Prohászka Ottokár keresztúti elmélkedéséből

„Ott állok magamban, az Isten végtelen szeretetének igézetében; lelkemet elfogja a könyörület s az imádás mély érzése (…) lehajtanám fejemet, de a kereszt vonz (…)

Mit adtunk neked, Uram, neked, kit szeretnünk és imádnunk kellett volna. Eljöttél, s barlangba szorultál; körülnéztél, s Egyiptomba futottál; álruhában járó, faragó ács voltál.

Egyszer indultunk eléd pálmaágakkal, s te sírtál; egyszer bíztad magad ránk, s Barabást választottuk; egyszer akartunk koszorút kötni neked, s tövisből kötöttük; egy arcképedet vettük, s az »Ecce Homo« arca maradt ránk; egyszer tűnt föl, hogy anyád is van, s íme, fájdalmas anya lett belőle; egyszer kértél inni, s ecetet nyújtottunk.

Ó, ki hitte volna, hogy ez legyen köztünk sorsod, hogy ilyen legyen utad. S most függsz itt, mint megfagyott imádság, mint megkövült, kiáltó szó. Kitárt karokkal, s nyílt ajakkal kiáltasz irgalomért.”