Pezenhoffer Antal(1893-1973): A papi nőtlenség (a cölibátus kérdése)

Protestáns részről (még katolikusok közt is nagy eredménnyel) így szoktak érvelni: Isten akarta, mert hiszen a természet törvénye, hogy az emberiség fennmaradjon, azaz, hogy az emberek utódokat hagyjanak hátra. De ezenkívül még szentírási parancs is ("szaporodjatok és sokasodjatok és töltsétek be a földet!", Ter 1,28). A nemi élettel összekötött örömöket tehát nincs joga az egyháznak senkitől eltiltani, s ha mégis megteszi, a természet törvényeivel és Istennek a Szentírásban is kifejezett akaratával kerül ellentétbe. A papi kényszernőtlenség tehát természetellenes is és szentírás-ellenes is egyszerre, mert a papság megfosztását jelenti az emberi természettel együtt járó jogoktól, nem is szólva a természetellenes irányba kényszerített emberélet kárhozatos és a széles tömegek erkölcseire is rombolólag ható következményeiről.

Válaszunk: Teljesen igaz, hogy a fajfenntartás és vele az érzéki örömök is (feltéve, hogy a fajfenntartás szolgálatában állnak, vagy legalábbis vele ellentétbe nem kerülnek) a természet törvényében gyökerező emberi jogokhoz, sőt kötelességekhez tartoznak, senki emberfiának s így az egyháznak (mert az is emberekből áll és azt is emberek kormányozzák) sincs joga tőle, illetve tőlük senkit eltiltani. De nem is tiltott el a fajfenntartás jogától, sőt kötelezettségétől soha az egyház senkit s nem tud senki sem a jelenben, sem az egyház egész kétezer éves története folyamán olyan papot mutatni, akit az Egyház erőszakosan eltiltott volna ettől az emberi jogától.

A tényállás ez: A fajfenntartás és vele kapcsolatban a házasság a természetnek is törvénye és Istennek is. Ezért senkit nemcsak el nem tilt tőle az Egyház, hanem egyenesen megáldja híveit, mielőtt e joguk vagy kötelességük gyakorlását elkezdik. Sőt még ennél is többet tesz! Szentségnek tartja a házasságot, tehát sokkal jobban megbecsüli, mint azok a protestánsok, akik a papi nőtlenség ellen berzenkednek, mert ők a házasságot nem tartják szentségnek. Az az egyház, mely a házasságot szentségnek tartja, egy lánynak apácává avatását például nem tarja szentségnek.

Az egyház tanai szerint nemcsak üdvözülhetnek azok, kik a fajfenntartásban részt vesznek s így a vele járó örömöt is élvezik, hanem még szentek is lehetnek. Például Szent Erzsébetet, akinek már húszéves korában több gyermeke volt, és akinek még ma is sok utóda él (köztük protestánsok is és Habsburg Ottó, a magyar korona nagy mai várományosa is), sokkal híresebb szent, mint a szintén az Árpád-házból származó Szent Margit, aki apáca lett. Míg azt már halála után néhány évre szentté avatták, Szent Margitot csak halála után félezer éve, sőt még annál is később, napjainkban.

Más részről azonban azt se tagadhatja senki, hogy maga Krisztus Urunk emberré lett ugyan, de meg nem házasodott, az emberi faj fenntartásában rész nem vett s a föld effajta érzéki gyönyöreit sohse élvezte. A szenvedésben és halálában igen, de a szerelemben nem akart hozzánk hasonlóvá lenni, még a bűntelen szerelemben se. Ezt egyébként természetesnek is tartja mindenki. Krisztus Urunk még abban se lehetett hozzánk hasonlóvá, hogy ő is szülei érzéki gyönyöréből született volna, mint mi. Neki anyja volt, de apja nem. Szűztől született, tehát még anyjának is olyan embert választott, aki érzéki gyönyöröket nem ismert (ezt egész világosan megmutatja a Szentírás).

Mindebből világosan láthatja mindenki, hogy a házasság és azok az érzéki gyönyörök, melyek vele járnak, megengedettek ugyan, mert az emberi természettel együtt járnak és az emberiség fennmaradása miatt szükségesek, de nem tartoznak az emberi természet erkölcsi értékei közé. Állati részünkhöz tartoznak s még ebben is az alsóbbrendűek közé (mert például a látás is állati tulajdonság; de ez bizonyára kissé mégis magasabb rendű állatiság, mint például a nemiség), az tehát, hogy szaporodik s vele érzéki gyönyöröket élvez, nem tartozik az ember kiválóságai közé, s bár megengedett, sőt természetes benne, azért (sőt éppen azért) nem is dicsőség számára.

Nem ok nélküli és nem is jelentőség nélküli, hogy "Cristus virgo, Maria virgo, apostoli vel virgines vel post nuptias continentes" voltak (azaz Krisztus szűz volt, Mária szűz volt és az apostolok is azok voltak), vagy legalább attól kezdve, hogy Krisztus tanítványai lettek, áttértek a nemi örömöktől való tartózkodásra.

Az evangélisták a legvilágosabban és ismételten megmondják, hogy a szüzesség Isten előtt kedvesebb állapot, mint a házasság és vele a fajfenntartás, noha az Isten akarta. "Én férfit nem ismerek" (Lk 1,34) - mondta Jézus anyja az angyalnak még akkor is, mikor már az emberek rég azt hitték, hogy Szent József felesége s mikor arról volt szó, hogy megmaradjon-e továbbra is szűznek, vagy pedig a Megváltó anyja lehessen s így elnyerhesse azt a méltóságot, mely Izrael minden leányának sóvárgott vágya volt. Neki a szüzesség még ennél is többet ért.

"Aki fel tudja fogni, fogja fel" (Mt 19,12) - mondta Jézus a legnagyobb tisztelettel a szüzességről, mint a házasságnál sokkal magasabb rendű dologról.

"Aki férjhez adja hajadon lányát, jól teszi - mondja a Szentírás -, aki pedig nem adja férjhez, még jobban teszi." (1Kor 7,38)

"Szeretném - írja a Szentlélektől sugalmazott apostol -, ha mindnyájan olyanok volnátok, mint én magam." (1Kor 7,7) S még a protestáns Szentírás-magyarázók is elismerik, hogy itt az apostol az ő nő nélküli életére céloz.

"A nős azonban - halljuk tovább az írás szavát - világi dolgokkal törődik: hogyan keresse felesége kedvét, ezért meg van osztva." (Isten és felesége között, azaz csak részben tudja Istent szeretni s érte élni.) "A nem házas asszony és a szűz arra gondol, ami az Úré, hogy testben és lélekben szent legyen, míg a férjes nőt világi dolgok kötik le: hogyan járjon férje kedvében." (1Kor 7,33-34)

Meddő dolog tehát, sőt a Szentírás ismeretében egyenesen nevetséges protestánsainknak az az érvelése, hogy a Szentírás, sőt ugyanaz a Szent Pál, akit most idéztünk, azt is írja, hogy a "püspöknek egyfeleségű férfiúnak kell lennie" (1Tim 3,2). A Szentírás ismeretében ugyanis szó se lehet arról, hogy ezt úgy értsük, hogy a püspöknek nem szabad nőtlennek lennie. Hiszen akkor az a Szent Pál, aki mindezt írja, se lett volna alkalmas püspöknek, sőt még maga Krisztus Urunk se, mert egyikük se volt "egyfeleségű férfiú", sőt mindketten még az egyszerű keresztényeknek is azt ajánlják, hogy ők se legyenek azok. Nem egyenesen őrültség-e tehát arra gondolni, hogy a Szentírás megparancsolja, hogy minden papnak, sőt még a püspöknek is legyen felesége?

Világos tehát, hogy a kérdéses szentírási rész csakis azt jelentheti, hogy megengedhető, hogy olyan emberből is lehessen püspök, akinek felesége van, csak legalább egynél több ne legyen. Akkor a pogány erkölcsök közepette le kellett még szállítani a mértéket, s ennyivel is meg kellett elégedni. Hiszen akkor az öregekből lettek a papok és püspökök, azoktól meg nem kívánhatták, hogy ne legyen már feleségük, még kevésbé, hogy ezt a már meglévő feleséget, akinek örök hűséget esküdtek, elkergessék maguktól.

A Szentírásból egész világos azonban, hogy már akkor is sokkal alkalmasabbnak tartották a püspöki, sőt - mint láttuk - még a keresztényi méltóságra is azt, akinek még egy felesége se volt, mégpedig azért, hogy szeretete meg ne oszoljon felesége és Isten (illetve hívei) között. Ha Szent Pál még az egyszerű híveknek is azt írja, hogy szeretné, ha ők is épp úgy nemi önmegtartóztatásban élnének, mint ő, akkor bizonyára nem kívánhatta ugyanő a püspököktől viszont azt, hogy nekik pedig mindenképpen legyen feleségük.

Az "egyfeleségű" püspök tehát csak azt jelentheti (de ezt természetesen jelenti is), hogy nemcsak a papok, hanem még a püspökök nősülése se ellenkezik a kereszténység törvényeivel, tehát hogy még nekik is megengedheti az egyház a nősülést, ha bizonyos kor viszonyai közepette ezt az engedményt megokoltnak tartja. Ez azonban nekünk nem újdonság, mert minden művelt katolikus tudja és tudta is mindig, hogy a papok kötelező cölibátusa egyházi, nem pedig isteni intézmény.

