A bánat filozófiája könnyen meggyőz róla, hogy az
irgalmat kereső embernek semmi sem szólt oly behatóan
szívéhez, mint az egyház azon fönséges jellege, melyet az
oldó és kötő hatalom nyomott homlokára. A messiási gondolat
a bűnök bocsánatáról megvalósulását és folytatását
ünnepelte az egyház e hatalmában, melynek címerében a
kulcsok nem hiányoztak. Isteninek bizonyult ez az egyház,
midőn ez égbemeredő igénnyel tépett jel, hogy bűnt bocsát.
A természetfölötti tekintély, mellyel Krisztus felruházta, a
nyelv ajándékában, a csodákban, a lélek közlésében, a vértanúság
erejében nyilvánult; de mindezeknél nagyobb a
bűnbocsátás hatalma, és mélyrehatóbb; mert e hatalom
által hozzá van fűzve az egész belső élet, utolérhetetlen erővel
indul meg benne a szellemi és erkölcsi tevékenység;
kezeibe vannak letéve a szivek és senki sem nyúlhat azokba
oly gyengéden s oly hozzáértőleg, mint a szabadítás ez
angyala, ki a megkötözöttet oldja, s az őrjöngőt megköti;
mindkettőt csak azért, hogy el ne vesszen. Innen e határtalan,
vonzalmas bizalom ; lábaihoz borul önként a nép ;
nyögve emeli kezeit az égre; könnyes szemmel vallja be
bűnét; tetteit, szavait, gondolatait föltárja; elpanaszolja
gonoszságának körülményeit; amit másutt színlelt, itt föltárja
; amit rejtett, itt őszintén bevallja ; reszket, hogy talán
valamit titkol benne az önszeretet; a bűnért járó büntetést
kéri; elengedését gyanakodva s bizalmatlanul veszi; végrehajtását
pontosan eszközli felügyelő, tanú, poroszló nélkül.
E tünemény előtt bámulva áll meg a kutató ész ; ez a Lélek,
a szellem ereje, ez az élet hatalma 1 Más megfejtést nem
adhatni 1 E csodálatos tevékenység az egyház oldó és kötő
hatalmából indul ki.
A kötő és oldó hatalom a legbensőbb plazmája az egyházi
organizmusnak, ebből ölti magára jellegét a nagy test minden
tagja, minden szerve; ez tart össze mindent, — ez hatol ei
minden képződménybe, — ezen méri magát fejlődése s
hanyatlása; azért okvetlen szükséges ez oldó és kötő hatalomnak,
s különösen a bűnbocsátó hatalomnak természetébe mélyebb
pillantást vetni.
Azt állítjuk, hogy a bűnbocsátó hatalom bírói széken ül;
törvényszék az ő fóruma; hogy tevékenysége akár kötés, akár
oldás legyen, bírói ítélet, valóságos jogérvényes döntés.
Semmi sem adhat erről tüzetesebb felvilágosítást, mint
a régi egyház képe. Az egyház az Isten községe, amelyben
a hívek laktak; keresztények voltak, de Antiochiában laktak;
volt Rómájuk és Korinthjuk, Carthagójuk, Melitinéjük. Voltak
foglalkozásaik, világi ügyeik ; jártak alexandriai utcákon,
s gyalogoltak az appiai úton ; voltak villáik Bajaeben, Tusculumban
; volt Caesarjuk, s Prefektusuk; tudták, hogy hány
órakor kezdődik a törvénykezés a fórumon, s mikor vannak
előadások Pompejus vagy Marcellus színházában ;
nép.. volt keresetük, — fizettek adót s szolgáltak a hadseregben ; —
voltak plebejusok, gazdatisztek, kereskedők, eunuchok, amint
jött, — hisz a világból valók voltak ; — de e mellett s minden
egyéb viszonyukat rendezve s uralva volt más életük is,
melyen lelkük csüggött, volt más hatóságuk is, melyből közvetlen
az Isten akaratát vették ; volt más fórumuk, más
bíráskodásuk, mely nem a császári törvényt magyarázta;
volt más életük, ... ez az Isten községének élete.
