Pezenhoffer Antal: Az erdélyi vallásszabadság valóságának

papvédõje

(...) A Habsburg Magyarország a protestánsok, Erdély a katolikusok ellen védekezett; annak a protestánsok, ennek a katolikusok szabadsága volt útjában. Az anyaországban akkor, mikor a XVII. század elsõ felében már majdnem minden nagybirtokos újra katolikus lett, a jobbágyság már többnyire protestáns volt. A földesúri jogból tehát (ha érvényesülhetett volna) a katolicizmusnak lett volna haszna. Erdélyben, melynek köznépe (az oláhokat nem számítva) szintén protestáns volt, a protestáns kézben levõ hatalom nem engedte érvényesülni az ellenreformációt. Itt nem tértek ugyan vissza a fõurak, de a földesúri jog gyakorlásából szintén a katolicizmusnak lett volna haszna, mert annak ellenére, hogy a jobbágyok protestánsok lettek, a fõurak közül sokan megmaradtak katolikusoknak.

Hogy ennek ellenére jobbágyaik mégis protestánsok lettek, azon nem csodálkozhatunk. Elég csak arra a felekezeti terrorra gondolnunk, mely olyan hangulatot tudott teremteni az országban, hogy még az akkor katolikus fejedelemtõl is azt kívánta az „ildom”, hogy a havasokba menjen, papját pedig álruhába bújtassa akkor, ha misét akar hallgatni, nyilvánosan azonban õ is protestáns istentiszteleten vegyen részt. Láttuk, hogy a XVI. században Erdélyben s kapcsolt részeiben úgyszólván minden püspököt úgy gyilkoltak meg, az egyházi szervezet tökéletesen felbomlott s a katolicizmushoz a jobbágyoknál magasabb intelligenciájuk miatt hû maradt földesurak, ha akarták volna se küldhettek volna jobbágyaiknak meghalt, elûzött vagy meggyilkolt papjuk helyett újat. Ilyen körülmények között megtehette egy vallásilag kulturált s öntudatos fõúri család, hogy mégis megmaradt katolikusnak, de nem tehették ezt meg falusi jobbágyok.

Erdély és az anyaország között tehát az ellenreformáció megindultával (mely természetesen helyesen nevezve nem az „ellenreformáció”, hanem az Egyház igazi reformációjának, megújhodásának, a visszaélésektõl való megtisztításának kora volt) az volt a különbség, hogy Erdélyben az államilag védett felekezetre káros volt a földesúri jog további fenntartása, az anyaországban pedig elõnyõs. Itt a katolicizmus érdeke azt kívánta, hogy a földesúri jog szabadon érvényesülhessen, Erdélyben a protestantizmus érdeke az volt, hogy ne érvényesülhessen.

Nézzük meg már most, mit kívánt volna a vallásszabadság elvének érvényesítése az egyik, s mit a másik országban, s ezzel szemben mi történt a valóságban az egyik, s mi a másik helyen. Mielõtt azonban a jobbágyokkal foglalkoznánk, vegyük elõbb röviden szemügyre ugyanezen szempontból a városokat.

Ha ezekben a vallásszabadság elve talán azt nem is követelte volna, hogy a protestánsok adják vissza a katolikusoktól erõszakkal elfoglalt templomokat (egyedül csak az elévülés címén mondhatjuk, hogy a jog és igazság nem kívánta még ezt is; ahol tehát a templomok elvétele óta még nem telt el az elévüléshez a jogban megkívánt idõ, a vallásszabadság tiszteletben tartásával még ez is együtt járt volna), de az mindenképpen következett volna a vallásszabadság elvének tiszteletben tartásából, hogy legalább azt megengedjék a katolikusoknak, hogy elvett templomaik helyett újat (sõt ha sokan vannak, akár újakat) építhessenek maguknak a maguk költségén, ha akarnak.

A katolikusok ezen jogát bizonyára még a leggyûlölködõbb protestáns se tagadja meg, tény azonban (s ezt mindenki, aki egy cseppet is ismeri ezt a kort, tudja is), hogy ekkor még a templomépítés jogát a protestánsok a katolikusoktól minden olyan városban, ahol a hatalom kezükben volt (pedig majdnem minden magyarországi városban a kezükben volt), mégis kivétel nélkül megtagadták. Ezt a jogot a városi katolikusok csak több évtizedes (ha az ellenreformáció kora kezdetétõl számítunk, mert egyébként évszázados) késéssel s akkor is csak Habsburg „terrorral” tudták kivívni. Itt tehát a Habsburgok erõszaka nem a vallásszabadság ellen, hanem a vallásszabadság javára érvényesült.

Erdély és Magyarország között e tekintetben csak az volt a különbség, hogy az erdélyi városokban, ahol a Habsburg terror nem siethetett segítségünkre, a katolikusok a vallásszabadságukat még a „szabad” és független Erdély legutolsó évében, 1690-ben se tudták kivívni. Egész addig nem, míg csak a Habsburgoknak „elnyomniuk” nem sikerült a „vallásszabadságot” (tehát Erdélyben 1690-ig, az anyaországban az 1650-es, 1670-es évekig, tehát még ott se sokkal korábban, mint Erdélyben).

Mind az anyaországban, mind Erdélyben egész a jelzett idõig minden olyan városban, melyben a hatalom protestáns kézben volt (pedig mindenhol ott volt, csak az anyaországban volt egy-két kivétel: Nagyszombat, Pozsony, Szeged), a katolikusoknak még az is tilos volt, hogy katolikus pap lakhassék falaik között. Vagy ha beteg hívét ellátni vagy halottját eltemetni a pap bement, a halottat nyilvánosan a temetõbe kísérhette vagy híveinek a szentségeket úgy szolgálhatta volna ki, hogy a protestánsok is lássák, napnyugtakor e papnak is távoznia kellett a városból.

Vitathatatlan tehát, hogy legalábbis a városokban a Habsburgok mind az anyaországban, mind Erdélyben (mert láttuk, hogy itt is támogatták a katolikusokat már a protestáns uralom idején is) a vallásszabadság mellett, a protestánsok pedig mindkét országban a vallásszabadság ellen mûködtek.

E megállapításunk erejét nem csökkenti, hogy a városi katolikusok vallásszabadságának kiküzdése után néha a Habsburg-államhatalom is átcsapott az ellenkezõ végletbe s mihelyt a hatalom a kezében volt, a Habsburgok alatt az is elõfordult, hogy a protestánsok elnyomása lett az eredmény; õk is minden templomot visszaadtak a katolikusoknak s még csak arra se adtak engedélyt, hogy a protestánsok az elvettek helyett a maguk költségén újat építhessenek.

Ez a kor szellemével járt együtt, de Erdélyben sose történt meg, még 1690 (tehát a Habsburgok uralma helyreállta) után se. Magyarországon is csak az 1670-es évekkel kezdõdõleg (a magyar közvélemény azonban úgy tudja, sõt még a történetírás is olyanformán ír, mintha a Habsburgok alatt mindig így lett volna, viszont a magyarországi városokban egész az 1670-es évekig, Erdélyben pedig egész 1690-ig tartó katolikus elnyomásról egyáltalán nem tud). De még az anyaországban és az 1670-es évek után se történt ez meg mindenütt, s ahol kivételesen esetleg meg is történt, csak egészen rövid idõre.

Ezeket a rövid ideig tartó kivételeket is bõségesen megmagyarázza, hogy ezzel a katolikusok csak a protestánsok „Jó napot!”-ját viszonozták „Fogadj Isten!”-nel. S még csak azt se mondhatjuk rá, hogy a bûnt nem szabad bûnnel viszonozni. Elõzõleg ugyanis a katolikusok elnyomása a protestánsok részérõl bûn volt ugyan, mert õk a lelkiismereti szabadság alapján állva nyomták el katolikus polgártársaik lelkiismeretét és vallásszabadságát, de nem volt bûn ugyanez a Habsburgok, a fõpapok vagy a katolikusok részérõl, mert õk sose hirdettek se lelkiismereti, se vallásszabadságot, hanem mindig igazságvallást hirdettek; azt az igazságot, mellyel szemben nincs, sose volt és nem is lehet szabadság.

Egyenesen õrültség vagy megbocsáthatatlan bûn lett volna részükrõl, ha akkor, mikor a vallásszabadság alapján álló protestánsok Erdélyében, sõt a világ minden akkori protestáns államában tilos volt katolikus templomot építeni, ugyanakkor éppen a nem a vallásszabadság alapján álló Egyház (mely emiatt már úgyis vállalta a protestáns propaganda által félrevezetett közvélemény minden gyûlöletét) viszonozza vallásszabadsággal a neki a protestánsok részérõl addig jutott elnyomást, ha végül valahol nagy nehezen felülkerekedett. Pedig hát említettük, hogy a gyakorlatban nagyrészt mégis ezzel viszonozta, s különösen nálunk az Egyház inkább csak elméletben volt türelmetlen, de nem a valóságban.

