Pezenhoffer Antal(1893-1973): Melyik az igaz vallás?

Ezt az eddigiek után könnyû eldönteni. Hogy ennek ellenére mégis olyan kevés protestánst lehet a katolicizmus igazságáról meggyõzni, annak oka az, hogy a protestánsok már vagy 90%-ukban ma már nem protestánsok, hanem hitközönyösek, a katolicizmussal szemben nem egy másik vallást, hanem a gyakorlati vallásnélküliséget képviselik, ma már nem Istennek vagy a másvilágnak élnek mint a vallásos ember, hanem e földi életnek, tehát tulajdonképpen nem egy téves vallás helyett egy másik, az igaz vallásnak kell õket megnyerni, hanem a gyakorlati vallástalanság helyett a vallásnak. A legfõbb akadálya azonban mindennek az, hogy õk ezt a kérdést nem is tartják fontosnak. A dolog egyszerûen nem érdekli õket. Már most hogy lehessen valakit megnyerni annak, ami nem is érdekli?

Azt a 10 százalékot pedig, mely protestáns létére még ma is hisz és vallásos, megnyerni azért szinte lehetetlen, mert ezek viszont annyira fanatikusak, hogy ésszel és érvekkel alig lehet rájuk hatni. Õk ezért nem hallgatnak az érvelésre. A jobb lelkûek pedig azzal felelnek érveinkre, hogy õk nem mondják azt, hogy a katolicizmus rossz vagy helytelen, sem azt, hogy csak az õ felfogásuk helyes, hanem az õ megítélésük szerint a vallásosság, a kereszténység abban áll, hogy mindnyájan Jézust keressük, ki-ki a maga módján, s ki-ki úgy találja meg, ahogyan ezt neki a Szentlélek adja.

Önnek a maga vallási felfogása felel meg, nekem az enyém. Önnek ez a helyes, nekem ez, mondják.

Világos, hogy ilyen állásponttal szemben bajos valamit kezdeni. De az is világos, hogy ez a felfogás is végeredményben azt jelenti, hogy engem nem érdekel, melyik felfogás a helyes, sõt szerintem helyes, objektív felfogás nincs is. Tehát tulajdonképpen ezek az emberek is szakítottak már az objektív vallással.

Ha ugyanis Isten van, s Isten az objektív igazság, akkor nem boldogíthat mindenkit más módon, és semmiképpen se helyeselheti, hogy mindenki más módon keresse és találja meg lelki nyugalmát és boldogságát. Akinek csak ilyen vallása van, annak nincs vallása. De az ilyen vallás nem is ér egy fabatkát se, mert nem felemeli, sõt – ha szükséges – megváltoztatja, sõt akár más természetûvé teszi az embert, mint amilyennek született, hanem az ember alakítja benne a vallást a maga képére.

Az ilyen vallás összefér tömeggyilkosságokkal is és érzelgõsséggel is – aszerint, hogy milyen lelki beállítottságú valaki –, összeférhet perverzitásokkal, sõt kéjgyilkossággal és öngyilkossággal is, mert ezek is a lelki adottságokkal járnak s az ilyen vallásosság ezeket az adottságokat vagy terheltségeket nem kiküszöböli vagy megmásítja, hanem kiszolgálja.

Csak akkor lehetséges ez, hogy én alkalmazkodjam a vallás elõírásaihoz, ne pedig a vallásomat alakítsam a magam adottságaihoz, ha ezeket az elõírásokat objektíveknek, változatlanoknak és mindenkire egyformán kötelezõknek tartom. Csak így lehetséges, hogy e téren eredményeket is érjek el. (Hiszen lelki adottságaimmal szemben eredményt elérni még így is rendkívül nehéz.) De az olyan vallásosságban, mely szubjektív, mely alanyi, mégpedig nemcsak a gyakorlatban, hanem még elméletben is, mely megengedi, sõt egyenesen azt tartja helyesnek, hogy mindenkinek más útja legyen Isten felé, egyenesen lehetetlenség az erkölcsi teljesítmény. Az ilyen ember tulajdonképpen már elvetette magától a vallást és azt a mindenkire kötelezõ erkölcsi normát, amelyhez való igazodásban kellene állnia erkölcsi életének. Az ilyen ember becsapja magát akkor, mikor azt hiszi, hogy õ vallásos.

