Pezenhoffer Antal: Istentelenség

Ezek után már csak természetes, hogy a kommunista sátánnak a gyûlölet és kóros hazudozás után a harmadik fõ jellegzetessége az istentelenség, a vallásgyûlölet volt. Sajátságos és bizonyos szempontból megmagyarázhatatlan ez, mert hiszen a munkásság felszabadításához semmi köze annak, van-e másvilág vagy nincs, és elismer-e valaki égi hatalmat vagy nem.
Tekintettel pedig arra, hogy a vallásos meggyõzõdés és még inkább a vallásos érzés és a vele kapcsolatos családi hagyományok s a hozzájuk való ragaszkodás mégiscsak nagy erõt képvisel s így a velük való fölényes, sõt gúnyos szembeszegülés igen széles néprétegeket idegenít el a kommunizmustól s így nagyban akadályozza szociális eszméinek gyõzelemre segítését is. Egyenesen megbocsáthatatlan vétek a kommunizmus szociális eszméi ellen még kommunista szempontból is az, hogy ezeket a munkásokat állítólag megváltó eszméket csak vallástalan alapon állva, tehát a hívõket már eleve elidegenítve szabad hirdetni. A marxizmusnak, mint hivatalos programjában is van, valóban csak magánügynek kellene a vallási kérdést tekintenie s a szigorú semlegességet megtartva kinek-kinek tetszésére bízni, hogy csak a földdel törõdik-e vagy az éggel is.
A marxizmus és így a kommunizmus e hivatalos álláspontjával szemben a valóság mégis a legféktelenebb vallásgyûlölet, istentagadás és vallásüldözés lett. Ezt csak azzal a sátáni lelkülettel lehet megmagyarázni, mely az egész rendszert eltölti s mely „az ördög fél a szenteltv íztõl” elve alapján, minden józan ész, jól felfogott érdek és elmélet ellenére se tudott semleges maradni a vallási kérdésben, hanem gondoskodott róla, hogy e tekintetben vallott programja és ígéretei ellenére is világcsalásnak és szemenszedett hazugságnak bizonyuljon, mint minden szava, úgy az is, hogy az õ rendszerében a vallás magánügy, melynek gyakorlásába az állam s a párt nem avatkozik.
A pártprogramot nem változtatták meg, sõt az új alkotmányba is bekerült sarkalatos pontként a „vallásszabadság”, csak hát egy szót se tartottak meg belõle, hanem a kommunista szellemnek megfelelõen gondoskodtak róla, hogy az egész merõ hazugságnak bizonyuljon. De azért állandóan hangsúlyozták nemcsak a külföld, hanem a hazai közönség elõtt is, mely pedig napról napra tapasztalhatta ennek éppen az ellenkezõjét, hogy nálunk tökéletes vallásszabads ág van, Rákosi pedig minden beszédében hangsúlyozta, hogy itt még senkinek se lett semmi hátránya abból, ha vallásos volt.
A külföld felé állandóan azzal dicsekedtek, hogy õk nemcsak nem bántják a vallást, hanem még támogatják is és még a reakciós katolikus Egyháznak is évente ennyi meg ennyi milliót adnak. S ez ráadásul még igaz is volt s annál nagyobb hatással lehetett a külföldre, mert ugyanakkor a gazdag Anglia, Amerika, vagy Franciaország egy fillért se adott vagy ad az Egyház munkájára és a papság támogatására.
Mondom, ebben még csak nem is hazudtak (csak azt hallgatták el, hogy aránylag mennyivel többet adnak a protestáns felekezeteknek, mint a katolikus Egyháznak). A hazugság csak abban volt, hogy õk azt állították, hogy nem bántják az Egyházat, csak elválasztott ák az államtól. Ámde ha csakugyan csak ezt tették volna, akkor a papságot és az Egyházat egy fillérrel se lett volna szabad támogatniuk. Hiszen az említett három nyugati állam is azért nem támogatja, mert ott valóban elválasztották az Egyházat az államtól.
Az egyházak támogatásával tehát a saját programját is meghazudtolta a magyar kommunista párt. Ha ugyanis a vallás csakugyan magánügy, akkor ezt a magánügyet nem lett volna szabad hivatalos állami pénzekkel támogatni. Közpénzen csak közügyet lehet támogatni. A mi kommunizmusunk tehát nemcsak abban volt hazug, hogy õ nem üldözi a vallást, hanem a közre veszélyes közügynek tartotta, hanem abban is, hogy a vallás elleni minden utálata és üldözése ellenére mégis támogatta.
