Prohászka Ottokár: Az Oltáriszentség

K. H.! Anyaszentegyházunknak s mindnyájunknak közös a vigaszunk, hogy az Űr Jézus valósággal s lényegesen, mondjuk személyesen jelen van az oltáriszentségben. Jelen van, köztünk van s közel van, mint ahogy az egyház elragadtatással énekli: «Egekböl eredett angyali kenyér, Melyben elrejtezett az élő test és vér 1 Csodáknak csodája, szeretet munkája ! Ö nagy Istenség 1» Vigaszunk is, dicsőségünk is, hogy az Űr Jézus folyton velünk van, s hogy a templom nemcsak általában az Isten háza, hanem Jézus Krisztus személyes jelenlétének szent otthona, ahol őt imádjuk, őt dicsérjük s neki hálát mondunk, ahol Isten-tiszteletünket az Oltáriszentség ünnepélyes kitétele mellett tartjuk, s ahonnan körmeneteink mint a szentségi Jézus diadalmenetei kiindulnak, hogy a krisztusi jelenlét áldásait mindenfelé kivigyük.

Ez a jelenlét folytonos. Az Űr Jézus nemcsak a szentmisében van jelen, mikor magát feláldozza, nemcsak a szentáldozásban, mikor őt magunkhoz vesszük, nemcsak az Oltáriszentség kitételekor, mikor neki imádassa! hódolunk, hanem mindig itt van köztünk, éjjel-nappal, valósággal nálunk van. Ez a jelenlét úgy szól nekünk, ennek a mi templomunknak, mintha csakis itt volna s másutt nem is volna ; mert az, hogy sok helyen van, nem akadályozza őt meg abban, hogy itt egészen s úgy mint otthon legyen; mint ahogy mikor nekem szól s hozzám szól, azt úgy teszi, mintha a világon csakis nekem szólna s mikor hozzám jön, azt úgy teszi, mintha az egész világon csak engem boldogítana. így teljesül, amit az írás mond: «Ime az Isten hajléka az emberekkel és velük fog lakni és ők az ő népe lesznek és az Isten velük az ő Istenük leszen* (Jel. 21, 3). Az Ür Istennek ez emberséges s barátságos kijelentése már első hallásra is oly vigasztaló s bátorító, mintha a legszívélyesebb meghívás volna : ugyanakkor azonban figyelmeztet minket nagy kötelességünkre, mellyel neki tartozunk. Ugyanis az Űr Jézusnak ez a leereszkedő szeretete s köztünk való kedves tartózkodása a legmélyebb tiszteletet s őszinte, lelkes szeretetünket követeli meg. Nem állhatunk meg érzéketlenül s bambán e nagy titok előtt, hanem imádó hódolattal s kitörő szeretettel kell e hitet vallani, hogy Jézus itt van s mi vele szemben állunk s főleg két nagy kötelességünknek kell öntudatára ébrednünk:

az egyik az, hogy mily tisztelettel kell az Oltáriszentségben jelenlevő Úr Jézussal szemben viseltetnünk, a másik az, hogy ha igazán hatásosan imádkozni akarunk, akkor végezzük imáinkat, imádásunkat esedezésünket, epekedésünket a szentségi Krisztussal egyesülve.

