Prohászka Ottokár: Nagyböjt 2. vasárnapjára

I. A lelkiismeretvizsgálatról (1897)

Akárhány embert, asszonyt kérdeztem már, hogy hát mit kell tenni, hogyan kell előkészülni, mikor az ember gyónni megy ; azt felelték, hogy imádkozni kell, hogy az ember ne vétkezzék, vagy azt, hogy bocsánatot kell kérni a jó Istentől; de alig volt köztük, ki rámondta volna : meg kell vizsgálnom lelkiismeretemet. Pedig ez az első teendője az embernek, a bűnbánónak, aki komolyan keresi az Isten kegyelmét. Szíve vágya neki a jó gyónás, de jól gyónni nem lehet lelkiismeret-vizsgálat nélkül; be akarja vallani az Isten helyettesének bűneit; de mit vall be, ha nem szállt előbb szívébe? Mint fogja kitárni a gyónásban szívét, ha ez a szív előtte is egy ismeretlen mélység? Mint fogja ráolvasni önmagára az ítéletet, ha élete önmaga előtt is egy lepecsételt könyv, a gondatlanságnak, könnyelműségnek, tudatlanságnak, önámításnak pecsétjével lezárt titok? Föl kell szakítani e pecsétet; ki kell nyitni ezt a könyvet; rá kell olvasni bűneinkre az ítéletet; ki kell tárni a gyónásban szívünket; be kell hatolni az elmúlt évek mélységébe; más szóval: meg kell vizsgálnunk jól lelkiismeretünket, hogy mit vétkeztünk, hányszor estünk, buktunk, mi rosszat tettünk, mi mindent mulasztottunk. Csak az ilyen fölszántott, megforgatott földbe esik termékenyen az Isten kegyelme, — a bánat harmata; csak az ilyen léleknek lesz a gyónásból igazi haszna.

Az a kérdés már most, k. h., hogy miért s mikép kell ezt a lelkiismeret-vizsgálatot eszközölni?

1. Mindenekelőtt el kell vonulni valahová, ahol csendben, nyugalomban lehetünk, vagy otthon, vagy a templomban, s önmagunkba térve, kell gondolkoznunk.

Gondolkozni kell, k. h., ebből nem engedhetünk; az Isten sem engedheti el ezt a kelléket, miután rábízta az emberre az önvádat. S azért nem engedheti el, mert az az ember, aki nem gondolkozik, aki cselekedetein szemlét nem tart, annak nagyon sok bűn és mulasztás nem jön az eszébe, s így azután teljesen és jól nem gyónhatik. E részben a bűnök közt nagy a különbség. A sebzett vad csörtet az erdőn, keres forrást s addig meg nem pihen, míg nem talál, mert égeti a sebe, azt nem felejtheti. A szívnek sebei a bűnök; vannak olyanok, melyeket nem lehet elfelejteni, melyek égetnek, mint a tűz, s bárhol járnak-kelnek az ilyen sebzett szívek, mindenütt magukkal hordozzák s el nem felejthetik bűnöket; fölriadnak álmukban, kísérteteket látnak magányukban; az ilyen bűnösök lelkiismerete ébren van; sem ámítás, sem feledés nem képes azt álomba ringatni. Ilyen volt a bujdosó Káin lelkiismerete, aki mindenütt az Isten szemét látta, bárhová bújt, bármint takarta virrasztástól kipirult szemeit.

Ilyen a gyilkosnak lelkiismerete, aki vért lát elhintve az országúton, a fűzfabokron, a szobapadlón; ilyen a gyermeksikkasztó anyának lelkiismerete, aki mindenütt elemésztett gyermekének nyöszörgését hallja. Az effajta ember mint a sebzett vad ; sebe égeti; lelkiismerete riasztja ; nem kell azt már keltegetni; ébren van.

De vannak bűnök, melyek nem izgatják föl így a lelket; kivált oly emberekben, kik reggeltől estig egy tarka világban járnak, tesznek-vesznek ; felejtenek s nem sokat törődnek szívük bajaival. Vannak bűnök, melyekkel szemben eldurvul a szív ; vannak, melyek kérget növesztenek a lelkiismeretre, mint ahogy kérget növeszt munkásember tenyerére a kapa, az ekeszarva, s káromkodásnak, parázna beszédnek s gondolatnak, misemulasztásnak s megszólásnak biz alig néznek oda. Hát ezekkel a bűnökkel mi lesz? Nincsenek tán följegyezve az Isten könyvében? Nem tudtuk-e, mikor elkövettük? Nem találnók-e meg azokat most is emlékezetünkben, ha megvizsgálnók azt a letakart emlékezetet?