Aki tehát akkor, mikor a katolikus egyház, a vallás egyetlen jogos képviselõje közeledik hozzá, azzal felel, hogy én nem mondom azt, hogy Ön rossz úton jár, csak azt tartom, hogy nincs joga hozzá, hogy mindenkit a maga útjára kényszerítsen, tulajdonképpen már el is ismerte az egyház álláspontjának helyességét, mert hiszen nem is mer vele tárgyalásokba bocsátkozni.

Nem meri azt mondani, hogy nincs igaza, de viszont az igazságtól annyira fél, hogy azt eleve eltaszítja magától arra a felfogásra helyezkedve, hogy a vallásosság nem az igazság boldogító bírásában áll, hanem csak az igazság keresésében. Objektív vallási igazság nincs is, legalábbis itt a földi életben annak nem lehet még birtokába jutni. Neki nem kell olyan igazság, melynek kényszerítõ ereje van s így lelki küzdelmek elé állítja s tõle áldozatokat, keserves belsõ harcokat és lemondásokat kíván. Neki az a kereszténység kell, mely békén hagyja, mely már itt a földön se küzdõ egyház, hanem mindenkinek békét hagyó egyház. Világos, hogy ezek között a Jézus-keresõ protestánsok között szép számmal vannak olyan jóakaratú emberek is, akik készek lennének Jézusért áldozatokra is. Erkölcsi felemelkedést, eredményt azonban ilyen szubjektív, Jézus-keresõ alapon legfeljebb csak azok érhetnek el közülük, akiknek már a lelki adottságaik is jók és lényegében szenvedélymentesek (vagyis akik akkor is jók, ha vallástalanok). Lehetetlenség azonban ilyen alapon s ilyen teológia mellett eredményt elérniük azoknak, akik szenvedélyektõl megvertek, akiknek rossz hajlamaik vannak, sõt terheltek. Ezeknek még a katolicizmus objektív igazságának és erkölcstana változtathatatlanságának alapján állva is csak emberfeletti küzdelem árán lehet elõrehaladni – hiszen a természetüket kell megváltoztatniuk –, de nem olyan vallási alapon, mely még elméletben is szubjektív, mindenki számára más és más, tehát nem bír kötelezõ, erkölcsileg kényszerítõ erõvel.

Abban igaza van ennek a pietisztikus protestáns álláspontnak – s éppen ezért tud jó embereket is megtéveszteni –, hogy Istent színrõl színre majd csak a másvilágon ismerjük meg, majd ha boldogító látására jutunk, tehát az igazságot teljesen – illetve olyan fokban, amilyen a véges emberi értelem számára lehetséges – csak ott fogjuk megismerni. Ámde azt, hogy Krisztus Urunk mit tanított s hogy Istennek mi a kívánsága itt tõlünk, azaz hogy mit kell tennünk, hogy üdvözüljünk, azt már itt a földön is biztosan tudjuk, nem pedig csak keressük. Krisztus Urunk azt a Szentlelket, aki „megtanít bennünket minden igazságra”, már itt a földi életben elküldte, és az is írva vagyon róla, hogy velünk is marad „mindenkor”.

Az igazság útját Krisztus tanításában mi már rég megtaláltuk, azt tehát még most is keresni s azt gondolni, hogy a földi életben nem is lehet soha végleg megtalálni, egyenesen összeegyeztethetetlen azzal a ténnyel, hogy Isten már a földre jött és megváltott bennünket.

A Megváltó maga mondta, hogy Õ „az út, az igazság és az élet” részünkre. (Jn 14,6) Világos tehát, hogy már régen ismerjük az utat, mely az égbe visz és az igazságot, mely „megszabadít bennünket”.

Az élet célja ma már nem az, hogy Jézust, az igazságot és az üdvözülés útját keressük, hanem az, hogy az igazságnak már boldog birtokában és az üdvözülésre vezetõ út ismeretében állandóan haladjunk a tökéletességben, hogy Jézus szellemét mindig jobban megismerjük, elsajátítsuk és életünkben mindig jobban megvalósítsuk. Ez az élet célja és boldog tartalma, nem pedig az út és az igazság keresése, mert azt már régen megmutatta nekünk a mi Mesterünk, és azóta állandóan mutatja számunkra az az Egyház, melyet éppen abból a célból alapított.

