Prohászka Ottokár: A szentmiséről I.

A legtökéletesebb imádság az áhítatos misehallgatás (1894)

K. T. U !

A mai evangélium felhívása: reddite, quae sunt Dei, Deo, végigcseng az életen s visszhangzik a halálban s ítéletben : redde rationem. Ez utóbbi félelmes, az előbbi buzdító és boldogító szózat. Reddite ... adjátok vissza, amit kaptatok. Boldog emberek, akik valamit adhattok az Istennek; minél többet adtok, annál többetek van, s minél többetek van, annál boldogabbak vagytok ! Reddite ... reddite ! S mit ad az ember legközvetlenebbül s legméltóbban?

Eszének és szívének hódolatát, a legbuzgóbb tiszteletet, a legmélyebb imádást! Mert az emberi szívben ébred öntudatra, ami a teremtésen mint öntudatlan valóság elömlik, s az emberi szívben vet lobbot, ami a természet mélyében mint szikra lappang : az Isten ismerete és szeretele, s az észnek e fénye (ismeret) s a szívnek e melege (szeretet) olvad egybe az imában, amidőn térdre hullva, mély alázatban dadogjuk : Domine Deus . . . Ür és Isten 1 Rex coelestis . . . királya a világnak s egy jobb hazának.

Imádd az Istent! ... ezt mondja a népek parainézise . . . Domus mea domus orationis est cunctis gentibus . . . az ima az az Isten háza a nemzetek számára . . . mondja Krisztus Urunk. E magasan fekvő Isten-templomba törnek a népek ; a nagy kötelességnek érzete hajtja őket; hideg fönségben emelkedik előttük az Isten oltára, s ők megzavarodnak, reszketnek, téves fogalmakra, borzalmas áldozatokra vetemednek. Lelkük csak a Dominust tekinti s nyakuk a király vaspálcája alatt görnyed: lássuk tehát, mit tesz a félelmes, népeket ijesztő Isten-tiszteletből a keresztény ima, s mint vezet el a szív vágya Krisztushoz és meleg, szent szívéhez ?

Az első imádkozok az első emberek. Az emberi ész és szív nagy tisztjét érvényesülni látom a pátriárkák imáiban. Ábrahám a porba hull imádni az Istent ... Jákob mint szegény menekült követ állít fel a pusztában, olajat öntvén rá s imáival melegítvén azt, felfohászkodik a gyámoltalanok erős segítőjéhez; sok év múlva pedig visszatérő csordái, tevéi, háznépe táborában, csendes éjjel a «víz mellett» felemeli karjait az égre...

A történet legcsodásabb helyei, a Nilus partjai, a Vöröstenger vigasztalatlan vidéke, az esti alkonyatban égő Sinai, Pharan romjai, a puszta és Szíria, Mezopotámia alföldjei, mind az emberi szív vágyainak, küzdelmeinek ezredéves színterei, az imát hirdetik. A beduin ügetve a puszta homokjában, merengve nézi a Vöröstenger partvidékét, hol Mózes, az Isten népének vezére imádkozik, míg a tenger megnyílik s kétmillió ember halad át. A pusztaság szélén fönt pedig a kopár hegyláncolatban kimagaslik a Nebo hegye, hol a haldokló Mózes végimáját rebegi kékülő ajkkal s imájába hullámzó szakálla reszket bele.

A testvérnépek mind imádkoznak ; Sidon és Tírus elviszi a régi Isten emlékét Karthágó- s Sevillába, s a Tigris és Euphrates meg van szentelve a pátriárkák imájától. S mialatt a szenvedély elhomályosítja az Isten képét, nem fojtja el a szívében az ő imádását és szeretetét, s ha az arabs a Madián pusztáiból nem megy Jeruzsálembe, elmegy Mekkába a Kába szent kövéhez, s ha a perzsa nyakasság nem hódol az idegen földön emelkedő templom igaz Istenének s a tűzben keresi az élet s az erő szellemét: mégis imádkozik s Elymaisban épít magának templomot, mely a görög Antiochus kincsvágyát éleszti, de ugyanakkor hősi védőket állít a templom falaira s a görög túlerő megszégyenülve vonul vissza, s a király búbánatában ágyba dől s meghal. Az indus mélyen vallásos szelleme pagodákat épít s koldusosnak tartja azt az életet, mely pompában él s megirígyli a mosdatlan s kolduló boncok tengődését, kik Buddha fogának szentelt környezetében böjtölnek s vezekelnek.