Először is nagy tisztelettel kell lennünk az Oltáriszentség, sőt az oltár s a templom iránt is, hol Krisztus Urunk jelen van, mert a legeslegszentebb a földön mégis csak az Oltáriszentség. A legszentebb hely a földön az, hol az Űr Jézus most van jelen. Jelen volt a betlehemi barlangban, jelen volt Jeruzsálemben, az Olajfák-kertjében s a Golgotán, de az régen volt, most pedig ott van jelen, hol az Oltáriszentség van. A hívő embernek sok minden szent és drága a földön s mélyen megilletődik, ha szent helyeken megfordul vagy szent ereklyéket tisztelhet. Bizonyára nagy tisztelettel s elfogódva nézzük a szent keresztfa darabjait s a tisztelet s hódolat csókjaival illetjük elgondolván, hogy ez az a fa, melyen Krisztus Urunk vére csurgott a világ megváltásáért s hogy minden léleknek, mely üdvözül, köze van e szent fához. — Ugyanígy tisztelettel nézzük Rómában azt a márványkövet, melyen Szent Lőrinc rostélya állt, akit azon elevenen megsütöttek; megrendülve nézzük a sötétvörös foltokat, melyek lecsepegő vérétől valók. — Szent hely nekünk a betlehemi barlang, hol az Űr Jézus jászola állt s melyen az első szent karácsonyéj bűvös titokzatossága ömlik el. — Szent hely a kálvária, hol az Ür Jézus szent keresztje állt s a szent sír, ahol Krisztus Urunk elgyötört szent teste pihent s várta az első húsvétreggelen a halhatatlan életnek sírból való kikelését.

— Hát bizony sok szent helyünk s ereklyénk van, de mindennél drágább s szentebb az Oltáriszentség 1 Drágább mint a keresztfa s megrendítőbb mint Szent Lőrinc vérfoltos márványköve. Ahol az Oltáriszentség van, az a hely, legyen az márványtemplom vagy falusi kis templom, szentebb, mint Betlehem és Jeruzsálem, szentebb, mint Róma, Loretto vagy Lourdes, szentebb, mint bármely vértanúnak sírja.

De ha annyira szent az Oltáriszentség s szent az Oltáriszentség miatt a templom s az oltár is, mily tisztelettel kell akkor viseltetnünk az Oltáriszentséggel szemben I Mily összeszedettséggel kell belépnünk a templomba s mily épületes magatartással kell azt vallanunk, hogy Urunk s Istenünk színe előtt állunk 1 Bűnös emberek lévén, beléptünkkor azzal a szentelt vízzel is úgy hintjük meg magunkat, mint akik tisztulni kívánnak, mielőtt a legszentebb helyre lépnek; azután mély hódolattal térdet hajtunk, mint ahogy azt a betlehemi barlangban s Krisztus Urunk sírjánál tennők; egész ott tartózkodásunk alatt, akár szentmise legyen, akár litánia, sőt, ha egymagunk is vagyunk a templomban, úgy akarunk viselkedni, hogy egész h'nyünk s magatartásunk a tiszteletnek s hódolatnak érzéseit sugároztassa szerteszéjjel. Szenteljük meg templomainkat, oltárainkat s minden Isten-tiszteletünket áhítattal, szép énekkel, lelket emelő orgonaszóval s a szentmisének Istenhez méltó bemutatásával. Buzgólkodjék a szentmisét mondó pap, az orgonáló kántor, az éneklő gyermek s hívő sereg s az egész nép vállvetve a jelenvaló Ür Jézus imádásában. Látszassék meg rajtunk Jákob pátriárka meghatottsága, ki mikor álmából, melyben az égbe érő létrát látta, fölébredt, monda: Isten van itt jelen s én nem tudtam.

Igen, mi tudjuk, hogy Isten van itt jelen ; tudjuk, hogy a templom az Ür háza. Jézus van itt jelen személyesen s a templom nem az ő szállója, hol csak átmenetileg van valaki, hanem az ő valóságos háza, ahol ö lakik. Ügy nézek tehát a templomra mint az én édes Uram házára s örülök neki, hogy itt van s mi köztünk van ; hallgatózom, mikor harangoznak, a szép csengésű harangszóra, mely azt zsongja a lelkembe, hogy annak a szent háznak tornyáról száll szerte-széjjel, ahol az Ür Jézus lakik. Már csak természetes, hogy az ilyen köszöntésre mi is azzal válaszolunk, hogy aáldassék örökké és dicsőítessék a legfölségesebb Oltáriszentség)). S ha a templom előtt elmegyünk s kalapot emelünk, önkéntelenül is kifakad szívünkből az imádás üdvözlete; hiszen ott megyünk el, ahol az lakik, ki legközelebb áll hozzánk az egész világon, a mi Jézusunk s mindenünk.