Hogy az az egyház, melyet Jézus alapított, egyedül csak a katolikus anyaszentegyház lehet, nagyon könnyû eldönteni. Ez és csakis ez az egyház van meg Krisztus Urunk óta megszakítás nélkül, csak itt van meg az apostoli utódlás, tehát ez az intézmény, melyet Krisztus Urunk a mi tanításunkra és vezetésünkre alapított.

(Ezt a „csak”-ot természetesen csak a protestáns felekezetekkel való viszonylatában mondhatjuk, mert a keleti egyházak szintén már Krisztus Urunk óta megvannak. A keleti egyházak tehát nem emiatt, hanem egész más okból nem lehetnek Krisztus igaz egyházat. Például többek közt azért nem, mert keleti egyház több is van, nem pedig egy. Krisztus pedig csak egy egyházat alapított. Ezzel azonban majd késõbb foglalkozunk.)

Olyan erõs érv ez, hogy a protestantizmus csak úgy tud alóla kibújni, hogy tagadnia kell még azt is, hogy Krisztus egyáltalán egyházat alapított. A protestánsok is látják ugyanis, hogy ha elismerik, hogy Jézus egyházat alapított, akkor csak a katolicizmus lehet ez az egyház, melynek pedig a protestánsok nem tagjai. Mivel pedig a Szentírás világos szavai ellenére azt nem mondhatják, hogy Jézus egyházat egyáltalán nem alapított, kitalálták a láthatatlan egyházat, melynek csak a jók, a predesztináltak a tagjai, és amelyben benne van minden ember (akár katolikus, akár protestáns), aki üdvözülni fog.

Kétségtelen azonban, hogy ha csak ilyen egyház van, akkor nincs egyház, mert a láthatatlan egyház csak képzeleti, nem pedig valóságos egyház. Jézus kétségtelenül alapított egyházat, mégpedig egész kétségtelenül olyant, melyben nemcsak jó, hanem rossz tagok is vannak. Azt mondta például, hogy hasonló a mennyek országa az olyan emberhez, akinek a földjén nemcsak búza, hanem konkoly is nõtt (Mt 13,24-30), hogy hasonló a hálóhoz, melybe a jó halak mellett rossz halak is keverednek (Mt 13,47-48) és hogy hasonló azon tíz szûzhöz, akik közül öt ostoba, öt pedig okos volt (Mt 25,1-12) stb. De a keresztség, az a szertartás, mellyel az egyház tagjaivá válunk, szintén látható dolog. Vajon miért kötötte Jézus látható jelhez egy láthatatlan társaságba való bekerülést?

De egyébként is egyház-e a láthatatlan egyház? És ha Jézus csak ilyen láthatatlan egyházat alapított volna, elérhette volna-e vele a célját: az igazság terjesztését, az emberek tanítását és az üdvösség útjára való kormányzását? Aki vagy ami láthatatlan, az nem tanít, nem is taníthat, és akit nem látunk, az nem kormányozhat bennünket. Minden szentség látható, tehát nem szolgáltathatja ki az, aki maga láthatatlan. De Krisztus Urunk bizonyára a szentségek kegyelmeit is nem azért kötötte látható jelekhez, mert láthatatlan egyházat akart alapítani. Ha Krisztus Urunk csak láthatatlan egyházat akart volna alapítani, akkor egy szót se szólt volna róla, mert hiszen azok, akik amúgy is már predesztináltak, tehát már arra születtek, hogy üdvözüljenek, az egyház nélkül is jók lettek volna és üdvözültek volna. Az õ számukra nem lett volna szükség egyház alapítására. Az egyház alapításának célja és szükségessége éppen az volt, hogy ne csak azok, akik már úgyis jók, szolgálják az Istent, ismerjék meg az igazságot és szolgálják Isten akaratát, hanem még a nem jók is, sõt lehetõleg minden ember.