Kétségtelen tehát, hogy legalábbis a városokban az egész XVI. századon át és még a XVII. évszázad elsõ kétharmadában is a vallásszabadság terén a katolikusok voltak az elnyomott és a protestánsok az elnyomó (mégpedig éppen nem „tökéletlenül” elnyomó, hanem ugyancsak totálisan elnyomó) fél. A Habsburgok voltak a vallásszabadság támogatói, s amennyiben a XVII. század utolsó harmadában idõnként és itt-ott õk is kezdték elnyomni a protestantizmust, ez az elnyomásuk is sokkal „tökéletlenebb” volt, mint az az elnyomás, melyet ugyanezen városokban a protestánsok addig az ország katolikus királya és katolicizmust védõ törvényei ellenére több mint egy évszázadon át kifejtettek. Erdélyben, ahol a protestáns uralom alatt a katolicizmus annyira el volt nyomva, a Habsburg-nyomás uralmuk itteni helyreállítása után is csak a katolikusok támogatásában merült ki s sose nyilvánult meg a protestánsok szabadságának elnyomásában, hanem legfeljebb túlkapásainak idõnkénti megakadályozásában.

Ami most a jobbágyokat illeti, Erdélyben e tekintetben se beszélhetünk vallásszabadságról, hanem csak a már beérkezett protestantizmus erõszakos védelmérõl az új életre kelt katolicizmussal szemben, tehát a vallásszabadsággal való szembehelyezkedésrõl.

Az erdélyi törvény csak olyan területeken, illetve csak egy olyan félreesõ területen engedte meg a katolikus papságnak az ige hirdetését, ahol más, mint katolikus, nem volt; a protestánsokat, kommunista szólásmóddal élve, adminisztratív úton védte a katolicizmus ellen, s ebben a vallásszabadsággal annyira ellenkezõ törekvésében annyira ment, hogy a katolikus papságot a tiszta katolikus, eldugott Székelyföldön kívül sehol se engedte a nép közé lépni, még a katolikus fõurak birtokain se.

A magántulajdonnak valóban a késõbbi kommunizmus elõszelét jelentõ korlátozása volt, hogy katolikus nagybirtokos még a saját birtokán se építhetett katolikus templomot, nem vehetett részt feltámadási vagy úrnapi körmeneten, tehát még ott is meg volt fosztva attól a jogtól, hogy nyilvánosan tisztelhesse Istenét s gyakorolhassa vallását s még misét (például éjféli misét) is csak titokban hallgathatott. Ez nemcsak a vallásszabadság korlátozása volt, hanem vele kapcsolatban még a magántulajdonjogé is. Az így megregulázott katolikus földbirtokos a maga magánmiséjére még a saját jobbágyait se ereszthette be, még akkor se, ha azok önként vagy akár csak kíváncsiságból szerették volna megnézni.

Világos, hogy mindez nem az erdélyi jobbágyok vallásszabadságának védelme, hanem a katolikus vallás szabadságának elnyomása volt, vagy legalábbis sokkal inkább volt ez, mint az. Pedig hát ez Erdélyben nemcsak elméleti sérelem volt, hanem valóságos, mert hiszen bõségben voltak ott gazdag katolikus fõurak, akiknek tízezrével voltak jobbágyaik.

A sérelmet még növeli, hogy hiányzott a paritás. Ez a védelem ugyanis a gyakorlatban egyedül csak a protestantizmusnak szólt, mert katolikus város, melyben a protestáns terjeszkedést lehetett volna így akadályozni, Erdélyben egy se volt, tehát a törvények egyedül csak a katolikus terjeszkedést akadályozták. De falu se volt olyan egy se, mely protestáns földesura ellenére is katolikus lett volna s így lakóit védeni lehetett vagy kellett volna földesura vallási túlkapásai ellen. De katolikus földesurak hatalma alatt a protestáns falvak százai voltak.

Nem igaz tehát, hogy az erdélyi törvény a katolikusok javára épp úgy védte a „status quo”-t. Ez legfeljebb elméletben volt meg, nem a gyakorlatban, mert a törvény akkor rögzítette és merevítette meg a „status quo”-t, mikor a katolicizmus életének mélypontján volt; akkor fújta le és tiltotta meg törvényileg terjeszkedését, mikor tehetetlenül a földön hevert s még Kolozsváron, Gyulafehérváron, Marosvásárhelyen, Nagyszebenben, Brassóban és Nagyváradon se volt semmi szervezete. A felekezetek közti egyenlõség tehát csak látszatra volt meg. A vallásügyi törvények meghozatalának célja Erdélyben nem a vallásszabadság védelme, hanem a protestantizmus uralmának és a katolicizmus elesettségének fenntartása volt.

Ezt Erdély még azzal is bebizonyította, hogy még ezeket a csak látszólag paritást biztosító törvényeket is állandóan megszegte, mint láttuk.

E tekintetben is mennyire mások voltak a Habsburg-ország állapotai! Vitathatatlan, hogy a templommal és a benne alkalmazott pappal való rendelkezés joga a földesúri jogban gyökerezett nálunk és külföldön egyaránt. A templom a földesúr telkén állt, tehát tulajdonképpen az övé volt. De õ is építette. Jobbágyai csak a munkát adták hozzá, de a robot és a földesúri szolgáltatások címén ez egyébként is akkor még kötelességük volt. A papot is õ választotta ki s õ alkalmazta (ez a joga még máig is megvan). A plébániai földeket is õ adta, a plébánialak is az õ telkén állt, õ is építtette. Javíttatása még ma is kötelessége annyira, hogy elmulasztása esetén még végre is lehet rajta hajtani.

Ez volt az oka, hogy mindaddig (az egész XVI. században), míg ez a földesúri hatalom, ez a templommal és a pappal való rendelkezés a protestantizmus javára érvényesült, senkinek se jutott eszébe, hogy jogosságát kétségbe vonja. Mire kritikával kezdtek élni az emberek s kérdezgetni kezdték, joga van-e mindehhez a földesúrnak, arra már pap és templom régen az új hit tulajdonában volt és annak szolgálatában állt. Világos, hogy a birtokán álló templommal és a benne alkalmazott és a földesúrtól fizetett pappal való rendelkezés jogának elvétele a földesúr jogait, sõt a magántulajdont is sértette, de az is világos, hogy ha ez a jog a jobbágyok legszentebb emberi jogát, az igazság megismerésének és követésének lehetõségét akadályozta, akkor az államnak joga, sõt kötelessége volt ezt a jogot megnyirbálni.

Ámde kétségtelen, hogy az államnak csak akkor kell beleavatkoznia a földesurak egyébként törvényes jogába, ha ez a jog fontosabb és magasabb rendû jogokat tesz lehetetlenné, például a jobbágyokat az igazság és a jó erkölcs megismerésében és gyakorlásában akadályozza, de nem akkor, ha a földesúr erõszakosan akarja õket az igazság ismeretéhez eljuttatni és erkölcseikben megjavítani. Ha tehát az igazságvallás alapján, tehát katolikus alapon állunk, akkor az államnak ezt a jogát, sõt kötelességét csak a katolicizmus javára engedhetjük, illetve követelhetjük meg.

Protestáns alapon nem tehetjük ezt. A protestantizmus éppen ezáltal, hogy e téren az embereknek szabadságot enged, tulajdonképpen azt adja tudtunkra, hogy szerinte a vallási igazság objektíve nem állapítható meg s ezért mindenki egyéni lelkiismeretére bízandó. Ha azonban ettõl a szemponttól eltekintünk és mi is a protestáns alapra helyezkedünk, nem kell-e akkor is igazságtalanságnak minõsítenünk, hogy nálunk az államnak ezt a földesúri jogot csak akkor jutott eszébe megnyirbálni, mikor már a protestantizmus érdekeit kezdte sérteni? Igazság-e az, hogy a földesúri jogot a mi államunk addig, míg katolikusból kellett protestánssá tenni a jobbágyokat, szótlanul tûrte s csak akkor tartotta szükségesnek fellépni ellene, mikor már megfordult a folyamat, az ellenreformáció szele kezdett fújdogálni és a katolicizmusnak lett volna hasznára?