Az érthetetlen dolog egyszerû magyarázata az, hogy félt a vallástól, félt a papságtól, teh át nagyon is fontosnak, nagyon is közügynek tekintette azt, hogy hisznek-e a "felszabadított" ország lakói vagy nem. Azt, hogy hisznek, magára nézve a legnagyobb veszedelemnek tekintette. Nem merte tehát ezt a kérdést negligálni, elhanyagolni, az államot nem érdeklõ magánügyek közé sorolni, hanem - programja és alkotmánya lábbal tiprásával és meghazudtolásával - kötelességének tartotta ellenõrizni, kezében tartani. Ezért támogatta az Egyház és az állam állítólagos elválasztása és a vallásnak magánüggyé való alacsonyítása után és ellen ére is a papságot éppúgy, mint a régi "feudális" állam.
Kettejük között csak az volt a különbség, hogy a régi állam a támogatást azért adta, mert kívánatosnak tartotta, hogy alattvalói vallásosak legyenek és ezért az Egyház munkáját közügynek tartotta, a kommunista állam pedig azért, mert a papság munkáját a maga létére végzetesnek tartotta, mivel azonban programja vagy talán inkább a külföld miatt (mert maga a program még nem nagyon zavarta volna a vallás üldözésében) nyíltan eltiporni nem merte, legalább a pénz, az állami hozzájárulás révén akarta ellenõrizni és így kezében tartani. Az az állam ugyanis, mely fizeti a papságot, kezében is tarthatja és irányíthatja is a papságot, ha akarja. A kommunista állam természetesen akarta. A pénzt nem adta ingyen!
Nem támogatás volt ez, hanem befolyásolás, sõt tökéletes kézben tartás, mert amelyik pap gerinces volt, elvesztette ezt a támogatást. Míg ugyanis azelõtt mindig az volt a jelszó, hogy a papság ne politizáljon (tudták ugyanis, hogy ha politizál, kénytelen az Egyház mellett politizálni), a kommunista államban késõbb már a nem-politizálás is a legnagyobb bûnszámba ment.
Ekkor már megkövetelték, hogy minden pap politizáljon s természetesen a párt mellett, mert hiszen másfajta politizálásról a "nép demokráciákban" még álmodni se lehetett. A semleges, a visszavonuló, a nem politizáló, a beszolgáltatás, a tsz-ek alakítása iránt közömbös és a kommunista „békéért” nem buzgolkodó, az aljas amerikai baktériumháborút nem kárhoztató papok befolyásosabb, érdemesebb állásba kerülése ellen vétót emelt az állam. Ez maga még természetesen nem lett volna elég arra, hogy az Egyház munkáját megbénítsa, annál kevésbé, hogy lehetetlenné tegye, s minden tekintélyesebb állást a megalkuvók kezére juttasson. A baj az volt, hogy emellett állandóan ott volt még a börtön, az internálás, a megkínzás réme is. A meg nem alkuvó pap tehát sose tudhatta, hogy csak a kongrua [kiegészítésül folyósított államsegély] megvonása lesz-e a büntetése vagy pedig éjszaka el is hurcolj ák. A meg nem alkuvó püspököket például azzal szorították az állam iránti engedelmességre (például, hogy elmozdítsa, és megalkuvókkal helyettesítse a gerinces papokat), hogy mikor a püspök nem volt hajlandó elmozdítani a rendszernek nem tetszõ papokat, akkor az ÁVÓ hurcolta el õket. A püspököt tehát az irgalom szorította arra, hogy maga csapja el õket, mert ezzel legalább a börtöntõl megmentette õket.
Az Egyház tehát nemcsak nem választódott el az államtól, hanem még szorosabb kapcsolatba került vele, mint azelõtt. Soha az állam nem törõdött annyira az Egyházzal, mint a "népi demokráciában", de persze csak azért törõdött vele, hogy megölje, addig pedig, mire ez bekövetkezik, az Egyház õt kiszolgálja s a még hívõk elõtt is elfogadhatóvá tegye a párt uralmát. Soha nem volt még a vallás annyira közügy és az állam figyelmének és törõdésének annyira tárgya, mint a kommunista államban, s mindez - nem hiába hazug az ördög és a hazugság apja - azért, mert programja szerint a vallás magánügy. Valójában annyira nem magánügy volt a vallás, hogy külön állami „Egyházügyi Hivatalt” állítottak fel intézésére. Igaz, hogy ennek a feladata inkább csak az volt, hogy a vallást végleg felszámolja, de az emberek magánügyeit nem szokás államilag felszámolni. Egyébként is, ha a vallás szabad - és az alkotm ány szerint szabad volt -, akkor milyen címen készültek a felszámolásra? És már uralmuk hetedik esztendejében?
Ha a vallás szabad volt - pedig az alkotmány betûje ezt hirdette -, miért nem tûrtek s miért oszlattak fel minden vallási egyesületet, még a tisztán hitbuzgalmiakat is? Ha vallásszabads ág volt, miért nem lehetett kiadni vallásos tárgyú könyveket, még hitbuzgalmiakat se?
