Prohászka Ottokár: Nagyböjt 3. vasárnapjára

II. A szent kereszt dicsősége (1899)

K. T. U !

Az Isten megdicsőíti azt, aki neki szolgál; ezt az elvet az Űr Jézussal szemben is érvényesíti; megalázza magát Jézus, hogy megdicsőítse az Isten, viszont az Isten megdicsőíti őt. Hiszen a kis Betlehem és fölötte az angyali ének világos példája ennek az eljárásnak. De az ember méltán kíváncsi, hogy az Isten hogyan fogja megdicsőíteni szent Fiát ott, ahol ő legmélyebben alázza meg magát, t. i, a kereszten ; s íme, ott látszólag megváltoztatta eljárását, mert nem látunk semmi dicsőséges viszonzást; nem látunk ott semmit, amivel az Isten kárpótolná Krisztusnak mély alázatát és áldozatát; de legyünk meggyőződve, ott is ugyanaz az elv érvényesül.

Ha pedig keressük, hogy az Isten miben dicsőítette meg Krisztust a kereszten, azt kell mondanunk : megdicsőítette őt magában abban a műben, mely ott végbement, megdicsőítette őt abban a kegyelemben, melyet nekünk, s abban az érdemben, amelyet magának szerzett, megdicsőítette őt abban, hogy minden üdvöt a keresztbe fektetett.

1. És valóban. Két semmiséggel állunk szemben, ha gondolkozunk; az egyikkel találkozik eszünk, a másikkal hitünk. Az egyik semmiség, a fizikai világ semmisége, mely elé odaáll a szuverén, abszolút végtelen akarat s megteremti a világot. És a másik semmiség a morális világ semmisége; és ebbe a semmiségbe mit állított bele? A keresztet. Az első semmiségben sötétség van, sed qui facit ex tenebris lucem splendescere, beleállította a semmiségbe a gyönyörű világot, amelynek végfejlődését mi nemcsak hogy nem látjuk, de meg sem értjük; et vidit Deus, quod esset bonum, és látta Isten, hogy ez mind jó ; e fizikai világnak minden dicsősége, minden csilláma, minden szépsége koszorúként száll az Isten fejére. De egész így van ez a morális világban ; íme, a morális világban is van sötétség, melyet nem annyira az ész, mint inkább a hit lát. A mi bölcsőnket, az egész emberiség bölcsőjét ringatja a rossznak szelleme, natura filii irae, akik természettől fogva a harag fiai. Mi nagyon jól tudjuk, hogy az embernek nincs egyetlenegy Istennek tetsző cselekedete, tabula rasa az egész erkölcsi világ. Valóságos mélység, nem is khaosz, még annál is kevesebb, a teljes tagadás; semmi sem tetszhetik Istennek e világon, ezeken a lelkeken : non est mihi voluntas in vobis; nemcsak az áldozatról mondhatja ezt, hanem mindenről, ami a szívekben moccan. Ha akarunk valami Istennek tetszőt, azt nem kereshetjük magunkban; az Istengyermek típusa másféle van, ahhoz kell hasonulnunk: conformes fieri imagini Filii ejus. Ebben a semmiségben és lelki sötétségben áll az Úr Jézus keresztfája. A kereszténység egyre hajtogatja: gratia, gratifícari, minden ingyen való, érdem, tehetség, képesség az Isten abszolút teremtő akaratából. Azt mondja, hogy az ember bűneinek bocsánatát nem nyerheti önmagából, máshol kell azt keresnie : accepimus remissionem in sanguine eius; engesztelő áldozatot bűneiért nem nyújthat: ipse est propitiatio pro peccatis nostris; az Úr Jézus engesztelő áldozat értünk, az ő vére által leszünk igazakká.