De láttuk, hogy amit az egyház köt meg, valójában azt is Isten köti meg, mert hiszen ő adta az apostoloknak és utódaiknak (tehát embereknek) a kötés és oldás hatalmát. A cölibátust tehát Isten kívánja meg a papoktól, csak nem közvetlenül, hanem az egyház közvetítésével adja ezt tudtunkra. Mert igaz ugyan, hogy Isten tudtunkra adta, hogy házasodhatna akár még a püspök is, de épp úgy tudtunkra adta azt is, hogy nemcsak a papokban, hanem még az egyszerű hívőkben is sokkal jobban szereti, ha nem házasodnak meg. (Ez természetesen nem azt jelenti, hogy jobb szereti a többnyire bűnös életre valló agglegénységet, hanem hogy az érzéki gyönyöröktől az Isten országáért való lemondást szereti jobban.)

De hát ha Isten jobb szereti, ebből nem következik-e, hogy legalább a papok, tehát azok, akik másoknak a jót és az Isten kedvében való járást hirdetik, tegyék is meg ezt az Isten kedvéért, ők éljenek úgy, ahogyan Istennek jobban tetszik, vállalkozzanak a nehezebb, tökéletesebb és nagyobb hitet feltételező életre, ők mutassák meg híveiknek ezzel is, hogy valóban hiszik azt, amit híveiknek hirdetnek és ajánlanak, hogy ők le tudnak mondani a világ örömeiről, mert valóban hiszik, hogy megkapják majd érte a jutalmat? A papoknak úgyis szemükre hányják, hogy az evangéliumból élnek. Hozzanak hát érte áldozatokat, hogy megmutassák, hogy Istent még jobban szeretik, mint amennyire híveiktől megkívánják s nemcsak az evangéliumból, hanem érte is élnek. Lehet-e az egyháztól annál természetesebb, logikusabb és becsületesebb eljárást kívánni? Ez tehát a papi nőtlenség kötelező elrendelésének értelme és igazi oka.

Az egyház rögtön nem léphetett fel ezzel a logikus és szinte a becsületből következő kívánságával, mert az apostolok az apostoli megbízást természetesen nem az éretlen, tejfölösszájú s természetüknél fogva még változékony fiataloknak adták át, akiknek még nem volt feleségük, hanem a meglett érdemesebb embereknek, akiknek azonban természetesen már volt feleségük. Világos, hogy ez a már meglévő feleség nem lehetett akadálya az apostoli hatalom bírásának, mert a meglett kor előnyeit a fiatalokban nem pótolhatta egyedül a nő nélküli élet. Ha az apostolok egyedül csak a nőtlenséget tartották volna fontosnak, nagyon korlátolt emberek lettek volna.

De az ő híveik, az ő megtérőik egyébként is egy olyan társadalom gyermekei voltak, mely még a többnejűséget is megengedte. Mivel a természet ugrást nem ismer, nem lett volna okos dolog többnejűségben élő emberek fiaitól egyszerre, átmenet nélkül, rögtön a legnagyobb tökéletességet, az örökös szüzességet követelni. Hiszen az Ószövetségben Isten "szívük keménysége" miatt a patriarcháknak eleinte még a többnejűséget is megengedte. Azok számára, akik az apostolok prédikálására megtértek, még az egynejűség is nagy haladás volt. Ezért kívánták egyelőre még a püspököktől is csak ezt.

Később azonban, mikor évszázadok óta volt már kereszténység, mikor a tiszta keresztény erkölcsi felfogás, az evangélium szelleme már átjárta az egész társadalmat, s a hívőknek már a szüleik, nagyszüleik, sőt őseik is benne nevelkedtek, s mikor már nem egy-egy érdemesebb korosabb hívőt tettek pappá, s püspökké, hanem fiatal koruk óta külön nevelték azokat, akik papnak készültek (mert világos, hogy erre szükség volt már, csak a szükséges tudomány elsajátítása miatt is), csak természetes, hogy az egyház hamarosan előállt azzal a kívánsággal is (mert ez fontosabb minden papi tudománynál), hogy a papok tegyenek többet, mint azok, akiket tanítanak és vezetnek. Ha a másvilágban való biztos eredményt hirdetik, bizonyítsák be, hogy élteti is őket ez a remény, s le tudnak mondani érte a földi örömökről.

A papok sokszor még híveiktől is kénytelenek a teljes önmegtagadást követelni (például szerencsétlen házasság esetében), mutassák meg tehát nekik (ne pedig csak hirdessék, mert minden szép beszédnél szebben beszél a tett, hogy lehetséges ez a teljes lemondás). Ha a Szentírás azt mondja, hogy akiknek felesége van, az megoszlik Isten és felesége között, nem egyenesen kötelessége-e a papnak, hogy legalább ő ne oszoljon meg. Nem szánandó kereszténység lenne-e az, melynek még vezetői is csak ilyen megoszlott félemberek? Az örökös szüzességet elhatározni azonban sokkal könnyebb dolog, mint meg is valósítani. Sokkal nehezebb dolog ez, mint egy lelkes ifjú, aki erre elszánja magát, eleinte gondolja. Hiszen az önfenntartás után a legerősebb állati ösztön teljes megfékezését jelenti. Aki erre vállalkozik, hamarosan érzi, hogy ha meg akarja tartani, amire vállalkozott, el kell veszítenie önmagát, mint az evangélium előre meg is mondja. Ez az elveszítés pedig szinte a lehetetlenséggel határos, mert szinte az önfenntartó ösztönnel való szembehelyezkedést is kívánja. Ezért aztán azok a hajdan olyan lelkes emberek úgy negyvenéves koruk felé kezdenek elfásulni, túl nehéznek tartják azt az életet, melyre vállalkoztak, s különösen leszeli szárnyaikat az, hogy kezdik észrevenni - amire eddig egyáltalán nem gondoltak -, hogy a nagy jónak vannak apró hátrányai is (pedig ez tulajdonképpen természetes dolog). Eredeti lendületüket az is nagyban bénítja, hogy mind gyakrabban látják, hogy nem mindenki olyan lelkiismeretes, mint ők, hogy mások mennyire középszerűek, mennyire önzők, mennyire képmutatók, s ezért ezek el se hiszik, hogy ő is nem olyan mint ők, hogy ezek benne is természetesnek tartják, s eleve felteszik a rosszat. Minek gyötörjem hát éppen csak magamat, gondolja, illetve gondoltatja vele a sátán. (Ha már vállalta, ezért kényszeríti is már a papságra a cölibátust az egyház.)

Az egyház azzal, hogy az eddigi önkéntes helyett a minden papra egyaránt kötelező, és meg nem tartása esetén büntetéssel járó cölibátust behozta, nem szegült szembe a természettörvénnyel, mely emberi jognak mondja a fajfenntartásban való részvételt. Az egyház a cölibátus törvényével minden felszentelt papot kényszerít ugyan a nemi örömöktől való teljes lemondásra (erre is csak lelki eszközökkel, melyek csak olyan emberre vannak kényszerítő erővel, aki akarja), soha senkit nem kényszerített és nem kényszerít azonban még lelki eszközökkel se arra, hogy pap legyen, azaz hogy az örökös tisztaságra magát elkötelezze.

E tekintetben annyira nem alkalmaz még lelki kényszert se, hogy kényszer - természetesen nem az egyház, hanem mások, például a szülők részéről jövő kényszer - esetén még maga a pappá szentelés is érvénytelen, aminthogy minden más szentség is érvénytelen akkor, ha nem szabad akarattal veszi fel valaki. Ha tehát egy pap be tudja bizonyítani, hogy csak kényszer hatása alatt lett pappá, az egyház pappá szentelése után is megengedi neki a nősülést, hiszen azt állapítja meg róla, hogy az illető nem is pap, csak annak hitték.

Az egyház tehát senkit nem foszt meg és nem is fosztott meg semmiféle emberi jogától, mert soha senkit nem kényszerített arra, hogy pap legyen s így örökös tisztaságra kötelezze magát. Az egyház soha nem mondta még azt se, hogy bűn az, ha valaki nem lesz pap. Ellenkezőleg: hangsúlyozza, hogy még egy papnövendéknek se bűn, ha szándékát megváltoztatja és kilép a papnevelőből. Nem bűn az se, ha valaki ezt akkor teszi, mikor már egyenesen a szentelés előtt áll. Ha valaki úgy érzi, hogy nem való papnak, nincs hozzá kedve vagy nem érez magában elég erőt a papsággal járó önmegtagadások teljesítésére, akkor egyenesen az bűn számára, ha nem lép vissza.

Igaz, hogy az egyház valaki pappá szentelését ahhoz a feltételhez köti, hogy az örökös tisztaságra vállalkozzék, sőt arra ünnepélyesen és visszavonhatatlanul elkötelezze magát, senkit nem kényszerít azonban arra, hogy ezt a feltételt elfogadja. Mindenki szabadon dönt arról, hogy a papságot ezzel a feltétellel összekötve vállalja-e vagy nem. Ezt az önkéntességet az egyház annyira hangsúlyozza, hogy még a papszentelés szertartásai közé is belevette.