Az esztergomi vízivárosi plébánia egy idõben még kifogyott nyugtablankettái helyett se tudott újakat nyomtatni, mert magánnyomda már nem volt, az állami vállalat vezetõje pedig képmutatóan és szokottan hazugul azt felelte, hogy – sajnos – nem fogadhatja el a rendelést, mert a munkások megtagadnák a kiszedését. (A valóságban ezek között a munkások között ekkor már rég az is paptisztelõ lett, aki azelõtt még gyûlölte õket. A munkások ekkor már az Egyháznak már egyenesen szívesebben dolgoztak volna, mint az államnak. De azért természetesen ekkor is egyhangúlag mondták volna ki, hogy a „reakciónak” nem dolgoznak, ha ezt kívánták volna tõlük.)
Ugyancsak Esztergomban a Szent Anna plébániatemplom restaurálása alkalmával az állami vállalatok nem adtak cementet azon a címen, hogy arra más építkezéseknél van szükség. Pedig ugyanekkor nemcsak külföldön, hanem néha még itthon is azzal dicsekedtek, hogy õk állampénzen hozattak és hozatnak rendbe templomokat. Egyébként pedig az a templomrenov álás nekik is érdekük lett volna, mert hiszen az õ annyit emlegetett újjáépítõ munkájukat bizony ította volna, ha a forgalmas útvonalon álló templom ütött-kopottságával nem rontotta volna a város képét s nem cáfolta volna az annyit reklámozott újjáépítést.
Mikor az energikus plébános magánúton messze vidékrõl mégis szerzett cementet, az építést vezetõ pallért [építésvezetõt] behívatták a rendõrségre s fenyegetéssel arra kényszerímeg ne merje mondani, hogy õk tiltották meg neki. A lemondás megtörténvén, már másnap beidézték a plébánost s megkérdezték, ki az építés felelõs vezetõje s felszólították, hogy ha 24 óra alatt nem gondoskodik ilyenrõl, megtiltják a munka folytatását. Ilyen volt a kommunista vallásszabadság és "magánügy".
Az emberek vonattal jártak templomba (ahol lehetett), mert helyben, ahol ismerték õket, nem mertek, mert állásukat féltették. Idegen helyen esküdtek, sõt idegenbe vitték megkereszteltetni gyermekeiket, vagy pedig éjszaka. Még az egyházi adót is úgy fizették, hogy nyugtát nem fogadtak el róla, mert a pártgyûléseken és az üzemekben állandóan rémisztették õket. Még az is elõfordult, hogy két fiatalembert, akik apjuk üzemének államosítása után egyik gyárban vállaltak munkát, az esti misérõl kijövet a restaurálásával kapcsolatban imént említett Szent Anna-templom lépcsõzetén - pedig szegények azért mentek este, hogy ne lássák õket - a templomból kijövõket figyelõ (tehát ellenõrzõ) rendõr durván megtámadott, hogy "ti piszkok, hogy mertetek ti idejönni?", s õk félszegen mentegetõztek nagy bûnükért, mert az még eszükbe se jutott, hogy a "piszok" jelzõt visszautasítsák, mert az önérzeten már régen túl voltak. Akkor volt ilyen "magánügy" és ilyen "szabad" a vallás, mikor a "magyar nép nagy tanítója", Rákosi Mátyás beszédeiben nem gyõzött azzal büszkélkedni, hogy itt még senkinek se görbült meg a haja szála se amiatt, mert vallásos volt. Õk csak a reakciósokat, csak az összeesküvõket bántják. Õk nem támogatják a vallást (ez is hazugság, mert támogatták), de viszont, mint magánügyet, tiszteletben tartják (még nagyobb hazugság).
Õk az iskolai hittant se törölték el, csak azt állították, hogy nem tûrik, hogy valakit, akinek nem kell, rákényszerítsenek. Nálunk szabad vallásosnak lenni, de megkövetelik, hogy szabad legyen vallástalannak is lenni. Szabad hittanra járni, de megkövetelik, hogy szabad legyen hittanra nem járni is. Õk tehát az iskolába csak a szabad hittant hozták be. Ez volt a szép elmélet. Lássuk a gyakorlatot s azt, hogy az elméletet hogyan mételyezte meg az ördögi hazudozás és álnokság.