Mint minden új koráramlatnak, az ellenreformációnak is, az értelmiség (tehát a fõurak) elõbb hatása alá került, mint a nép. Mind több fõúr lett protestánsból katolikus s így földesúri jogát most már nem a katolicizmus ellen, hanem javára kezdte volna érvényesíteni. Sõt, ha a földesúri jog alapján szótlanul néztük az egész magyar köznép protestánssá tevését, nem egyenesen az igazság és a méltányosság követelte-e, hogy ne avatkozzunk bele az ellenkezõ folyamat zavartalan lejátszódásába se?

Ha a XVI. században jogtalanság volt, hogy a nép vallását földesurai döntsék el, akkor a XVII. század ellenkezõ irányú folyamatát éppen ezért, a jogtalanság helyrehozására kellett volna beavatkozás nélkül lefolyni engedni. Ha pedig ezt a XVI. századi folyamatot jogosnak s törvényesnek tartjuk, akkor ennek kellett volna tartanunk a XVII. század hasonló folyamatát is, tehát lefolyásába még kevésbé lett volna szabad államilag beavatkozni.

A valóságban azonban éppen ellenkezõleg történt. Míg a földesúri jogból a protestantizmusnak volt haszna, addig mindenki természetesnek tartotta, s éppen a protestantizmus volt az, mely akkor ezt nemcsak passzíve élvezte, mint ahogyan a katolicizmus passzíve tûrte, hanem mint a protestantizmus elvét, külön hirdette is, hogy „cuius regio, eius religio”: akié a föld, azé a vallás (megszabásának joga).

Mihelyt azonban az 1600-as évek elejével a mûvelt, a vezetõelemeknek a katolikus Egyházba való mind sûrûbb visszatérésével megindult az ellenkezõ folyamat s a földesúri jog a protestantizmus kárára kezdett érvényesülni, egyszerre megállapították, de csak ekkor állapították meg, hogy a jobbágyok emberi jogaival és a vallásszabadsággal ellenkezik, s ezért ekkor már meg kellett tõle fosztani a földesurakat.

Erdélyben, ahol a hatalom protestáns kézben volt, földesúri jogaiktól már elejétõl fogva megfosztották a katolikus földesurakat (e jogfosztás elméletben mindegyiket, de a valóságban csak a katolikusokat érintette), mégpedig úgy, hogy még a saját vallásukat is titkolniuk kellett miatta, sõt mint láttuk már, Nagy Bercsényi Miklós õsét Erdélyben a saját jobbágyai gúnyolták ki katolikus vallása miatt s neki ezt tûrnie kellett, mikor pedig tûrni már nem tudta, menekülnie kellett az országból. Jobbágyai lerombolták a kastélyát, az állam pedig elkobozta a birtokait.

Ezt kell mondanunk, ha protestáns álláspontra helyezkedünk, vagyis azt tartjuk, hogy minden vallás egyformán jó, vagy legalábbis egyformán jó lehet valaki számára. A katolikus álláspont ezzel szemben az, hogy igaz vallás csak egy lehet és senkinek sincs joga tetszés szerint választani az igazság és a tévely között. A földesúr tehát nem helyezkedhet semleges álláspontra, mert hiszen ha jobbágyának jobb tetszik a tévely, annak vagy tudatlansága az oka, vagy a rosszasága. Se az egyiket, se a másikat nem lehet tiszteletben tartani. Ezen az állásponton állva is megengedhetõ, hogy a katolikus földesúr a maga vallását, tehát az igazságot, ne erõszakolja rá jobbágyaira. Hiszen csak az a hit ér valamit, amely meggyõzõdésbõl folyik, a meggyõzõdést azonban nem lehet senkire se ráerõszakolni. Azt meggyõzõdéssel kell elérni.

De az ellenreformáció katolikus földesurai nem is a hitet kényszerítették rá jobbágyaikra, hanem csak azt a katolikus templomot és benne alkalmazott papot, mely, ha nem is rögtön (mert rögtön csak rombolni lehet, az építéshez mindig idõ kell), de idõvel lehetõvé fogja tenni jobbágyaik számára azt a meggyõzést, mely egyedül adhat meggyõzõdést. Az eredmények megmutatták, hogy valóban lehetõvé is tette.

Magam is tanítványaim között egyik legnagyobb katolikussá éppen azt tudtam tenni, akit eleinte úgy kellett rákényszerítenem, hogy katolikus hittanra járjon, mert addig – a törvény ellenére – kálvinista hittanra járt.

Katolikus földesúr számára a katolikus meggyõzõdés semmiképpen se tette azonban lehetõvé, hogy a tévelyt támogassa, tehát hogy protestáns lelkésznek adjon ingyen lakást, annak fizetéséhez járuljon hozzá, annak adjon tüzelõt, annak lakását tataroztassa stb. Még az is kötelessége volt, hogy minden bûntelen eszközt felhasználjon, hogy jobbágyai s mindenki, aki tõle függ, az igazságot minél elõbb megismerje és kövesse.

Az erdélyi törvény azonban annyira ellenkezett a lelkiismereti szabadsággal, hogy még azt is megakadályozta, hogy a katolikus földesúr a maga birtokán és a maga költségén templomot építhessen annak a vallásnak, melyet hisz, s hogy az a pap, akit a maga számára a maga költségén tart, jobbágyaival még csak ne is érintkezhessen, tehát nekik az igazság megismerésére csak lehetõséget se adhasson, sõt hogy ez a pap jobbágyai elõtt ne is mutatkozhasson .

De az éremnek ez egyébként is csak egyik oldala. A másik oldala ugyanis az, hogy a vallásszabadsághoz az is hozzátartozik, hogy egy vallást se szabad megfosztani attól a jogától, hogy tanait az emberekkel megismertethesse, azaz hirdethesse. Hiszen az emberek csak akkor tudják helyesen eldönteni, hogy két vallás között melyik a jobb, ha ismerik az egyiket is és a másikat is. Az erdélyi törvény ettõl a lehetõségtõl teljesen megfosztotta a protestáns jobbágyokat.

A katolikus földesurakat pedig attól a lehetõségtõl, hogy meggyõzõdésüket terjeszthessék (mely pedig szintén hozzátartozik a vallásszabadsághoz és az általános emberi jogokhoz). Szabad-e az az ember, akinek szent meggyõzõdése van, melyért él-hal, mégse tehet érte semmit, mert tétlenségre kárhoztatja a törvény (egy olyan ország törvénye, mely állítólag a szabadság hazája volt s éppen a vallási szabadság terén párját ritkította a világon!), mely szigorúan megtiltotta neki, hogy azt a boldogító igazságot, melynek õ örömtõl repesõ tulajdonosa, akár csak a saját alkalmazottai között is terjeszthesse? A „szabad” Erdélyben a katolikusok még akkor is ilyen szánandó rabszolgák voltak, ha dúsgazdag fõurak voltak! Vajon a vallásszabadság szempontjából melyik fontosabb: az-e, hogy valaki a vallási meggyõzõdését terjeszthesse, vagyis hogy az erdélyi szánandó szellemi és erkölcsi megkötöttségtõl ment legyen, vagy az, hogy esetleg egyesek meggyõzõdésük terjesztését ne vigyék túlzásba és szellemi, erkölcsi fegyvereiken kívül más fegyvert ne is használjanak? Erre a kérdésre a válasz legalábbis kétséges.

Ha azonban tekintetbe vesszük, hogy a protestánsaink a vallásszabadságnak ezt az egyoldalú magyarázatát, mely egyedül a földesurak esetleges erõszakosságának megakadályozásában merült ki, csak akkor kezdték el fontosnak tartani, mikor már egy évszázadon át szabadon hagyták érvényesülni az erõszakot a maguk javára, viszont a vallásszabadság másik oldalának érvényesülését, mely a vallási meggyõzõdés szabad terjesztését követeli meg, szintén csak akkor tiltották el és tették lehetetlenné, mikor már a katolicizmusnak lett volna haszna belõle, akkor már igazán egészen nyilvánvalóvá válik az erdélyi álláspontnak nemcsak igazságtalansága, hanem még álnoksága is.

Itt ugyanazzal a jelenséggel állunk szemben, melyet a kommunizmus uralma alatt állandóan tapasztaltunk, ti. hogy valamit el akartak érni – bármily jogtalan és igazságtalan is volt az a valami –, a dolog valamilyen tetszetõs oldalára mutattak rá, ezt a tetszetõsséget hangoztatták, emellett érveltek, ennek helyes voltát bizonyították népgyûléseken, sajtóban, rádióban, pártagitációban, „népnevelésben”. (Például a béketábor magasztalása s vele szemben „az imperialisták” meggyûlöltetése a külpolitikában; a „tied az ország, magadnak építed” szólama a belsõ használatban stb.)