Érdem, igazság, jó cselekedet, erény, minden ott kezdődik, ahol az a szent vér kibuggyan és lecsepeg és megmossa a világot: mundati a peccatis nostris in sanguine eius, aki értünk meghalt. És mikor a szentírás és kinyilatkoztatás ezeket mondja, akkor a szenvedő Jézusra mutat. Nézzétek mily dicsőséges halál ez, melyből az élet ered s minden érdem s erő belőle van. Képzelhettek-e valami dicsőségesebbet? Az erkölcsi világban mindennek az övének kell lenni. Vagy hát hiába halt-e meg Krisztusi Úgy-e, lehetetlenség? Ha Krisztus meghalt, okvetlenül mindent ebbe a halálba kell foglalnunk ; azért halt meg Krisztus, hogy minden bűn meghaljon és minden élet benne feltámadjon ; azért halt meg Krisztus, hogy az erkölcsi semmiségnek vége legyen és az erkölcsi valóság kezdődjék, hogy ahol előbb harag és átok pusztított, ott ezentúl kegyelem és élet éledjen. És ezt oly következetességgel viszi keresztül a szentírás, hogy nem kegyelmez semminek. Fellépteti a hősöket, az erényt és azt mondja : ez is semmi ; fellépteti a görög klasszikus kultúrát és azt mondja : ez is semmi. Nincs igazság, nincs erény Krisztus vére nélkül. Si ex lege iustitia, ergo gratis Christus mortuus est, ha az ember önmagából jót tehet, akkor hiába halt meg Krisztus. De ha nincs nagy erény, legalább tán van kis erény ; vannak tán apró jó cselekedetek, melyek által az ember kegyelmet nyerhet Istennél? Nincs. Si ex operibus iustitia, vagyis ex lege, gratis Christus mortuus est. Hanem tán megmenekülhet az ember a végső haragtól, hogy az Isten össze nem zúzza őt?

Tán van valani kis kígyózó ösvényke, amelyen az ember Istenhez ér? Nincs ; Krisztus keresztje nélkül nincs irgalom a földön. Ime, a szentírás mindent az Űr Jézus keresztjébe foglalt; ott kezdődik a jó, ahol az Úr Jézus vére csillámlik.

De talán az ember imádkozhatik, hiszen az imához nem kell más, minthogy az ember saját nyomorúságát érezze? Kereszt nélkül is érezhetjük nyomorúságunkat. Ó igen, érezni is, imádkozni is lehet, de nyerni Krisztus nélkül semmit sem lehet. Tán Istent tisztelni lehet, tán neki áldozatot bemutatni lehet, tán esengeni lehet? Nem. Krisztus nélkül ezt sem lehet; egyetlenegy kultusz van, amely az Istent megtiszteli, és ez az Űr Jézus keresztáldozata; egyetlenegy főpap van, aki nincs bisszuszba és tunikába öltözve, hanem vérbe, akinek mitrája a töviskoszorú, pásztorbotja a kereszt s oltára a kereszt, e nélkül az Istennek nem tetszik semmi. Az Istent tehát önerőnkből, célravezetőén imádni nem lehet; csak Krisztus imádkozik és aki utána tesz valamit, olyasfélét, amit ő.

Mindent Krisztus keresztjébe fektetett az Isten, és ez az Úr dicsősége; elsüllyed az egész világ végleges erkölcsi tehetetlenségben, még csak nyöszörögni sem képes, úgy hogy az Isten színéhez érjen, és ebben az erkölcsi semmiségben és tehetetlenségben áll az Úr Jézus keresztje ! Ezen a keresztfán fakad az imádság, amely az Isten szívéhez é r ; ezek az elszáradó ajkak, ez az esengő tekintet, ez a felküszködő mély sóhaj, az talál egyedül az Istennek szívéhez. Az egész világ a tehetetlenség szilenciumába van merülve, csak az Űr Jézus zokog és eseng. Áldozatot mutat be egyetlenegyet, amely a világon tetszik az Úristennek, semmi más nem tetszik neki; bemutatja szívének hódolatát. Egyetlenegy szív, az ő szíve dobbant úgy, amint az Istennek tetszik — Ádámot és Évát kihagyom, mert ránk nézve ez egy letűnt világ, amint az Atlantis az Atlanti-óceánba süllyedt világrész. Äz Istennek tetsző világ a kereszt körül emelkedik ; a kereszt kegyelme hívja létbe, a kereszt fénye csillámlik rajta, a kereszt érdeme változik ragyogó szépséggé benne. A kereszt körül gyúlnak ki, mint sötét égbolton a csillagok, a legragyogóbb lelkek, a Boldogságos Szűzön kezdve végig a szüzeken, vértanúkon ; ők mind Jézus keresztjének kegyelméből valók; nem tetszik az Úristennek még a Szent Szűz sem, csak a kereszt miatt. Amit Szent Lőrinc végez, amit Szent Vince szenved, az mind csak azért tetszik az Istennek, mert az Űr Jézus keresztjét utánozza. Imádság, vergődés, esengés csak azért talál kegyelmet, mert az Űr Jézus azt a kereszten számunkra már előbb megtalálta.