Fegyelem és szent élet, törvény és kegyelet édes összhangban
egyesült az Isten községeinek életében. A községben
szeretet lengett; de organizmusa a feltétlen tekintély
kifejezése volt. Áz egyház kötő és oldó hatalma mindjárt
kezdet óta magára öltötte a Krisztus nevében eljáró atribunah
minden működését. Az egyházban az apostolság egy forum
volt, s az apostolok kézföltevése által az isteni tekintéllyel aulára fölruházott «prezbiterek» és «püspökök» folyton a bírói hatalmat
érvényesítették ; forum, amely a Caesar fórumát meghaladta
s minden ügyet magához ragadott. Az egyházi forum
elé tartozott minden ügyük, minden bajuk, pöreik, ellenségeskedéseik,
meghasonlásaik. A keresztény község az Isten
családja volt; a hívek nem voltak testvérek árvaságban . . .
atyai hatalom nélkül; — hanem testvérek az atyai hatalom és
tekintély alatt. E hatalomnak a szeretet s a buzgalom volt
poroszlója s felperese. A testvérek nemcsak a maguk üdvét
munkálták, hanem egymásét s az egész családét, s épúgy az
apostoli tekintély nemcsak az egyesekre, hanem az egészre
is kiterjedt. Minden tévedés kettőt érintett: a tévedőnek
lelkiismeretét s a községet. A községet ismét kettős méltatlanság
érte, midőn valaki vétkezett: a község belsejében a
rontó példa botrányt okozott, mely ellenhatást, elégtételt
vagy legalább erőtlenitést követelt, külre pedig a hívek vétke
csorbította a község jó hírnevét s beszennyezte azt a kegyelmi
fényt, mellyel az egyház szentsége a hitetleneket magához
vonzhatta. Az egyházi hatalom tehát közbelépett s kizárta a
bűnöst az egyház közösségéből mindaddig, míg a nyilván
elkövetett botrány viszont nyilvánosan, a vétek öntudata s a
lelkület megváltoztatásának kétségbevonhatlan jele által meg
nem szűnt, s Így önmagától jött létre már az apostoli egyházban
a nyilvános bűnbánat. Idejárult azonkívül még, hogy mindenkinek
önmagát úgy kellett tekintenie, mint Krisztus testének
— az egyháznak — tagját s olyannak tartatnia mindenkitől.
Egy keresztény sem vétkezhetett kizárólag a maga kárára
: «Ha az egyik tag valamit szenved, együtt szenvednek
minden tagok». I. Kor. 12,26. Egy keresztény sem mondhatná
keresztény társának: mi közötök hozzá, ha én vétkezem?
Az Apostoli Konstitúciók erről nagyon keményen tudnak
írni (Constit. 1. 2. c. 18.): «Keves kovász nagy tömeget
erjeszt meg, egy tolvaj hírhedtté teszi az egész községet, s
holt legyek büdössé teszik az illatos olajat. . . Ha tehát a
bűnös embert az egyházból ki nem zárjuk, az Isten házát
latrok barlangjává alacsonyítjuk.* A keresztények töprengő
lelkiismeretességgel vigyáztak, nehogy istentelenekkel elegyedjenek,
s azoknak kizárásán fáradoztak, míg méltó penitencia
s feloldozás által kiengeszteltettek.
Minden község arra volt hivatva, hogy tagjai közösen
szolgáljanak az Istennek ; jegyes volt az, kit az Űr magának
kiválasztott és előkészített; az egyesek vétkei meggyöngítették
a szolgálatot, bemocskolták a menyasszonyi rnhát.
így tehát minden községnek s az egész egyháznak érdekében
feküdt, hogy a bűnösök lakoljanak, hogy vétkeiket el ne titkolják,
hanem töredelmesen elismerjék és bocsánatot nyerjenek.
Erre szolgált a kötő és oldó hatalom; megkötötte a
bűnöst, ítélt fölötte, kizárta, bűnhődés alá vetette . . . feloldozta,
levette lelkéről a terhet és Isten s a község előtt
kegyelembe s közösségbe visszahelyezte. E hatalom sohase
szünetelt, e hatalom lelke a községnek; folytonos nevelés behatása
alatt tartja a híveket s erkölcsi erejével minden tagot megjelelő
módon és mérvben átjár, tisztítja s megszenteli a bűnöst is, s
ellensúlyozza hatályosan a halált hozó rosszat.