Benne vannak, k. h., csak föl kell tárni a lelkiismeret titkait, föl kell nyitni emlékezetünk könyvét s kiolvasni belőle azokat a fekete betűket, melyekkel bűneinket belejegyeztük. Azt pedig akkor tesszük meg, ha mult életünkről gondolkozunk.

Ha elvonulsz valahová s magadba térsz, föltámadnak, kicikáznak emlékezetedből bűneid, mint lángok a tűzből. Az a konyha, szoba, szérű, az az istálló, padlás, műhely, az az országút és dűlő, az a föld és szőlő eszedbe juttatja, hogy ott jártadban mit tettél, mily gondolat és indulat kavarta föl lelkedet. Az a templom és harangszó eszedbe hozza, hogy a misét elmulasztottad s talán a gyónást is ; az az udvar s a szoba fölhányja szótlanul is neked, hogy hitvestársaddal hogyan bántál; ha marhád, mint a Bálám szamara, szólni tudna, elsorolná istentelen káromkodásaidat ; ha azok a rejtett helyek, az az éj, a néma éj szólni tudna, föltárná szégyenedet; ha bűnös lépteidnek nyomai meglátszanának, úgy tűnne föl, hogy amerre csak jártál, lelkednek szennyét hagytad mindenfelé; olyan volnál, mint a csiga, mely pázsiton, virágon csúnya nyálával jelzi útját.

Nem volna-e jobb, k. h., ha jószántunkból fölkeresnők bűnös életünknek szomorú, sötét útjait, ha rendeznők kihágásaink vádaskodó emlékeit? Nem volna-e jobb, ha elcsitítanók ezt a fájó, ezt a panaszos lelkiismeretet, nehogy aztán az Isten büntető vaskeze nyúljon bele ez áldástalan élet vergődésébe, s az csináljon rendet? Pedig azok, kik lelkiismeretüket nem akarják megvizsgálni, úgy látszik, hogy csakugyan az Istenre akarják a vizsgálódást s az ítéletet bízni! Röstelik a fáradságot; fáznak attól, hogy belenézzenek saját lelkükbe. A marhájuk, a jószáguk, szőlejük, kertjük után nézni ráérnek; ideiglenes érdekeiknek megóvására az éjt is nappallá teszik; órákat gunnyasztanak, a két kezük közé fogva fejüket, törik magukat sorsuk javításán ; s arra a lélekre sok, úgy-e, egy félórácska? Fáznak attól, hogy lelkük~parlagát megforgassák; pedig e nélkül az a lélek az ördög bitang jószágává válik. Elhiszik s maguk is megteszik, — elhiszik, hogy a földet forgatni, a rétet gereblyézni, a folyót kotorni, az erdőt tisztítani kell; csak a szívet, azt a szívet, mely oly hirtelen, rohamos és szenvedélyes, oly buja és cselszövényes, azt magára hagyják; évszámra egy félórácska sok, hogy belenéznének. Atyámfiai, ily nembánomsággal, kötve hiszem, hogy boldogulnánk a földi életben ; de ép oly szentigaz, hogy nem boldogulunk az örökkévalóságban!

2. Azonban, k. h., van azonkívül egy más gondolatom, mely talán még élesebben belevág lelkünkbe, s bebizonyítja, hogy aki gyónni megy, az szálljon előbb őszintén magába s követelje számon önmagától minden bűnét: s ez a gondolat az, hogy az ember a gyónásban önmaga fölött ül ítéletet.

Ha magatokat megítélitek, nem fogtok megítéltetni, azt mondja az írás, s a bűnös lélek ezt az ajánlatot szívesen fogadja s ítéletre száll önmagával.

Oly komoly ítélet ez, amily igaz, hogy Isten bízta ránk ; oly fontos ítélkezés ez, amily bizonyos, hogy Isten szent fölsége helyett s az ő nevében végezzük. Jól van, k. h., hát nézzétek, mily ítéletet ülnek azok, kik őfelsége a király nevében ítélnek; tanúk, ügyvédek, bírák adják egymásnak a szót; okmányokat, pörös iratokat vizsgálnak, míg végre kimondják az ítéletet. S mi az Isten nevében akarunk ítélni s nem tartjuk érdemesnek, hogy a bűnös lélekbe komoly pillantást vessünk s magunkat bűneink miatt kérdőre vonjuk?

