Prohászka Ottokár: Élő hit, gyakorlati szeretet,

Istenben való megnyugvás

A megpróbáltatás napjaiban van szükségünk a bátorító s biztató szóra, s mikor a szenvedés s a csüggedés nyomja le a lelkeket, akkor van ideje a vigasznak, annak az isteni vigasznak, melyet a nemzetek apostola is megkívánt, a Szentlélek vigaszának.

Ezt a vigaszt szeretnők nektek megadni szerencsétlen hazánk, s a szomorú világ e napjaiban. Nehéz időket élünk ; földarabolt hazánk számtalan sebtől vérzik s mi magunk megtörve s elszegényedve tengetjük életünket. Amikor templomtornyaink harangjai megkondulnak, úgy érezzük, mintha nem is ünnepet harangoznának, hanem mint félrevert harangok zúgnák öntudatunkba siralmas helyzetünket s Magyarország veszedelmét. Hét nehéz és szomorú év után ugyancsak szomorú és fáradt a lelkünk, sbár tudjuk, hogy a nehéz időkben annál nagyobbak köteles-egeink is s hogy annál nagyobb elszántsággal kell a győzelmes rossz ellen föllépnünk, azért mégis megkörnyékez a kishitűség s a reménytelenség is. Szeretnők, ha életterhünk megkönnyebbülne, ha gondjainktól megszabadulnánk s ha a megélhetés keresztje nem nyomna le annyira a földre. Ah, igen, szeretnők, ha felejteni, s enyhülni, ha megint bízni s végleg kitartani tudnánk !

A bizalom, az enyhülés s a kitartás e forrásaihoz akarunk titeket vezetni, k. h., melyek a hitben, lelkünknek Istennel való kapcsolatában s a kegyelmi életben nyílnak. Az élet s erő ez örök forrásaihoz vezetünk s biztatunk titeket, hogy merítsetek bizalommal az Üdvözítő forrásaiból s hogy higgyétek el, amit Szent Péter apostol mond, hogy ti az ilyen sötét és gonosz világban is, amilyen ez a mostani, mint «megvaltott nép» hirdethetitek «annak erejét, ki titeket a sötétségből az ő csodálatos világosságába hivott» s nemcsak hívott, hanem arra rásegített, hogy tengernyi keserűség közt is, mint ő mondja : «az Isten tisztelete, dicsősége és ereje megnyugodjék rajtatok». Ezt élő hit, gyakorlati szeretet s Istenben való megnyugvás által érjük el s e három nagy erényre szeretnénk e pásztorlevelünkkel felbuzdítani titeket.

