom, melyet megváltottam ; megyek keresni rögtön !

1. Az Úr Jézus tehát mindnyájunkkal szemben, kik tévelygünk és tőle elfordulunk, a jó pásztor szerepét játsza.

Elhagyja a kilencvenkilencet rögtön s jár az elveszett egyetlennek nyomában, keresi s kiáltoz utána. Mi az ő szava?

A lelkiismeret szózata szívünkben, mely nyugtalanít és vádol.

A jó pásztor közeledik az eltévedt juhhoz. Mi az ő közeledése hozzánk? A kegyelem biztatása : térj meg, térj meg, tévelygő lélek. S igazán a jó pásztor ajkairól csak ily szavak folyhatnak ; biztat, bátorít, buzdít, vonz ! Nem lehetnek szavai kemények, nem kegyetlenek. Nem zúdítják ránk a pokol átkát. Nem hirdetik, hogy véged van, halál fia vagy! többé nem szabadulsz az ördög karmaiból. így szokott a világ, így szokott az ördög beszélni ; a jó pásztor nem ismeri ezt a nyelvet. Mi hisszük, hogy van pokol; de mikor ezt hisszük, hisszük azon célból, hogy ne kerüljünk bele. A pokol nem arra való, hogy az embert a kétségbeesésbe hajtsa.

Ezt a világ mondja, mely sem a hitet, sem a jó pásztort nem érti. Azért van-e a hegyekben örvény, hogy a juh beleessék? Úgy-e nem azért? De ha tagadják, hogy van, s nem törődnek vele, — ha altatják lelkiismeretüket s behunyják szemeiket, vajjon nem tévelyednek-e majd bele? Mit használ az örvényt nem nézni, mikor ott tátong, s ugyanakkor gondatlanul járni s a jó szerencsére bízni sorsunkat? ! Mi hisszük, hogy van pokol, van örvény, melyben végleg tönkre mehet a lélek ; de az örvény szája körül ott jár a jó pásztor; folyton jár, minden tévelygő után jár ; folyton kiált a lelkiismeret szavával : «ó ne keményítsétek meg sziveiteket, ha ma meghalljátok szavamat».

2. Azután nemcsak rögtön keresésére indul, de szorgosan keresi. A jó pásztor erdőt, mezőt, berket, bokrot átkutat, tűvé teszi a hegyet és völgyet, hogy eltévedt juhocskáját keresse. Néha megáll s fölpanaszolja fáradalmát; azután újult erővel és hévvel nekiindul. Ha maga nem győzi, útnak indítja társait és segítőit s gondját megosztja másokkal, hogy minél többen, minél buzgóbban keressék az elveszett juhocskát.

Ezt a szorgos kutatást sem utasítja el magától az az Úr Jézus, ki jó pásztornak mutatta be magát nekünk!

Követi a bűnöst minden útján, otthon és idegenben, a tömkelegben épúgy, mint a magányban, éjjel úgy, mint nappal; s nem engedi magát elriasztani. Komolyan szól hozzá, majd meg lágyan : ráijeszt s ismét szeretettel vonzza. Fölszólítja a jó lelkeket, hogy segítsék ; megosztja gondjait szülőkkel, gyóntatókkal, hű és buzgó keresztény jó barátokkal, szónokokkal, tanítókkal; fölemeli s szentséges Szívéhez szorítja a buzgalmas papokat s apostolokká avatja föl őket. S miután annyit tett, gondjaiban még úgy sem fáradt ki, csak valami panaszfélére nyitja meg ajkait, azt is azért, hogy a panaszos szó is közölje szent Szíve érzelmeit s legyen fegyvere a megkeményedett szívek ellen. Abban a panaszban is a rossz útról beszél, melyen ő annyit jár hívei után. A panasz pedig már 2500 év óta hangzik : «Kiterj esztettem kezeimet egész nap a hitetlen néphez, mely nem jó úton jár» (Izai. 55, 2).