Ez a katholikus egyház legnagyobb dicsősége s vigasza, hogy a megszentelt ostyában magát az Urat, az ő testét s vérét bírja. Mily szívesen imádja s dicséri őt, s mond neki hálát, — mily fénnyel s pompával üli meg az Oltáriszentség kitételét, mikor a lelkek jegyesének, az Ür Jézusnak lábaihoz gyűjti híveit, s valóságos diadalmeneteket rendez neki körmeneteiben.

Ez egyszersmind a hívek öröme s kincse, hogy oly Isten liázaik vannak, melyek szentségéhez a földön mitsem hasonlíthatunk: Jézus lakik templomainkban I Tartsuk ezt szem előtt s legyünk azon, hogy a világiasság, az utca lelke, a szórakozottság s a templomban való hiú és léha viselet el ne homályosítsa bennünk ezt a nagy hitet. Tiszteljük meg ájtatos viseletünkkel a templomot is az ott jelenlevő Ür Jézus miatt. Gondoljuk meg, hogy az Oltáriszentség iránti mély tisztelet szenteli meg voltaképen magát a templomot. A templomfalak s az oltárkövek föl vannak ugyan kenve szent olajjal s meg vannak locsolva szentelt vízzel, át vannak járatva tömjénfüsttel, föl vannak ékesítve művészi szépségekkel: de az igazi megszentelést templom is, oltár is nem annyira az olajtól s a szentelt víztől, nem is a tömjénfüsttől veszik, hanem lelkünk hitétől, szívünk áhítatától, az imádás tömjénétől, nemkülönben a miséző papnak s a jelenlevő népnek ájtatosságától. Az imádás s a szeretet lelke szenteli meg Istennek tetszőén a templomot. — Azért van az, hogy a templomokról s az Isten-tiszteletről lehet megítélni a katholikus hitéletet.

Ha a templom szép és ékes, ha a nép az Isten-tiszteleten nagy áhítattal van jelen : akkor az igazán katholikus nép, melynek Krisztusa közte él saz osztja ki az Isten-tiszteletben áldásait. Adjuk meg, k. h., az Ür Jézusnak e tiszteletet, tartsuk magunkat méltóan az ő jelenlétében, akkor teljesítjük azt az első kötelességet, melyre itt buzdítlak, s kimondhatatlan nagy áldásban lesz ezért részünk.

A másik kötelességünk, melyre buzdítani akarlak, az, hogy miután az Úr Jézus van velünk, azért imáinkat, esedezéseinket, hálaadásunkat s engeszteléseinket vele való egyesülésben kell végeznünk. Nem mi magunk állunk egymagunkban Istennel szemben, hanem velünk van szent Fia, aki közbenjár s esedezik értünk s imádkozik velünk.

Ezt megértjük, ha elgondoljuk, hogy az Ür Jézus semmiben sem akart minket magunkra hagyni, legkevésbbé pedig Isten felé vezető [utainkon. Ő az oltáriszentségben az anyaszentegyháznak imádságos feje s mindnyájunknak Istennél közbenjárója. Ez jusson eszünkbe, mikor az Oltáriszentség előtt térdelünk, gondoljuk el ilyenkor, hogy itt imádkozik Krisztus értünk, itt ad hálát, itt engeszteli meg Istent bűneinkért. Ezt a hitet hirdeti az anyaszentegyháznak az a szokása is, melynél fogva minden imáját így végzi: a mi Urunk Jézus Krisztus által. De főleg a szentmisében az Ürfelmutatás utáni imákban ad e hitesek kifejezést, mikor a pap térdet hajtva öt keresztet csinál kehely s a szent ostya fölött s ezeket mondja : «Ő általa, Ö vele és Ő benne nyered te, Istenünk, mindenható Atyánk a Szentlélekkel egyetemben legfőbb tiszteletedet és dicsőségedet mindörökkön örökké I» Nagyszerű hitvallás ez arról, hogy kicsoda Krisztus nekünk,shitvallás a maga helyén, az Oltáriszentségben jelenlevő s magát a szentmisében felajánló Ür Jézussal szemben, mert szent igaz, hogy csakis általa és vele és benne lehet kapcsolatunk a végtelen Istennel; mig ellenben nélküle s csak saját erőnkre támaszkodva Istennél bizony latba nem esünk.

