Prohászka Ottokár: Advent 4. vasárnapjára

Krisztus kegyelmei.(1904)

K. H. ! Mi most megint az Isten kegyelméből karácsonyt akarunk ülni. Válasszunk tehát ki magunknak egyet; mert van különféle, mindegyik mély, bensőséges, édes. Melyikét választjuk?

Talán a Szent Szűz karácsonyát? Mindenki érzi, hogy mily kifejezhetlen s szinte érthetlen boldogság, édesség tölt ö t t e el a Boldságos Szűz szívét azon szent éjen. Mindenki érzi, hogy az érzelmeknek mily árja lejtett végig lelkén, szívén, kedélyén, mikor ott térdelt az Úr jászola előtt. Úgy látom én az ő lelkét, mint az istálló szemetjében, mely a nagyvilágnak hűséges képe, leszúrt liliomot, melyet az Islen kiválasztott magának, hogy legyen a zord barlangban, a sötét éjben valami, amin megpihentesse vigaszosan szemét. Gyönyöröm telik a Szent Szűzben, abban az egyetlen virrasztó szűzben, kinek mécsese ki nem aludt, kinek szíve lángol s megvilágítja a nagy vándornak, ki az égből éjjel lejön a földre, éji utait. Az ő szíve mint a mágnes, mely az Istent húzza. Virginitate piacúit, humilitate attraxit. Gyönyöröm telik ebben a Boldságos Szűzben, ebben a győzelmes lélekben és ugyanakkor alázatos szolgálóban, kinek ajkán e diadalmi ének: a «Magnificat» hangzik, de ugyanakkor az «Ancilla Domini»-t úgy hangsúlyozza, hogy szinte szükségesebbnek tartja. De a Szent Szűznek karácsonyáról most nem szólok. Van egy más karácsony, az az Isten karácsonya. Mert az égben, mondjuk az Isten szívében különös karácsonyi ünnep folyik. Hogy az égben is van ünnep, még pedig nagy ünnep, azt hirdeti a csillag, melynek gondviselésszerű útja van a mindenségben. Az a csillag az Isten szeme. Abban az éjben biztatólag int felénk, hogy az a nagy, végtelen Isten rólunk meg nem feledkezett. A csillag reményt és bizalmat int; nektek is van még csillagtok, nem kell az éjben úgy, mint akik utat vesztettek, elmerülnötök; nem kell a bűnben kétségbeesnetek, gondol reátok az Isten. És egy darab eget leküld a földre, puha, ragyogó szárnyakon ereszkedik le az a darab ég, az a hangos ég, s itt énekli el azt a földön idegen dalt, hogy «dicsőség az Istennek»; «bekesseg az embernek». Az ugyan itt a földön nincs otthon, száműzve van, hanem az angyali ajak már evangelizálja, hogy itt lesz majd otthona.

De nekem most az Isten karácsonya sem kell. Van egy harmadik karácsony k. h. : magának a krisztusi léleknek a karácsonya. Mert a többi: csillag, angyalarc, angyalszárny, Szent Szűz, glória in excelsis, mennyei fény, az mind csak kerete annak a képnek, mely a mi karácsonyi látomásunk. Az mind csak sugárzása annak a «splendor gloriae»-nek, mely kigyúlt köztünk. Nekem maga a kép kell, nem a keret. Nekem az a sas kell, mely hegyek, kertek, bércek fölé emelkedik. És ez a krisztusi lélek. Nyissuk ki tehát szemeinket és nézzünk bele abba a krisztusi lélekbe, hogy milyen az ő karácsonya.

Az Űr Jézus lelke sok mindenféle kegyelemmel díszes; mély érzelmek járják, bensőség hevíti, de mindenekelőtt három nagy kegyelmet és háromféle életet különböztetek meg benne.