Ugyanilyenek voltak a protestantizmus jelszavai is: vallásszabadság, lelkiismereti szabadság; elõbb a „cuius regio, eius religio” hangoztatása, majd „a földesúri önkény” elleni küzdelem; politikailag a nádori méltóság, mint hazafias szentség, mely azonban 48-ban, mikor már szabadon betölthették volna, a kutyának se kellett, a megyei önkormányzat végtelen „hazafias” fontossága, melyet aztán félig már Horthy is, a népi demokrácia pedig teljesen eltörölt, s mindkettõ anélkül tehette meg, hogy bárkinek is eszébe jutott volna, hogy a dolog el- lenkezik a haza érdekeivel; elõbb a nemesi adómentesség volt hazafias tabu, a kommunizmus alatt pedig a hajdani nemesség kifosztása volt épp oly hazafias kötelesség stb.

Elõbb nemesi kiváltságok legkülönbözõbb megtartása, most a volt nemeseknek, a földesuraknak még a legelemibb emberi jogoktól való megfosztása.

A protestantizmus és a kommunizmus szólamai között csak az a különbség, hogy az elõbbieket még most is komolyan vesszük és hisszük (még katolikus berkekben is), a kommunizmuséival azonban már frissiben is teljesen tisztában volt mindenki. Pedig hát azok a régi „hazafias” szólamok se voltak egy cseppet se hazafiasabbak, se igazabbak, komolyabbak, jobbhiszemûek, se kevésbé perfidek, vagy rosszhiszemûek; azok kitalálói és hangoztatói se voltak sokkal becsületesebb és érdemesebb emberek és azok se szolgáltak kevésbé önzõ érdekeket, mint ma a kommunizmus már egészen nyíltan agitációs célokat szolgáló jelszavai.

A nagy különbségnek a tömegek irányukban való viselkedése tekintetében bizonyára az az oka, hogy régen még naivabbak, tapasztalatlanabbak voltak a tömegek, könnyebben hittek s könnyebb volt õket megtéveszteni, mert e téren még nem voltak olyan tapasztalataik, mint ma már vannak. Nem csoda, hogy a tömegek akkor még hittek vezetõiknek, hiszen egész addig az Egyház vezette õket s éppen ezért tértek át az Egyház vezetésébõl más vezetõk alá, mert azt gondolták, hogy azok se rosszabbak, mint az Egyház emberei, sõt náluk még különbek.

Azóta azonban már voltak a tömegeknek protestáns, majd „felvilágosult”, majd nacionalista, sõt soviniszta vezetõi, aztán jöttek a szociáldemokraták, végül a kommunisták. Csodálkozhatunk- e, ha ennyi tapasztalat után ma már nem hisznek az emberek senkinek s azokon a szép szólamokon, melyekért nemrég még életüket adták, ma már csak nevetnek, vagy hallatukra fásultan, megvetõen legyintenek? Sajátságos azonban, hogy a megszokás folytán a régi jelszavakat még mindig komolyan veszik az emberek s még mindig tisztelettel emlegetik õket. Ideje volna már végre, hogy e tekintetben is észre térjenek. Erdélyben a katolikusok vallásszabadságának eltiltására a szabadjukra hagyott katolikus földesurak esetleges erõszakosságától való félelem egyébként is alaptalan volt, mert a földesurak részérõl erõszaktól legfeljebb a Habsburg Magyarországon lehetett volna félni, de nem Erdélyben, ahol egyenesen fanatikusan protestáns országgyûlési többség és fejedelem õrködött a protestantizmus érdekein.

Legalább akkor, ha a vallásról volt szó, nem volt ott védtelen pária a protestáns jobbágy. Hiszen erõszakoskodás esetén csak a szájukat kellett volna kinyitniuk s azonnal elégtételt, földesuruk pedig példás büntetést kapott volna. A Bercsényi-esetbõl láttuk, illetve látni fogjuk, hogy ezt az erdélyi kálvinista jobbágyok nagyon is jól tudták, s nemcsak a szájukat, hanem még a kezüket és fütyköseiket is „kinyitották”, ha a földesuruk törvénytelenségbe csapott át, még ha ezt a törvénytelenséget szintén törvénytelen viselkedésükkel õk maguk erõszakolták is ki abból a katolikus földesúrból.

De a földesurak erõszakos hitterjesztésérõl még a Habsburg-országban is alig lehetett szó. Ez ugyanis a jobbágyokat elkeserítette volna, annak pedig a földesúr itta volna meg a levét. Mindenki tudja, hogy nem sokat ér az olyan munkás dolga, aki a gazdáját gyûlöli, sõt ellenségének tekinti. A földesúr állatait a jobbágya kezeli, az eteti, tehát akkor és úgy árt neki, mikor akar s ezt okos ellenõrzéssel legfeljebb csökkenteni lehet, de nem meggátolni. Az elkeseredett jobbágy még gazdája kazlait, asztagait, gazdasági épületeit is felgyújtathatja, s különösen könnyen tehette ezt a régi világban, mikor, ha utána világgá ment, sokkal több reménye volt, hogy soha el nem fogják, s így nem bûnhõdik, mint a mai detektíves világban.

De említettük már, hogy akkor ilyen erõszakos, bosszúálló cselekedetekre nem is volt szüksége a jobbágyoknak, mert vissza tudtak õk ütni törvényesen is: egyszerûen elköltöztek s kerestek maguknak más gazdát, olyat, aki nem kényszerítette õket vissza a régi vallásra, illetve nem fosztotta meg õket régi lelkészeiktõl. Ha költözni nem engedte õket földesuruk, titkon szöktek meg. Új gazdát pedig nem nekik kellett keresniük, hanem az kereste õket. Van ugyanis idõ, mikor munkáshiány van (háborúk és forradalmak idején), s van, mikor munkásbõség (békében és gazdasági pangás idején). Az elsõ esetben a munkás az úr s ezért a munkaadó kedveskedik neki, a másodikban a munkaadó az, aki fölényben van, s ekkor van alkalma éhbér adására vagy hatalmi túlkapásokra, ha rosszlelkû. Az ellenreformáció korában s az utána következõ katolikus barokk korban nem ez a világ volt nálunk.

A reformáció visszaszorításának ideje mind Erdélyben, mind Magyarországon a török háborúk idejére, illetve a török kiûzése után következõ korszakra esett, tehát mindenképpen olyan idõre, mikor munkáshiány volt, tehát nem a munkaadó, hanem a munkás volt fölényben, tehát a földesúrnak kellett hozzá alkalmazkodnia, neki kellett a munkásnak kedveskednie, nem pedig megfordítva.

Millió holdak szabadultak fel ekkor, melyek addig nem álltak mûvelés alatt, mert lakatlanok voltak. Az emberek nagy tömegeit kellett megmûvelésükre megszerezni. A földesurak adómentességgel csalogatták, sõt nagy költséggel messze országokban toborozták õket. De világos, hogy a hazai jobbágyok is szívesen mentek a felszabadított területekre, mert ott jobb dolguk volt. Ott adót egyelõre még nem kellett fizetni, mert még nem alakult újjá a megye, nem jött még létre a közigazgatási szervezet. A földesúri szolgáltatások is könnyebbek voltak, sõt eleinte egészen el is engedték õket.

Látni fogjuk, hogy ez idõben nemcsak az anyaországi, hanem az erdélyi országgyûlések is tele vannak panaszokkal, hogy szöknek a jobbágyok. Õrültnek kellett volna lennie annak a földesúrnak, aki még ilyen körülmények között is keseríteni próbálta volna jobbágyait. Hiszen otthagyták azok még akkor is, ha kedveskedett nekik. Báró Harruckern is katolikus volt, mégis majdnem kizárólag lutheránus tótokat telepített majdnem egész Békés megyét kitevõ alföldi birtokaira. Lehetetlenség volt, hogy katolikus létére készakarva válogatta volna ki a lutheránusokat. Telepesei bizonyára azért voltak mégis mind azok, mert régi hazájukban, a Felvidéken, megpróbálta õket katolikussá tenni a földesúr s õk emiatt elégedetlenkedtek s késõbb aztán már hiába kedveskedett nekik, mihelyt alkalmuk lett rá, új hazát kerestek maguknak. Hogyne kerestek volna, mikor meredek, sziklás, sovány hegyi földjeik helyett zsíros alföldi feketeföldet kaptak, s mindegyik tízszer annyit, mint amekkorát otthon elhagyott. Ilyen körülmények között érthetõ, ha még a legbuzgóbb katolikus földesúr is felhagyott az adminisztratív úton való térítési kísérletekkel, ha még oly finoman próbálkozott is velük. Mit használt volna vele a katolicizmusnak, ha nem katolikussá teszi, hanem végeredményben elnépteleníti a vidéket s birtokai munkáskéz nélkül maradnak?