S ha a művelt Európa fölépíti dómjait, s kőből faragott erdőben jár áhítatos lélekkel s aranyos hátterű, szegényes alakítású képek előtt árasztja ki lelkét, s ha a harangzúgás harmóniájában, s az orgonabúgás s a zsoltáros által emlegetett hangszerek szimfóniájában keresi s megleli imádkozó lelkének visszhangját, s ha a romlott Európa elvesztvén a lelki nagyság érzékét léhán ignorálni akarja, amit atyái s ősei tettek, s ugyanakkor a babonában, a spiritizmusban, a hipnotizmusban, a buddhizmusban tér a régi természet új útvesztőjére : vájjon ki nem érzi, hogy a léleknek különös érzéke, képessége, tehetsége van az Isten megközelítésére? Ó, igen ! Kire ne hatott volna a nagypéntek estéjén a fiszharmónium bánatos, lágy akkordjaitól kísért kijelentés : incipit oratio Jeremiae prophetae. Mintha a prófétában az egész emberiség ülne ki Jeruzsálem romjaira ; mintha mindnyájan elhalnánk s szívünk érzelmei a próféta nagy szívébe szorultak volna ; mintha itt már senkinek sem volna mit mondania, minden ajk megmerevül, minden hang, minden gondolat egyre irányul, mert hogy itt egy nagy szív imádkozik.

De vájjon elég-e az, ha az ember porba hull, mikor az ég angyalai is elfödik orcájukat és énekük, a «szent, szent, szent a seregek Ura Istene» Isten-félelemmel s imádassál tölti be az eget? Nem kicsiny-e az ember? ügye minor omnibus miserationibus, szinte kimeríti nyomorúsága az Is Len könyörületet? Lehajlik-e hozzá, a föld férgéhez a végtelen Isten? Elérheti-e az Ür figyelme, mikor oly messze van, lenn a mélyben az ember?

Meghallja-e suttogását, olvasójának csilingelését az, ki a zivatarok szárnyain jár? Meghallja-e suttogását annak a hozzávágyó, őt kereső léleknek, mikor a szentírás szerint «minden nemzetek, mintha nem volnának, úgy vannak előtte és semmi és hiábavalóság gyanánt tartja őket?» (Izaiás 40, 12.) Mily kicsiny az is, amit nagy emberek, amit a szentek tesznek. Mily elszóródó fényt lövel a lángész is, s mily kis körben melegít egy Szent Erzsébet szíve is ! Mi lesz akkor a szellemek e koncertjében, a szférák e harmóniájában az én ajkam suttogása, az én szívemnek érzelme? Kivált, ha rám borul vétkességem öntudata, s a haragvó, megsértett Ürnak jelenlétébe lépek, kinek színe előtt «a kősziklák mint a viasz megolvadnak*. (Judith 16, 18). Fog-e akkor valaki vádolni túlzással, ha szívemet mindenek odaadására ösztönzöm, ha szeretetem és szenvedélyes vágyam hevében véremet kiöntöm s áldozatul hozom önmagamat?

így kell annak lenni! Végtelen nagy az Isten s kicsiny az ember ; nagyot ez a kis ember, aminek a Végtelen oda nézzen, csak akkor tehet, ha föláldozza önmagát. Te vagy az én Uram, dadogom reszkető ajkkal, szívem késztet, hogy imádjalak ! Nem szóval, hiszen «a szó levegő, s a levegő semmi»; hanem tettel, életemmel szeretném kifejezni, hogy a te hatalmad által élek s halok ; íme áldozatot hozok s kiöntöm véremet! Nem szavakat adok, hanem életet; nem olajat öntök oltárodra, hanem véremet. De az Isten megfogja karomat, mint Ábrahámét, mikor fiát akarta feláldozni, s szavaimra fordítja tekintetemet, hogy mutassam be neki; ez az áldozat. íme az imádkozó lélek az áldozatba ért el.

