Prohászka Ottokár: Isten anyja

a) A megtestesülés szent titkában, tehát édesanyja révén ereszkedett le közénk az Ür. Neki köszönhetjük, hogy szívünk óhajának megfelelőleg állunk szemben az Istennel, ki most már nemcsak Atyánk, hanem testvérünk s barátunk lett. Ha a végtelenről gondolkozunk, ha csak száraz fogalmak révén foglalkozunk Istennel s — amennyire lehetséges — értelmi munkával konstruálni kívánjuk az Isten fogalmát, akkor arra kell törekednünk, hogy zárjunk ki az Isten-fogalomból minden emberi elemet, nehogy, mint mondják, anthrópomorf vagyis emberszerű legyen az az Isten-fogalom. Hát igaz, hogy a logikai műveletnek ilyennek kell lennie; ugyanakkor azonban észrevesszük, hogy az Isten oly nagy, oly messze van tőlünk, s az a fogalom is oly jéghideg s átlátszó, hogy nem vált ki tüzet s bizalmat lelkünkben s hogy nem hozza emócióba szívünket. De ha a fogalmat fogalomnak hagyva, nemcsak az ész révén, hanem a szív indulatait s ösztöneit követve járulunk Istenhez, akkor az Istenre való gondolat életet, meleget, színt s hangulatot ölt; Isten közel van hozzánk, s mi közlekedünk vele. Most már nemcsak gondolat, nemcsak elvont fogalom az Isten lelkünkben, hanem «szellem és élet», «az élő igaz Isten».

Ezzel az élő, személyes Istennel személyes viszonyba lépünk ;• meghitt közelségében érezzük magunkat s élvezzük azt.

E részben például szolgálnak nekünk már az ószövetség szentjei, akik Istennel közlekednek, kiöntik eléje szívüket, beszélnek vele, szeretik öt s szeretik egyre lángolóbban, mert megtapasztalják mindig jobban és jobban, hogy az Ür is szereti őket; kedvében járnak s iparkodnak mindenben teljesíteni szent akaratát. Mily boldogító, édes tudat, mily közvetlen megbizonyosodás lesz e közelségből az újszövetségben : megbizonyosodás róla s hozzánk való szeretetéről s megnyugvás benne. Hiszen a mi Istenünk Krisztus, az Ember fia, az elsőszülött sok testvér közt, még pedig — s ez emeli szeretetreméltóságát — épen az ily édesanyának fia, amilyen Szűz Mária. A Szent Szűz mint Isten-anya fölemelkedett, de csak azért, hogy ezáltal a végtelen, nagy, szent Isten leereszkedjék közénk; nem emelkedett föl a Szent Szűz annyira, amennyire leereszkedett az Isten fia, le hozzánk, le közénk ! De hát csakhogy közöttünk, csakhogy itt van ! Isten után való epedésünk megpihen a Szent Szűz lábainál, mert nála találtuk meg a nekünk való Istent, aki kimondhatatlanul közel lépett hozzánk! A Szent Szűz e közelséget véve nem választófal köztünk s Isten közt, nem akadály, nem idegen elem, hanem ellenkezőleg kapocs és kötelék köztünk s Istenünk közt. Mondhatjuk ugyanis hogy vallásosnak lenni annyit jelent, mint Istenhez közel lenni, s vallásosabbnak lenni annyi, mint Istenhez közelebb lenni: de hát lehetünk-e valamikor közelebb Istenhez, mint mikor benne testvérünket szeretjük s a Szent Szűzre mint anyjára tekinthetünk? íme az Isten-közelség s az Isten-megközelítés szellemét leheli a Szent Szűz tisztelete.

b) Az ószövetségi vallásosság dicséretét hirdeti Mózes, mikor írja : «Nincs is más ilyen nemzet, melyhez oly közel járulnának az istenek, mint a mi Istenünk jelen van minden könyörgésünknéh) (Móz. V. 4, 7), de azért az az Isten a törvény s a szigor Istene volt. Az ember azt is kívánja, hogy az Isten közelsége emberi legyen, közelség, melyet az ember elbir, melyben jól érzi magát. Hiszen metafizikai értelemben Isten mindenhez s mindenkihez közel van; vele kapcsolódunk valónk legmélyebb mélyében, s mint Szent Pál mondja : benne élünk, mozgunk s vagyunk. Ezzel a függéssel s kapcsolódással azonban be nem érjük ; mert ily értelemben Istennel kapcsolódik a rózsafa s a szikla is ; mi tehát többet, azazhogy a nekünk való közelséget keressük, azt sóhajtjuk meg. Közel legyen Isten hozzánk, mint ahogy ember szokott közel állni emberhez, akit tisztel és szeret. De hogyan léphetne velünk e viszonyba, ha nincs emberi valója, emberi közlekedési módja. Ezt a módot csakis a leereszkedő Isten teremthette meg ; csak ő változtathatta el az örök, végtelen szeretet kapcsait emberi érzésekké; csak tőle függött, hogy úgy történjék, amint azt Ozeás prófétánál mondja : (Ádám kötelékével vonzottam őket, a szeretet köteleivel» (11, 4). «Adam kötelei» emberi érzések; ezekkel az emberi érzésekkel kötődött s kapcsolódott hozzánk akkor, mikor testvérünk, második Ádám lett. Istenem, mily kegyelem az, melyet Mária, az Isten-anya közvetít! Általa lett Isten rokonunk, vérrokonunk. Azok az éjtszakák, melyek a végtelenség örvényéből emelkednek s az ember lelkére borulnak, mikor a minden értelmet meghaladó Istenre gondol, nem ijesztenek annyira, amióta az Isten ember lett, vagyis amióta egy aszszony az ő anyja ! Mennyire igaz az, hogy «akik távol voltak, azok közel lettek» (Efez. 2, 13), amióta Isten testvére lett a tőle végtelen távol eső embernek ! Ne féljünk hát tőle; adjuk oda magunkat neki! Mert hiszen ép ez az ő leereszkedése kötelességemmé teszi, hogy most már ne tűrjek távolságot, vagyis bizalmatlanságot s hűtlenséget magam közt s közte. A Szent Szűz iránti szeretet belenevel a bizalomba s rátanít arra, hogy milyen érzésekkel járuljak Krisztushoz, ahhoz az én közvetlen közelembe leereszkedett Istenemhez s testvéremhez. A Szent Szűz maga a kapocs közöttünk s közte, s minden bizalmatlanságot száműz szívünkből a nagy hit, hogy a Szent Szűz valóban Isten anyja. Hála neked, Uram, hogy őt azzá tetted s így adtad nekünk!