Említettük, hogy seregestõl vannak olyan falvaink, melyekben mindig az Egyház volt a földesúr s népük mégis ma is tiszta református. Most már értjük, hogy lehet ez, s látjuk azt is, hogy a gyakorlatban közel se volt az ellenreformáció se olyan erõszakos, se a protestantizmusra olyan veszélyes, mint amilyen a híre. Értjük most már, hogy Esztergom megye mindössze öt református többségû faluja közül hogy lehet egyenesen három (Bucs, Dunamocs és Érsekkéty) prímási birtok, de a másik kettõ is katolikus, mégpedig buzgó katolikus család birtoka (az egyik, Nagysáp, a mindig aulikus Sándor-, késõbb gróf Sándor-családé, a másik Kisújfalu, a Pálffyaké).

E legutóbbi (Kisújfalu) például egyenesen a „vallásüldözések” korában lett katolikusból reformátussá (ki gondolná, hogy még ez is lehetséges volt?) annak ellenére, hogy földesura nemcsak katolikus, hanem mindig jó katolikus család volt. Némethy Lajos „Egyházi vizsgálat Esztergom vármegyében 1701-ben” címû mûvébõl ugyanis megtudhatjuk, hogy Kisújfaluban 1701-ben a 93 lakos közül még csak 20 volt „a-catholicus”, ma pedig Kisújfalu egész Esztergom megye legreformátusabb (és egyúttal legvagyonosabb) községe, ahol az 1938-as magyar népszámlálás (mikor ideiglenesen újra magyar uralom alá került) mindössze 107 katolikust talált a 795 kálvinista (és 67 lutheránus) mellett.

Az 1701-es egyházi vizitáció azt mondja, hogy a falunak temploma van Szent László tiszteletére és iskolája (természetesen mindkettõ katolikus kézben), melynek Nagy Ferenc, 30 éves férfi a rektora, aki az elûzött hajdani prédikátor házában lakik. Hamarosan utána jött azonban Rákóczi (a katolikus Rákóczi) szabadságharca, alatta (az õ kálvinista kurucai uralma alatt) a falu immár nagy katolikus többsége mukkanni se mert, mert olyanforma helyzetben volt, mint a kommunizmus alatt a reakciósok, s bár ez a Rákóczi-féle vihar igen hamar elvonult a „reakciósok” feje felett s utána 30 évig tartott III. Károly és 40 évig Mária Terézia „reakciós” uralma, tehát 70 álló éven át „üldözték” a protestánsokat, a Rákóczi alatt visszavett templom megmaradt kálvinista kézben, s ma már csak kálvinista templom és iskola van a faluban s még a katolikusok gyerekei is a kálvinista iskolába kénytelenek járni.

De ugyancsak Esztergom megyében Nagyölvedet, mely szintén prímási birtok volt és maradt, 1701-ben 104 katolikus és 37 nemkatolikus lakta (24. o.), 1938-ban pedig 1532 katolikus mellett 502 protestáns volt a faluban. A protestantizmus tehát minden veszteség nélkül úszta meg az egész XVIII. század rémes „protestánsüldözését”. Mivel pedig tudvalevõ, hogy a legtöbb magyar faluban a legutóbbi száz évben a katolikusok természetes szaporodás által a kálvinisták rovására erõsen megnövekedtek, azt kell mondanunk, hogy Nagyölved kálvinistáit úgy üldözte a barokk kori államhatalom és a földesúr-prímás, hogy a falu katolikusai rovására egyenesen megszaporodtak tõle.

Nem lehetett tehát olyan veszedelmes az a földesúri protestáns jobbágyüldözés. Az erdélyi protestáns államhatalom azonban valóban úgy megvédte a már protestáns jobbágyokat katolikus földesuraik buzgalmával szemben, hogy hiába lett 1690-tõl kezdve Erdélyben is majdnem 250 évig tartó Habsburg-uralom, falusi, tehát jobbágyeredetû katolikus lakosságot a Székelyföldet kivéve egész Erdélyben még ma is hiába keresünk.

Az artikuláris helyek rendszere, mely egyébként is aránylag rövid ideig volt érvényben s melyet, mint láttuk, Pompéry is, mint a protestánsok számára enyhülést jegyez fel, se jelentett valami veszélyes „elnyomást” a magyar protestánsok részére. Az imént felhozott statisztikai adatokkal már ezt az állításunkat is bebizonyítottuk, mert hiszen a most említett Esztergom megyei kálvinista terjeszkedés nemcsak a földesúri jog ellenére történt, ha egyúttal az artikuláris helyek korában is.

Ezzel a kérdéssel annak idején majd bõvebben foglalkozunk. Itt csak annyit említünk meg, hogy nem az egész országban, hanem csak 11 nyugati megyében volt az artikuláris helyekre szorítva a nyilvános protestáns istentisztelet. Mivel pedig ezek a megyék éppen azok voltak, ahol legkevésbé volt protestáns a lakosság, megyénként a protestánsoknak két engedélyezett parókia itt nem is jelentett valami nagy háttérbe szorítást. Magán vallásgyakorlatuk pedig még e megyékben is minden faluban volt, s hogy ez mennyire nem semmi, mutatja a holland katolikusok esete. Ott – annak ellenére, hogy akkor még az ország majdnem fele katolikus volt – még artikuláris helyeket se engedélyeztek sehol a katolikusoknak. Nekik csak magán vallásgyakorlatuk lehetett. S annak ellenére, hogy ez az állapot több száz éven át tartott (nem úgy, mint nálunk), mégis még ma is két olyan tartománya is van Hollandiának (Limburg és Noord-Brabant), ahol a katolikusok még ma is több mint 90%-át teszik ki a lakosságnak.

Hogy az artikuláris helyekre való szorítás mennyire nem tette jogtalan páriákká a magyar protestánsokat, sõt még hogy uralomvágyukat és dölyfüket is mennyire érintetlenül hagyta, tanulságosan mutatja a vadosfai eset, melyet már tárgyaltunk. Vadosfa volt a ma 90%-ban katolikus Sopron megyében a lutheránusoknak a kettõ közül az egyik artikuláris helye.

Sopron megye ott van a nyugati osztrák határon, egészen Bécs közelében, mégis, mikor a lutheránus anyaegyház mellett e kis falu katolikusai is építettek maguknak egy kis szerény kápolnát, e vakmerõ merénylet miatt a falu „elnyomott” (hiszen 1751-ben vagyunk!) lutheránusai úgy felháborodtak, hogy augusztus 20-án dühtõl toporzékolva, kezükben fegyverrel várták (hisz itt õk voltak többen) a kápolna felszentelésére vidékrõl a faluba körmenetben (tehát ima és ájtatos énekek közepette) érkezõ katolikusokat.

Be se eresztették õket a faluba, hanem tevékenységüket azzal kezdték, hogy már kint nekik hajtották a marhacsordát. Noha e kihívásra a valóban jámbor katolikus tömeg annyira nem mutatott támadó kedvet, hogy mindjárt menekülni is kezdett, mégis sárba tiporták templomi zászlóikat, összetörték és meggyalázták a magukkal hozott Mária-szobrot, egy embert közülük meg is öltek, többeket – köztük a körmenetet vezetõ papot is – véresre verték. Noha utána büntetésül még a bántalmazásokba belehalt ember két gyilkosa is csak tíz-tíz évet kapott (Ilyen körülmények közt történt gyilkosságért ugyan a mai törvényhozás se büntetne senkit halállal, ne felejtsük azonban, hogy 1751-ben még egész más volt az igazságszolgáltatás, sõt hasonló esetekben – hogy a fanatizmust letörjék s a tömeget megfélemlítsék – még mai szemmel nézve is megokolt a szigorúbb fellépés), Fábry Gergely pedig, a falu lelkésze, aki egyúttal a lutheránusok „püspöke” is volt s akirõl bebizonyosodott, hogy az egész erõszakosság felbujtója, sõt megszervezõje volt, a hivatalvesztésen kívül mással nem is bûnhõdött, a magyar történetírás és irodalom mégis nem a katolikusok megtámadásán, hanem a támadók túl szigorú büntetésén botránkozik.

A magyar történettudomány hivatalos folyóirata, a Századok 1895-ös évfolyama – igaz, hogy nemcsak a cikkíró (Zsilinszky), hanem a szerkesztõ is (Szilágyi) protestáns volt – azt írja, hogy a katolikusok „csupa vallási felsõbbségi érzelembõl és bosszantási szándékból” építettek kápolnát a tiszta lutheránus faluban és ez ellen a nép „a béke érdekében (!) szólalt fel”.