Máskor ismét fölpanaszolja, hogy bár forrón és folyton vágyódik, dolgozik, tesz és áldoz, mégsem értik meg őt: (Jeruzsálem ! hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, mint a tyúk egybegyűjti csirkéit szárnyai alá, és nem akartad!» (Máté 23, 37).

3. De nem azért jó pásztor az Úr, hogy keres; nem azért, hogy szorgosan keres ; de azért jó pásztor, hogy addig keres, míg meg nem találja az eltévedteket: «És az után megyen, mely eltévedt, míg meg nem talalja» (Luk. 15, 4).

«Míg meg nem talalja», ez a jó pásztor célja, s ez a szent cél lebeg lelkünk pásztora előtt. Megtalálhatja addig az eltévedteket, míg e földön élnek ; ha bűnben haltak meg s elvesztek : akkor már hiábavaló a keresés. Az örvény széléig keresi. Az örvény a bűnös ember halála. Némelyiknek ott az örvény szélén ragadja meg lelkét; kitárja a halálba lekonyuló szív felé karjait s még az utolsó pillanatban segít rajta. Vannak, kik 30, 40, 60 évig fárasztották a jó pásztort s ki nem fáraszthatták ; vannak, kik sok éven át egyenes úton siettek a pokol felé s csak az utolsó pillanatokban tértek el oldalt a veszedelemtől: ó, mennyire érzik azok, hogy az Úr Jézus a jó pásztor ; de mennyire érzik azt is, hogy mily oktalanul, mily eszeveszetten s kegyetlenül viselkedtek ők maguk a jó pásztor iránt ! örülhetnek, hogy megszabadultak ; de mily nyomorúságosan és szegényesen állnak meg leiküknek ez imádandó jó pásztora előtt!

S miért nem ragadja meg ez a jó pásztor legalább a halálban minden egyes bűnös lelkét? Miért nem zárja kegyelmének karjaival a halálos bűnben fuldokló haldoklót szentséges Szívére? Miért halnak meg a jó pásztor dacára az emberek a bűnben? Miért? Mert akarnak. A jó pásztor szól szívükhöz, vonzza, gyámolítja őket; de ha nem akarnak: a jó pásztor senkit sem kényszerít. A bűnös lelke elé állítja az örvény képét, — oda állítja keresztjét, könnyeit, — hallatja kiáltó szavát; de ha a bűnös oly könnyelmű, hogy Krisztus keresztjére ügyet nem vet ; ha oly rabja a bűnnek, hogy a bűn mosolyától elfelejti Krisztus könnyeit: annak a lelke elvész; a jó pásztor sem segít azon, kinek nincs jó akarata.

K. H. ! Ez az egyháznak tana a kegyelemről. Mi ellenállhatunk a kegyelemnek ; s ha akarunk ellenállni, hiábavaló a jó pásztor képe, hiába a kereszt s az egész szentírás. Mi tudjuk, hogy minden ember kap elégséges kegyelmet; de mire való az a kegyelem, ha nem járul hozzá az ember akarata?

S fog-e hozzájárulni az az akarat, ha beleéli magát a világ tempóiba, — ha imát s templomot kerül, — ha minden komoly gondolatnak kitér az útjából? Azért mondja az egyház, hogy aki nem imádkozik, az nem üdvözül. Azt úgy kell érteni, hogy aki az Istent nem keresi ésszel, szívvel nem hódol meg neki: az nem üdvözül. Mindenkinek van elégséges kegyelme ; de nem hatol szívébe ! S ami oda nem hatol, attól az a szív nem dobog ! Úszhatik valaki vértengerben ; de az a tenger vér nem élteti őt ; ami őt élteti, az az a kis patak, mely ereiben folydogál s melytől szíve melegszik.