I. Ami az elsőt, az élő hitet illeti, jó lesz gyakran megszívlelnünk Szent Pál apostol szavát: «oportet credere», hinnünk kell. Akár boldogságban úszunk, akár tengernyi kínok közt élünk, az első s a fődolog, hogy Urunk s Istenünk mellett kitartsunk s szeretetben iránta meg ne fogyatkozzunk. Érezzük át, hogy vele kapcsolatban vagyunk s tőle el nem szakadhatunk. Hiszen ő utal rá e benső kapcsolatra, mikor mondja : «Én vagyok a szőlőtő, ti pedig a szőlővesszők, aki én bennem marad és én ő benne, az sok gyümölcsöt terem». Isten a világ ura és semmi sem történik, amiről ő ne tudna. Semmi sem történik, amit Isten öröktől fogva előre nem látott, amit ha az jó, nem akart, s amit, ha az bűn és átok, végzései szerint reánk jönni meg ne engedett volna. S mily biztatóan hangzik felénk az evangélium szava : «Nemde két verebet egy filléren adnak? és azokból egy sem esik a földre a ti Atyátok nélkül. Sőt a ti fejetek hajszálai is mind meg vannak számlálva)). De hát a vértanúknak nemcsak a hajszálai, hanem a feje is lehulltak, fogjátok mondani, hát ezt is az Isten akarta? Erre a felelet az, hogy Isten a bűnt, a zsarnokságot, az igazságtalanságot sohasem akarja, de azt igen, hogy az ember, bármi történjék is vele s körülötte, az igaz úton maradjon s higgye, hogy ha az az út sötét is és véres is, mégis dicsőségre vezet. Ez volt a vértanúknak s ez minden szenvedőnek útja. Ilyenek ezek a mi útjaink is a mostani önző, pénzsóvár, szeretetlen s kegyetlen világban. Ezeket az utakat nem az Ür Isten rakta, s épen úgy nem az ő akarata szerint való a nemzeteknek most dúló gyűlölködése, hatalomvágya és önzése. Ahogyan nem az Ür Isten akarta a háború enyészetét, mely vaspatákon száguldott végig mindenen, amit becsültünk és szerettünk : úgy nem az Űr Istentől való a drágaság, a kín s a gond. Ezek ellenkezőleg az emberi rosszakarattól, az önzéstől s az aranyborjú imádásától vannak; de Isten megengedi, hogy e nagy szenvedések ránk jöjjenek, részben büntetésül a förtelmesen káromkodó nemzet bűneiért, azután megokulásul s eligazításul egy jobb jövőnek megteremtésére. Tehát egy felsőbb akarat uralkodik s intézkedik a hívő ember gondjai s küzdelmei fölött, amely akarat nem rossz, hanem jó s amely a rosszat s a szenvedést is javunkra fordítja. Ez a nagy hit a mi erőnk s a mi pajzsunk; mert mindent kitart az s nem panaszkodik, aki a szentírással mondhatja: «Mi jöhet rád a Fölséges akaratán kívül?» Ha tehát nehéz az életünk és sok a gondunk, — ha csüggedten meredünk a sötét jövőbe, mondogassuk magunknak a bölcsnek intelmét: «Fiam alázd meg szívedet s tűrd el Isten látogatásait: ragaszkodjál Istenhez . . . fogadj el mindent, amit rád bocsát és megaláztatásodban békével szenvedj, mert tűzben próbáltatik meg az arany, a kedves emberek pedig a megaláztatás kemencéjében». Boldog emberek s igaz keresztények azok, kik bármi történjék, Isten akaratán megnyugodva, a jót s a rosszat egyaránt Isten kezéből veszik ; — igazán boldog emberek, kik ha a pusztító fergeteg elvonult s az ágon egy madárka csicsereg s kik, ha az árvíz elvonult s Ismét új virág fakad, elfelejtenek bút és bajt, s megint gyermekdeden bíznak a látogató Isten örök jóakaratában.

II. A második lelki kellék, melyet a nehéz élet elviselésére figyelmetekbe ajánlani akarunk, a gyakorlati szeretet, mely embert emberhez közelebb hozzon s testvért a testvérhez melegebben fűzzön. A kegyetlen s szívtelen önzés, a pénzhajhászás s kincsszomj máskor is volt a világ sötét oldala, de most ezek erőszakosan tolakodnak az emberi érdeklődés homlokterébe annyira, hogy háttérbe szorítják a hitet, elhalaványítják az Úr Jézus s a szentek példáit, s «pénz, pénz s minél több pénz» a jelszavuk. A középosztály oly gondokkal küzd, hogy minden érdeklődése a megélhetésre irányul; a gazdasági viszonyok a falut szembehelyezik a várossal s egy új osztályharcot teremtenek s bár vannak, akik meggazdagodnak, de az egész nemzet mégis oly leromlott, hogy koldusbottal kezében s keserűséggel szívében vigasztalanul s fáradtan kocog nehéz sorsának kietlen útján. Lesz-e hát ereje e nehéz útat járni s lesz-e kedve a hit s a tisztesség mellett kitartani, ha gazdasági nyomorúsága még továbbra fokozódik? E nagy veszedelemben nem sürgethetünk semmit anynyira, mint a szeretetet, az irgalmat s könyörületet, az igazságot s az irgalmasság testi-lelki cselekedeteinek gyakorlatát.

Ébredjen minden hitközség arra a tudatra, hogy mindegyik a Krisztus családja, s legyen gondja, hogy ne legyen abban a családban senki, aki éhezik, mialatt mások lakmároznak, — senki, aki mezítelen, mialatt másnak fölös ruhája vagy lábbelije van. Közelebb kell jutnunk egymáshoz, közelebb ! Meg kell éreznünk mások baját, úgy hogy abból mi is szenvedjünk, s mások gondját úgy, hogy ezt mint a magunkét eloszlatni törekedjünk. Ah, k. h. a fájdalom, a szenvedés, a köznyomor ugyancsak fölszántotta a földet, s törésföld, durva szántás lett ez az egész Magyarország: de ha már az, ne legyen úgy, hogy az isteni Magvető, ki a megújhodás s a föltámadás magvait hinti, fagyos szívek göröngyei közé hullassa azokat! Ne legyen úgy, hogy az irgalomra s könyörületre intő igék, melyeket hozzánk intéz, süket fülekre találjanak s hogy az a tűz, a buzgóság s szeretet tüze, mellyel fölgyújtani akarta a világot, önző lelkek kiégetett pernyéje közt kialudjék !

