«Maradjaiok a városban, mígnem felruháztattok erővel a
magasságból* (Luk. 24, 49).
a) Üljetek le a szent magányban, s teljesül rajtatok a
próféta szava : «Ülni fog magában s hallgatni, s maga fölé
emelkedik». S mialatt ül és hallgat, imára kulcsolja kezét,
égre emeli révedező szemét, s «oranté»-vá válik. Az Ecclesia
«orante». Azóta ez oratóriumból kerülnek ki az imádkozó,
vágyódó, szárnyaló lelkek, mondjuk szentek, akik imádkoznak,
mert Istenbe visszavágynak, visszasírnak ; belőle valók ;
magukkal hordozzák az örökkévalóság ösztönét, a végtelenség
gondolatait; az istenség érzéke van bennük. — Mint
ahogy a kotlós tyúk által kiköltött kacsák nem hallgatnak
anyjuk aggódó szavára, hanem neki indulnak a víznek s úsznak
: úgy a test és vér kötelékébe, fonódott, a térbe s időbe
beleakasztott lelkek is, kikben «a lélek» kínlódik, neki mennek
az Óceánnak, az Istennek s elmerülnek imádásban, dicséretben,
szeretetben.
b) Azonkívül érezzük, hogy korlátolt lények vagyunk,
másra utalva. Mindenhonnan benyomásokat veszünk, hullámokban
fürdünk s ezek fejlesztenek. Nem az elszigeteltség,
hanem az összekapcsolás által fejlődünk . . . A lét gazdagsága
szép világgá alakulhat ki, a természetes rendben épúgy, mint
a természetfölöttiben. Igen, nem kész az ember . . . ; gyönge
és gyarló, s az elégedetlenségnek érzése megint csak imává
válik bennünk. Hiába mondják : mit imádkoztok? hisz Isten
tudja, mire van szükségtek? Hah, félre blazírt lelkek 1 Természetes,
hogy tudja, de én is tudom, mert érzem, hogy vágyódó,
fejlődő lelket adott, annak lendülnie kell; keblet adott, hogy
tele szívja magát; szívet adott, hogy lángba boruljon ; szárnyakat,
hogy kifeszüljenek. Eszmények égnek bele lelkembe ;
mit tehetek mást, mint hogy futok, küzdök értük. Ó igen,
van Istenem, s nem én vagyok az Isten ; nincs mindenem ; a
több, a jobb után vágyódom, azt kérnem kell; elmerülök.
meditálok, imádkozom, gondolkozom, vágyódom . . . Istenem
segíts meg! Természetem
szellemi, de nem isteni (Plató). Érzem, hogy öntudatom végtelensége
még inlább sürgeti az isteni segélyt!
c) Kell imádkoznom ; ez lelkem növekvésének szabálya,
ez kelléke és ösztöne. Mert gondolatot kelt, érzést s indulatot
ébreszt s azután e meleg, lelki világban erősödnek meg a gondolatok
mély meggyőződésekké s épülnek föl világnézetekké ;
e meleg bensőségben mélyednek ki az érzések szenvedélyekké
s válnak győzhetetlen energiákká ; az imádság a lelkek zónája,
ott nőnek naggyá. Aki pedig nem imádkozik, az gyönge lesz,
mert Istenhez nem közeledik ; azután meg nem fejtheti ki azt
az erőt, amit kapott. Azért mondják oly mély értelműen,
hogy a lélek emelkedése, fejlődése az imával tart lépést. Ügy
kell imádkoznom, hogy a lelkem lélegezzék s töltekezzék
Istennel!