Kigyulladnak a századok homályában az oltárok tüzei, mindmegannyi őrtüzek, táboroz körülöttük az imádkozó, a reménykedő emberiség ; ráhányja az oltárra kincseit, életének tápszereit, néha gyermekeit, néha önmagát. . . imádni az Istent. Mindennemű irtózatban és kinövésben bujdosik a világban az áldozat gondolata s bujdosásában elérünk Jeruzsálembe, a religiosissimi Judaei fönséges Sionára, hol Salamon király huszonkétezer tulkot és százhúszezer kost áldoz a templom fölszenteltetésének ünnepén, s a sercegő láng s a kövér füst fölemelkedik az égre, magával vivén az áldozatos ember hódolatát.

De, k. t. u., mi tudjuk, hogy ennél meg nem állhatunk ; mi tudjuk, hogy Izaiás népének öntudatából beszélt, mikor mondta : «Hasaboljatok bár fel a Libanon cédrusait és öntsétek le gyantával és drága olajjal, tegyétek rá az erdő összes vadjait, imádhatjátok-e az Istent? Főleg mikor bűnösségtek keserűsége tükröződik az áldozatban? Vájjon a kosok és tulkok vérében meg lehet-e tisztítani a lelket?» (Zsid. 10, 4.) Bármint legyen egy más rendben ; bármennyire kérdezzük, vájjon kedves volna-e az Istennek az ima, ha tiszta, ártatlan szívből emelkednék fel: az elesett ember rendjében az Istennek semmi sem tetszik, csak Krisztus ; az elesett ember rendjében Istennek egy akarata van, hogy az Úr Jézus által jöjjön minden üdv ; hogy általa legyen hatásos minden imádság ; hogy őt jelképezze minden áldozat; hogy ami tőle való elszakadásban történik, azt mind «semmi és hiábavalóság gyanánt tartja» (Izaiás 40, 12).

Jól mondják, hogy a régi áldozatok mind csak árnyak az apostol szerint, árnyak, melyeket az, ami jön, előre vet. S valamint az árnyék is kedves nekünk, mert hiszen jelzi azt, akit epedve várunk, s körvonalaiban felismerjük a szentelt testvér, édesatya, gyermek, jóbarát alakját: épúgy az Isten előtt az ószövetség áldozatai mind csak azért voltak kedvesek, mert Krisztus áldozatát jelképezték ; mert a tapogatódzó ember törekvéseit jelezték : imádni, engesztelni az Istent. De a próféta által végre is kimondja : «Nem kedvellek titeket, úgymond az Űr, s az ajándékot nem veszem el kezeitekből, mert napkelettől napnyugatig nagy az én nevem a nemzetek közt, és minden helyen tiszta áldozatot fognak bemutatni nekem, mondja a seregek Ura» (Malach 1, 10—11).

Az tehát a kereszténység nagy és mélységes hite, hogy nincs imádság és áldozat, mely az égbe hat és irgalmat talál saját érdeméből: csak a Krisztus imája, csak a Krisztus áldozata. Valamint minden áldozat a múltban nem volt egyéb, mint árnyéka annak, amely jövendő volt, épen úgy most minden imádság és áldozat visszhangja és megújítása annak az imának s annak az áldozatnak, mely már eljött s bemutattat ott Krisztus Jézus által. Hogyan fogunk ezek után az igaz theológia által bebizonyított igazság érzetében az oltárhoz közeledni? Hol fogunk akarni imádkozni? Hogyha Istent engesztelni akarjuk, hová fogunk menekülni? Melyik szent kőhöz? S mily olajat és vért fogunk ráönteni? Krisztus imájának olaját és Krisztus drágalátos vérét! Azért a kereszténységnek a leghathatósabb imát s az igazán isteni áldozatot csak a szent misében, Krisztus áldozatában kell bemutatnia ; azért lesz a szentmise centrumává a keresztény kultusznak ; azért merül el a kultuszban minden szív, mert tudja, hogy hódolata, imádása semmi, ha nem egyesül az Ür Jézus áldozatával. Krisztus Jézus áldozatába foglaljuk össze szívünk keserveinek s áldozatainak minden illatát, vágyódó lelkünk minden Isten-keresését.