Tehát az evangéliumi szeretetnek s testvériségnek e lelkét kell magunkban felkeltenünk. Ha ez fölébred, akkor vész majd a kishitűség a szegényekben, enyhül a gond a családokban s a nagy kietlen magyar télben megint a reménység s a bizalom lesz úrrá a csüggedő s szenvedő milliók fölött! Isten is szerető emberek által segít. Legyen szeretetünk, akkor Istentől valók vagyunk s akkor általunk lesz tűrhetőbb a világ sora 1

III. A harmadik lelki kellék, amelyet nyomorúságunk enyhítéséül figyelmetekbe ajánlunk, a megnyugvás s a békesség szellemének ápolása.

Nagyon fontos dolog, hogy ily zaklatott időben s a minket környékező nagy idegenségben a közös szenvedés közelebb hozzon minket egymáshoz. A külső ellenség sokat ártott nekünk s szétszedte hazánkat; de a belső pártviszály még jobban megnehezíti az életet s bizonytalanságot s aggodalmas lelkületet hoz reánk. Az egyik erre, a másik arra húz oly időben, mikor mindnyájunknak egybe kellene forradnunk, hogy vállvetve támogassuk meg a megrendült hazát s könynyítsünk a megélhetés nehézségein. Ehhez megértés s jóindulat, bizalom és összetartás kell. Kellett az máskor is, de kell főleg manapság, mikor sok kínos kérdés feszíti kínpadra a magyarságot. Aggódva nézünk Magyarország határaira, aggódva a magyar széthúzásra s államiságunk megsértett függetlenségére, aggódva a szembeállított falura s városra, a politikai pártviszályra és felekezeti érzékenykedésre. Átkot hoz a magyarságra, ki annyi vész és baj után még most is csak pártviszályokba s gyűlölködésbe kergeti. Minden széthúzással szemben föl kell ébresztenünk magunkban az elszánt s törhetlen akarást, hogy a pártviszálynak s meghasonlásnak minden üszkét összetapossuk s mindent megteszünk, hogy a békességet s a megértést köztünk előmozdítsuk. Ha polgári életünkben alkotmányunkhoz híven ragaszkódunk s törekvéseink útjaira ezeréves történelmünk fényeivel s nagyjaink példáival rávilágítunk, akkor nincs semmi ok az aggodalomra, hogy vitás kérdéseinket ezentúl is az igazság s jog szellemében s alkotmányos törvényeink értelmében oldjuk meg.