A dolgozók iskolájában, mely esténként volt felnõttek számára, eleinte kötelezõ, késõbb már akkor is "szabad", tehát önkéntes volt a hittan, mikor még a rendes iskolában kötelezõ volt. Ámde - a hallgatóknak ugyancsak örülniük kellett, hogy egyszer egy héten egy órával elõbb mehettek haza - az idõk jelének bizonyítékaként a hallgatók vagy száz százaléka, vagy egy-kettõnek, akik hivatalból kénytelenek voltak tartózkodni tõle, kivételével mindenki "hittanos" volt. Pedig még arról is gondoskodtak, hogy a hittanóra csak az utolsó lehessen, tehát hogy a hallgatók csábítva legyenek a hazamenésre. Így aztán úgy segítettek a bajon (mert ez nekik baj volt), hogy megszüntették a hittant. Itt tehát úgy festett a "szabad" hittan, hogy hittanra nem volt szabad (mert nem is lehetett) járni.
Egy év múlva a szakiskolákban is (közgazdasági, mezõgazdasági, ipari középiskolákban) szintén egészen eltiltották a "szabad" hittant, de már az eltiltást megelõzõ évben is milyen fog ásokat használtak annak bizonyítására, hogy csakugyan „szabad” legyen a hittan! Abban az épületben, ahol én mûködtem (a Vas utcában), a legfelsõ emeleten egy nõi ipariskolát nyitottak. Év elején az igazgató az elõírás szerint ívet körözött a beiratkozottak között, ki akar hittant tanulni, ki nem. Vagy 97% akart. Mikor azonban az igazgató az eredményt felterjesztette a minisztériumba, azonnal visszaküldték neki azzal a megjegyzéssel, hogy ne terjesszen fel hamis, hanem való adatokat. A rendeletben ugyanis az van, hogy a hittant illetõen a tanulóknak szeptember 15-ig kell nyilatkozniuk, ezek a lányok pedig csak szeptember 17-én iratkoztak be, hogy nyilatkozhattak tehát szeptember 15. elõtt? Az igazgató megértette, mit akarnak tõle és miért tették az iskola megnyitását szeptember 17-re s másodszor azt terjesztette fel, hogy hittant az elõírt idõben senki se kért. Így aztán nem is volt. A következõ évben már nem tartottak szükségesnek ilyen fogásokat, hanem elrendelték, hogy szakiskolákban hittan nincs. S most ebben - kivételesen - nem voltak hazugok.
A szentelt vízzel szemben azonban mindig rendkívüli ingerlékeny sátán a többi iskolákban is csak az elsõ évben tûrte el a 97%-os "szabad hittanokat". A következõ évben már az általános iskolákban is ugyanolyan, sõt sokkalta amolyanabb fortélyokhoz folyamodott, melyeket az elsõ évben még csak a szakiskolákban használt. Elõször is a hittanra vonatkozólag a szülõknek nem lehetett gyermekeik beiratkozásakor nyilatkozni, hanem erre a célra csak késõbb tûztek ki egy napot. Furcsa kis „szabad hittan” volt ez, mikor az, aki gyermeke számára hittant akart, csak egy szigorúan meghatározott napon jelenthette ki ezt a kívánságát, sem elõtte, sem utána nem, s ez a nap sose esett össze azzal a nappal, mikor a szülõnek egyébként is dolga volt az iskolában, hanem gondoskodtak róla, hogy ebbõl a célból egészen külön kelljen ott megjelennie. Arra számítottak ugyanis, hogy bizonyára lesznek majd, akik kényelemszeretetb õl mulasztják el a jelentkezést, lesznek, akik feledékenységbõl; lesznek, akik félelembõl, és lesznek, akiknek egyáltalán nem is jut tudomására a jelentkezés ideje. Gyermeke hitoktatását kívánni egyébként is a reakciósság legbiztosabb jele volt a szülõ részérõl. E napon tehát tulajdonképpen a népi demokrácia ellenségei vonultak fel testületileg az iskolába s bizonyára sokan lesznek, akik nem mernek ilyen nyilvánosan színt vallani a reakció mellett. A párt- és üzemi gyûléseken úgyis már kellõ felvilágosító és megfenyegetõ elõadásokat tartottak a munkásoknak és az alkalmazottaknak ez ügyben s tudtunkra adták, hogy a párttagsággal ez össze nem egyeztethetõ, tehát vagy ezt, vagy azt választja valaki, és ha azt választja, tudhatja, milyen következményekkel jár majd részére.
Hogy a hittan "szabadságával" megajándékozottak annál bátrabban élhessenek szabadságukkal, a jelentkezés napján még az egész pártvezetõség is felvonult az iskolába. Ott trónoltak az emelvényen árgus szemekkel figyelve a belépõket, aztán óraszám is eltartó vizsgálat alá véve õket, hogy kicsoda, micsoda, hol, melyik üzemben dolgozik (a kapott adatokat szorgalmasan írták is, hogy a fél annál jobban megijedjen az esetleges következményektõl), sõt szemére hányták a szülõnek, hogy a nép ellenségeire és háborús uszítókra bízza gyermekei nevelését.