Az egész azzal kezdődik, hogy a püspök képviselője felszólítja a felszentelésre megjelenteket, hogy még van idő, elmehetnek. A felszólítás megtörténte után egy kicsit még vár is, hogy aki akar, elmehessen. Annyira nincs kényszerítés, hogy több esetet tudok, hogy a felszentelés előtt végzett gyónásban a gyóntató pap egyenesen megparancsolta az illetőnek, hogy visszalépjen. (Ez természetesen a gyónási titok pecsétje alatt történik s ezért tisztán az illetőtől függött, engedelmeskedik-e ennek a parancsnak vagy nem.)

Azért se haragudnak meg papi részről senkire, ha valaki tanulmányai elvégzése után például még egyévi gondolkodási időt kér. Mindenki megkapja, aki kéri. Még csak azt se hányják szemére, hogy öt évig tartott a teológia (sőt sok helyen hat évig) s ennyi idő alatt ugyancsak meggondolhatta volna már magát. A szóban forgó évre még állást is adnak az illetőnek. (Hitoktató ugyanis már ez alatt az év alatt is lehet a végzett papnövendék s tanítványai legtöbbször nem is tudják, hogy az ő tisztelendő uruk nem is pap még.) Van aztán olyan is, akinek büntetésül kell várnia, mert ő maga fel merné ugyan magát szenteltetni, de azok, akik ezért a felelősséget vállalják, ezt nem merik vállalni.

Mivel nálunk olyan szerzetesrendek is vannak, melyeknek tagjai okleveles középiskolai tanárok (sőt az irgalmas rendben esetleg okleveles orvosok), mindennapos dolog, hogy növendékeik, miután a rend pénzén elvégezték egyetemi tanulmányaikat, oklevelük megszerzése, de még pappá szentelésük előtt kilépnek az őket kitaníttató szerzetből és lesznek világi tanárok vagy orvosok.

Nem hiszem, hogy ilyen esetekben a bíróság, ha az illető szerzet odafordulna, ne kötelezné az illetőket a rájuk fordított költség megtérítésére. Ilyen pert azonban még sohase indított egy szerzetesrend se és bizonyára nem is fog. Ha ugyanis indítana, előfordulna, hogy egyesek, akik másképp kilépnének, emiatt ettől visszariadnának. Ezért az egyház inkább veszni hagyja a pénzét, mintsem hogy miatta esetleg olyanok is papok legyenek, akik nem annak valók. Az egyház az ilyeneket nemcsak kényszeríteni nem akarja, hanem nagyon is akarja, hogy ne legyenek papok, még ha egyenként vagy 100.000-100.000 kommunista forintot is elveszít rajtuk. A "köztudomásúan" anyagias papok (hisz a papzsák tudvalevően feneketlen) tehát a valóságban csak ennyire anyagiasak és az egyház az örökös szüzességre is csak ennyire "kényszeríti" a papokat.

Mi az tehát, amire az egyház valóban kényszeríti a papokat? Nem az örökös szüzesség, hanem csak az, hogy a szavukat tartsák meg, azaz hogy ha elfogadták a felszentelés feltételét s vállalkoztak a nagy önmegtagadással járó és nagy istenszeretetet kívánó papi életre, akkor állják is a szavukat és tartsák is meg, amire vállalkoztak. Mindez bizonyára nem ellenkezik se a természettörvénnyel, se a Szentírással, hanem mindkettő egyenesen követeli ezt.

"Amit Istennek ígértél, ne késsél megadni"- mondja a Szentírás (Préd 5,3). Az pedig a józan észből és a velünk született becsületérzésből következik, hogy ha valaki nekünk valamit valamilyen feltétel alatt adott, akkor nekünk azt a feltételt meg is kell tartanunk, ha a fejében kapott ellenszolgáltatást elfogadtuk. A papi méltóságot pedig csak az örökös tisztaság vállalása ellenében adta meg az egyház azoknak, akik kérték tőle. Világos tehát, hogy a feltétel teljesítését meg is követeli tőlük.

Az egyház olyan felszentelt papnak, aki később megbánta, hogy felszenteltette magát s így a cölibátust vállalta, soha nem ad engedélyt a megházasodásra, noha megtehetné, mert hatalmában áll, mert hiszen láttuk, hogy a Szentírás nem tiltja meg a papoknak a nősülést, s az egyháznak ahhoz is van hatalma, hogy valakit fogadalma alól feloldjon. Nem az ilyen papok szenvedései iránti szívtelenségből jár el így, hanem élettapasztalatból, s mert jól ismeri az emberi lelket. Ha ugyanis a papok tudnák, hogy ha csak kivételképpen is, de a házasodás a felszentelés után is lehetséges, sokkal többen romlanának el közülük, mint jelenleg, a kivételt nem tűrő szigorúság tudatában elromlanak. Így ugyanis csak az a pap tud elromlani, aki legalább ideiglenesen már a hitét is elvesztette. Hívő pap esetében ez nem lehetséges.

Az örökös tisztaság nem lehetetlen, de a legtöbb ember részére szinte emberfeletti küzdelemmel jár s így szinte emberfeletti akaraterőt követel. Olyan nagy dolog ez, az emberi természet pedig annyira gyarló, hogy ha csak egy kis pont is van, amelyben az emberi gyarlóság belekapaszkodhat, ha csak egy kis remény is van, amire támaszkodhat, akkor már meginog az ellenálló erő, megkezdődik a lazulás, megkezdődnek a magunknak adott mindig nagyobb engedmények e téren, ezek pedig előbb-utóbb, de szükségképen bukásba visznek. Ilyen körülmények között csak egy dolog ad oltalmat: a leghatározottabb és a csekélységekre (például találkozásokra és bizalmaskodásokra) is kiterjedő: NEM!

De, mondhatná valaki, miért ragaszkodik az egyház annyira ehhez a papjaitól szinte emberfeletti erőfeszítést kívánó cölibátushoz? Az egyház ellenségei, sőt még sok katolikus is azt gondolja, azért, hogy a pápa mindig készséges szolgái legyenek. A nős pap az asszonyra meg a gyermekekre való tekintet miatt nem lehetne az egyház olyan, mindenre kapható szolgája, mint a nőtlen pap. Aztán - teszik még hozzá - mire valaki pápa lesz, már többnyire hetven felé jár, sőt sokszor már túl is van rajta. Az ő életében már alig játszik szerepet a nemiség, nincs tehát érzéke a fiatalabbak vágyai iránt se. Ezért nem enged egyikük se abból a ma már megszokott rendszerből, amely annyi pap életét elkeseríti, amely azonban oly kiválóan alkalmas a papi uralom és az egyház hatalmának megőrzésére.

Eszerint tehát a papi uralom az, ami miatt szükséges a papi nőtlenség. De kérdem, hogy lehetséges ez? Hiszen ugyanaz a papság hozza az emberfeletti áldozatot, amelynek uralmáért állítólag a nagy áldozat történik. Mi haszna van a papságnak abból az "uralomból", melyet a saját maga keresztrefeszítésével szerez meg és tart fenn? Világos, hogy itt nem az egész papság, hanem csak egyedül a pápa uralmáról lehetne szó.

Ámde el lehet-e képzelni, hogy ha a papok nőtlensége egyedül csak a pápa érdeke és akarata, akkor ennek az aggastyánnak, aki ráadásul még egyébként is csak lelki hatalommal rendelkezik (amire átlag fütyülnek az emberek s természetesen a papok is, mert hiszen ők is emberek), ilyen érthetetlenül nagy hatalma legyen a kormányzása alatt álló papságon s ilyen ellenállhatatlan terrort tudjon kifejteni vele szemben? Ne feledjük el, hogy ekkora megfélemlítést soha még egy vallás feje se tudott kifejteni, sőt meg se kísérlett. Ennek a hallatlan terrornak nincsen párja a világtörténelemben.

Voltak zsarnokok, voltak diktátorok, akik milliókat tartottak járomban s rettegésben s hatalmuk évtizedeken át eltartott - csak a halál tudta kivenni kezükből, nem az elnyomottak, de ezek a zsarnokok terrorjukat fegyverrel és börtönökkel tartották fenn, nem pedig csupán lelki eszközökkel. (Igaz, sokszor az egyház is dolgozott ilyen eszközökkel, de a kényszerítő erőt az államtól kapta, az a tekintély azonban, melynek alapján kapta, ekkor is lelki természetű volt.)

Annyira nehéz, annyira húsba-vérbe vágó, sőt egyenesen az élet egyik fő törvényével szembeszegülő követeléssel azonban, mint a cölibátus, még ezek a zsarnokok se mertek fellépni alattvalóik vagy alattvalóik egy csoportja ellen. Egyébként a zsarnokok ilyen fajta tekintetben egyenesen hízelegni szoktak alattvalóiknak éppen azzal a szándékkal, hogy a más téren tette engedményekkel a szolgaságot könnyebbé tegyék alattvalóik számára és feledtessék velük elrablott szabadságukat.

A régi kényurak legfeljebb háremük őrzőivel szemben léptek fel hasonló követeléssel, de e követelésük is csak a hárem lakóira vonatkozott, nem minden nőre, de még ennek lehetőségében se hittek. Annyira nem, hogy még ezt is kasztrálással intézték el s az őrzésre eunuchokat használtak.