Ó, k. h., az Isten ügye az örök igazság ügye; az a jussát nem hagyja; van a halál után isteni ítélet, fontosabb, komolyabb, szentebb minden királyi ítéletnél; ha tehát önmagátokat meg nem ítélitek a földön, megítél az Isten a túlvilágon. «Scrutabor Jerusalem in lucernis» (Soph. 1, 12), mécset gyújtok s úgy kutatom föl a szív rejtekeit, mondja a szentírás a halál utáni ítéletről; tűvé teszem a földet, utána járok minden léptednek, szíved-veséd minden rándulásának ; de kell igazságot teremtenem, hogy ki-ki elvegye a jussát, ha jót, ha rosszat. S te meg akarod előzni az Isten ez igazságos, szigorú ítéletét; Ígérsz eget-földet; Ígéred, hogy Istennek igazságot s elégtételt szolgáltatsz ; gyónni mész. De hát nem kigúnyolása-e az az Ürnak, ha valaki az Isten helyett akar ítélni s meg sem gondolja, hogy mit vétett? ítéletet akar tartani anélkül, hogy körülnézzen? Isten ítéletét akarja elkerülni s azzal térdel oda a gyóntatószékbe, hogy lelkiatyám, én bűnös ember vagyok ! S mást nem tudsz? Mondd el a bűneidet; s egy szót sem tud; álmosan, tuskó módjára ott gunnyaszt 1

Ó Istenem, mily tágra nyílnak majd az emberek szemei, ha ítélőszéked elé jönnek s te kitárod szívük mételyét, sebeit, szennyét? Elborzadnak majd, ha szívükből kiözönlik hosszú évek bűneinek gennye ! Elképednek majd s hüledezve mondják : Istenem, mennyi erkölcsi szenny, mennyi bűn, s én ezt a terhet hordoztam lelkemen, s rösteltem egy félórát arra szánni, hogy magamba térjek! De nem kell várnunk a halál utáni ítéletre: ímhol a tiszta, istenfélő lelkeknek példája ugyanarra tanít; hogy aggódnak, emésztik, törik magukat ; vizsgálják lelkiismeretüket, fölhányják szívüknek már isme1telten meggyónt vétkeit; nem győzik ítélni magukat; elvonulnak pusztákba, barlangokba s a zsoltáros szavai szerint, bűnük szemeik előtt lebeg szüntelen, s te, k. h., mit teszesz? S mit tettél eddig? Alig hogy betekintettél lelkiismeretedbe!

3. Isten ments, hogy e kegyetlen Isten-feledettségben tengessük továbbra is napjainkat 1 Nem ! «Scrutabor Jerusalem in lucernis», mécset gyújtok s Isten helyett s Isten segélyével fölkutatom szívemet. Már pedig az Isten minden bűnt fölkutat, minden bűnt annak neme és száma szerint.

Nem elég azt mondani: bűnös ember vagyok, — nem elég azt mondani: vétkeztem ; azt tudja ország-világ ; az nem ítélet; hanem meg kell magamat vizsgálnom, hogy hányszor estem el s hogy hányszor vétkeztem. Tudom, hogy arra sokan képtelenek ; nem tudják fölkutatni, hogy hányszor estek el; de k. h., azt már csak tudod, vájjon naponként sokszor, vagy nagyon néha, vagy talán egész hónapon, sőt éven át igen elvétve káromkodol? Hát mondd azt, hogy így vagy úgy szoktál vétkezni. Vasárnap, ünnepnap nem esik minden nap, hát azt már csak tudod, vájjon karácsony óta hányszor mulasztottad el a misét? hányszor voltál mértékletlen? Azt is tudod, ha gondolkozol, vájjon szokásod-e a parázna beszéd és gondolat, vagy pedig nincs kedved rajta s ahol lehet, elkerülöd? Azt is tudod, ha egy zsákot, vagy egy csomó szénát elemelsz, vagy a marhát a vetésbe hajtod, vájjon egyszer, vagy háromszor tetted-e? Igen, tudod, vagy ha nem tudod, hát bizton rájössz, föltéve, hogy gondolkozol. A gondolkozásra pedig rákésztet az a hit, hogy Isten helyett ítélek, lássak hát Isten szemeivel i s!