A hatalom folytonos, mindenre kiterjedő joghatóságot
gyakorolt, minden bűnre, bajra, botrányra. Azért ha valaki
titokban is vétkezett, e bűntényért más által bevádoltathatott.
— Szép Szent Ágostonnak e szokásra célzó, s a tiszta
életű asszonyokhoz, kik uraik házasságtörését eltűrték, intézett
szava a 49. és 56. homiliában: «Ne legyenek elnézéssel
a keresztény asszonyok, hanem lépjenek fel uraik ellen, nem
a testi vágy, hanem azok lelke miatt ... Ne engedjétek
paráználkodni férjeiteket; adjátok fel az egyháznak. Nem
mondom a közbíróknak, a prokonzulnak, a helytartónak, a
comesnek, az imperatornak» ... S midőn Ágoston buzdít,
hogy titokban utasítsuk rendre a titkosan vétkezőt, akkor
sem zárja ki az egyházat
Semmi sem vonja ki magát e hatalom alól. Szent Pál
szigorúan megtiltja a korinthusiaknak, hogy pőréikkel, világi
ügyeikkel, pénzbeli kétes követeléseikkel a világi törvényszék
elé menjenek. Az Apostoli Konstitúciók szintén így fogják
fel az egyházi tekintélyt, mint törvényhozó, bírói, esetleg
fenyítő hatalmat. E felfogásból kell eredeztetni a püspököknek
a későbbi imperátorok által elismert bíráskodási hatalmát.
Nagy Konstantin ugyanis hírneves ediktumában, amelyet
a theodosiusi kódexben olvasunk, mindenkinek megengedi,
hogy bármily ügyben a püspöki fórumhoz appellálhasson.
Ugyanezt tették a frank királyok és római császárok,
Nagy Károly, Jámbor Lajos. A századok folyamán a polgári
ügyek és kriminális pörök, a nyilvános bűnök maguk után
vonták a püspöki joghatóság kettős, egymástól élesen megkülönböztetett
fórumát : az egyik a külső forum, hová a
nyilvános, polgári és kriminális ügyek, egyházi fenyítékek,
kiközösítések tartoznak ; a másik a belső forum, a lelkiismeret
fóruma. Ez a lélek ügyeit kezelte, Istenhez való viszonyát,
adósságait, sebeit gondozta. Nem állítom ezáltal azt, hogy
az apos oli egyház talán a lelkiismeret bajait is nyilván tárgyalta volna ; nem, az egyház bűnbocsátó hatalma magában véve
mindig titokban gyakoroltatott; csak annyit hozok le, hogy ez
az oldó és kötő hatalom annyira bírói hatalma az egyháznak,
hogy e tekintélyének úgyszólván túltengéséből származott az
a történeti jog, melynél fogva a polgári ügyeket s a kriminális
pöröket, nemcsak az egyháziakét, de a világiakét is a tkötő és
oldó hatalomnak vetették alán. E történeti ki)ejlés határozottan rámutat
a hatalom bírói minőségére, mivel mindig ítélt legelrejtettebb
és legkényesebb ügyekben... a lelkiismeret ügyeiben i s:
azért ráruházta a bizalom s a gyakorlat a világi ügyeket is,
Ha a kötő s oldó hatalom külső törvénykezési fórummá
tudott fejlődni, láthatjuk, mennyire volt bírói hatalom a lelki
ügyekben.
Nehéz elképzelnünk e bírói hatalomnak kezdetleges
gyakorlását ; annyi tény, hogy joghatóságát az egyházi tekintély
minden bűn fölött, legyen az kis vagy nagy vétek, titkos
vagy nyilvános bűntény, Isten helyett és Isten nevében
gyakorolta. Nem volt más, aki kiközösített, más, aki a bűntől
feloldott; hanem ugyanazon elüljáró, akár prczbiter, akár
püspök. A legrégibb időben ezt a püspök tette a prezbitériumtól
körülvéve, nemcsak a nyilvános bűnökben, hanem a titkos
vétkekben is, melyeket a bűnös maga mindjárt nyilván
bevallott, vagy a titkos gyónás után a gyóntató tanácsára
nyilvánított, vagy melyet a prezbitérium előtt a hívek rábizonyítottak.