Az is mindennapi volt, hogy a hivatalosan kitûzött napon és órában a jelentkezõ szülõk elõl egyenesen elbújt az igazgató, vagy azt mondta nekik, hogy ne most, hanem majd késõbb jöjjenek, hogy ne maradhasson majd elég idõ a beíratásra s eljövén az ebéd ideje, mondhassa, hogy lejárt az idõ, már nem lehet folytatni. Másnap folytatni viszont a rendelettel ellenkezett. Azért is egzamináltak [vallattak] egy-egy szülõt olyan hosszasan, hogy mindegyikre ne kerüljön rá a sor, vagy hogy megunva a hosszas és eredménytelen várakozást, sokan önként menjenek haza beíratás nélkül.
1952-ben már azt is megtették, hogy még arra is vigyáztak, hogy a beiratkozás napját, mely csütörtök volt, csak hétfõn közölték a plébániákkal, azaz készakarva vigyáztak arra, hogy ne legyen közben vasárnap, mikor a templomban nagyobb tömegnek ki lehet hirdetni a dolgot. Vagyis beiratkozni csak egy nap lehetett, de viszont mindent elkövettek, hogy a pap ne tudja híveinek tudomására hozni, hogy melyik ez a nap.
De megtették nemegyszer azt is, hogy tudtára adták a szülõnek, hogy a jelentkezést nem fogadják el. Mindennapos volt az is, hogy elfogadták, de aztán a hittanosok névsorában mégse volt benne a gyermekük. Az pedig, hogy az anyát nem fogadták el, hanem az apa megjelen ését követelték, vagy hogy írásban követelték tõle a jelentkezést, mindennapos volt. Az iskolák élére igazgatónak természetesen csak hétpróbás kommunistákat tettek (nehéz feladat volt, mert nem sokan voltak ilyenek, kivált értelmiségi emberek között). A hittanbeíratást megelõzõleg természetesen a leglázasabb tevékenység volt a pártban. Haditerveket dolgoztak ki, fogásokat eszeltek ki, szerepeket osztottak, igazgató, tanítók egymás után kapták a bizalmas utasításokat és végrehajtásukra a fenyegetéseket s tanácsnak, párttitkárnak, MNDSZ-nek, igazgatónak, tanítóknak, mindenkinek be is kellett utána számolnia, mit tett és mit nem tett az ügy érdekében; hol volt eredmény, hol nem; mi volt az egyik oka, mi a másiknak; milyen eszközöket használt célja elérésére; milyen érveket a szülõk meggyõzésére stb.
Minden tanítónak el kellett például mennie minden hittant kérõ szülõhöz és meggyõzni (értsd: megfenyegetni) az illetõket a hittan felesleges, sõt káros hatásáról, s különösen káros hatásáról a szülõ állására és elõmenetelére és gyermeke jövõjére vonatkozólag. Azt is nyíltan megmondták neki (sõt mindig ez volt a tanító fõ érve), hogy így a gyermeket is rosszabb szemmel nézik majd az iskolában, nehezebben kap jó jegyet, viselete se lehet akkor egyes (illetve késõbb: ötös), s különösen nem tanulhat majd tovább, mert a hittanosokat nem küldik kollégiumokba s nem kapnak ösztöndíjat.
Sok helyen a tanító, ha már nem tudott mással érvelni, azt hangsúlyozta, hogy ha igen sokan jelentkeznek, akkor a párt büntetésbõl úgysem fog adni a plébános úrnak hitoktatási engedélyt s akkor hittan egyáltalán nem lesz, míg ha kevesen jelentkeznek, akkor legalább azok, akik jelentkeztek, részesülhetnek a hitoktatás elõnyében. Tehát a szülõ tulajdonképpen jót tesz a közönyösséggel, ha gyermekét nem íratja be hittanra, vallásos nevelésérõl pedig maga is gondoskodhat otthon.
Annak a papnak ugyanis, aki az iskolában hittant akart tanítani, ehhez a kommunistáktól külön engedélyre volt szüksége, ami megint csak bizonyítja, mennyire szabad volt az a "szabad" hittan. Olyan pap, aki nagy hatással volt a gyerekekre, természetesen nem kapott ilyen engedélyt, de egyébként is az idõsebb, kényelmesebb plébánosok kapták inkább, hogy minél kevesebb eredménye legyen. Ahol túl nagy százalék kért hittant, ott egy pap se kapott engedélyt s egy évig egyáltalán nem volt hittan, hogy a reakciós szülõk bûnhõdjenek. El lehet képzelni, hogy ilyen ellenõrzés mellett hogyan igyekeztek a szegény tanítók és tanítónõk, kivált, akinek ambíciói voltak (s kinek nincsenek?), az ambíció nélküliek pedig állásukért való rettegésbõl, hogy minél kevesebb hittanos legyen s milyen kínos lehetett ré- szükre arról beszámolni, hogy az idén több a jelentkezõ, mint tavaly. Érthetõ tehát, hogy rettegve követtek el mindent, hogy e borzasztó szégyentõl megmenekedjenek.