Mily nagy kincs s édes vigasz lesz így az Oltáriszentség 1 Mily páratlan szent kő így az oltár köve s ugyancsak mily igazán szent hely a templom ! Hová mennénk máshová, ha imádkozni akarunk s ha Istenhez a mélységből kiáltani kívánunk, kivel mással kiáltunk hozzá, ha nem Krisztussal, aki az Oltáriszentségben megérzi nyomorúságaink s bűneink mélységeit s velünk kiált irgalomért s kegyelemért Istenhez? Igen, nekünk is általa, vele és benne kell a végtelen Istent megközelítenünk!

Vegyük ezeket egyenként.

a) Először is, a mi Urunk Jézus Krisztus állal kiállunk az Istenhez, magunk ugyanis ezt nem győzzük. Mi is az ember az Istennel, az Isten végtelenségével, örökkévalóságával s hatalmával szemben? Összehasonlíthatjuk-e ezt a kettőt a nélkül, hogy meg ne rettenjünk az örvény láttára, mely az Isten fölsége s az ember semmisége közt nyílik? Magát ezt az örvényt azonban még áthidalhatlanná teszi a bűn, mely az embert messze elvetette Istentől, úgy hogy szédül bele a képzelet is, ha a bűn örvényéből szemeit az Isten trónjához emeli. Van-e hát számunkra mégis mód, hogy Istent megközelítsük, van-e út, melyen hozzá juthatunk? Halld erre nézve az apostol szavát: (Jézus örökre üdvözítheti azokat, kik általa járulnak Istenhez» (Zsid. 7, 25). így megértjük a miseimádság szövegét is : «allala nyered te, Istenünk legfőbb tiszteletedet)). Bíztató, nagy szó ez, hogy általa lépjük át az örvényt, — általa szólunk Istenhez úgy, hogy megért minket, — általa kérjük Isten irgalmát úgy, hogy azt el is nyerjük. K. H., értsétek meg az anyaszentegyház hitét s érzületét az Oltáriszentségben jelenlevő s magát a szentmisében föláldozó Krisztusról ; ez a nagy hit azt tartja, hogy általa, a mi édes Üdvözítőnk s egyetlen áldozati bárányunk által juthatnak csak el imáink Istenhez s hogy ha általa szólunk Istenhez, akkor tetszik neki hangunk, tetszik imánk s meghallgattatunk.

b) Ehhez a biztató s lelkünket fénnyel elárasztó szóhoz, hogy «állalai> fűzi a pap a másikat, azt, hogy «uete>, vagyis Jézussal. Ez a szó kedves meghittségét s bizalmas közelséget jelent, azt jelenti, hogy ketten vagyunk: ő meg én, ő meg mi, kik Istenhez kiáltunk. Tehát vele, a mi édes Jézusunkkal megyünk Isten felé, vele lépünk trónja elé; nem mi magunk, de ő meg mi. Neki, az Isten Fiának bizonyára van joga ehhez, — joga van Istenhez lépni, de ha én vele vagyok, — h a hozzá tartozom, akkor nekem is lesz Istenhez férkőzésem. Jézus odalép az Atyához, mert természet szerint, öröktől fogva az Atyától való ; én pedig s mindenki, ki Jézussal tart, azért lépek s jutok Istenhez, mert Jézussal megyek ..., vele, vele 1 Jézus mondja : «Atyam» s mi is mondjuk : (Atyánk, Miatyank».

