Prohászka Ottokár: Szentlélek-váró imádság

«Maradjaiok a városban, mígnem felruháztattok erővel a magasságból* (Luk. 24, 49).

a) Üljetek le a szent magányban, s teljesül rajtatok a próféta szava : «Ülni fog magában s hallgatni, s maga fölé emelkedik». S mialatt ül és hallgat, imára kulcsolja kezét, égre emeli révedező szemét, s «oranté»-vá válik. Az Ecclesia «orante». Azóta ez oratóriumból kerülnek ki az imádkozó, vágyódó, szárnyaló lelkek, mondjuk szentek, akik imádkoznak, mert Istenbe visszavágynak, visszasírnak ; belőle valók ; magukkal hordozzák az örökkévalóság ösztönét, a végtelenség gondolatait; az istenség érzéke van bennük. — Mint ahogy a kotlós tyúk által kiköltött kacsák nem hallgatnak anyjuk aggódó szavára, hanem neki indulnak a víznek s úsznak : úgy a test és vér kötelékébe, fonódott, a térbe s időbe beleakasztott lelkek is, kikben «a lélek» kínlódik, neki mennek az Óceánnak, az Istennek s elmerülnek imádásban, dicséretben, szeretetben.

b) Azonkívül érezzük, hogy korlátolt lények vagyunk, másra utalva. Mindenhonnan benyomásokat veszünk, hullámokban fürdünk s ezek fejlesztenek. Nem az elszigeteltség, hanem az összekapcsolás által fejlődünk . . . A lét gazdagsága szép világgá alakulhat ki, a természetes rendben épúgy, mint a természetfölöttiben. Igen, nem kész az ember . . . ; gyönge és gyarló, s az elégedetlenségnek érzése megint csak imává válik bennünk. Hiába mondják : mit imádkoztok? hisz Isten tudja, mire van szükségtek? Hah, félre blazírt lelkek 1 Természetes, hogy tudja, de én is tudom, mert érzem, hogy vágyódó, fejlődő lelket adott, annak lendülnie kell; keblet adott, hogy tele szívja magát; szívet adott, hogy lángba boruljon ; szárnyakat, hogy kifeszüljenek. Eszmények égnek bele lelkembe ; mit tehetek mást, mint hogy futok, küzdök értük. Ó igen, van Istenem, s nem én vagyok az Isten ; nincs mindenem ; a több, a jobb után vágyódom, azt kérnem kell; elmerülök. meditálok, imádkozom, gondolkozom, vágyódom . . . Istenem segíts meg! Természetem szellemi, de nem isteni (Plató). Érzem, hogy öntudatom végtelensége még inlább sürgeti az isteni segélyt!

c) Kell imádkoznom ; ez lelkem növekvésének szabálya, ez kelléke és ösztöne. Mert gondolatot kelt, érzést s indulatot ébreszt s azután e meleg, lelki világban erősödnek meg a gondolatok mély meggyőződésekké s épülnek föl világnézetekké ; e meleg bensőségben mélyednek ki az érzések szenvedélyekké s válnak győzhetetlen energiákká ; az imádság a lelkek zónája, ott nőnek naggyá. Aki pedig nem imádkozik, az gyönge lesz, mert Istenhez nem közeledik ; azután meg nem fejtheti ki azt az erőt, amit kapott. Azért mondják oly mély értelműen, hogy a lélek emelkedése, fejlődése az imával tart lépést. Ügy kell imádkoznom, hogy a lelkem lélegezzék s töltekezzék Istennel!