Mert, amint említettük, a szoros közösségnél fogva
a hívekre az a kötelesség háramlott, hogy tévede.ző testvéreiknek
botlásait a prezbitérium előtt bejelentsék. A tévedező
testvér azután, ha nem is akart, a prezbitérium elé citáltatott,
s ha bűn rábizonyult, penitencia alá vettetett. A püspök,
vagy a gyóntatásra kiküldött prezbiter és prezbiterek bíráskodása
mindezt különbség nélkül összefoglalta.
íme a kezdetleges, testvéri közösségben élő egyház, . . .
a családos ember háza, s a történetben nyilvánuló, nagy «Isten
orszaga» ; egyikből sem lehet kiirtani az atyai tekintély s a bírói
hatalom folytonosságát, melyet kezdetben még a családi
szoros összeköttetés és érdekközösség gyengéd vonásai vonzóvá
tesznek. Az evangéliumi képek a házról, családról s
országról testet öltöttek benne és a kötő és oldó hatalom egyrészt,
— a kegyelet és odaadás másrészt, — képezik azt a két
sarkot, mely körül az egyházi élet forgott.
A zelus az ősegyház gyönyörű vonása ... e buzgalom a
bűnt üldözte, s a bűnvesztője az utolsó forum volt : die Ecclesiae.
Az Ecclesia pedig a bűnt íenyitette, oldotta, kötötte,
amint jónak látta, mert magára vette Krisztus szavait i s:
«amit íöloldoztok, föl leszen oldva, amit megkötöztök, meg
leszen kötve».
Kedves . . . és erőteljes tekintély ! Körülötte, mint központ
körül jegecedik az egyházi élet.
E tekintély szent, s a hívek öntudatában mindig megtartja
összeköttetését Krisztussal, a bíróval, aki eljövend ítélni
az eleveneket és holtakat; azért fél Jeromos ítéletet mondani
azokról, kik Krisztus testet szavaik erejével a kenvér színe
alá idézik, s akik kezükben tartván a mennyország kulcsait,
bizonyos értelemben az itélet napja előtt ítélnél®. Azért látja
Chrysostom, hogy a papnak ítélőszéke mennybe van helyezve,
és hogy mennyei joghatóság alá tartozókat ítél. «Ki mondja
ezt? kérdezi magától, — maga az ég királya: mert amiket
megkötöztök a földön, meg lesznek kötve a mennyben. Mit
lehetne e tiszttél összehasonlítani? Az ég indul a földön
gyakorolt ítélet nyomaiban.* (Horn. V. in Isai.)
Halljuk csak : «iteloszek», «itelet napia», «itelet nyomai»:
kellenek-e világosabb kifejezések? de föltéve még azt is, hogy
az egyházi gyakorlat az életet teremtő hitnek közvetlenségével,
s az atyák és írók az ő egyenes kijelentéseikkel nem is
bizonyítanák, hogy a kötő és oldó hatalom és in specie a bűnbocsátó
hatalom, ítélő, bírói hatalom : a szavak maguk,
amelyekkel Krisztus a bűnbocsátó hatalmat az apostolokkal
közli, nem érthetők máskép, mint ítélő, bírói hatalomról. Mert
ime Krisztus, az egyház alapítója, az apostolokban és utódaik'
ban hatalmat állít föl s e hatalom abban áll, hogy a bűnösl
belátásuk szerint felszabadítsák a rajta nyugvó kötelezettségtől
és tehertől, vagy tartsák őt meg alatta, vagy végül szabjanak
rá, rójjanak rá jogérvényesen, amit célravezetőnek
ismernek, s mindezt tegyék az illetőnek érdemei szerint : mái
pedig ily hatalom és eljárás a bírói igazságszolgáltatás, A bírói
hatalom lényege ugyanis abban áll, hogy valaki azon tekintélynél
fogva, melynek ő hordozója, döntő ítéletet hozhasson
a jogsérelmekben és pedig vagy felmentő, vagy kárhoztató
ítéletet; s hogy ez ítéletnek meghódoljon necsak az, aki akar,
hanem mindenki, akinek e bírói hatalom körébe eső ügye van.