Amelyik szülõ az államnál volt állásban (pedig lassacskán már mindenki ott volt állásban), azokat (például még a tsz-tagokat is) munkahelyükön is egyenként behívatták s vagy egyenesen azt közölték velük, hogy gyermekeiket hittanra be ne merjék íratni, mert akkor jaj lesz, vagy pedig csak finoman céloztak a következményekre, aszerint, milyen vérmérsékletû és okosságú volt a párttitkár vagy a fõnök, vagy mennyire "klerikális" volt az illetõ helyen a közvélemény. Tudok olyan gyõri házaspárt, hogy - mivel mindketten kerestek - mindkettõt külön-külön behívatták, hogy a gyereket hittanra ne írassák be.
Beíratni természetesen többnyire az anya ment, mert hiszen férjének munkanapja volt. Mindennapos dolog volt, hogy nem fogadták el a bejelentést, hanem hazaküldték, hogy a férjét küldje el. Részint, hogy megunva a sok veszõdséget és hercehurcát, elálljon az újabb jelentkez éstõl, vagy pedig abban bízva, hogy férje állását féltve csöndben marad.
Késõbb szabály lett, hogy a feleség magával vitte mindjárt a férje írásbeli nyilatkozatát is, de sokszor még ezzel se elégedtek meg, hanem férje aláírásán kívül még két tanú aláírását is kívánták annak bizonyítására, hogy az apa aláírása valódi. Képzelhetjük, milyen vallásosnak kellett lennie annak az apának, aki még ennyi zaklatás elviselésére is vállalkozott, csak hogy gyermeke hittant tanulhasson! Így aztán érthetõ, hogy a 60-as években a legtöbb helyen már fehér holló volt a hittanra beiratkozott gyerek.
Mert hát a vallásosság mellé még bátorságra is szükség volt, hiszen a szülõ ezzel „reakci- ós” érzületérõl tett tanúságot; tönkretette a gyárban vagy üzemben (vagy pláne hivatalban!) a jövõjét; kitette magát még az állásvesztés veszélyének is, és mivel a beiratkozáskor jelen lévõ pártvezetõség minderrõl az asszony szeme láttára írásbeli feljegyzést is készített, érthetõ, hogy soknak tették próbára az idegeit és bátorságát.
Sokszor azonban még az ilyen nagy kitartás és erõs idegzet se használt, mert tudok olyat, aki minden kicsinyeskedõ akadékoskodásnak hõsiesen alávetette magát, számon tartotta a beíratás idejét, az apa is nemcsak aláírását adta, hanem maga is személyesen ment el a beíratásra, állta a fenyegetések, kifogások és a „népnevelõ” érvek pergõtüzét, úgyhogy végül az illetékesek is tudomásul vették akaratát, mégis, mikor végül kitették azok jegyzékét, akik hittanra járhatnak, az õ gyermeke mégse volt rajta azon a jegyzéken. Panaszt emel. Az igazgató az válaszolja, hogy lehet, hogy tévedés, de most már nem segíthet rajta, mert már késõ. Volt olyan tanítványom is, akinek szülei olyan öntudatos katolikusok voltak, hogy még álmomban se gondoltam volna arra, hogy még az õ gyermekük se járjon hittanra, s mégse járt, sõt a szülõk meg se kísérelték a beíratást, hanem azzal nyugtatták meg lelkiismeretüket, hogy majd egy volt apácával a háznál taníttatják. (Helytelenség és gyávaság jele, mert itt elvekrõl volt szó. De késõbb már ezt hivatalosan tiltották s üldözték, sõt többeket el is vittek miatta.) De mikor már lecsendesedtek a beíratás pusztító viharai, még egyáltalán nem következett el az evangéliumhirdetés lehetõségének csendes munkája is. A "szabad" hittant ugyanis nem volt szabad akkor kezdeni, mikor akarták, akkor se, ha a többi tárgyak tanítása már régen folyt, hanem külön engedélyre volt szükség, hogy mikor „szabad” kezdeni. Tehát most ezt kellett várni s bizony hosszú hetek elteltek, míg végre az erre vonatkozó rendelet is megjelent, de mindig vagy egyhavi késéssel. (De egy hónappal elõbb be is kellett fejezni.) Ez a késedelem megint tudatos volt, hogy a pap „reakciós” tevékenysége ennyivel is rövidebb legyen.