Ha csak az egyház hatalmának fenntartásához lett volna szükség a papság cölibátusára és csakugyan csak zsarnok hatalmi túlkapás léptette volna életbe és tartaná fenn évezredek óta, akkor az egyház, illetve az egyházi zsarnokok is bizonyára ehhez az eszközhöz folyamodtak volna, mert céljukat így sokkal biztosabban és maradéktalanabbul elérték volna. Más módon céljuk elérésére komolyan nem is gondolhattak volna.

Hol az a pap, aki csak a pápa, vagy akár az egyház hatalma kedvéért ilyen, az élet minden percére kiterjedő állandó önmegtagadásra, az élet örömeiről való teljes lemondásra önként vállalkoznék? Kasztrálás nélkül ugyanis csakis önkéntességről lehet szó. Az egyház azonban szigorúan tiltja és nagy bűnnek bélyegzi meg a kasztrálást s az eunuchokat természetesen nem tiszteli, hanem lenézi. Neki nem eunuchok kellenek, hanem cölebszek, szüzek, azaz olyan emberek, akik vétkezhetnének s mégsem vétkeznek, tehetnének rosszat és mégsem tesznek (Ecclesiasticus, XXXI. fejezet). Neki akaraterő, önmegtagadás, példaadás kell. Ezért tiszteltek előtte a cölebszek, a szüzek.

Szellem, meggyőződés és szeretet, nem pedig uralomvágy tehát az, amiről itt szó van s ami miatt az egyház a papság cölibátusát behozta s azóta rendületlenül ragaszkodik hozzá. Nem hatalom kell az egyháznak vagy a pápának, hanem az Isten országa a földön, és hogy a papi cölibátust meg tudta és meg tudja valósítani még ma, a XX. század szinte mindenben érzékiséget lehelő, rothadt társadalmában is, az is csak ezt bizonyítja. Ilyesmit megvalósítani és évezreden át érvényben tartani még eszményi alapon állva is csodálatos teljesítmény, de hogy tisztán hatalmi célból lehessen elérni s ily hosszú időn át fenntartani, az teljes képtelenség.

Mérhetetlen elfogultság és rosszakarat kellett ehhez a hatalomfenntartással érvelő állításhoz, mert ugyan hol van az egyháznak és a papságnak az a nagy hatalma, melyet mindenáron, még ilyen eszközökkel is fenn kell tartani? Vajon nem az egyházzal tud-e legkönnyebben és leghamarabb elbánni minden zsarnoki hatalom? Az az anyagi kifosztás ugyanis, mely a zsidóknak csak a XX. században, Hitler részéről jutott osztályrészül, a földbirtokosoknak, gyárosoknak, bankároknak "kulákoknak" és középparasztoknak pedig még csak később, a kommunizmus részéről, az egyházzal nem történt-e meg már évtizedekkel, sőt évszázadokkal előbb, a hitújítás korában és a XIX. század első felének forradalmaiban, mégpedig minden különösebb ellenállás nélkül, sőt - ha éppen házasodni akar - nem hányhat-e fittyet a pápának akármelyik falusi káplán is akkor, mikor tetszik neki, még olyan államban is, melyben a hatalom a "klerikálisok" kezében van? Forradalmak idején vagy szabadelvű uralom alatt s még inkább a "népi demokráciákban" egyenesen ünneplik érte az illetőt.

Hogy lehet hát, hogy a papság 99%-a még ma is, mégpedig még a kommunista államokban is, nemcsak tűri a pápaaggastyán "zsarnokságát", sőt még azok is, akik kihágnának, inkább tűrik a paphoz nem illő életük miatt nekik ugyancsak bőségesen kijáró megvetést és szégyent, de nyíltan és végleg mégse jelentik ki, hogy tovább már nem tűrik az egyházi zsarnokságot?

Azért, mert még náluk is csak az emberi gyarlóság (az, hogy "a lélek ugyan kész, de a test erőtlen" - Mt 26,41; Mk 14,38) okozta azt a bűnt, amely miatt "szerető" híveik szinte az egekig ugráltak megbotránkozásukban, maga a hit, az annak igazságában való szilárd meggyőződés és az Isten iránti szeretet azonban még ezekben is megmaradt, s ha emberi gyarlóságukban vétkeznek is, bűnüket abban a reményben követik el, hogy ez csak ideiglenes és előbb-utóbb ők is újra fel tudnak majd emelkedni a keresztény erkölcs magasságaiba.

Az ilyenek is azzal vigasztalják magukat bűneikben, hogy ha emberi gyarlóságomban most még nem is tudok Istennek szolgálni s úgy élni, mint hivatásommal járna, de hinni én is hiszem azt, aminek szolgálatára vállalkoztam s a végén én is üdvözülni akarok, no meg hát azért olyan gonosz most se vagyok, mint azok gondolják, akik botránkoznak rajtam.

Azokat, akik annyira szívesen beszélnek az egyház és a papok állítólagos hatalmáról és ezt oly szívesen különböztetik meg az evangéliumnak a társadalomban és a közéletben való uralmától (mert az egyház hatalma ezt jelenti, tehát nem veszedelmet, hanem kívánatos dolgot), már maga a papi nőtlenség behozatala és évezredeken át való sikeres életben tartása is meggyőzhetné arról, hogy itt nem a papok, hanem a hitnek, az erkölcsnek, az evangéliumnak, az Istennek az uralmáról van szó a társadalomban és az emberek között.

A kommunizmus is azt hirdeti, hogy az ő uralma nem a kommunista vezetők, hanem a nép, a dolgozók uralma. Ezt védik, ezt építik, ezt féltik ők, nem pedig a maguk hatalmát. De hogy ezt az állításukat bebizonyítsák, a kommunisták mégse kívántak cölibátust például a párttitkároktól azért, hogy a családtól függetlenek legyenek, s így az eszméért (például, ha "illegalitásba" kell vonulniuk, ami náluk gyakran előfordul) könnyebben fel tudják magukat áldozni, meg hogy ne szerelmeskedésre fecséreljék az időt és ne osszák meg magukat egyéni élvezeteik és az eszme szolgálata között, hanem egészen a szocializmuséi legyenek.

Még kevésbé kívánták ezt a párttitkároktól azért, hogy a pártvezetőség engedelmesebb szolgái legyenek s az mindig és minden körülmények között számítson rájuk. Pedig a nő és a szerelem ennek igen nagy akadálya. A kémszolgálat annyira jól tudja ezt, hogy a legveszélyesebb ellenfélhez sokszor tündérszép nőket küldenek, akik szerelmet színlelnek irántuk s úgy csalják ki tőlük - majdnem mindig sikerrel - a legféltettebb titkokat. Ne feledjük aztán, hogy a francia forradalom idején a "nagy" Dantont is egy "klerikális" lány iránti nagy szerelme tette a forradalom árulójává. Még Petőfi "Apostol"-a is éppen az uraság lányába lett szerelmes, sőt magának Petőfinek, Adynak és József Attilának is földbirtokos, illetve kapitalista lányok tetszettek meg.

Hogy lehet, kérdem, hogy a kommunizmus mindezek ellenére se hozott be és nem is próbált soha behozni a párttitkárok számára cölibátust a párt uralma kedvéért? Pedig hát nem lehet vitás, hogy ez rendkívül előnyös lett volna s előnyös lenne a jövőben is "a munkásuralom" szempontjából, ami pedig olyan szent cél, hogy nincs az az áldozat, amit egy igazi kommunista érte meg ne hozna?

Hogy lehet, hogy ebben a tekintetben a kommunizmus mégse utánozza a katolikus egyházat abban, hogy az egyszerű kommunista párttagoknak ő is megengedi ugyan a házasságot, de a párttitkároknak s köztük elsősorban természetesen Leninnek, Sztálinnak, Hruscsovnak, Mikojánnak, Gromikónak, Rákosinak, Gerőnek, Kádárnak, Révainak, Münnichnek, Dobinak nem, de természetesen nemcsak feleséget nem engedélyez nekik, hanem általában a nemi örömöket, tehát szeretőket se, úgy mint az egyház csinálja a papjaival? Mert hiszen ha csak a feleség volna a tilos, akkor a szép kémnők még egészen szépen és egészen sikeresen működhetnének körülöttük.

A kommunizmus, a munkásuralom állítólag nemcsak a munkásvezérek uralma csupán (mint ahogyan az egyház uralma állítólag csak a papok uralma), hanem valóban a nép, a dolgozók uralma, s ez olyan szent cél, hogy hirdetőinek igazán meg kellene hozni érdekében minden áldozatot, tehát még a cölibátust is. Ha ezt a papok meg tudták és tudják tenni csupán a saját uralmuk érdekében, illetve ha ezt a pápa, ez a már tehetetlen aggastyán meg tudja velük tetetni egyedül a maga uralma érdekében, miért nem tudják a kommunisták megtenni ugyanezt, vagy legalább miért nem próbálták legalább megtenni a nép, a munkásság szentséges szent uralma érdekében? Ez csak megérte volna ezt az áldozatot? S lám, a kommunista berkekben ez senkinek még csak eszébe se jutott, még a nagy Leninnek se, pedig hát ő csak igazán nagy, okos és önzetlen volt?!