Ez az Ür Jézus keresztjének dicsősége, hogy az Üristen mindent a keresztbe fektetett, hogy az egész erkölcsi világ voltaképen egy szóval jelezhető : Crux Christi; hogy az erkölcsi világnak minden később kifejlődő jósága már itt benn van Krisztus keresztáldozatában; minden kegyelem, érdem, erény, dicsőség, amely valamikor embert fog koszorúzni, Krisztus keresztjéről való. Adoramus Te Christe et benedicimus Tibi, quia per sanctam crucem tuam redemisti mundum. E magaslatról tekintsünk végig a kínszenvedő Ür Jézus dicsőségén ; ez örök, nagy kihatás érzetében bízvást kérdezhetjük Szent Pállal: numquid gratis Christus mortuus est? S mély s alázatos megadással ismételhetjük: tehát minden Krisztusé s Krisztustól s Krisztusért; omnia per ipsum et cum ipso et in ipso 1 Összezúzó s megsemmisítő tudat ránk nézve, dicsőséges, fönséges valóság Krisztusra nézve.

2. De ne ernyedjünk, ne málljunk szét semmiségünk öntudatában ; hanem keljünk föl s fordítsuk meg az apostoli szót s mondjuk : Nem, nem lehet, hogy Krisztus hiába halt volna meg, ezt én nem tűrhetem ; tegyünk, dolgozzunk, hogy Krisztus halála hiábavalóvá ne váljék. Lehetséges-e, hogy az emberiségre nézve Krisztus hiába halt légyen meg? Isten kimutatta, hogy Krisztus nem halt meg hiába s minden érdemet s kegyelmet keresztjéhez fűzvén, e keresztet megdicsőítette: s az ember nézheti-e, hogy saját hibájából a kereszt dicsősége meddő maradjon 1 Nem, nem ; azt nem tűrhetem ; hálátlan, undok szörny volnék ; kegyetlen, alávaló volnék, ha Krisztus keresztjének kínja, kegyelme, áldása, példája rajtam kárba veszne. E lehetetlenségből sarjad Krisztus keresztjének második dicsősége az erkölcsi világban, az, hogy óriási erkölcsi nyomást gyakorol az emberre. Összezúzza őt és azt mondja : Ember, ha Krisztus szenvedett érted, mondd meg, mit fogsz majd tenni érte? Mit teszesz majd te? Ez a kérdés felszítja és fölzaklatja az emberi léleknek összes nemes ösztönét, hogy talpra álljon és mondja : Nem tűrhetem, nem lehet, hogy Krisztus hiába halt meg, meg fogom mutatni, szeretetemmel és áldozatommal jót állok érte. Krisztus nem halt meg hiába. Ennek kimutatására pezsdül föl a keresztény buzgóság ; ideális alak képében látom arcán a szépség kinyomatával az Ür Jézus keresztje alatt térdelni, érzelmeit eléje önti; hajtogatja: nem, Krisztus nem halt meg hiába ; szégyenpír tükröződik arcán, lepereg a fájdalom a bánat könnyeiben; a szentek érzelmei mintegy örökzöld folyondár felfutnak az Űr Jézus keresztjére s gyönyörű színekben, a bizalomnak, szeretelnek, hősies áldozatnak színeiben ott nyílnak meg virágai. Az Úristen látszólag leszúrta a keresztfát, mint az átok fáját, mint egy száraz karót, de azt a száraz karót egészen benövi az erény, betakarja érdességét, csomóit, egészen szép már Isten szemében az Űr Jézus keresztje.