Azért mondhatjuk ezt, mert Jézussal vagyunk s ő van velünk. Erre nézve írja Szent Pál (1. Kor. 9 ) : «Huseges az Isten, ki hívott titeket az ő Fiának, a mi Urunk, Jézus Krisztusnak társaságába». Mi mindnyájan Jézus társaságában vagyunk s úgy járulunk Jézussal Istenhez, mint két testvér közös édesatyjukhoz. örvendjünk, k. h., az együttlétnek, élvezzük e társaságot, ízleljük e meghitt, édes barátságot. Vele vagyunk; vele lakunk egy faluban, egy városban; vele imádkozunk s vele esedezünk egy templomban. Mikor a pap a szent ostyával azokat a kereszteket veti, méltán mondhatja, hogy így, Jézus által és vele van az isteni Fölségnek legnagyobb dicsérete és tisztelete. Tudjuk, hogy az isteni Fölséget a hozza méltó imádságban s tiszteletben részesítjük, mikor nem mi egyedül vagyunk itt, kik imádkozunk s áldozunk, hanem velünk van a mi Urunk Jézus Krisztus. Ö vele imádkozunk s esedezünk, kinek imádása s hódolatá végtelen értékű. 0 én tehetetlen, szegény ember, mi volna belőlem s mire mehetnék, ha magamra maradva kellene Istent dicsérnem s őt dicsőítenem? Vájjon teljesíthetném-e kötelességemet? De vele, az Úr Jézussal, máskép alakul ki sorsom. Vele minden imám, hálaadásom s engesztelésem Isten szívéhez ér s elragadtatva e nagy kegyelemtől fölkiáltok : hála neked Isten, e nagy adományért, azért, hogy nekünk Fiadat, az Ür Jézust adtad, ki által «gazdagok lettünk minden igében s minden tudomanyban » (1. Kor. 4). De hála neked is, Ür Jézus, ki amint jöttél 1900 év előtt, úgy el nem mentél végleg, hanem nálunk maradtál az Oltáriszentségben, hogy Istenhez veled érjünk, hogy hozzá veled kiáltsunk, hogy őt veled engeszteljük s fiai sorába veled álljunk!

c) De még nem vagyok végén az örömnek, melyben részünk lett abból kifolyólag, hogy az Ür Jézus velünk van az Oltáriszentségben.

A miséző pap a harmadik keresztvetésnél azt mondja, hogy «benne», vagyis Jézusban van az Istennek legnagyobb imádása s dicsősége. Mit jelentsen ez? Erre a feleletet maga az Ür adta Szent János evangéliumában : «Maradjatok én bennem s én ti bennetek. Ha énbennem maradtok és az én igéim tibennetek maradnak, amit akartok, kérjetek s meglesz nektek» (Ján. 15, 4 6). Mintha azt mondta volna : végre is minden azt sürgeti, hogy benne, vagyis Jézus Krisztusban legyen a mi életünk, a lelkünk s boldog végünk. Benne éljünk s ne legyen tőle különvált életünk 1 Benne éljünk s belőle, evangéliumából, kegyelmeiből, szeretetéből! Benne éljünk s benne maradjunk szándékainkkal, jócselekedeteink összes érdemével. Benne éljünk, ahogy az apostol mondja: «élek én, már nem én, hanem Krisztus él bennem» (Gal. 2, 20). Igen, benne, a mi Urunkban, mutatjuk be neked, mindenható Isten, dicséretünket, dicsőítésünket, hódolatunkat, engesztelésünket, azt a dicséretet s imádást, mely egyedül méltó hozzád!

Ó, áldozó pap, vedd kezedbe a szent ostyát s a kelyhet, s emeld bizalommal ég felé a mi Urunk testét s vérét! Ez a végtelen áldozat az Isten színe elé fog jutni s azzal a mi imádásunk, hálánk s esdeklésünk, mert itt Krisztus által s Krisztussal s Krisztusban közeledünk az irgalom atyjához. Nincs tömjénfüst s nincs illatfelhő, mely oly kellemesen s hódítóan emelkednék az ég felé, mint a Krisztus imája s általa s vele s benne a mi imánk. Ah, mily tisztelettel s önérzettel kell tehát föltekintenünk az Oltáriszentségre s mily bizalommal s vágygyal kell jelen lennünk a szentmisén, mint akik ott Krisztussal mutatják be azt, ami az Istennek egyedül tetszik széles e világon, az Isten Fiát.