Ilyen az apostoloknak juttatott hatalom ; abban a társaságban,
mely az Isten községe, az ő ítéletük döntő, hathatós, s
mindenkinek, aki bűnbe keveredik, e hatalomhoz kell folyamodnia
; nincs kerülő út, nincs más ú t ; minden út a mennybe
akar vezetni, de csak egy kapun, s erről azt mondja Krisztus :
neked adom a menny kapujának kulcsait!
ítéletük oly döntő és hathatós, hogy a lélekbe hat, s az
égbe h a t ; oly szellemi és éles, hogy ahová semmi sem ér, ez
oda ér. Általa a bűnös feloldatik kötelékétől; kötelék a bűn,
mely a lelket az ördög rabláncára fűzi, kötelék a büntetés
iszonyú s örök s változhatlan szükségessége. Iszonyú kötelékek
ezek, erejük és mérvük mutatják, mily nagy, nemes, előkelő
az a lélek, melyre ily kötelékeket lehet rakni ... boldogságában
ép úgy, mint rabságában mutatja, hogy isteni. Isteni
kötelékek, ami az erőt illeti. . . ördögi kötelékek, ami a szerencsétlenséget
illeti; de bármint vétessenek : isteni lesz mindig az a hatalom, mely azokat oldja, s isteni lesz, mely azokat
köti ; azon különbséggel, hogy midőn köt, nem ő maga köti
le az Isten gyűlölete alá s a pokolhoz a megtérni nem akaró,
s azért már a békókban leledző lelket ; hanem megtartja azt,
s nem oldja föl e gyászos kötelezettség békóiból, s rárója azt a
kötelességet is, hogy újra vesse alá magát e hatalom ítéletének,
s penitenciát ad úgy a föloldozottnak, mint az elitéltnek.
S ez utóbbi megjegyzés, hogy az oldó hatalom a bűnöst
ártatlanná teszi, s a kötő hatalom, amint az most gyakoroltatik,
a megrögzöttet sem igen bünteti, mutatja a világi
s a lelkiismereti forumok különbözőségét. Régen ugyan
a kötő hatalom tágabb térben mozgott; mert a kiközösítés
a nyilvános bűnökkel rendszerint össze volt kötve, s a nem
nyilvános bűnösök is, kik kánoni penitenciát tartottak, kiközösítve
voltak ; most azonban ilyen érvényesülései nincsenek.
A világi törvényszék egészen más irányban mozog;
ítél az is, de ítélete nem teszi a bűnöst ártatlanná, s akit
ártatlannak ítél, arról föltételezi, hogy valóban az ; akit pedig
vétkesnek ismer, azt elítéli, kárhoztatja. A két törvényszék
különbsége oly nagy, mint az isteni hatalomnak az
emberitől való távolsága. Az isteni hatalom ép azért, mert
végtelen, a rosszból jót varázsol, s a romlottból Isten templomát
építi; azon célból állítja föl törvényszékeit, hogy
a bűnt igazság szerint elengedje, s nem azért, hogy azt
bosszulja; a világi hatalom, mely a törékeny emberi társadalmat
óvja, s nem a végső cél, hanem egy közbevetett,
egyelőre elérendő cél szerint igazodik : arra állítja föl ítélőszékeit,
hogy a társadalmi életben a rosszat büntesse, s a
jót óvja. Jóllehet a liberális, túlhajtott eszmék befolyása alatt
már szinte nem is akar büntetni, hanem javítani, s e túlzásban
oly feladatokat affektál, amelyeknek meg nem felelhet.
A lelkiismereti forum bírája arról ítél, érdemes-e ez a
bűnös az Isten kegyelmére ; a vüági forum bírája arról ítél,
érdemes-e ez a vádlott a büntetésre , szóval a lelkiismereti
forum tendenciája a kegyelem ; a világié büntetés.