A magyar történetírás tehát egyszerûen felekezeti kihívásnak, „bosszantásnak” tartja és nevezi azt, ha katolikusok egy protestáns faluban is építenek maguknak kápolnát s még azt is helyeslik, sõt „a béke érdekében” történõ, tehát hasznos és jótékony mûveletnek tartják, ha õket ezért a protestánsok jól összeverik, sõt egyet meg is gyilkolnak közülük, s egy cseppet se csodálkoznak még azon se, hogy mindez éppen olyan korban történik, melyben a protestánsokat „üldözték”, nem pedig a katolikusokat.

Keszthely is tiszta katolikus, Kunszentmárton is és Balatonboglár is. Az a százfõnyi reformátusság, ami van bennük, az is máshonnan vetõdött oda. Mégis mindhárom helyre nemcsak templomot építettek a reformátusok, hanem még lelkészséget is felállítottak. Somogycsicsó pedig épp oly kis falu, mint Vadosfa és épp annyira katolikus, mint amennyire lutheránus az, egy Beák nevû, földbérletbõl (a katolikus báró Inkeyek földjének bérletébõl) meggazdagodott lutheránus paraszt mégis itt is építtetett lutheránus templomot (épp akkorát, mint a katolikusoké, mert azoké is csak kápolna) s legalábbis ez az utóbbi csakugyan csak bosszantásul épült. Mégis nemcsak katolikuslázadás és lutheránus összeverés nem lett a dologból, hanem a katolikusok részérõl még csak csendes rosszallás se. A tiszta katolikus Csornán is az egész város ünnepe volt a lutheránusok imaházának felavatása.

A Századok és a magyar történetírás mégis a katolikusokat hibáztatja a vadosfai vérengzés és vallásgyalázás miatt, s noha még halál is lett a dologból, nyíltan „ártatlanoknak” mondja (77-89. o.) a protestáns vallásgyalázókat és gyilkosokat. Azon se csodálkozik egy cseppet se, hogy az effajta „bosszantási szándékhoz” a katolikusok részérõl még a legnagyobb üldözés korában is annyira nem voltak hozzászokva a magyar protestánsok, hogy olyan véres fõlénnyel feleltek rá, mint a vadosfai lutheránusok.

Egy középiskolai történettanár, aki hitehagyott pap volt, késõbb „felesége” összeköttetéseivel középiskolai igazgató is lett, Budapest 1944-45-ös ostroma alatt pedig „feleségével” együtt egy légbe röpült óvóhelyen lelte halálát, egyébként mint ember jó és megnyerõ, mint hazafi pedig egészen lelkes és nemeslelkû volt. Évtizedes történettanári pályáján minden évben és minden osztályban õszintén átérzett, nagy hazafias hévvel (s természetesen nagy hatással is) adta elõ tanítványainak, hogy annak, hogy Erdélyben annyira tért vesztett a magyarság az oláhok javára, elsõsorban a Habsburgok protestánsüldözése volt az oka. Mikor ugyanis õk 1690-ben uralmuk alá hajtották Erdélyt és oda is behozták az artikuláris helyek törvényét, tehát megyénként Erdélyben is csak két-két kálvinista lelkészséget engedélyeztek, az erdélyi majdnem tisztán kálvinista magyarságot ezzel megfosztották vezetõitõl. Mivel a falusi magyar nép lelke szomjúhozta az Istent, saját vallása szerinti istentisztelete pedig nem lehetett, kénytelen volt vallási igényei kielégítését ott keresni, ahol megtalálta, faluja oláh templomában és oláh papjánál s így évszázadok folyamán eloláhosodott. Így lett Erdély magyarból románná. Ez is egyik hatásos módja volt a Habsburgok magyarirtásának a katolikus vallás védelmének ürügye alatt. Valójában nem katolikustámogatás volt ez, hanem sátáni magyarirtás.

A jó „szaktanár” tehát nem is sejtette, hogy Erdélyben sose voltak artikuláris helyek. Mikor az ezekre vonatkozó törvényt Magyarországon meghozták, a Habsburgok uralma hamarosan Erdélyre is kiterjedt ugyan, de nem terjedtek ki oda a magyar országgyûlések határozatai. Nemcsak azok nem, melyeket a protestáns nyilvános vallásgyakorlat korlátozására vonatkozólag hoztak, hanem más törvények se. Erdély a Habsburgok uralma alatt is külön ország maradt, melynek külön országgyûlései és külön törvényei voltak egész 1848-ig. De artikuláris helyek – mint már említettük – még az anyaországban se voltak mindenütt, hanem csak 11 nyugati megyében, azokban, melyekben egyébként is kevés volt a protestáns (s azok is inkább lutheránusok, tehát nem magyarok voltak). Az Alföldön például és az Erdéllyel határos kálvinista magyar vidékeken sose voltak artikuláris helyek az anyaországban se. Ez a volt „szaktanár” egyik tudatlansága. A másik pedig az, hogy õ azt hitte, hogy artikuláris helyek évszázadokon át voltak. A valóságban csak évtizedekig voltak azok érvényben még ott is, ahol voltak, nem évszázadokig. Erdélyben azonban még akkor is, mikor már visszakerült a Habsburgok uralma alá, mint látjuk, még addig is jó idõ eltelt, míg a katolikusok azt el tudták érni, hogy ne legyenek legalább hátrányban, s ne legyenek másodrendû állampolgárok a protestánsok mellett, nemhogy elnyomásukra gondoltak volna.

A Diploma Leopoldinum, mely az erdélyi ügyeket legelõször szabályozta, még se a jezsuitáknak az országba való visszatérhetésérõl nem szól semmit, se a katolikus püspökség visszaállításáról. Az van benne, hogy vallási téren maradjon minden úgy, ahogy jelenleg van, kivéve, hogy a katolikusoknak megengedtessék, hogy Kolozsvárott a saját költségükön (tehát még most se közköltségen, noha Pompéry azt hiszi, hogy még a protestáns uralom alatt is közköltségen emeltek nekik templomot minden olyan helyen, ahol nem volt nekik, noha híveik voltak), Gyulafehérvárott pedig felépíthetik a hajdan Báthory Kristóf építette, most romokban heverõ kis templomot.

Ebbõl is láthatjuk, milyen elnyomásban éltek addig Erdélyben a katolikusok. Gyulafehérvárott minden templomukat elvették a protestánsok. A katolikus fejedelem (Báthory Kristóf) se mer nekik egyet se visszaadni, hanem inkább maga épít nekik egy kis újat, de mihelyt protestáns lesz az erdélyi fejedelem, ezt se használhatják, hanem egész a Habsburgok visszatértéig romokban hever. De még ekkor is külön diplomára van szükségük, hogy újra felépíthessék. Még azt is kimondja ez a Diploma, hogy a régi katolikus egyházi javadalmak is megmaradnak továbbra is azok kezén, akik jelenleg bírják õket, tehát a protestánsok kezén).

Vallási tekintetben a katolikusokra olyan siralmas volt az eredeti Diploma Leopoldinum, hogy utána kétségbeesve kérdezgették Bécstõl, hogy tudtak ott ilyen okmányt aláírni? Hogy eleinte még a Habsburgok alatt is elnyomottak voltak Erdélyben a katolikusok, mutatja kívánságaik szerénysége, még a Diploma Leopoldinum után is. Még ekkor is csak ezt a hatot kérték:

1. Hogy a katolikusoknak is lehessen püspökük, mint a többi bevett, sõt be nem vett (görög és görögkeleti) valláson levõknek is van. 2. A katolikus egyházi személyeknek hasonló szabadságuk és jövedelmük legyen, mint a más bevett valláson levõ személyeknek. 3. Alsó és felsõbb iskoláik szintén épp oly szabadon lehessenek. 4. Egyenlõ szabadság legyen számukra tisztségek viselésében a protestánsokkal. 5. Városokban és egyéb helyeken, ahol több templom van, azok egyenlõen osztassanak el vagy belõlük egy a katolikusoknak adassék. Ahol nincs templomuk, ott építhessenek. 6. Mindenféle szerzet, amely azelõtt Erdélyben volt, ha akar, szabadon bejöhessen és bent lakhassék. Ezeket ekkor még mind csak kérik az erdélyi katolikusok. A magyar történelem szaktanára pedig évtizedeken át azt tanítja, hogy artikuláris helyekre szorították a kálvinistákat.

E szerény és csupán az egyenjogúság legelemibb feltételét tartalmazó kívánságok ellen a három protestáns felekezet még ekkor is tiltakozott és késhegyig menõ harcot folytatott kivívásuk megakadályozására.

Jellemzõ, hogy a katolikusoknak sok helyen még ekkor is hozzá kellett járulniuk a protestáns lelkészek fizetéséhez, mégpedig épp oly dézsma alakjában, mint a protestáns hívõknek. Most a katolikusok csak azzal a szerény kéréssel álltak elõ, hogy ahol a protestáns lelkész dézsmát szed, ott ennek egy része – mert a katolikusok is fizetik – a katolikus papé legyen.