c) A Mária-tisztelet még egy más érzésre nevel rá minket, arra, hogy vallásosságunkat barátsággá fokozza. Nagy szó ez s tán szinte ijeszt, hogy Istennel barátságban legyünk ; másrészt pedig úgy érezzük, hogy az ilyen vallásosság a legédesebb s legtisztább lelkiséggel töltené el öntudatunkat. Kezdetben szinte félve s tartózkodva valljuk be magunknak ez igényünket; de minél áthatóbban nézünk be szívünkbe s minél lelkiismeretesebben adunk számot magunknak lelkünk moccanásairól, annál világosabban látjuk be, hogy igen, mi az Istennel való barátságra áhítozunk ! Honnan e szükséglet? Onnan, hogy mi különben is rászorulunk meghitt, hűséges lelkekre, akikkel közlekedhessünk, akiknek szívünket megnyithassuk s a kölcsönös megértésből vigaszt s erőt meríthessünk. Mikor valakivel bizalmasak vagyunk, akkor a belső valónk nyílik meg, önmagunkat adjuk, hogy viszont lelket s szeretetet kapjunk. Ez a barátság szükséglete bennünk. De hát léphetünk-e Isten elé, hogy e szükségletünket ő maga elégítse ki, fűződhetik-e köztünk s közte igazi, szívbeli barátság? Mózes példája ugyan biztat ez irányban, miután róla mondja az írás, hogy Isten barátja volt; de az ószövetségi kinyilatkoztatás szelleme átlag nem kedvez az Istennel való barátkozás gondolatának. Egészen más lett azonban a mi helyzetünk, mikor Isten ember lett. A Boldogságos Szűz Istent nemcsak testvérünkül, de barátunkul adja, s az evangélium aztán ki is mondja, hogy már nem vagyunk szolgái, hanem barátai az Ürnak. Higgyük ezt s fogjuk át e boldogító rendeltetést lelkünk egész hevével. E barátsághoz bátorság kell; e barátsághoz elszántság kell; mert hiszen úgy kellene magunkat viselnünk, hogy az úrnak ne legyen soha nagyobb kifogása ellenünk. De azért kell e barátságra biztatás is, s gondolom, hogy azt a Szent Szűztől vettem amúgy igazában. Főleg amikor megszállja lelkemet gyarlóságom érzete s látom a távolságot, mely Krisztus szentsége s bűnösségem közt van ; ilyenkor mintha meginogna bizalmam, s kishitűség lépne az isteni barátság igényének helyére. Azonban ugyanekkor aztán feltűnik az Istenanya alakja s élénken emlékeztet rá, hogy hová is tartozom, s gyarlóságom röpereje, mely elszakítana Krisztustól, vonzóerővé válik. Ah, ezt az anya teszi! Hála érte neki ! Nem, tőle el nem szakadhatunk; de akkor lássuk be, hogy Krisztushoz is kapcsolódunk, s hogy e kapcsolatot édes, erős érzésekben, tehát a barátság érzelmeiben kell kiváltanunk. Nehézségeink a barátság körül mindig lesznek, miután meg nem feledkezhetünk arról soha, hogy a barátság a lelkület hasonlóságát tételezi föl, hogy a barátság kölcsönös, s abban mindkét félnek adnia és kapnia is kellene — s ugyan mit adjunk mi Krisztusnak?! De a Szent Szűzön eligazodom aziránt, hogy mit adjak. Mit adott ő? Szeretetet adott; nagyonnagyon szeretett. Ez az én kötelességem, ez az én öntudatlan szükségletem is: szeretni az Urat, szeretni híven s áldozatosan. Nos hát tartsunk ki a Szent Szűznél s utánozzuk őt, s akkor szeretetünk majd csak ráképesít a krisztusi barátság tökéletességére.