Prohászka Ottokár: Pünkösdök pünkösdje

«És mikor elérkeztek a pünkösd napjai . .., lőn hirtelen az égből mint egy sebesen jövő szélnek zúgása, s belölté az egész házal, ahol ülnek vala* (Ap. Cs. 2, 1).

a) Mikor végre hosszú vártatva pünkösd lett! Ah, a várakozó szíveknek a tíz nap egy kis örökkévalóság ! Sinai hegyen e napon kötötte meg egykor Isten népével a szövetséget ; ez tehát a megfélemlítő törvénynek ünnepe volt, melyen inkább a szigor, a szolgaság érzett meg, mint a szeretet s a szabadság. Sinai alatt ébredt a nép a fölséges Isten uralmának öntudatára. Nyakas volt, s azért a törvény iga lett nyakában. Most azonban más pünkösd lett: szeretet, bensőség, lelkesülés, öröm tölti el a szíveket. A lélek a Szentlélekkel szeretetben egyesül; tud hevülni s olvadni; tud áradozni s vértanúvá lenni. Ö pünkösdök pünkösdje ; édes, lelkes születésnapja a készségnek, erkölcsiségnek, szeretetnek ! Te vagy lelkem ünnepe!

b) «Mint egg sebesen jövő szélnek zúgása*. Zúgva jött le az égből az élet lelke ... zúgott, figyelmeztetett, ébresztett, csődített; ez volt a pünkösd harangszava! Átjárt zegetzugot, megrendített farizeusi házakat és római praetoriumot; különösen pedig átjárta azt a zárt ligetet, az apostoli lelkek gyülekezetét; megmozgatott benne minden ágat-bogot, minden lombot és levelet; fölpattantott minden iügyet, fölébresztett minden energiát; lelkiséget, szabadságot lehelt s kimelegítette s kitágította a belső világot; ez az ő világa, az öntudat, az érzések, a motívumok világa. Külre csak az általános s közös viszonyok rendezésében s intézmények alkotásában nyilvánul. Mily mély s nagy ezzel szemben a belső világ! Akarjunk jól, nemesen, erényesen, szépen, fölségesen, tiszteletteljesen, tisztán, szemérmesen, fegyelmezetten, türelmesen, bátran, kitartóan, alázatosan, előzékenyen, ájtatosan, örvendezve s bízva; ez a mi világunk.

c) Betölté az egész házat...» Ez az egyház ; ide vonzódott a Lélek. Mint ahogy Noé galambja nem dögre, tuskóra, romra, hanem a bárkára szállt le: úgy a Szentlélek az egyházra ; ez is bárka a vízözönben. — Leszállt a galamb Krisztusra is, az Isten szerelmes fiára, keresztelésében ; most pedig híveinek gyülekezetére, a tűzzel keresztelt apostoli egyházra száll. Szállhat ide bátran; minden lélek várva várja ; nem magányos fa, hanem egész erdő hívogatja tavaszi pompában. Leszáll ő száraz ágra is, bűnös lelkekre, hogy szárnya csattogásával fölébressze őket; leszállt magányos fákra, az ószövetség szentjeire ; de fészket csak erdőben, a lelkek közösségében rak, ott van otthon, ott búg, szeret és költ. Örüljünk az egyház e galambjának, ez édes vendégnek. «Dulcis hospes animae», lelkünk édes vendége.