A magyar közmondás is azt tartja, hogy aki hogy sóhajtozik, úgy üdvözül, vagyis ahogy valaki töri, emészti magát, — ahogy valaki törődik, vágyódik, lelkesül s bánkódik az Isten kegyelmével: úgy üdvözül; aki tehát nem törődik lelkével igazán, az aligha üdvözül.

Vannak olyan jószívű emberek is, kik azt mondogatják : hogyan volna az lehetséges, hogy az a jó Isten valakit örökre a pokolba taszítson? Erre azt kell mondani: senkit sem taszít oda ! Isten ments ! sőt ami a szívben megmozdul, ami nemes, ami szeretet van bennünk ; — ami gyűlölet ég ereinkben, ami remény és vágy dagasztja szívünket: mindezt fölszítja az Isten, hogy a lélek pokolba ne kerüljön. Azután jó pásztornak áll be s kegyelmével kiséri az embert; buzdítja, rémíti, vonzza ; s végül az örvény elé állítja a keresztet.

Senkit sem taszít az Úr a pokolba : de az emberek belerohannak az örvénybe. A lelkek rossz útjára odaállította keresztjét. Tilos az út, azt hirdeti a kereszt. De nemcsak kereszt az ott, nem két egymásra tett léc; nem ; hanem a kereszten vonaglik valaki. Találd ki, hogy kicsoda? Sohasem gondolnád, ha nem nyilatkoztatta volna azt ki maga az Isten; sohasem találnád ki ezt a nagy rejtélyt; sohasem fejtenéd meg azt a kérdést, hogy ki az ott, az a vérző, keresztrefeszített ember? Megmondta azt az Isten : az én Fiam !

De most meg az egész világ, ég és föld, — szív és gondolat fölkiált és kérdi : Hogyan lehet az? Isten Fia a keresztfán !

Hogyan lehet az? Tudod, hogyan lehet az? Az csak úgy lehet, hogy van pokol! Ha van pokol, akkor értem a keresztfát!

De, k. h., hová kerültem? A jó pásztorról szólok s a pokolról beszélek ! Igen ! ez a jó pásztor azért oly buzgó, mert nagy veszedelemben forognak a lelkek : s azért örül oly nagyon, ha az eltévedt juhocskát vállaira veheti, mert oly nagy veszedelemből kiszabadította ! «Vállaira veszi, örülvén és egybehívja barátait, mondván nekik : örvendjetek velem, mert megtaláltam az én juhomat, mely elveszett)) (Luk. 15, 5 C). Nem töröm össze, nem sebesítem meg, nem kötöm gúzsba ; vállaimra veszem, viszem, gondozom s megvigasztalom. Jól mondta azt Szent Bernát, hogy a mi bánatunk, mellyel a bűnt bánjuk, a legédesebb keserűség ; s épúgy mondhatom, hogy a mi keresztútunk, melyen a bűnből ki, penitenciában járunk Istenhez, a legpuhább út : Jézus imádandó szent Szívén, Jézus vállain tesszük meg azt !

K. H., kérjünk magunknak ebből az édes keserűségből néhány cseppet; s járjuk be gyors léptekkel ezt a puha, lágy utat! Nem tehetünk semmit, ami nagyobb örömére válnék az Űr Jézus szent Szívének. Örvendeni fog fölöttünk a jó pásztor ; egybehívja majd barátait; örömre hívja föl atyját, anyját, a Boldogságos Szűz Máriát, az angyalokat és szenteket: örvendjetek velem ! örvendjetek velem !

Ne éljünk halálos bűnben, k. h., a bűn megkeményíti a szívet, s nem tudjuk, vajjon nem fordítja-e el másfelé igyekezeteinket s gondolatainkat. Most jól gondolunk ; a jó pásztor kedves alakja lebeg szemeink előtt ; most értjük örömét és bánatát, buzgalmát és fáradalmát: kérve kérlek tehát a jó pásztor nevében : ne éljünk, ne maradjunk meg a halálos bűnben. Hív a jó pásztor; menjünk hozzá. Amen.