Prohászka Ottokár: Hatvanad vasárnapra

Apostoli szeretet (1900)

K. T. U.! A második korinthusi levélben igazán lendületes leckét olvasunk ma. Az apostol előadja életét, nem hallgat el semmit, elmondja még gyöngeségeit is. Előadja, hogy mit várt: hálát, elismerést, és hogy mit kapott helyette. Előadja külső szenvedéseit, hogy százkilencvenöt botot kapott, hogy háromszor megvesszőzték, hajótörést szenvedett, hogy végtelen sok baj, nyomorúság, veszedelem érte. «In itineribus saepe, periculis fluminum, periculis latronum ... in laboré et aerumna, in vigiliis multis, in siti et fame, in ieiuniis multis.» Leírja lelkének szenvedéseit: «quis infirmatur et ego non infirmor, quis scandalisatur et ego non uror?» Nyomja őt az egész egyháznak a baja : «sollicitudo omnium ecclesiarum». De nemcsak a közembernek, nemcsak az apostolnak szenvedései érik, vannak kísértetei is. Igaz, hogy az Űristen felemelte őt a harmadik mennybe, de megint lenyomja őt az emberi gyarlóságnak mélységébe. Arculcsapdossa őt az ördög úgy, hogy kéri az Istent, hogy vegye el tőle legalább a testi kísértéseket. De az Isten ebben a kegyelemben nem részesíti, hagyja őt nyögni: sufficit tibi gratia mea. Ráhagyta tehát, hogy nyomorúságában keressen vigasztalást: «propter quod placeo mihi in infirmitatibus meis, in contumeliis, in necessitatibus, in persecutionibus», mert a nyomorúságban érzem az Isten kegyelmét. De egy baja van még mindenekfelett, hogy apöstolságát nem akarják elismerni. Elmondja tehát, hogy «signa apostolatus mei facta sunt super vos in omni patientia, in signis et prodigiis et virtutibus». Hát mivel vagyok én kisebb, mint a többi? Abban vagyok talán kisebb, hogy kenyeret nem kértem tőletek; quid est enim, quod minus habuistis prae ceteris ecclesiis, nisi quod ego ipse non gravavi vos? És ebben a keserűségben az apostol szinte gúnyossá lesz : «donate mihi hanc iniuriam». Igen, megsértettelek titeket, érzem, igazságtalanságot követtem el rajtatok, nem fogadtam el a párbért, elengedtem a stólát, magam kenyerén éltem, ebben hibáztam úgy-e? Bocsássátok ezt meg nekem.

Szent Pál lelép arról a piedesztálról, hová mi az apostolt képzeljük, szétoszlatja a fénysugarat, melyet feje köré szö vünk, szétszakítja azt a ragyogó felhőt, melyben a mi képzeletünkben úszik és lelép erre a sáros, poros, nyomorult földre. Az apostol befekteti összes reményeit, vágyait, fájdalmát a küzdelmes életbe, szétszedi magamagát és azt mondja: nézzétek, ez az apostoli élet. Ne ijedjünk meg tőle, hanem legyünk hálásak Szent Pál iránt, hogy úgy kitárta saját lelkét. Mindazokat az álmokat, derűket, borúkat, reményeket, fájdalmakat és kísértéseket, mindazt, ami keserűség lelkén átvonul, kijelenti nekünk. Nézzétek, ilyen az apostoli lélek. Mit képzeltetek róla? Mikor apostolt emlegettek, elfelejtitek tán, hogy ember, s mikor emberre gondoltok, megszűntök tán az apostolt tisztelni? Tévedtek mindkét esetben ; keressétek az igazságot, a valóságot; ismerjétek meg az apostolt, amint tényleg van!

Kérdezzük hát ezek után, miben áll az apostoli lélek, amely Szent Pált jellemzi? Szenvedések, keserűségek, bántalmak elviselésében, türelemben? Nem. Égő, kitartó emberszeretetben áll, mely az apostolt mindezen külső és belső bajokat legyőzni segíti, mely a világba beléáll s privilégiumokat nem vár, mely kisértetik és küszködik, mely az embereket úgy veszi, amint vannak, s ebbe a tarka egyvelegbe beleállítja az apostol szeretetét.