Ha Jézus csak láthatatlan egyházat akart volna, olyanformán, mint amilyent a protestánsok képzelnek, akkor nem bízott volna meg olyan embereket a tanítással, a bûnök bocsánatával és a kötés és oldás hatalmával, akik az õ láthatatlanná válása (mennybemenetele) után is láthatók maradnak a földön és akkor nem tett volna szintén olyan embert egyháza fejévé, aki láthatóan kormányozza ezt az egyházat, mert õ maga is látható. Ha az, aki legeltet, látható, világos, hogy bárányai is láthatók. Láthatatlan bárányok számára nem is kell pásztor, mert azok nem legelnek, s ha igen, akkor nem ellenõrizhetõ, mit és hol legelnek. Akkor azt se láthatjuk, ha tilosba tévednek, de a kárt se, amit okoznak. Minek az ilyen bárányoknak pásztor?

Látjuk tehát, hogy mikor azt mondjuk, hogy Jézus egyházat alapított, akkor tulajdonképpen egész világosan azt is mondjuk, hogy látható egyházat alapított. Ezt a jelzõt egyedül csak azért nem tesszük hozzá, mert feltesszük, hogy azoknak, akiknek mondjuk, megvan a magukhoz való józan eszük. Hogy Jézus láthatatlan egyházat alapított, egyszerûen azt jelenti, hogy nem alapított egyházat. Azt az egyházat, mely láthatatlan, mert csak azok a jók vannak benne, akiket egyedül csak Isten ismer, nem kell külön megalapítani. Az külön alapítás nélkül is megvan. A láthatatlan egyházat Isten akkor alapította, mikor az elsõ embert megteremtette. Protestánsainknak tehát – ha csak a napot nem akarják letagadni az égrõl – tudomásul kell venniük, hogy a Krisztus óta szakadatlanul meglévõ és az apostoloktól származó katolikus egyház a Krisztus egyháza, õk tehát nincsenek benne a Krisztus egyházában, õk nem tartoznak a Krisztus nyájába. Ebbõl a megállapításból pedig más nem következhet, mint csak az, hogy ezután fognak oda belépni, illetve visszalépni (mert õseik benne voltak). De ez természetesen csak akkor történik meg, ha Krisztus tanítványai akarnak lenni, ha keresztényeknek tartják magukat és hajlandók engedelmeskedni isteni Mesterüknek.

De nemcsak ezen a címen kell az egyházon kívül állóknak ezt a kötelességüket tudomásul venniük, hanem azért is, mert – mint rögtön kimutatjuk – igaz egyedül csak a katolikus vallás lehet. Eleve lehetetlen, hogy kívüle bármely vallás igaz lehessen. Ez a megállapításunk már nem is csak a keresztény felekezetek valamelyikére, hanem minden néven nevezendõ vallásra vonatkozik. Ha már hiszek egy vallás igazságában, akkor egyedül csak a katolikusban hihetek. A teljes hitetlenségben még van bizonyos logika, de ha valaki hívõ s mégsem katolikus, az már szégyent jelent az illetõ logikájára és józan ítélõképességére.

Kétségtelen, hogy ha egy jóakaratú ember egy bizonyos meghatározott valláshoz ragaszkodik, ha annak érdekeit képviseli és követõjének tartja magát, azt csakis azért teheti, mert azt gondolja, hogy ez a vallás az igaz. Azért hisz valaki valamely vallás tanaiban s azért követi elõírásait, mert az a meggyõzõdése, hogy ezek helyesek és igazak. Ámde azt szinte már az elsõ pillantásra meg lehet állapítani, hogy igazságról komolyan legfeljebb csak a katolikus vallással kapcsolatban lehet szó. Más vallások igazságát semmiképpen se képviselhetnek vagy jelenthetnek. Igaznak ugyanis legfeljebb csak akkor tekinthetünk valamely vallást, ha az a vallás úgy viselkedik, ahogyan az igazság szokott viselkedni. Ellentmondást nem tûrõen kimondhatjuk azonban, hogy így minden vallás között egyedül csak a katolikus egyház viselkedik.

Az igazság ismertetõjeleit egyedül csak a katolicizmusban találhatjuk meg. Minden más vallás az igazsággal éppen ellenkezõ ismertetõjelekkel bír. A következõkben ezt az állításukat bizonyítjuk be.