A hitből kifolyólag értjük meg csakis, hogy mikép járuljunk a szentmiséhez? Mély érzetével annak, hogy ha akarunk imádkozni, itt imádkozzunk ; ha kegyelmet keresünk, itt keressük, ahol velünk imádkozik s velünk keres Krisztus. Helyezzük rá a paténára lelkünket és a kehelybe zárjuk szívünket ! Ha papok leszünk, ne gondolkozzunk így : előbb elvégzem a szentmisét, azután imádkozom ; nem, hanem a szentmisében rimánkodom és imádkozom Krisztussal; elgondolom, hogy mit imádkozik ő s utána mondom az ő óhajait: így lesz hitből áradó imává a szentmise [hallgatása s a keresztény érzésnek felvilágosult gyakorlatává.

Hogy az egyik így misézik, a másik úgy, azt ne nézzük, hanem azt, hogy Krisztus az, aki kezébe veszi a kenyeret és a bort. A foszlányos misemondóruha, a süppedező oltár, a kornyikáló ének ne zavarjon, hanem a hitben erősen, állandóan az áldozó Krisztust lássuk. Legyünk meggyőződve arról, hogy sehol sem lehet jobban imádkozni, mint a szentmisében. Mennél több szentmisét hallgatunk, annál jobb. Ha a templomban több mise mondatik, mindegyikre ügyeljünk, mert mindegyikben külön kegyelmeket kapunk. Ha a szentmisében ekkép Krisztus nagy, fönséges, minket mindenben helyettesítő és segítő áldozatát látjuk majd, akkor környezni fogja a szentmisét és az oltárt a hívek áhítata s akkor egyszersmind tisztelettel tekintenek majd a papra, e nagy áldozat bemutatójára.

Nemrégen azt beszélte egy pap, hogy ő Mondseeban egy régi templomot látogatott meg, és hogy mennyire lepte meg őt, hogy mikor belépett (épen mise volt), a nép mindenütt felállott, amerre ment, valamint felállunk mi is, ha a miséző pap kimegy ; azután azt mondta : «Ügy látszik, hogy a papnak tisztelete a népnek a szentmiséről való hitétől függ, mert akik oly illedelmesen s oly ájtatosan résztvettek a szentmisében, azok természetesen meg is becsülik azt, ki a miseáldozatot másodsorban bemutatja : az áldozópapot».

Nálunk nem tudják, hogy mi a szentmise, hogy mi a neki járó hagyományos tisztelet. Gyenge és műveletlen a hit, nem hordozza az életet. Ha mi megbecsüljük a szentmisét, s azt hittel fölkaroljuk s ha mi ezt a bensőségünket, hódolatunkat híveinkkel is közöljük : akkor meg fog változni a föld színe ; akkor nem lesznek többé piszkos oltárok, nem lesznek daráló papok ! Valamint most is már az a legszegényebb pap is, ha szíve van, szegénysége dacára szép templomokat épít, s ragyogó oltáron mutatja be a szentmisét, aki különben szegényes asztalnál étkezik; s viszont az a leggazdagabb pap is rongyos oltárnál áldoz, ha nem Krisztust, hanem a Mammont szolgálja : úgy az emberekben a Krisztus Jézus szeretete, utánzása, tisztelete kiváltképen emelkednék a szentmise lelkes, áhítatos nagyrabecsülése és hallgatása által. Becsüljük nagyra ezt az áhitat-gyakorlatot ! Törjük le a hibát, melynél fogva áldástalan a szentmise hallgatása ! Legalább iparkodjunk, hallgassunk minél több misét, ha könnyen tehetjük. Gondolatunk, mely vezérel, az, hogy csak a Krisztus imádsága hat az égbe, s más áldozat nem talál kegyelmet, csak a Krisztusnak áldozata. Amen.