1. E szeretetnek első jellemvonása : szeretni mindenkit Istenért. Szeretete a Caritas Dei. A szentírás az emberszeretetet az Isten-szeretet foglalatába zárta ; az Ür Jézus tanít ki minket eziránt legékesszólóbban, mikor kérdezik tőle, hogy melyik az első parancsolat. Az első az, hogy szeresd a te Uradat Istenedet, de hozzáteszi, jóllehet senkisem kérdezte : de szeresd felebarátodat is, mint tenmagadat. Miért köti össze az Űr Jézus ezt a kettőt, mikor csak az elsőt kérdezték? Melyik az első parancsolat? Az Isten-szeretet? Igen, a z; de Isten-szeretet nem létezik emberszeretet nélkül, a kettőt mindig össze kell kötnötök. Szeretni az Istent és szeretni az embert; sohasem lehet ezt a kettőt elválasztani, következőleg a mi szeretetünkben az emberek iránt az éltető ideg, lüktető ér maga az Isten-szeretet. Az apostol szeretete az emberek iránt az Istenből táplálkozik. Megfordítva van a mai világban. Ma emberszeretetet, humanizmust emlegetnek s mindenütt ki akarják hagyni az Istent; régen az Istenszeretetet emlegették, de az Űr Jézus példája szerint seholse hagyták ki az embert. Ma szeretetet emlegetnek az ember iránt, de elmetszik gyökerét, a Caritas Dei-t. Régen a Caritas Dei és a Caritas erga homines testvér volt, most a humanizmus meg akarja tagadni az Istent, de nem boldogul; legalább azt az egyetlen páratlan gyengédséget, mely erőt és lelkesülést ad, azt elveszti. A régi apostoli szeretet Isten-szeretet s az Isten-szeretetből fakadó emberszeretet; á hálátlan, a pletykás, a könnyűvérű korinthusiakat az apostol Jézus szíve érzelmeivel, «in visceribus Christi» szereti. Azért azonosítja magát az isteni Megváltó mindenkivel, aki szeretetre szorul. Amit egynek ezen legkisebbek közül cselekedtek, azt nekem teszitek. És mivel a szerint fogtok megítéltetni, hogy mit tesztek nekem, minden fel lesz írva, amit a legkisebbnek is tesztek.

Az Isten-szeretet emberszeretetté váltva az apostoli szív első jellemvonása. Ha apostoli szeretetet akarunk, kell ugyan az embereket szeretnünk; hogy nagyon, kitartóan, nagylelkűen, kifogyhatlanul, apostoli szívvel szerethessük, Krisztusban kell őket szeretnünk. Krisztus felé tör az apostoli szív szeretete s róla leáradva, rajta irányt nyerve visszahull a földre s átfogja az egész emberiséget.

2. De ez csak egyik jellemvonása ennek a türelmes, hősies, küzdelmes szeretetnek. A másik az, hogy e szeretet nem jár a felhők között, hanem a földön és alkalmazkodik az élet körülményeihez. Ha valaki meditál s szép gondolatok felhőin úszik, ha a szent szeretetért lelkesül, talán könnyen elhiteti magával, hogy valóban szereti az emberiséget. Ha beszél jótékonysági vagy kultúregyletekben és az emberiséget, a népet, a testvériséget emlegeti, ezek a szavak édesdeden hangzanak s visszhangzanak mindenki szívében, de úgy-e, ki bíznék ez elvont szeretetben? Ebben a szeretetben, mely csak fényben úszik, de meleget nem sugároz ; mely szívesen elismeri, hogy minden ember testvér, de iparkodik minden ily testvértől lehetőleg messzire állni? Ebben a szeretetben, mely azt mondja, meg kell osztani mindent, életet is másokkal, de önzésében elvonul minden ily közösségtől.

Ki bíznék ily szeretetben?

Az apostol a köznapi élet útjain jár, érintkezik mindenkivel, elviseli mindenki tökéletlenségeit, nehézkességét, darabosságát, szellemtelenségét s lendíteni iparkodik rajta. Nem vagyok filozóf, nem rétor, nem szenátor, apostol vagyok ; tehát dajkává lettem köztetek, úgy ápollak, alkalmazkodom mindegyiktekhez, elnézem hibáitokat, sok keserűséget nyelek el, iparkodom alkalmazkodni minden szokástokhoz. Nézzék, k.t.u., ez szeretet, mely csupa élet.

Felolvastam önöknek az egyik előadáson, hogy mily különbséget talál még Henrik porosz herceg is a katholikus és protestáns missziók között. A katholikus missziókban a páterek előélnek, a protestánsokban a prédikátorok bibliát olvasnak föl. Vagyis valamint szokás hímzés előtt a vászonra nyomatot készíteni s csak azután hímezik ki a rajzot, épúgy az apostoli szeretet a vadak közt él, életében kirajzolja azt az életet, melyet a tudatlan, vadembereknek utánozniuk kell. Az apostol ilyen dajka Korinthusban, Philippiben, Macedóniában. Mindenütt letelepszik, megnyeri az embereket, elnyeli gyengéiket, alkalmazkodik szokásaikhoz.