A protestánsok azonban erre a kérelemre azt felelték, hogy ott, ahol a protestáns lelkész dézsmát szed és ezt a katolikusoktól is szedi, azért szedi, mert neki ott ehhez adománylevélen alapuló kiváltsága van. Ebbõl tehát a katolikus papot (mert neki ilyen adománylevélen alapuló kiváltsága nincs) semmi se illeti meg. Vajon melyik történetírónak vagy történetolvasónak jutott ez a magyarázat eszébe akkor, mikor a Habsburg-országban néhol katolikus papok szedtek protestánsoktól is dézsmát? Ott ezen mindenki csak háborogni tudott, csak a protestánsok elnyomását és önérzetük vérig sértését látták benne még a katolikusok is s egyáltalán nem látták a dolgot elintézve azzal, hogy ehhez a katolikus papnak az erdélyi lutheránus szász lelkészeknél kissé régibb adományleveleken alapuló joga van.

A protestánsok még I. Lipót uralma alá visszakerülve is olyan makacsul és olyan hévvel védték meglévõ kiváltságaikat (tehát ragaszkodtak a katolikusok további elnyomásához), hogy ezek miatt, csak hogy egyelõre legalább a súlyosabb bilincseikbõl szabaduljanak, a jezsuiták visszahozásának és a püspökség visszaállításának kérelmével (ha protestánsokról lett volna szó, õk a „követelés” szót használták volna) egyelõre elõ se hozakodtak. Az erdélyi püspökséget ezért csak 26 évre rá (1716-ban) állították vissza, a jezsuitákat pedig sose vitték be újra.

Ez volt a tényleges helyzet Erdélyben a Habsburgok alatt. De artikuláris helyekrõl, tehát a kálvinista istentisztelet megtiltásáról, illetve csak bizonyos helyekre korlátozásáról beszélni Erdélyben éppen olyan képtelenség, mint ágyúkról beszélni Karthágóban.

A Habsburgokat tehát semmiképpen se, de az erdélyi kálvinista fejedelmeket és a rendek türelmetlenségét és vallási fanatizmusát már teljes joggal vádolhatjuk az oláhok között lakó hajdani katolikus magyarok kipusztulásáért. Az erdélyi protestáns magyarok ugyanis, mint láttuk, addig, míg õk parancsoltak, még csak artikuláris helyeket se engedélyeztek hazájukban a katolikus magyaroknak (Erdélyben ugyanis a katolikusok is épp úgy mind magyarok voltak s azok is ma is, mint a kálvinisták. A szászok lutheránusok voltak s ma is azok, nem pedig katolikusok, s nekik tökéletes vallásszabadságuk volt, sõt többnyire õk voltak azok, akiknek még a katolikusok is tartoztak dézsmát fizetni.)

Hogyne lett volna oka Erdély katolikus magyarsága eloláhosodásának az erdélyi protestáns türelmetlenség, mikor az egy Szászfenest kivéve az egész oláhokkal tarkított Erdélyben egyetlen egy plébániát se engedélyeztek részére, de még ezt az egyet se elejétõl kezdve, s mikor végre engedélyezték, akkor is a Habsburgok érdeme volt, mert akkor se ingyen engedélyezték. Erdély protestánsai még a Habsburgok érdemét is csak elrontották e tekintetben, mert hiszen a Habsburgok nemcsak Szászfenesen, hanem Kolozsmonostoron, Tövisen, Bácson, Jegenyén is kikényszerítették, illetve megvásárolták az erdélyiektõl a katolikus magyar plébánia felállításának jogát, de azok becsapták õket és ezeket a nemcsak katolikus, hanem egyúttal (az oláhokkal szemben) magyar õrállomásokat kötelezvényük ellenére se engedték létrejönni, illetve életben maradni. Mindez történelmi igazság, mégse szokta egy „szaktanár” se megmagyarázni a magyar iskolákban.

Pedig hát felerészben ezek se tiszta magyar, hanem féloláh, félmagyar falvak voltak, melyekben a magyarok egyházi szervezetének elnyomása egyúttal eloláhosodásukat is jelentette. Hány ezer katolikus magyar kallódhatott el emiatt a több száz éves protestáns uralom alatt egész Erdélyben azért, mert katolikus lelkipásztorokat nem kapván (mert hiszen se püspök nem lehetett, aki nevelésükrõl gondoskodhatott volna, se papnevelõ intézet, ahol nevelkedhettek volna), odamentek az igéért, ahol kapták, azaz falujuk oláh templomába! Ez az eloláhosodás annál könnyebben ment, mert hiszen az erdélyi oláhoknak fele a Habsburgok buzgólkodásából még katolikus is lett. Amelyik faluban pedig az oláhok görög katolikusok voltak, ott a katolikus magyaroknak még hitet se kellett változtatniuk, mikor eloláhosodtak, csak szertartást. Ez a szertartásváltozás azonban nemzetiségi szempontból mindent jelentett: a magyarok halálát.

Erdélyben az egyesült oláhok nélkül is majdnem annyi a katolikus, mint a kálvinista (1910-ben volt 375.325 katolikus és 399.312 kálvinista), de ennek ellenére a katolikusoknak csak 239 plébániájuk volt, a kálvinisták 526 lelkészsége mellett. Szó se lehet tehát arról, mintha az erdélyi reformátusoknak nem lehetett és nem lett volna elég lelkészségük. A Habsburgok itteni „sátáni” magyarpusztításának tehát éppen az ellenkezõjét mutatják az adatok. Egy kálvinista magyarnak se kellett eloláhosodnia amiatt, hogy az uralkodóház nem engedélyezett nekik lelkészségeket. Ellenben a katolikus nyilvános vallásgyakorlat elnyomása miatt nagyon is bõséges nyomai vannak a kálvinista felekezeti gyûlölet magyarpusztításának. Ezt azonban a magyar közvélemény nem mint „sátánit”, hanem mint a vallási türelem terén való korszakalkotó és „klasszikus” példamutatást tartja nyilván.

Erdélyben is 250 éven át (1690-1918) tartott a Habsburgok uralma, tehát nem volt rövidebb a protestáns uralomnál. Ha tehát ennek ellenére is 526 lelkészsége megmaradt a 399 ezer kálvinistának, akkor ma az erdélyi 375 ezer katolikus magyarnak is kellene lenni vagy 500 erdélyi faluban plébániájának, ha az õ „vallásszabadságuk” is csak annyira üldözte volna a katolikusokat, mint õket a Habsburgok. Mivel azonban 500 katolikus plébánia helyett csak 239-et találunk, meg kell állapítanunk, hogy majdnem 300-at kiirtottak vagy megakadályozták létrejöttében.

Pedig hát a való helyzet még ennél is rosszabb, mert adatokkal tudjuk bizonyítani, hogy ez az 500 kálvinista anyaegyház Erdélyben már a XVIII. század közepén is megvolt, a 239 katolikus magyar anyaegyház azonban úgyszólván teljes egészében csak a legújabb idõben, a Habsburgok uralma alatt tudott létrejönni, mert hiszen emlékszünk, hogy 1690-ben a Habsburg- uralom kezdetén még csak 48 volt meg belõlük, de egy kivételével ezek is mind a Székelyföldön voltak, tehát olyan helyen, ahol a magyarság vegyületlenül lakik, tehát az eloláhosodás veszélye anélkül se fenyegetné. A katolikus magyarság azon részének, mely a tulajdonképpeni Erdélyben, tehát oláhokkal vegyesen lakik, csak egy lelkészsége volt. Így aztán nem csoda, hogy a katolikus magyarság ebbõl a tulajdonképpeni Erdélybõl, a városokat kivéve, már teljesen ki is pusztult arra, mire a Habsburgok uralomra jutása szabadságot biztosított volna neki.

A 239 jelenlegi erdélyi katolikus lelkészségbõl majdnem 200-at a Habsburgoknak köszön az erdélyi magyarság s különösen nekik köszönjük azt, hogy ezek a lelkészi állomások ma már ténylegesen is be vannak töltve, nem pedig csak papíron, azaz csak jogilag vannak meg. Az õ Erdélybe való bevonulásuk elõtt még annak a csekély 48 plébániának is zöme betöltetlen volt, mert nem volt papi utánpótlás s nem is lehetett, mert nemcsak püspöki vagyon nem volt, hanem még maga a püspök is hiányzott. Ellenben tisztán a nálunk vallásszabadságnak nevezett erdélyi protestáns türelmetlenségnek, sõt gonoszlelkû elnyomásnak „köszönhetjük” azt, hogy még ebbõl a csekély 239 katolikus erdélyi plébániából is majdnem kétszáz 1700 elõtt még nem volt, tehát addig nem védhette a magyarságot az oláhságba való beolvadás ellen.