Ellenben a papság, hogy nem ugyan az ő, hanem az evangélium uralma biztosabban megvalósuljon a földön, híveinek megengedte ugyan a házasságot, de a maga számára az önmegtartóztatást választotta és írta elő. A kommunizmus alapítóinak és vezetőinek ilyesmi még csak eszükbe se jutott. Pedig ha már ezt a kommunizmus a maga vezetője számára túl magasnak és megvalósíthatatlannak tartotta, miért nem léptetett életbe hasonló intézkedéseket, példaadásul és önzetlensége bizonyítására legalább más téren, ahol ennyire emberfeletti önmegtagadás nem szükséges? Az egyház, a klérus, a vezetők számára nemcsak a szüzességet ajánlotta és valósította meg például, hanem szerzetesrendjeiben ezenkívül még a szegénységet és az egyéniségről lemondó engedelmességet is. A kommunizmus ebben se követte s követi a papokat.

Pedig mennyivel szilárdabban állna a szocializmus "szent" eszméje, mennyivel nagyobb lenne a párt és vezetőinek tekintélye, a dolgozók hozzájuk való ragaszkodása és így a munkásuralom mennyivel szilárdabban állna, mennyivel tartósabb és maradandóbb volna, ha ahogyan a pápa zsarnoksága rá tudta kényszeríteni a papokra a cölibátust, s ezek a hitvány, kapzsi, önző és híveiket szipolyozó csuhások maguk ugyan vállalták a cölibátust, de híveiknek nem tiltották el a szerelem örömeit: a kommunizmus ennek mintájára legalább azt elrendelhette volna, hogy ügyeik kényelmesebb intézésére és szórakozásra autót csak a munkások használhatnak, de a munkásvezérek nem. Hogy a munkásvezérek mutassák meg, hogy nem maguknak, hanem a munkásoknak élnek, nem belőlük, hanem értük.

Miért nem mondták vagy mondják ki, hogy munkásvezér csak gyalog járhat? Hogy az autó nem a munkásvezérnek, hanem a munkásnak való. Vagy mivel ma a XX. század végén már autón járni nem tekinthető fényűzésnek, miért nem mondják ki legalább hogy luxusautón, például Rolls-Royce autón munkásvezér nem, hanem csak egyszerű munkás járhat. Az egyház ugyanis a szerelem örömeit az egyszerű hívőnek nem tiltotta meg, hanem csak az egyházi vezetőknek: a pápának, a püspököknek s a papoknak. Ebben az önzetlenségben miért nem utánozzák az egyház vezetőségét, hogy a munkásállam hatalmát megőrizzék?

Ez a rendelkezés is elmaradt, sőt még álmában sem jutott eszébe egy munkásvezérnek se. Még a nagy Leninnek se. Sőt neki, mikor már az orosz munkások ura lett, nem autója, hanem egyenesen Rolls-Royce autója lett. (Kommunista lapból tudtam meg ezt, tehát egészen bizonyos, hogy igaz.)

A nagy Leninnek még csak az se jutott eszébe, hogy autó ugyan kell, de jó lesz nekem az olcsóbb Ford is. A Rolls-Royce-on legfeljebb csak munkásoknak szabad járni. A munkásvezérnek csak egy kötelessége lehet: nem az, hogy ő maga járhasson Rolls-Royce autón, hanem hogy minden erejével azon fáradozzon és minden percét arra szentelje, hogy minden munkás járhasson ne csak autón, hanem Rolls-Royce autón. Az amerikai kapitalisták munkásai ugyanis ma már rég mind Ford autón járnak, nekünk tehát többet kell adnunk a munkásnak, mint a "kizsákmányolók" adnak. Ott csak azok járnak Rolls-Royce autón.

Lenin Rolls-Royce-a s az, hogy az ő Rolls-Royce-a ellenére Oroszországban még ma, 1959-ben is legfeljebb ha 1000 orosz munkásra esik egy autó, de természetesen az is a legolcsóbb fajtából, ha az egyházban is ilyen szellem lenne, azt jelentené, hogy a katolikus egyházban, ahol az egyszerű hívőnek csak felbonthatatlan házasság van engedélyezve, a papságnak már elválnia és újraházasodnia is szabad legyen, a püspököknek és a pápának pedig már egyenesen már hárem járjon. Így is lenne, ha az egyházban is olyan szellem lenne, mint a kommunizmusban. A valóság azonban az, hogy az egyházban csak a hívőknek szabad házasodni, a papoknak már nem, a pápának pedig legkevésbé, s a hívekre nehezedő azon túlságosan nagy teher, hogy a válás után újraházasodni nem szabad, azzal van ellensúlyozva, hogy a papoknak viszont megházasodniuk se szabad. Így aztán van jogcímük, hogy bizonyos dolgokat, példádul a válást a híveknek is megtiltsák.

Ezt a kommunizmussal olyan ellentétes irányú nemeslelkű fokozatosságot az egyház görög szertartású részében is jól láthatjuk, itt a híveknek szabad újra is házasodni, de csak feleségük halála után, megházasodniuk a papoknak is szabad, de nekik újraházasodniuk már feleségük halála után se szabad, a püspököknek (és a pápának) pedig, akik még nagyobb urak s még feljebb vannak, még megházasodni se szabad.

Ami pedig Lenin Rolls-Royce-át illeti, igaz, hogy a pápának is van autója, talán még Rolls-Royce-a is, de ajándékba kapta, nem pedig maga vette. (Lenin is ajándékba kapta ugyan, de vajon kitől? Mivel semmiképpen se valami külföldi gazdag kapitalistától, ő a Rolls-Royce-t csak a "néptől" kaphatta. Arra azonban, hogy a nép vagyonát ne pazarolják, elsősorban neki lett volna kötelessége vigyázni. Rolls-Royce-t egyébként is csak külföldről lehetett vásárolni, tehát a drága külföldi valuta kellett érte, melyben - különösen Lenin idejében még - a proletárállamnak olyan nagy hiánya volt. Leninnek a Rolls-Royce-szal a többi munkásvezér hízelgett s természetesen a munkások, a közösség vagyonából. Neki tehát azt nem lett volna szabad elfogadnia.)

Ha azonban a pápának van is ajándékba kapott autója, annyi bizonyos, hogy legfeljebb csak játéknak használja, mert tudvalevő, hogy a pápák már majdnem száz éve nem hagyták el a Vatikán, legújabban pedig Róma és a pápai nyaraló (Castel Gandolfo) területét. A katolikus egyházban tehát e tekintetben is megvan a kommunizmusból annyira hiányzó példaadás. A hívek autón, sőt repülőgépen járhatnak (ebben még a papok s a püspökök sincsenek korlátozva), a pápa azonban - az, aki a cölibátus megkövetelésében a papokkal szemben állítólag olyan nagy kényúr - száz évig nemcsak repülőgépre, vonatra, autóra, kocsira nem ült, hanem még egy hosszabb gyalogsétát se tehet, illetve tehetne, de a valóságban már száz éve nem tesz önmegtagadásból. (A pápa újabbkori világkörüli utazásai érvelésünket nem cáfolják, mert ezt lehet úgy is felfogni, mint a hit érdekében vállalt fáradalmat.)

Az egyházban tehát minél nagyobb valaki, annál kevesebb élvezetet enged meg magának. Ha nem is az utcára ki nem mozdulásban, de legalább a gyalogjárásban a munkásvezérek is utánozhatnák a pápát (ennek a kommunizmus uralmának fenntartása céljából - a munkásokra való előnyös hatása miatt - kétségtelenül sokkal nagyobb haszna lenne, mint a papi nőtlenségnek a pápa uralmának fenntartása céljából), ezt az önmegtagadást a munkásvezérek legalább addig feltétlenül vállalhatnák, míg csak minden munkásnak akkora jólétet nem biztosítottak, hogy közülük is mindegyik autón járhasson.

Csak ekkor használhatnának ők is autót, de sofőrt ekkor se tarthatnának, mert ekkora jólétük még ekkor se lenne a munkásoknak, nem is szólva arról, hogy sofőrt tartani jellegzetesen kapitalista dolog. Vezesse tehát a munkásvezér is maga az autóját, ha a munkás maga vezeti. Menyit meg lehetne ezzel takarítani a közösségnek!

A munkásvezérek annyira utánozzák e tekintetben a pápát s meglevő autóikat annyira használják, hogy mi, a népi demokráciák boldog lakói, az utcán más autót, mint munkásvezérekét és a munkások gyárainak és vállalatainak vagy szövetkezeteinek vezetőiét hosszú éveken át nem is látunk s egyik kommunista lap megállapítása szerint csak ezen autók üzemeltetése a nép államának minden évben 300 millióba kerül. A Földhitelintézetnek a Horthy-korban egy hivatali autója se volt. Rögtön utána, a kommunizmus alatt, már tizenkettő volt, pedig a kommunisták ugyancsak hamar megszüntették ezt a pénzintézetet, tehát csak uralmunk elején létezett.