Az első, hogy a krisztusi lélek látja magát az Istent. Ennek a krisztusi léleknek ha szemébe nézek, ragyogó napként szúrja meg a lelkemet az ismeret, mely benne volt. Mindenki akarja úgy-e az Istent látni? Hisz megindító dolog az, hogyan tapogatódzik, hogyan sír az emberiség az Isten után. Hogyan gyújt magának az oltárokon tüzet, hogy lásson irgalmat és kegyelmet. Hogyan rimánkodik, hogy őrül bele a babonaságba — nekem ez az Isten-keresésnek őrülete. Beleőrültek a vágyba, megtévelyedett eszük, elvesztették a tiszta ismeretet, mert akartak látni. Az Űr Isten pedig Ádámnak álmokban, a prófétáknak látomásokban, a jólelkeknek pedig sugallatokban beszélt, megmutatta magát, de ez mind nem a lét látása. A tudomány is ráncigálja a leplet, az egész nagy természetet, mely ráborul az Isten arcára. Szegények mit látnak? Csupa dirib-darabot, vízcseppet, atomot, néhány nagy gondolatot, de annak a végtelennek az arcába i t t a földön még senki sem tekintett. Egyetlen egy lelken látom azt az észbontó sugárzást, látom azt a porba terítő fényességet, az Isten látását, mely a «lumen Christi». A karácsonyéj annak a léleknek a közénk való lépte, mely ismereteink éjfélét az Isten látásával mint új ragyogó nappal besugározza. Ez az Űr Jézus karácsonyéje, melyet a Magnificat antifonájában megéneklünk. «0 oriens, splendor lucis aeternae et sol justitiae, veni et illumina sédentes in tenebris et in umbra mortis». Jöjj el igaz világosság, jöjj e l ! Hozzánk jött abban a szent éjben az Isten látásának a lelke. Felgyúlt, kigyulladt a Krisztus lelkén az első dicsőséges léleknek a sugara, az a sugár, melyet Mózes nem akart látni, mert félt, hogy meghal, az a sugár, melyet Izaiás csak ködben látott, mely a templomot eltöltötte. Kigyúlt a földön a visio Dei; a szent kisded itt Betlehemben a kellős éjben, a világ és barlang éjében látta magát az Istent. Az első dicsőséges lélek ez a Ids Krisztus. Az első, fénnyel telt lélek, valóságos oriens, valóságos naphasadta ; az örök dicsőség napja benne kelt föl. Hogyha nem volt köztünk még oly bölcs, ki az Istent megközelítette, olyan tudós, ki az Isten igazságába elmerült, íme most jelent meg végre valahára a bölcs, a tudós : a látó Krisztus lelke. Tudom róla, hogy jóllehet kettős éjben, az égnek és a barlangnak kettős éjében született, mégis a világ világossága lesz; benne ragyog majd föl az Isten látása, s mi mindnyájan testvérei leszünk, olyanok, mint ő, mi is meglátjuk majd az Istent. Kérdéseimmel és kételyeimmel, melyekre nincs felelet, le kell borulnom a jászol elé. Meg kell csókolnom annak a kis Krisztusnak l á b a i t ; ezek a lábak fogják taposni az igazság ösvényeit; meg kell csókolnom az arcát, ez arc Isten látásának a tükre ; bele kell mélyednem szemeibe, ezekből a szemekből az Istenben boldog léleknek a sugara sugárzik elém. 0 isteni Megváltóm ! értem én azt, hogy éjben születtél. Születtél éjben, mert napot akartál, születtél sötétségben, mert világosságot hoztál. Sok lélek volt már itt, de te vagy az egyetlen, dicsőséges lélek. A Szent Szűz bár tiszta, nem látta az Istent; kegyelem-teljes lélek ugyan, de te vagy az Istent látó lélek. Téged leküldött az Isten, odatűzött egünkre, te vagy a mi hajnalunk, a mi napunk. A sötét éjben, barlang homályában felkeltél számunkra, isteni igazság napja!

A második nagy kegyelem Krisztus lelkének a teljes büntetlensége. Nevezhetném tisztaságnak, lelkiségnek, átlátszóságnak, valamiféle érzékenységnek, melynél fogva a lélekben a homály, árnyék nem létezik. Mikor erről beszélni akarok, nem áll rendelkezésemre egyéb, mint csupa merő hasonlat. Látom, hogy van fehérség a földön: fehérség, mint a közönséges papírnak fehérsége, mint a kendervászonnak fehérsége. Fehérség, mint a lenpatyolatnak, mint a hónak a fehérsége. Mindez fehér. Bűntelenek a szentek, azok az áldott lelkek, melyek mint a kender, mint a lennek rostjai össze lettek törve, szőve, fehérítve. Vannak tiszta márványok, jegeces tündöklő kövek. De mik ezek a nap fényével szemben? S miféle tündöklő fehérség van ott, ahová az éj, a tökéletlenség nem vetett egyetlenegy kisebb foltot sem, hol csupa ragyogás van? Ez a lélek csak a legfölségescbbre, a legtökéletesebbre alkalmas. Ez a lélek issza a tisztaságot, a bűnlclenséget, az Istennek erényét úgy, mint a hó az áprilisi napsugarat.