Hogy mennyire gonosz, mennyire erõszakos és mennyire természetellenes nyomás alatt állhatott az erdélyi katolikus magyarság a protestáns uralom törvénybeiktatott s tõlük agyonreklámozott „vallásszabadsága”, sõt egyenjogúsága ellenére, azt abból is nagyszerûen láthatjuk, hogy annak ellenére, hogy a katolikusok közmondásosan tehetetlenek s bizony ott se igen sûrûn állítgatják a plébániákat, ahol senki se akadályozza õket benne (például Amerikában is sokkal több a magyar kálvinista lelkészség van, mint katolikus, pedig katolikus magyar háromszor annyi van ott, mint kálvinista), Erdélyben az 1690-ben felszabadult katolikusok a meglevõ 48 mellé már 1715-ig, tehát csekély 25 év alatt, 37 új plébániát állítottak fel, melyek közül azonban csak egy volt a Székelyföldön, a többi mind a szorosan vett Erdélyben, tehát az oláhok között.

Nem állíthatja tehát jóhiszemûen senki, hogy a protestáns kormányzat valóban csak azért nem engedett Erdélyben máshol katolikus plébániákat, mint a Székelyföldön, mert máshol nem is volt katolikus. Ha nem volt, miért bújt ki szinte a földbõl egyszerre 36 plébánia, mihelyt létrejöttüket nem akadályozta az államhatalom? S ha ennyire voltak katolikusok még 1690-ben, tehát vagy 250 éves árvaság, elhanyagoltság és elnyomás ellenére is, képzelhetjük, mennyien lehettek még Bocskai és Bethlen Gábor idejében, s hogy hányan oláhosodtak el közülük e 250 hosszú éven át!

Az erdélyi kálvinisták természetesen nem azért csinálták azt, amit csináltak, hogy az ottani magyarság eloláhosodjék. Ezt õk nemcsak készakarva nem akarták, hanem bizonyára el is kerülte figyelmüket a kérdésnek ez az oldala. De ha látták volna s gondoltak volna rá, sajnos, akkor se nagyon mondhatjuk, hogy másképp jártak volna el.

A nacionalizmus eszméje csak a XVII. század végétõl kezdve kezd jelentõsebb szerepet játszani a népek életében, a faji eszme pedig egyenesen csak a XX. század terméke. Abban az idõben, mikor még Erdélyben a protestánsok uralkodtak és a katolikus elnyomást gyakorolták, a vallás még sokkal fontosabb tényezõ volt a közéletben, mint a nemzeti vagy faji érzés, a katolikusgyûlölet is sokkal erõsebb volt tehát, mint a nemzeti összetartás vagy a fajgyûlölet. Az oláhság, mint szegény és a politikai jogokból akkor még kirekesztett jobbágynép, egyébként is annyira jelentéktelen tényezõ volt még akkor, hogy senki se gondolt arra, hogy valaha még a magyarság vetélytársa is lehet.

E mentségével szemben azonban erõsíti és különösen visszataszítóvá teszi az erdélyi protestantizmus bûnét az, hogy amit mûvelt, a törvény és saját elvei ellenére mûvelte és hogy mindent a vallásszabadság, a vallási egyenjogúság, a paritás hangoztatása közepette, képmutatóan perfiden követett el.

Láthattuk Pompérybõl, hogy maga az erdélyi törvény – a jezsuiták kitiltását és a katolikus püspökség eltiltását kivéve, melyeket egyébként is csak a protestáns uralom legvégén vettek be az erdélyi alkotmányba (õk tehát csak rosszabbak és korlátoltabbak lettek az idõ haladtával, ahelyett, hogy felemelkedtek volna s felvilágosultabbak lettek volna) – valóban szigorúan a vallási egyenlõség alapján állott, s ha megtartották volna, akkor csak a valóban tisztán protestáns városokban és községekben nem lehetett volna építeni katolikus templomot és felállítani katolikus plébániát.

De hogy ezek a katolikus paptól és templomtól kegyetlen makacssággal megfosztott erdélyi városok és falvak mennyire nem voltak olyan tiszta protestánsok, mint amilyeneknek kellett volna lenniük, ha az erdélyi protestantizmus nem lett volna álnok és képmutató, bizonyítja az a gyorsaság, mellyel területükön a katolikus plébániák szinte gomba módra keltek ki a földbõl azonnal, mihelyt az ellenük irányuló természetellenes erõszak megszûnt. Az erdélyi protestáns felekezeti gyûlölet fanatizmusa nem tudta nyugodtan nézni a katolicizmust. Püspököt és jezsuitát sehol és egyáltalán nem tudott nézni, de katolikus plébániát is csak ott, ahol õ nem látta: a messze eldugott Csiki-, Gyergyói-, Kézdi-medencében, ahol kálvinista sose járt. Ott, ahol õk is voltak, ahol õk is látták volna, nem tûrtek semmiféle katolikus papot, templomot, hogy a kolostorról ne is beszéljünk. Ezért nem lehetett pápista templom Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Gyulafehérvárott, sõt még Kézdivásárhelyen se, noha a legutóbbi helyen egyenesen több volt a katolikus, mint õk, de mivel õk is ott voltak, katolikus pap már nem lehetett ott, mert az õket idegesítette.

Milyen szerencsések azonban ezek az erdélyi kálvinisták! Lábbal tiporták a vallásszabadságot, mégis arról híresek, hogy õk mondták ki a világon legelõször, s így példát mutattak a világnak! Pedig hát nem kimondani kell valamit, hanem gyakorolni. Az elv kimondása csak akkor lehet dicsõség, ha vallástalan alapon állunk (mert hiszen ha van igaz vallás is, akkor már – legalább elvben – nem lehet vallásszabadság, mert az igazsággal szemben senki se szabad). A protestantizmus azonban már akkor, mikor a szabad vallási kutatás s vele a vallás szubjektív jellegét kimondta, tulajdonképpen azt mondta ki, hogy nem ismer igazság-vallást. Erdély tehát elméletben nem lehetett e tekintetben az elsõ.

De ha elméletben az elsõ is lett volna, mit ér az olyan elmélet, melyet éppen kimondói szegnek meg intézményesen. Pedig hát tagadhatatlan, hogy az erdélyiek állandóan ezt csinálták, s „szép” elveik ellenére többet és nagyobbat vétkeztek a vallásszabadság ellen, mint azok a Habsburgok, akik az egyedül üdvözítõ vallás alapján álltak ugyan, de – illetve éppen ezért – becsületesek voltak, jószívûek és megbocsátók, tehát gyakorlatilag türelmesek.

Az Erdélyben uralkodó protestánsok a katolikus püspökség eltörlésével, a jezsuiták kiûzésével és a katolikus élet minden téren való teljes megbénításával lehetetlenné tették országukban nemcsak a katolikus kultúrát, hanem a papság erkölcsi felemelését és a papi utánpótlást is. Õk az okai, hogy Erdélyben csak a Székelyföldön maradt meg a katolikus magyarság.

Ahol oláhokkal vegyesen lakott, ott vagy kipusztult, vagy lassan oláhvá lett. Mégis nemcsak protestánsok, hanem katolikusok, sõt még volt katolikus papok és tanítványaik ezrei is szentül meg vannak róla gyõzõdve, hogy még az erdélyi magyarság eloláhosodása is a Habsburgok (s természetesen a velük tartó fõpapok) bûne, mert tudatlanságukban, történettanári oklevelük ellenére is artikuláris helyeket keresnek még Erdélyben is.

Ha az erdélyi protestáns többség megtartotta volna azt, amit álnokul törvénybe iktatott, akkor Erdélyben nagy katolikus irodalom lett volna; akkor Erdély tele lett volna jezsuita kollégiumokkal; akkor az ottani katolicizmus expanzió [terjeszkedés] lett volna, duzzadt volna az életerõtõl s az erdélyi papokból, szerzetesekbõl és jezsuitákból bõséggel jutott volna a moldvai csángóknak is s ott most több százezer fõnyi, öntudatos és mûvelt magyarság lenne. Mivel azonban ott ma már csak a magyarság utolsó mohikánjai élnek, dühükben protestánsaink az olasz papokat és azt a Rómát szidják, mely õket a csángókhoz küldte. Még csak eszükbe se jutott, hogy a bûnt kissé közelebb, önmagukban, az õ álnok „vallásszabadságukban”, a saját elvük lábbal tiprásában kellene keresniük.