Halljátok hát meg k. h., a püspök kiáltását: Krisztus van itt, — itt köztünk; ő van itt, valósággal. Itt az Oltáriszentségben imádkozik, ad hálát, engesztel; itt a szentmisében áldozza föl magát 1 K. H., halljátok? Krisztus van i t t! Talán elfelejtettétek? Talán megszoktátok? Föl, rázzátok föl magatokat aléltságtokból 1 Krisztus van i t t ; ő segíthet rajtatok ! Hisz a szenvedést s a nyomorúságot érzitek, hát a segítőt felejthetnétek el? Ti kegyetlenül s keservesen megtapasztaljátok, hogy mi az élet, mi a kínja s a gondja. Ügy-e ezt megérzitek? ügy vagyunk, hogy bűnösségünk öntudata ban alig mérnők felemelni az égre szemeinket s hogy hiába keresnénk vizet, lúgot s szappant, hogy lelkünket tisztára mossuk. Igen, ezt mélyen átérezzük ; nos és kihez fordulunk akkor máshoz, mint a mi édes Megváltónkhoz, ki ránk vár az Oltáriszentségben, hogy velünk bánkódjék s velünk sírjon?

Azt is látjuk, hogy sokan száműzik szívükből a Szentlelket s hogy lelkük már nem az Isten temploma, hanem feldúlt szentély, — hasonló a rombadőlt templomhoz, melynek keresztkútja fel van döntve, evangéliumos könyve össze van tépve, a szent olajok kiszáradtak s a gyertyák tövig égtek. Ki legyen ez élő templomok felépítője, ki a Szentléleknek osztogatója, ki kereszteljen itt tűzzel s lélekkel, ki más, mint az Ür Jézus? S hol van ő? Itt van, köztünk van; csak hozzá kell fordulni. — S mi lesz e hazával, e széttépett országgal, hol nem is emberek, hanem marakodó kígyók s az önzés s kegyetlenség s a széthúzás eleven ördögei járnak? Ki építse fel a hazát s ki szóljon úgy a lelkekhez, hogy megértsék s megtérjenek?

K. H., ti, kik ezt a sok bajt mind érzitek s szíveteken hordozzátok, vigasztalódjatok meg: itt van az Ür köztünk, hogy segítsen rajtunk. Ha a keresztények fölhasználják azokat a kegyelmeket, melyeket a szentségi Jézus nekik ad; ha a katholikus hitéletet a szentmisének öntudatos hallgatása s a szentáldozás gyakori vétele s a lelki életnek az Oltáriszentségben jelenlevő Jézus életével való kapcsolata által magukban kifejlesztik; ha a templom nekik igazán Isten háza, ha a szentmise nekik a keresztáldozat megújítása lesz, akkor nem félek, nem aggódom; mert általa, vele s benne legyőzzük a nehézségeket s úgy alakul ki majd életünk, hogy meglátszik rajta, hogy Krisztussal s Krisztusból élünk. Tegyünk róla k. h., hogy az Ür Jézus hajléka ékes s az áhítatunk szent helye, — hogy a szentmise látogatott s igazi Isten-tisztelet legyen s hogy a katholikusok ragaszkodó községe az Ür Jézusnak oly kedvessé varázsolja szentségi jelenlétét, hogy igazán elmondhassa: ((Gyönyörűségem az emberek fiaival lenni» (Példabesz. 8, 31). Jézus az Oltáriszentségben a mi gyönyörűségünk; legyünk hát mi az ő gyönyörűsége. Amen!

Székesfehérvár, 1922 június 7.