Szent István birodalma és a szent korona lesz ezentúl is a mi alkotmányos életünk alapja s további fejlődésünk vezéreszméje és csillaga. Tisztelettel tekintünk fel szent királyaink dicső alakjaira, Szent Istvánra, a szent korona s a királyság szerzőjére, Szent Lászlóra, ki e korona fényét egész Nyugateurópára kisugároztatta, — lelkesedéssel ápoljuk magunkban Szent Imre s Szent Erzsébet, az érintetlen erős ifjúság s a női eszményiség képviselőinek emlékét s tiszteletét. E szentek fénye nekünk világosság s az a körülmény, hogy az Árpádházból nyúltak föl az égig, kedvesebbé teszi nekünk magyarságuk által is az erényt s közelebb hozza azt hozzánk. Szeressük hazánkat úgy, mint ők szerették, álljunk a törvény s igazság alapján úgy, mint ők álltak, szolgáljuk e vörös forradalmak által megrendült hazát is úgy, mint ők szolgálták azt a történelem zivatarjaiban, s lássuk, s tiszteljük a sok nehézséggel visszaállított mostani rendben is Isten gondviselését. Ugyanezt kell mondanunk katholikus egyházi életünk mozgalmairól s érdekeink védelméről is. Most, mikor az ország össze van törve s az egész világ beteg, első kötelességünk, hogy fölélesszük magunkban a katholikus összetartást s ezekkel az összetartásból merített erkölcsi erőkkel s krisztusi szeretettel lássunk hozzá e nagy romlásban az újjáépítéshez s e nagy kórházban a gyógyításhoz. Szellem és lélek kell ehhez. Ezt akarjuk szítani, ezt nevelni magunkban ; de senkinek letörésére, senkinek kárára, aki jót akar ! Minden egyházi buzdításunk ezt célozza; minden katholikus megmozdulásunk ezt jelenti. Mi nem lázítani, nem izgatni, nem széthúzni akarunk, hanem a hitből való életet kívánjuk fejleszteni. Pártviszály s felekezeti villongás helyett mást kíván most tőlünk az egyház s a haza. A kereszténységet ellenséges áramlatok csapkodják s azért mindenkivel kezet fogunk, ki ez alapokat védi; ugyanakkor pedig föl akarjuk léptetni magunkban a legnagyobb védő s hódító erőt, az igazi keresztény életet, melyet Szent Pál dicsér thesszalonikai híveiben mondván: «Mi az evangéliumot nálatok nem egyedül beszéddel, hanem erővel s Szentlélekkel is hirdettük . . . s ti követőink lettetek elfogadván az igét sok háborúság között, úgy hogy például lettetek minden hivoknek». Ilyen kereszténységet akarunk, példás, szent életet! Ha az meglesz bennünk, akkor győzhetetlenek leszünk. Ne lássunk tehát rémeket s veszedelmeket ott, ahol azok nincsenek, hanem erősödjünk meg hitünkben s egyesüljünk az egyház s haza szeretetében és szolgálatában. Mindenekfölött pedig nyugtassuk meg lelkünket e szomorú napokban. Találjuk meg a vigaszt a köztünk élő Jézusnál s a vele való életközösségben. Ez a Jézus köztünk van, velünk van s bennünk van; lehetünk-e hát kicsinyhitűek? 1 A jeruzsálemi templomról mondja az Ú r : «megszenteltem e házat, hogy nevemet odahelyezzem és ott lesznek szemeim és szivem mindenkoron». Akivel van az Isten neve, a szemei és a szíve, annak nem lehet aggódnia, s bármi történik vele, meg kell találnia magát. Már most gondoljunk templomainkra s a köztünk élő, az Oltáriszentségben minket szerető Űr Jézusra! ő van velünk, — a szemei rajtunk, — a szíve bennünk 1 Az Űr neve fölség és hatalom; velünk van tehát segítő kegyelme ! Az Űr szemei rajtunk; tehát gondunkat viseli s el nem felejt minket! Az Ür szíve bennünk ; tehát az ő életét éljük 1 Tudta, hogy sanyargatott s szenvedő híveinek az lesz mindig szívük vágya, hogy ő köztük s hogy közel hozzájuk legyen. E vágyukat teljesítette, mert mikor azt mondta : ez az én testem, azzal azt is mondta, hogy itt van a szívem, s mikor azt mondta : vegyétek s egyétek, azzal azt is mondta, hogy az ő szíve legyen a mienk s élete s ereje s bizalma is a mienk. Bizalmatlankodhatunk-e, csüggedhetünk- e ezek után? Kialhatik-e szeretetünk egymás — s könyörületünk szegény felebarátaink iránt? Kétségbeeshetünk-e jövőnk s hazánk sorsa iránt? S ha mégis megkörnyékezne valamiféle ily érzés: itt a segítség; itt van Jézus: imádjuk, vegyük, együk, pihentessük fáradt fejünket szent szívén s megkapjuk tőle az erőt a kitartásra s a békecsókot a megnyugvásra. Végezetül mi is megismételjük a kereszténység legnagyobb költőjének szavát: «Ö boldog Magyarország, ha nem hagyja magát többé félrevezetni I» Magyarország most nem boldog ; nehéz, kegyetlen utakon jár ; de ha a nagy idők szavát megérti; ha hitében meg nem inog s szeretetét visszakapja : akkor majd rátalál a békesség s boldogulás útjára. Vezess minket Uram oda, hogy akkor majd boldogabban s hívebben szolgálhassunk Neked 1

Székesfehérvár, 1921. december 13.