Pedig hát egyébként se lehetett ez a tevékenység reakciós, mert hiszen az igazgató és a tanítók az órára bármikor bemehettek, sõt be is kellett többször menniük, hogy ellenõrizzék, s mivel, mint mindenrõl, errõl is be kellett a felettes hatóságnak számolniuk, világos, hogy gyakran be is mentek. De a hitoktatónak is írásban be kellett adnia, mirõl beszél minden egyes hittanórán és azt is ellenõrizték, hogy csakugyan így van-e. A hittan tanítása nemcsak körülbelül egy hónappal késõbb kezdõdött és egy hónappal vagy még elõbb befejezõdött, mint a többi tárgyé, hanem ezen kívül nem is eshetett a rendes szorgalmi idõre, hanem csak akkor kezdõdhetett, mikor a tanulóknak egyébként már haza lehetett volna menniük, hogy a hittanra járás annál terhesebb és ellenszenvesebb legyen. Mivel a tanulók ilyenkor már fáradtak, idegesek, kimerültek, nyugtalanok, annál kisebb legyen az eredménye is.
A papnak egyébként nemcsak a tantestületi értekezleteken nem volt helye, de a tanári szobába se léphetett be, sõt az iskola épületét is el kellett hagynia, mihelyt órája befejezõdött. Tanítványaival az órán kívül nem foglalkozhatott, olyan nagy volt a vallásszabadság és annyira magánügy volt a vallás. Akit szülei a hittanra beírattak, az is csak akkor járt, amikor akart és akkor maradhatott ki akár végleg is, amikor akart; azok ellenben, akiket szüleik nem írattak be, illetve beírattak, de a beíratást az illetékesek nem ismerték el törvényesnek vagy nem vették tudomásul; azok, ha akartak, akkor se mehettek be a hittanórára még kíváncsiságb ól és kivételesen se, s a hitoktatónak órája megkezdése elõtt meg kellett gyõzõdnie nem arról, hogy mindenki ott van-e, hanem hogy nincs-e jelen olyan is, akinek nincs joga jelen lenni, s azt ki kellett órájáról küldenie. De falun a tanácsok még azt is kifogásolták, hogy akár csak „törvényes” tanítványaitól is megkérdezze a hitoktató, hogy volt-e vasárnap misén, mert szerintük ez már kényszerítést jelentett.
Az pedig felsõbb irányításra mindennapos dolog volt, hogy vasárnap már korán reggelre berendelték a tanulókat az iskolába hol kirándulás, hol megbeszélés, hol valamilyen próba, ünnepély vagy tanulmányi kirándulás, sport stb. címén s ott tartották õket addig, hogy a misére menést lehetetlenné tegyék számukra, s így a templomba járástól elszokjanak. Ugyanígy próbálkoztak különösen az úrnapi és feltámadási körmenetek alatt. Ezért például Esztergomban még azt is elrendelték, hogy minden templomban, ugyanabban az órában kell tartani a feltámadási körmenetet, noha évszázados szokás szerint mindegyikben más órában volt.
Még a bérmálást és az elsõáldozásokat is megpróbálták ily módon akadályozni, s például Esztergomban áldozócsütörtökön minden tanuló be volt rendelve az iskolába, mert azt hitték, hogy ekkor van az elsõáldozás. Az effajta mesterkedéseknek külön nevük volt: elvonó foglalkoztat ások. (Mikor egyszer a gyóntatószékbõl kijövõ tanítónõt ott éppen egyik tanítványa váltotta fel a bemenésben, odasúgta neki: "El ne árulj ám"!)
A magasabb iskolákban (gimnázium, tanítóképzõ) már az elején is olyan nagy volt a kényszer és a megfélemlítés, hogy vagy egyáltalán senki, vagy az egész intézetben mindössze 3-4 bátor hitvalló kért hitoktatást, de világos, hogy hittan ez utóbbi helyeken se volt. Itt azonban már ennyivel se elégedtek meg, hanem még azt is figyelték, ki jár a tanulók közül templomba, sõt - hallatlan merénylet! - ki jár közülük ministrálni. Ezeket aztán hivatta az igazgató (bizonyára, mert be kellett e téren végzett munkájáról és teljesítményérõl számolnia).