Semmiképpen nem értem tehát, hogy ha a papok a maguk uralma érdekében be tudták hozni s azóta ezer éven át fenn tudták tartani a papi cölibátust, miért nem hozták be ugyanezt, vagy legalább a gyalogjárás kötelezettségét, s még inkább: a háztartási alkalmazott tilalmát (mely annyira kapitalista erkölcsöket jelent) a munkásvezérekre és párttitkárokra is a munkásuralom érdekében. Hisz ennek az uralomnak a fenntartása sokkal fontosabb, sokkal becsesebb, s ami a fő, sokkal erkölcsösebb, mint a papoknak a maguk kizsákmányoló uralmának fenntartása. Miért nem hoznak a munkásvezérek ezért legalább akkora áldozatot, mint a papok hoznak az Isten, akarom mondani: a maguk uralmáért?

Pedig ezek a szerelem, vagy legalább az autó, vagy a cselédtartás örömeiről lemondó, cipőiket maguk tisztító, tüzelőjüket a pincéből maguk felhordó, s mindig gyalog kutyagoló munkásvezérek és párttitkárok micsoda tiszteletnek és megbecsülésnek örvendenének! Akkor mindjárt nem kellene aknákkal és villanyárammal telített drótokkal őrizni a munkásállam határát, hogy boldog lakói, a felszabadított munkások ki ne szökjenek belőle. Akkor nem kellene állandóan a reakciósoktól félni, az ávósok ezreit tartani és természetesen a munkásállam pénzén fizetni, akkor szabad választás esetén is megtarthatnák az egypártrendszert, mert nem volna olyan ostoba munkásember vagy paraszt, aki csak azért szavazna a munkás- és parasztkormányra, mert másra nem engedik szavazni s azt se engedik meg neki, hogy a szavazástól tartózkodjék, hanem akkor csakugyan minden munkás és paraszt lelkes örömmel szavazna a maga uralmára és a maga kormányára (sajnos még az addig vallásos munkások és parasztok is), mert akkor csakugyan a magáénak tekintené azt az uralmat, azt a pártot és azt a kormányt.

Akkor a pártnak - a reakciósoktól való állandó rettegése miatt - nem kellene megcsúfolnia a saját programját, mely a vallást magánügynek nyilvánítja s nem kellene terrorral beleavatkoznia még a legutolsó falusi káplán kinevezésébe is, attól félve, hogy másképp rögtön megbukik a munkásuralom. Akkor nem kellene lábbal tipornia azt az alkotmányt, melyet ő maga alkotott s melyet augusztus 20-án, Szent István helyett minden évben megünnepel, s mely vallásszabadságot biztosít ugyan mindenkinek, de mégis mindenki bújva jár a misére, aki pedig párttag, még templomban megesküdni, a gyermekét megkereszteltetni s anyját pappal eltemettetni se meri, akkor nemcsak az alkotmányba, hanem a valóságban is lenne sajtószabadság és szólásszabadság, mert a munkásuralom minden veszély nélkül lehetne.

Biztosítok róla minden kommunistát, hogy ha a párt - ha mindjárt egyedül csak hatalma fenntartása céljából is, mint állítólag a papok teszik - a cölibátusnak vagy más önmegtagadásnak (például cselédtartási vagy autótilalomnak) a pártfunkcionáriusokra való kötelezővé tételével próbálná utánozni a katolikus papságot, ezt a hatalmat bámulatosan erőssé tudná tenni még akkor is, ha ők is csak úgy tartanák meg a tilalmat, mint szerintük a katolikus papság, azaz ha suttyomban azért egyik-másik párttitkár mégis csak szeretőt tartana, vagy mégis lenne háztartási alkalmazottja, vagy autót használna. A párttitkárok többsége ugyanis ez esetben is megtenné a kötelességét s elöl járna jó példával, mert egészen szemtelenül mégse lehetne lábbal taposni a törvényt.

A papság is így tesz, de van is a hívek előtt becsülete (a sok pletyka is ezt bizonyítja, mert ha általános lenne a papi visszaélés, az emberek már rég megszokták volna, tehát ma már senki se beszélne róla). Ezért nem lehet megingatni a hívek lelkében Krisztus uralmát. Így mindenki tudja ugyanis, hogy nem a papok, hanem Krisztus uralma ez. Ha csak a papok uralma lenne, akkor a papok is csak úgy járnának elöl jó példával az önmegtagadásban, mint a vallás nélküli munkásvezérek.

Hazánkban már ezer éve van papi nőtlenség, tehát százezernyi nőtlen pap volt már. Mégis, ha egy-egy papi botrány akad még ma is, heteken át tárgyaljuk, élvezzük, illetve botránkozunk rajta, sőt mivel valóságos botrány nincs elég, még mesterségesen is kitalálunk, vagy a meglévő tízszeresére nagyítjuk, mert magunk is látjuk, hogy a való nem elég megbotránkoztató. Ellenben a kommunizmus alatt ki botránkozott rajta, ha párttitkárt látott mulatókban a pénzt szórni vagy kétes nők társaságában szórakozni?

Mikor Pongrácz Kálmán, a főváros Ganz-gyári munkásból lett polgármestere közpénzen vett villát a szeretőjének, ez se volt akadálya, hogy továbbra is polgármester maradjon, sőt akár csak bárki felelősségre vonja. Nezvál, szintén munkásból lett igazságügy-miniszter pályáját se törte ketté nemcsak az, hogy felesége mellett szeretői is voltak, hanem még az se, hogy a megvesztegetést rábizonyították (attól magától hallottam, hogy rábizonyította). Ez utóbbi miatt nagy nehezen akkor lemondatták ugyan, de az 1956-os szabadságharc után, mert érdemesebb ember akkor nem vállalta, újra igazságügy-miniszterré tették, úgy látszik azért, mert "okultak" az "ellenforradalmon" és mert - mint ígérték - kiküszöbölték hibáikat. Ki botránkozott Sztálin, Dobi, vagy akár Nyikita Hruscsov alkoholizmusán? Hiszen még Sztálin megalomániáját, tömeggyilkosságait s a tárgyalásokra előkészítő kínzásait és vádlottkikészítéseit is természetesnek, s a rendszer természetes függvényének találták addig, míg élt, s így büntetlenül nem lehetett támadni.

Azt is gondolják sokan, hogy a papi nőtlenség az egyházi vagyon féltése miatt van. Ha ugyanis a papok házasodnának, nem lehetne megakadályozni, hogy gyermekeik közt szét ne osszák.

Ez még együgyűbb megokolás, mint az előbbi. Először is az egyházi vagyon nem papi, hanem egyházi vagyon, s annak a papok gyermekei közt való szétosztásáról épp úgy nem lehetne szó akkor sem, ha lennének papi gyermekek és azok törvényesek is volnának, mint ahogyan nélkülük nincs szó róla. Uradalmai egyébként is csak a püspököknek, káptalanoknak és egyes szerzetesrendeknek vannak, illetve voltak, a püspökök és szerzetesek pedig akkor se házasodhatnának, ha a papi nőtlenséget esetleg eltörölnék vagy be se hozták volna. A püspökök és a szerzetesek ugyanis még a görögkeleti egyházban se házasodhatnak (de természetesen még ott se azért, hogy a vagyon az egyházé maradjon).

Az egyháznak vagyonra, pénzre is szüksége van ugyan, hogy hivatását teljesíthesse, mert ez abból, hogy a földön van és emberek számára van, szükségképpen következik, nagyon tévednek azonban az egyház azon ellenségei, akik azt hiszik, hogy ez a vagyon az egyház életében annyira meghatározó szerepet játszik, mint ők gondolják, s mint az ő életükben játszik. Az egyháznak nem annyira fontos a vagyon, hogy miatta írná elő papjainak a cölibátust.

Ilyen emberfeletti önmegtagadást vagyon miatt nem is lehetne előírni, annál kevésbé megvalósítani. Még Isten és a mennyország miatt is nehéz, hát hitvány vagyon miatt! Csak a vagyon miatt ennyire terhes jármot még a jámbor és alázatos papság se tűrne el. Aztán hol van ma már az egyházi vagyon? Hazánkon kívül úgyszólván sehol se volt már a kommunizmus előtt se. A legtöbb államban már egy évszázaddal ezelőtt elrabolták. Miért van meg mégis még most utána száz évvel is a papi nőtlenség, ha csak amiatt a vagyon miatt volt rá szükség, amely már rég nincs?

Az Amerikai Egyesült Államokban nemcsak nincs, hanem nem is volt soha egyházi vagyon, de papi nőtlenség ott is épp úgy volt mindig és van ma is, mint az olyan államokban, ahol az egyháznak hajdan százezer, sőt millió holdjai voltak. Sőt a papi cölibátus ma, a vagyontalan egyházban sokkal jobban virágzik és sokkal inkább élő valóság, mint amennyire a hajdani "feudális" egyházban az volt.

A cölibátus okai lelkiek, amint hogy lélek nélkül még csak gondolni se lehetett volna életbeléptetésére. Nagy hitet, lelkes istenszeretetet, az önzetlenség és az áldozathozatal szellemét követeli meg ez az intézmény, a kereszténység pedig ezeknek az erényeknek a gyakorlásából áll. A cölibátust a papság részére azért rendelte el az egyház, mert Krisztus Urunk nem parancsolta ugyan meg, de nagyon ajánlotta mindenkinek.

A parancs megtartásához nem kell szeretet, csak félelem, de az, aki azt is megteszi, amit nem parancsolnak, hanem csak óhajtanak, az szeret. Az egyház azt akarja, hogy a papságban meglegyen a szeretetnek ez a szelleme, minden jónak és erénynek ez az éltetője s ezért többet tegyen annál, mint ami az egyszerű hívőnek is kötelessége.