4. Igen, Isten szemeivel akarunk látni, hogy azután egykor bízvást tekinthessünk az örök bíró imádandó arcára. Szemeiből, mondja az írás, tűz villogott, és szájából kétélű kard jött k i ; az örök bírót, az Úr Jézust érti e kép alatt a szentíró. Ez a tűz s ez a kard nem ismer kíméletet, nem tűr leplezést, kendőzést, szépítgetést; nem állja annak útját sem méz-édes szó, sem mentegetés, hanem megvilágítja az embert, a bűnös lelket, úgy, ahogy önmagában van ; leleplezi a külső színt; lehámozza róla a látszatot s meztelenségében s gyarlóságában állítja oda a világ szemei elé; már most, k. h., ha Isten helyett akarunk ítélni, akkor az Isten világosságába kell állnunk ; «csalard a szív mindenek fölött», mondja Jeremiás próféta, s az ember senkit sem csal meg úgy s annyiszor, mint önmagát. Jól mondja erre nézve egy jeles író is (Montaigne), hogy az ember maga magának bolondja ; önmagáról elhisz minden szépet és jót, s nem látja önmagán azt a rosszat, amit különben mindenki lát. Hát ha az ember már természeténél fogva ilyen, ugyan miféle lelkiismeretvizsgálatot fog az tartani, aki mindenáron azon van, hogy maga magát szépítse; aki bűneire azt mondja : ezt mások is teszik; így szoktak a fiatalok tenni; így dukál a legénynek : vájjon nem kész bolondja-e az ilyen szószátyár lélek az ördögnek? Az egész világ azt mondja, hogy ez fösvény, az kevély, amaz pletykás, ők maguk meg úgy gondolják, hogy nincs rajtuk mákszemnyi sem abból, amit a világ marékszámra is szedhetne róluk !

Valóban, lesz az isteni igazságosságnak dolga, tágra nyitni ez elkábult s elámított lelkeknek szemét l S többékevésbbé minden ember ki fog józanodni önmagából, ha majd az Isten világossága járja őt át.

De legalább tegyünk, k. h., amit tehetünk I Ne ámítsuk önmagunkat készakarva, ne hintsünk port saját szemeinkbe ; hanem merjünk belenézni lelkünkbe ; hisz azért gyónunk, hogy a mérget kivessük ; nyúljunk hát bele lelkünk sebeibe ! Azért gyónunk, hogy az Isten előtt bízvást megálljunk ; hát tartsunk komoly ítéletet magunk fölött. Félre a gondatlansággal ; az épúgy elvezet a pokolba, mint a tettetés. Ha valaki azért került a pokolba, mert gondatlan volt s nem törődött lelkével, vagy azért, mert ismerte bűnét, de meg nem bánta : biz az egyre megy.

S hogy ezt a gyónási lelkiismeret-vizsgálatot jól elvégezhessük, ajánlom, k. h., hogy naponként este pillantsunk estimánk alkalmából szívünkbe. Van-e jobb estima, mint mikor az ember leborul az Isten lábai elé, megcsókolja azokat lélekben s megköveti az Isten szent fölségét a napközben elkövetett bűnökért? «Ne intres in Judicium cum servo tuo Domine», ne ítéld meg s ne ítéld el, Uram, végleg a te szolgádat, — ez a fontos, sőt azt mondanám, mázsás szó ne törlődjék ki emlékezetünkből soha. Amennyire szívünkön hordozzuk e rettenetes igazságot, azon mértékben szabadulunk meg az Isten ítéletétől.

A másik pedig, amit ajánlani akarok, az, hogy a temetésen, a koporsó előtt azt énekli a pap : «ne tradas bestiis animas confitentes tibi», ne dobd oda a fenevadnak, értsd az ördögnek a neked hódoló lelkeket. K. H., sokszor állunk a koporsó körül a temetéskor, gondoljuk meg olyankor, hol van most ennek a megholtnak a lelke? Irgalmazott-e neki az Isten? S hol lenne most az én lelkem, ha itt e koporsóban feküdnék a testem? Sietünk mindnyájan az Isten ítélőszéke elé; rajta, nézzünk bele lelkiismeretünkbe; ítéljük meg magunkat, hogy meg ne ítéltessünk !