És valamint a hó elvész a napsugártól, úgy izzik és olvadoz ez a lélek is a tündökléstől; örül a jónak, utálja a rosszat; lehetetlenség, hogy vétkezzék. Megjelent tehát a földön az isteni Megváltónak szeplőtelen szívtisztasága. Most épült ki az Isten igaz temploma ; mert most került meg az a szeplőtelen föld, egy darab a régi paradicsomból, ahol az Isten járt, otthon volt. Ä Boldogságos Szűz Mária egészen szép, de nem maga-magától, hanem az Isten kegyelme varázsolta át ilyenné ; míg Krisztus Urunk lelke a tulajdonképeni originális justitia hordozója. Ezzel a lélekkel nem fér össze semmi tökéletlenség, sem alacsony, műveletlen irányzat. A napsugár nem arra való, hogy éjt szőjjünk belőle, a ragyogó márvány nem való arra, hogy kriptát építsünk belőle ; úgy Krisztusnak lelke sem való arra, hogy vele a világon bármit, ami tökéletlen, összeköttetésbe hozzunk. Ezzel a páratlan szívtisztasággal, ezzel a tündöklő lelkiséggel lép a szent karácsonyba az Űr Jézus lelke ; szívtisztaságot lehel. Megérteti velünk, hogy mit keres és mit akar az Isten. Már abban is, hogy a Boldogságos Szüzet odatérdelteti a jászol mellé, sürgeti, hogy neki nem kell a világon más, csak a tiszta szív. De még jobban megértjük ezen előszeretetét, ha magába a krisztusi lélekbe tekintünk és meggondoljuk, hogy az Űr Jézusnak mily subtantialiter bűntelen lelke van. Harmadik kegyelme Krisztusnak a páratlan és megközelíthetetlen szentség. Senkinek szentsége nem volt oly nag}', mint Krisztus szentsége. Azért mert senki sem volt annyira Istené, mint az Űr Jézus lelke. Senkiben sem lángolt annyira az Isten szeretete, mint az Űr Jézus lelkében. Következőleg ezt a Krisztus-leiket megkoszorúzta minden kegyelemmel, a megszentelő kegyelemmel és minden segítő kegyelemmel. Corona gratiarum coronasti eum. Megkoszorúzta a Szentlélek összes adományaival. Spiritus Dei super nie, propterea unxit me. Ennek a léleknek homlokára tűzte oda az Úristen a legfelségesebb szentség csillagát, ő neki kell vezető léleknek lennie mindenben, ami tökéletesség, erény, hősiesség. Ennek a léleknek arca olyan szép, hogy az «Eneke.kénekéto külön neki énekli el az Isten. Mert hogyha Énekekéneke az Isten szeretetének éneke az emberi lélekről, a jegyesről, mennyivel inkább és mennyivel páratlanabbul hangzik el az Énekek-éneke az örök szeretet ajkán Krisztusnak lelkéről? «A te arcod olyan szép, mint a galamb arca»; ennek a léleknek szépsége, szentsége, az Istennek legszebb műve. A te ajkadon van méz és kellem, mel et lac, melyet maga az Isten megkíván, concupivit rex, a nagy király ; ezt a lelket felkente az Úristen minden kegyelemmel, oleo laetitiae unxisti eum. Egy lélekről sem mondja az Isten annyira : lelkem, mint Krisztus lelkéről. Egy lélek sem szent mélységesebben és gyökeresebben, mint az Úr lelke ; mert ha szent az oltár az áldozattól és szent az ereklyetartó az ereklyétől, mennyire szent Krisztus lelke a benne lakó Istenségtől? Ha az ember szent lesz a benne lakó kegyelemtől, mily szent lesz Krisztus lelke és szíve a vele lényegileg egyesült Istenségtől? Ó Űr Jézus, a te lelkedet vonzza igazán az Isten.

Hogy szorít téged Isten az ő szerető keblére ; hogy búgja neked az Énekek-énekének azt a versét, hogy una est columba mea, immaculata mea.

Jóllehet ez a szentéj mindenekelőtt Krisztusnak ünnepe, ünnepeljük meg mi is azt a szentéjet az isteni Megváltónak érzelmeivel. Emeljük fel fejünket mi is, miután elsőszülött testvérünk felemelte a fejét és biztat, hogy bízzunk. Hamuval behintett fejek fölé emeli koszorús homlokát s kiáltja : levate capita vestra, ecce appropinquat redemptio vestra. Necsak a gyermek könnyűit nézzétek, hanem tekintsetek szemeibe, hogy lássátok az Isten látásának az izzását. Járjunk azokon az utakon, amelyeket az isteni Megváltó tapos számunkra, és legyünk meggyőződve, hogy semmiféle éjben sem támadt fel oly világosság, mint a karácsonyi szentéjben. Megjelent az, akin az Isten dicsősége, szentsége és szépsége tükrözik ; ha alázatosan, hívő lélekkel nézünk rá, megtaláljuk és meglátjuk «az Isten egyszülött Fiának dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsaggal». Amen.