Azt kívánja, hogy az a papság, mely az evangélium szellemében önmegtagadást, lemondást ajánl és hirdet a híveinek, mutasson jó példát és járjon elöl jó példával ebben a lemondásban és önmegtagadásban. Az a pap, aki hitet hirdet, mutassa meg, hogy maga is hisz: az a pap, aki a mennyország reményének megcsillogtatásával lelkesíti az önmegtagadásra híveit, mutassa meg, hogy maga is hisz ebben a mennyországban. Az egyház azt akarja a papság cölibátusával, hogy papjai legyenek egészen Istené s ne oszoljanak meg Isten és a földi szerelmüknek földi gyümölcsei között.

De van a papi nőtlenség "kényszerének" még más oka is. Ez az ok egyúttal azt is megmagyarázza, miért rendelte el az egyház minden papra kötelezően, miért oly szigorú a végrehajtásában és miért nem enged meg alóla kivételt még rendkívüli körülmények között se.

Láttuk, hogy a katolicizmus igazságvallás és hogy az igazság tulajdonságai közé tartozik a kérlelhetetlenség, a meg nem alkuvás, az engedményt és kivételt nem tűrés is. Ez az oka, hogy annak, aki tagja az egyháznak, semmiképpen se lehet elválnia, illetve elválás után újraházasodnia. Még akkor se, ha a Szentírás e tilalmának tiszteletben tartása szinte emberfeletti áldozatot követel tőle, mert szinte legyőzhetetlen a felesége iránti ellenszenve és az idegen nő iránti szerelme.

Ez a kérlelhetetlenség az oka annak is, hogy a nemi ösztön kielégítését nem lehet a fajfenntartástól elválasztani s így a házasságban nem lehet óvszert használni a további gyermekáldás ellen, annál kevésbé magzatelhajtást elkövetni még akkor se, ha már tíz az élő gyerekek száma, a jövedelem pedig mindössze 600 kommunista forint. (Ilyenkor önmegtagadással kell a gyermekáldás ellen védekezni, nem pedig óvszerrel vagy magzatelhajtással, ez a két tilos módszer mindegyike egyébként is pénzbe kerül, míg az önmegtagadás ingyenes.)

Emiatt nem lehet a természetellenes nemi hajlamnak se engedni, bármilyen beteg is az az idegrendszer, de a házasságon kívül még a természetesnek se, még akkor se, ha valaki még 35 éves korában se tud olyan helyzetbe kerülni, hogy megházasodhasson vagy férjhez mehessen.

Az egyház emiatt nemcsak a papoktól, hanem még egyszerű, akár analfabéta híveitől is sokszor majdnem emberfeletti dolgot követel, mert kénytelen követelni. Ha tanácsért hozzá fordulnak, nem mondhat nekik mást, mint csak azt, hogy muszáj. Hiszen az ember s így az emberekből álló egyház se ura a törvénynek és az igazságnak, hanem csak szolgája és hirdetője. Hogy kívánhatna azonban a már 25 éves s az addigi önmegtartóztatás miatt benne felgyülemlett érzékiségtől már majdnem felrobbanó életerős fiatalembertől, aki részint azért, mert tanulmányaival még nem végzett (ma már egy orvos, ügyvéd, mérnök még ennyi idős korában se végzett), részint mert szegény vagy esetleg szüleit kell segítenie, nem házasodhat meg, további önmegtartóztatást, mikor a pap, aki az erkölcsi rend képviselője, ugyanakkor abban a szerencsés helyzetben van, hogy házaséletet élhet és él, tehát az önmegtartóztatás alól már fel van mentve?

Hát még háború idején, mikor a hívők milliói, akik pedig nem papok, még akkor is önmegtartóztatásra vannak kárhoztatva, ha feleségük van, mert hadi szolgálatra szólították el őket mellőlük s ezenkívül még életüket is kockáztatniuk kell és a harctér minden szenvedésének, nélkülözésének és halálfélelmének is ki vannak téve, a pap pedig hivatása címén mindettől fel van mentve? Hogyan és milyen erkölcsi alapon ajánlhat az ilyen pap hívének önmegtagadást és türelmet s beszélhet neki kötelességről? Lehet-e egy egyszerű hívőtől nagyobb önmegtagadást és nagyobb kereszténységet kívánni, mint a paptól, a kereszténység és önmegtagadás hirdetőjétől és képviselőjétől?

Pedig értsük meg: a kereszténység a harctér akár nős, akár nőtlen katonájától nem kéri, hanem követeli a nemi önmegtartóztatást is, meg az állam iránti engedelmességet, tehát a harctéri szolgálatot és a vele járó szenvedéseket is.

Látjuk, hogy egyedül csak a cölebs, a nemi tisztaságban élő pap lehet az evangélium, a hamisítatlan kereszténység meg nem alkuvó képviselője.

De nincs szükség éppen háborúra, hogy ezt kimutathassuk. Békében is kívánhatná-e híveitől a tizenegyedik vagy akár csak a harmadik gyermek születésének elfogadását, vagy abortusz vagy óvszer helyett az önmegtagadást az a pap, akinek nem kell akkora önmegtagadást gyakorolnia, mert vagy sokkal több a jövedelme, mint a legtöbb hívének s ezért vállalhatja a sok gyermeket, vagy pedig mert olyan szerencsés, hogy neki akkor se születik vagy született már gyermeke, ha bűnös kézzel nem avatkozik bele a természet folyásába (egyébként pedig úgyis mindenki tudja vagy felteszi róla, hogy még így is beleavatkozik még ő is)?

Egyedül csak a cölebs, a nemi önmegtartóztatásban élő, a nőtlen pap (de természetesen csak akkor, ha úgy él, hogy cölebs volta miatt el is hiszik róla a hívei) lehet az evangélium, a hamisítatlan kereszténység képviselője és a keresztény erkölcs jogos szorgalmazója.

És milyen címen dorgálhatja meg a harctéren szenvedő fiatal férj itthonmaradt és rosszhírűvé lett feleségét az a pap, aki feleséges? A szájas menyecske ugyancsak könnyen megfelelhet neki: "Könnyű magának, tiszteletes úr! Magát nem vitték el a harctérre, de az én uramat elvitték. Magának most is van felesége, de nekem azóta nincs uram. Ha nem vitték volna el, én se jutottam volna ide. Nem tudom, hogy az én helyzetemben maga különb volna-e. Hogy kívánhatja, sőt követelheti hát tőlem, hogy én különb legyek, mint maga?"

Mint nős pap, nem tudom, mit tudnék erre az érvelésre válaszolni, de mint katolikus pap, tudom.

A homoszexuálisok azzal mentik magukat, hogy ők nem tehetnek róla, ha Isten ilyeneknek teremtette őket és a vallás nélküli irodalom s vele a társadalom is többnyire el is fogadja tőlük ezt a mentséget. A nős pap is kénytelen elfogadni, a katolikus pap azonban nem.

Arról persze nem tehetsz - feleli neki -, hogy ilyennek születtél. (Legtöbbször még erről is tehet, mert a legtöbb homoszexuális hajlamú ember bűnének elsősorban nem a vele született hajlam az oka, hanem az, hogy az eleinte bizonytalanul jelentkező természetellenességet azáltal, hogy kiszolgálta, engedte kifejlődni, megerősödni s így később egyenesen zsarnokká válni. Több homoszexuális hajlamú férfiről tudok, akiből boldog férj és sokgyermekes családapa lett.) Ne feledd azonban, hogy ha természetes hajlamú lennél, akkor se volna szabad ösztöneidet kielégíteni a házasságon kívül, tehát a házasság előtt. Te pedig a házasságon kívül vétkezel.

Az egyház a cölibátust éppen azért írta nekem elő és én is azért vállalkoztam rá, hogy az emberek láthassák, hogy nemi kielégülés nélkül is lehet élni még egész életen át is, bizonyos időtartamon át pedig (például a feleség szülése idején vagy hosszabb távolléte alatt, vagy tartósabb betegsége idején) kell is így élniük még a normális hajlamúaknak is. Ha tehát én normális hajlamom ellenére is el tudok lenni egész életemen át az ilyfajta élvezetek nélkül, te is el tudsz nélküle lenni, ha igazán akarsz. Mivel pedig a te hajlamod természetellenes és lényegében bűnös, neked egyenesen kötelességed is nemi ösztönök kielégítése nélkül ellenned.

Csak akkor nem lennél bűnös, ha a nemi élet szükségszerűség lenne földi életünkben, mint például a lélegzés vagy a táplálkozás. Ez azonban nem így van. Nem amiatt vonlak tehát felelősségre, amiről nem tehetsz, azaz, hogy miért természetellenes a hajlamod, hanem azért, hogy miért engedsz hajlamaidnak, noha akkor se volna szabad nekik engedned, ha természetesek volnának, mert azok kielégítése is csak a házasságban s ott is csak akkor megengedett, ha nem állnak ellentétben természetes céljukkal, a fajfenntartással.