Ime, az apostoli szeretet földön járó, köztünk járó szeretet, gyalog és nem hintón járó szeretet. A kunyhókat, tanyákat, szérűket, falukat végigjáró szeretet; a velünk letelepedő, köztünk szenvedő, velünk küzdő, éhező szeretet. A konkrét élet szeretete. Mire van inkább szüksége a buzgó lelkipásztornak, mint hogy belenyúljon a konkrét világba, az életbe ; hogy érezze szükségét annak, hogy életét szétszedje és másokkal megossza?

Csak az szeret minket, ki köztünk és velünk él, ki úgy él, úgy imádkozik, úgy szenved kísértést és éhséget, mint mi. A konkrét életben lelkendező szeretet az apostoli szeretet. Ha a pap elmegy a betegekhez, szegényekhez, és a szegényekkel szegény, s a betegekkel beteg lesz, a bűnbánókkal sír, a hívekkel imádkozik, velük jár ugyanazon utakon, él és meghal kunyhóikban, ez a konkrét szeretet. Szent Pál egész élete mindig azokkal közös, akik között megfordul. 3. S végül az apostoli szeretetnek e két felsorolt tulajdonságtól elválaszthatatlan jellege a személyes szolgálat. A szent szeretet csupa személyes, egyéni szolgálat. Ha valaki ád egy milliót, de nem adja önmagát, annak van ugyan szeretete, de nincs igazi, keresztény, apostoli szeretete. Csak aki önmagát adja, aki érezteti, hogy testvérünk, az szeret igazán. Ha Szent Erzsébet csak leküldte volna "Wartburgból ajándékait, de nem ment volna le önmaga, nem ünnepeinők őt mint a szegények angyalát, és ha társzekeret küldött volna le, de maga le nem jön, nem érezték volna akkor sem s mi sem hétszáz év múlva meleg szívének hevét. Hagyja ott a társzekeret és fogja kötényébe azt a néhány kenyérdarabot, akkor visz rózsákat, különben követ küld. Mi által lesz rózsává a kenyérdarab? A személyes szolgálat által. Ha az ember küld a betegnek orvosságot, ez sokszor nagyon keserű, de ha maga nyújtja neki, megnyerő, szíves mosollyal megédesíti azt. És a kereszténység életében ez a személyes szolgálat képezi a szeretet gyöngyének magvát. Másban a keresztény szeretet nem konkurrálhat sem az állammal, sem a humanizmussal, sem a zsidók millióival, csak a személyes szolgálat szeretetében. Maxime Du Camp írja, hogy a legtöbb alamizsnát Franciaországban a zsidók adják. Ime, leesik tehát a kereszténység fejéről a szeretet mirtuskoszorúja !

Azzal dicsekedett, hogy szeretete van, s íme ezt a díszét is elhomályosítják? — Ne féljetek s meg ne zavarodjatok ! Szeretetet kerestek ; ugyan mi a szeretet? Pénz? Föld? Ház?

A szeretet a magamagát odaadó jó szív 1 Láttatok már zsidó apácákat, zsidó kedvestestvéreket? Azok nem testvérek, legfeljebb egymás közt, de odaadást nem ismernek. És ha adnak milliókat, de hiányzik azokból az egyéni szolgálat, akkor a millió a társadalom baján nem segít; az örvényeket ki nem tölti, át nem hidalja ; az emberek egymással szemben idegenek maradnak, mert nem érzik, hogy testvérek ; szeretet, mely ad dolgokat, de nem ád személyeket, önmagát, nem hegeszti be a társadalom bajait. És e személyes szolgálatot mindenki nyújthatja. Példákat nem mondok; bámulattal tapasztalják majd, hogy az egyszerű emberek mily hősies odaadással segítenek gyakran egymáson!

Az apostolnak pénze nincs; pénzt nem adhat, de mindenkinek odaadja önmagát. «Omnia impendam et superinpendar ego ipse», s kitart ebben a szolgálatban még akkor is, mikor látja, «etsi plus diligens minus diligat.» Vigaszát képezi az Űr Jézus Krisztus, aki a legnagyobb szeretet indulatában önmagát adta oda azokért, kik nem szerették, hanem gyűlölték ; de ugyanakkor tudta azt is, hogy e szeretet áldozatában fölmagasztaltatik, minden szíven győz.

E győzelmes, apostoli szeretet legyen eszményképünk, s ha nincs is pénzünk, legyen szívünk, melyet személyes szolgálatban felváltsunk. Ezt kell nekünk már itt egymás közt is gyakorolnunk, s ha ezt a szereletet gyakoroljuk és meleg szívünket, egyéni szolgálatunkat belefektetjük, megédesítjük életünket, érezni fogjuk, hogy legszebb erény a testvéri szeretet, mert más erényben csak egy darabja lehet az embernek, ebbe az erénybe az egész ember felmegy. Nos és mi az apostol? Ember, ki egy gondolatnak él s úgy él, hogy életét emészti föl érte ! Önmagát fölemészteni mások éltetésében — ez az apostoli szeretet!