Beszéli a rege, hogy a híres Giskra, a huszita vezér meg akart rohanni egy apácakolostort s hallotta a testvérek énekét, jöttek hozzá könyörögni, hogy irgalmazzon ; megállt, keveset eszmélt, aztán leszúrta kardját a földbe s mondta: ha holnapig kivirágzik, jó, ez egyszer irgalmazok. Jött a reggel, de a kard nem virágzott ki, hanem a mese szerint egy szép folyondár futott fel rajta s égszín kelyhét a kard markolatán pihentette.

Jött a Giskra vezér és megkegyelmezett, mert bár a kard nem virágzott ki, de legalább egy virág futott fel rajta. Nem mese, hanem valóság, hogy a keresztfa az átok fája, maledictum, s átkozott még az is, aki rajta függ. Krisztusnak is kemény, kegyetlen fája lett a keresztfa, de az erények mily gyönyörű virágai lepték be azt, milyen szép ez most! Megindul a keresztúton a passió hőseinek kifogyhatatlan menete. Jézus akar az ő szentjeiben, választottjaiban egyre tovább szenvedni, s ezt az ő szándékát leginkább keresztjének szeretetével éri el. Keresztje áll a világ előtt, hogy a nagy szenvedést hirdesse, amelyet Jézus viselt el, s arra a másik szenvedésre buzdítson, mely reánk vár — és győzzön ebben is a kereszt: compatiamur passionibus Christi, ut cum eo conglorificemur. Az erkölcsi világnak nagy erényei, legnagyobb áldozatai, melyek még az Isten lelkét is elragadják, Jézus szent keresztjének virágai.

Valóban az Úr Jézus szent keresztje az a száraz fa, amelynek lángjánál felmelegszik szívünk s apostolokat, szűzeket, vértanúkat állít a felhevült szeretet a világba ; mindegyik azt mondja : nem halt meg Krisztus hiába. Ne maradjon ő egymaga áldozatban, buzgalomban; szegődöm én is hozzá, én is apostola leszek ; ne maradjon ő egymaga tiszta szűzies szeretetében árván : én is szűzies jegyesének készülök. Ne függjön a keresztfán egymaga ; nem tűrhetjük, hogy az Úr Jézus egymaga haljon meg másért, mi mindnyájan oltárok akarunk lenni, áldozatot akarunk bemutatni; eamus et moriamur cum illó! Ime, igaz, nem, nem halt meg Krisztus hiába. Én is ismétlem : nem halt meg Krisztus hiába, mutassuk ki mi is ezt! Akkor nem halt meg hiába, ha az ő keresztjének érdemei, hatásai bennünk mutatkoznak, ha nem elégszünk meg valamiféle erénnyel, szeretettel s odaadással, hanem ha az áldozatnak útjára lépünk. Az Ür Jézus keresztje arra nézve nincs hiába, akinek szívében hasonló keresztfa nő, aki szintén a kereszt útját járja és Krisztussal meghal. Szolgáljon nekünk buzdításul az is, hogy a szent kereszténység hogyan tudta az Úr Jézus keresztjének és szenvedésének minden mozzanatát szívére venni és azt külön tisztelni, hogy a kis vér-relikviák tiszteletére, melyek Szent Tamás szerint nem is a Krisztus igaz vére, hanem csak csodás jelek, hogyan tudott dómokat építeni; hogyan tiszteli külön a töviskoszorút és annak minden tövisét, a keresztet és annak minden szilánkját és azt szeretetének, tiszteletének, bensőségének melegével köríti; hogyan tiszteli meg hálás emlékezettel Krisztus Jézus szenvedésének minden jajját és fohászát, lelkének minden sóhaját, szívének minden érzelmét. Valóban, aki ezt elgondolja, méltán mondhatja : Istenem! Krisztus nem halt meg hiába! Tehát: adoramus Te Christe et benedicimus Tibi, quia per sanctam crucem tuam redemisti mundum.