Aztán ott vannak a nyomorékok, akik részint szánandó külsejük és idomtalan testük miatt, részint mert se asszonyt, se gyereket nem tudnak munkájukkal eltartani, a keresztény erkölcsi törvények értelmében szintén örökös önmegtartóztatásra vannak kárhoztatva (mint természetellenes dolog, természetesen az onánia is mindig tilos még nekik is). A nős pap ezeknek se tehet szemrehányást, ha ösztöneiket házasságon kívül vagy természetellenesen elégítik ki. Pedig mivel a keresztény erkölcs képviselője, kénytelen megfedni őket érte. A cölibátusban élő pap ellenben ezeket is joggal feddheti.

"Most már értem - felelte egy okos és nagyműveltségű protestáns, mikor egyszer mindezt elmagyaráztam neki. - Eszerint tehát a cölibátus azért van, hogy a társadalom szerencsétlenjei, az élet örömeitől megfosztottak könnyebben viseljék keserű sorsukat."

Jellemzően mutatja ezt a megjegyzés, az átlag protestáns teljesen kereszténytelen s csupán csak e világra korlátozott életfelfogását s azt az általános emberi törekvést, hogy sohase von le olyan következtetést, mely rá nézve is kötelességekkel jár vagy megszégyenülést jelent, hanem minden erkölcsi leckéről azt gondolja, hogy az másoknak szól. Ezért mind jó ember, inkább a nyomorékokat sajnálja meg, semhogy magában vegyen észre hibát s elismerje, hogy ő a bűnös, vagy hogy legalább ő is bűnös.

A nyomorékok és az élet egyéb számkivetettjei vigasztalására is van a cölibátus, de korántse csak az ő kedvükért, sőt nem is elsősorban az ő kedvükét. A papi nőtlenség elsősorban az emberek azon többsége kedvéért van, mely éppen nem nyomorék, hanem nagyon is normális. Ezeknek is kell ugyanis önmegtagadást gyakorolniuk s - legalább időnként - az ilyen embereknek is le kell mondaniuk az élet örömeiről, ha a becsület, tisztesség és erkölcs útján meg akarnak maradni. Ott van például a háború ideje (a mai kor emberei pedig ugyancsak sok háborút átéltek) vagy az az eset, mikor valakinek 10-15 éven át fekvőbeteg a felesége, vagy akinek megszökött a felesége stb.

A papság cölibátusa azért van, hogy megmutassa az embereknek, hogy nincs legyőzhetetlen ösztön (van ilyen is, de csak az őrültek házában), hogy nincs az a hajlam vagy szenvedély, amelyen ne lehetne s amelyen bizonyos esetekben ne lenne kötelesség is uralkodni. A cölibátus azért van, hogy ne csak a papokat, hanem mindenkit figyelmeztessen arra, hogy a földi élet nem azért van, hogy kínálkozó örömeit minél jobban és alaposabban kiélvezzük. Azért van, hogy megmutassa, hogy a lemondás, az önmegtagadás, az áldozathozatal szelleme még nem jelent boldogtalanságot, sőt savanyúságot se, hanem az érzéki örömöknél sokkal tisztább örömök forrása. (Csak azokban a papokban találunk boldogtalanságot vagy savanyúságot, akiknek le kellett volna mondaniuk az érzéki gyönyörökről, de mégse mondtak le, vagy csak részben mondtak le. Sohase láttam oly gyermetegen élvezni az élet apró-cseprő, bűntelen örömeit (például fürdés közben a vizet, vagy turistáskodás közben a forrásvizet vagy a természetet), mint éppen olyan papokban, akik példaképek voltak a papi erkölcsökben.)

De a nyomorékokon és az élet örömeiből kizártakon annyira sajnálkozni se éppen vall keresztényi gondolkodásra. Az igazi keresztény, ha meglátja őket, nem azon retteg, hogy mi lenne, ha ő lenne ilyen nyomorék, hanem szinte irigyli őket azért, hogy nekik nincs annyi kísértésük a rosszra, mint egy társaságban kedvelt, daliás, jókedélyű fiatalembernek, vagy egy hódítóan szép lánynak, s így nem forog oly nagy veszélyben az üdvösségük, mint ezeknek, vagy akár csak azoknak is, akik nem hódítóan szépek, hanem csak normálisak.

A papság házasodásának megengedése vagy akár csak megtartása alól kivételek engedélyezése annak elismerése volna, hogy vannak esetek, mikor feltétlenül szükség van a házasságra, azaz az ösztönök törvényes kielégítésének biztosítására, ha a tilos kielégítéseket el akarjuk kerülni. Mivel azonban már a házasság felbonthatatlanságának tárgyalásakor és most is felhozott sok példából is jól láttuk, hogy ösztöneink törvényes kielégítéséről nem lehet mindig gondoskodni (a házasság felbomlása, az egyik házastárs betegsége, tilos szerelem, nyomorékság, szegénység, háborúk, homoszexualitás stb.), világos, hogy a cölibátus elvetésével helyrehozhatatlan kárt szenvedne az emberiség erkölcse.

A kötelező, a kényszercölibátus elejtése annak elismerése volna, hogy a nemi ösztönön uralkodni nem lehet. Hiszen lám, még az a papság se tud uralkodni rajta, mely életét úgyszólván a templomban tölti, a kísértéseknek sokkal kevésbé van kitéve, mint a világiak, sőt egyenesen foglalkozása a lélek nemesítése és az Isten törvényein való elmélkedés. Még ha talán nincsenek is mindig tudatában világosan, valójában mégis ezért vannak annyira a papok házasodásának pártján és ezért sajnálják a cölibátus miatt az egyébként tőlük annyira gyűlölt és nekik annyira ellenszenves papokat azok, akik nem keresztény gondolkodásúak. Akaratlanul is érzik ugyanis, hogy amíg cölibátusban élő pap van, addig az ő bűneik nem menthetők.

Ha a papok is házasodhatnának, akkor "ellenállhatatlan" szerelem, beteg, vagy túlzott nemi ösztön, a házastársaknak egymástól való hosszabb távolléte, a házasságkötés bármely okból való lehetetlensége esetén az egyház is kénytelen lenne szemet hunyni a nemi bűnök felett, azaz ő is kénytelen lenne abbahagyni az evangéliumi erkölcsök szorgalmazását. De viszont aki az emberi lelket ismei, azt is tudja, hogy alig lenne olyan ember, aki időnként a nemi kihágások megengedett voltát a maga életében és a maga számára meg ne állapítaná azzal a megokolással, hogy a helyzet különleges volt s önuralmat gyakorolni lehetetlen volt. Gyakorlati értelemben tehát úgyszólván az egész nemi erkölcs a cölibátuson áll vagy bukik. Sokkal fontosabb intézmény ez tehát, mint első pillanatban gondolnánk.

Ezért, bár nem lehetetlenség, mert az egyháznak végeredményben jogában állna eltörölni (de csak a parancsolt cölibátust, a tanácsoltat soha, mert az evangélium szelleméhez tartozik, s mint láttuk, az evangéliumban nyíltan ki is van mondva), mégis azt kell mondanunk, hogy nagyon elhagyná a Szentlélek az egyházat és mérhetetlenül nagy kárt szenvedne az erkölcsi rend, ha az egyház valamikor a papság kötelező cölibátusát eltörölné. Mivel pedig a Szentlélek nem szokta elhagyni az egyházat még ideiglenesen sem, a dolog megtörténte egyáltalán nem valószínű. Ezt egyébként látjuk is, mert noha a kötelező cölibátusnak az egyházban már másfélezer éves története van, eltörlése azóta sohase történt még meg, még ideiglenesen se. Ezzel még a konstanci zugzsinat se foglalkozott, pedig ez a pápai hatalmat próbálta megnyirbálni és akkoriban igen sok erkölcstelen pap is volt.

Az az ellenszenv azonban, mellyel a vallásilag művelt és buzgó katolikusok mindig kis táborát kivéve az egész emberi társadalom viseltetett és viseltetik a cölibátus iránt, nagyon tanulságos és jól mutatja, hogy gyakorlatilag mennyire fontos dolog ez a cölibátus és mennyire szorosan összefügg az egész nemi erkölcs komolyan vételével.

A cölibátus igazi okaival és értelmével valószínűleg nincs tisztában az emberi társadalom, de ez az ellenszenv, mely részéről ezt az egyház bármely más intézményénél jobban sújtja, az az általános helytelenítés, melyben része van, sőt még az a feltűnő jóakarat is, melyet e tekintetben társadalmunk a tőle egyébként annyira gyűlölt és mindig oly ellenszenvvel kísért papság sorsa iránt tanúsít, mikor oly szerető megértéssel őt is részeltetni akarja a föld örömeiben és oly részvéttel kíséri "szenvedéseit", másrészről pedig az a képmutató és mégis olyan őszintének látszó mérhetetlen felháborodás, amellyel egyes papoknak vélt vagy valóságos cölibátusa elleni bűneit kíséri, nem világos jele-e annak, hogy tudat alatt bár és akaratlanul, de a társadalom is érzi, hogy ez a cölibátus tulajdonképpen az ő nemi bűneinek elítélése s a papság cölibátusa lesz a legerősebb vádlója, mikor majd Isten ítélőszéke előtt értük felelnie kell. Csoda-e hát, ha ezt a félelmes vádlót mai vallástalan társadalmunk annyira szeretné eltávolítani az ellene szóló tényezők sorából?