A legtöbbnek, kivált, ha függõ állásban voltak, a szüleit is behívatta s felvilágosította, hogy milyen nagy kára származik ebbõl gyermekének. Viseletbõl emiatt ellenszenvvel és rosszakarattal ítélik meg, ösztöndíjat nem kaphat; egyetemre nem veszik fel; állásszerzésben ez szintén tehertétel. Sok szülõ, hogy lelkiismeretét megnyugtassa, külön bejelentette - kisírt szemekkel - a plébánián, hogy fia vagy lánya ezután már nem járhat templomba, s hogy miért nem. (Bizonyára, mert "alkotmányunk" szerint a vallás gyakorlása szabad, egyébként pedig magánügy, s mert nemzetünk "nagy tanítója" csak az imént dicsekedett beszédében, hogy itt még senkinek se lett hátránya abból, mert vallásos volt.) Szemtanútól hallottam, hogy mikor nyári szünetben a falusi utcán a kis parasztgyerek régi megszokásból (mert azelõtt katolikus jellegû volt az iskola) "Dicsértessékkel" köszönt tan ítójának, az a dühtõl kivörösödve, nyakán kidagadt erekkel fenyegette az öklével, hogy "megállj, gazember!"
Nem azért, mintha a tanító kommunista lett volna vagy rosszlelkû, hanem mert félt, hogy az illetékesek azt hiszik, hogy õ szoktatja rá õket.
Az ügyek intézõi is érezték, hogy eljárásuk "kissé" furcsa és bajosan egyeztethetõ össze az alkotmánynak a vallásszabadságot hirdetõ szakaszával, sem a párt a vallást magánügynek kijelentõ programjával, s ezért, mikor már kezdték nyeregben érezni magukat, már elméletben is hirdették, hogy a vallás a párttagok részére nem magánügy. Párttagnak vallásellenesnek kell lennie s különösen a pártfunkcionáriussággal összeegyeztethetetlen, hogy gyerekét hittanra járassa, maga pedig templomba járjon, esküvõjét templomban kösse, sõt akár hogy gyermekét megkereszteltesse.
De ez a kimagyarázás is egészen logikátlan és ostoba - ha csak magát a pártprogramot vagy magát az alkotmányt nem tekintjük aljas hazugságnak -, mert hiszen az csak természetes, hogy a párt programja nem a kívülállóknak, hanem a párttagoknak szól s elsõsorban éppen õket kötelezi. Világos tehát, hogy a vallás a párttagok részére még jobban magánügy, mint a pártonkívüliek részére.
Mikor tehát egyszerre azt kezdték kijelenteni, hogy a párt programjának a vallásról szóló része csak a kívülállókra vonatkozik, ez csak az õ „politikai elmaradottságuknak” tett engedmény, de a párttag, s még inkább a pártban tisztséget viselõ köteles a vallás ellen lenni s a vallást még felesége s gyermeki részérõl se tûrheti, akkor a legnevetségesebb logikai bakugrást követték el s nyíltan elárulták, hogy programjuk eme pontját sose vették komolyan, hanem csak a balekok megtévesztésére szánták.
Ez magyarul azt jelenti, hogy maga a pártprogram is cinikus hazugság. Ha nem az lenne ugyanis, akkor elsõsorban a párttagokra s még náluk is jobban a pártfunkcionáriusokra lenne kötelezõ, tehát rájuk nézve lenne a vallás legjobban magánügy, tisztán az egyén tetszésétõl függõ, tehát szabad.
De ha ebben igazuk lenne, még akkor is gyalázatosan hazudnának, mert hiszen azok a szülõk, akiket a fent említett módon akartak visszatartani gyermekeik vallásos nevelésétõl, s azok a gimnazisták, akiket miután már a hittanról lemondtak, fenyegetésekkel rettentettek vissza még a templomba járástól is, bizonyára nem párttagok, annál kevésbé pártfunkcionáriusok voltak. Miért nem volt hát akkor legalább részükre valóban magánügy, s mint ilyen, szabad a vallás?
Mikor ezek a diákok vagy behívott szüleik figyelmeztették az õket templomba járásuk miatt beidézõ igazgatót arra, hogy ehhez nekik az alkotmány alapján joguk van (természetesen kevés szülõ és még kevesebb diák merte õt erre tényleg figyelmeztetni), az egyik igazgat ó azt felelte: "Hagyjuk csak azt az alkotmányt!"
Erre persze a diák elhallgatott. Pedig de kioktathatta volna, hogy minek akkor az alkotmány, ha „hagyni” lehet, sõt kell? De ha más hagyhatná is, legalább egy, az ifjúság nevelésé- vel megbízott egyén semmiképpen se hagyhatja, mert hiszen éppen õ van azért, hogy az alkotmány szellemében neveljen, s azokat a diákokat, akik az alkotmányt "hagyják", egyenesen ki kellene csapnia az iskolából.
Az az ország, mely új alkotmányt hoz (bizonyára azért, mert az újat jobbnak tartja, mint a régit), de alighogy meghozta, mindjárt azt is hirdetteti hivatalos képviselõivel, hogy hagyjuk csak azt az alkotmányt, mert nem azért van az, hogy meg is tartsuk, vagy eljárásunkban zavartassuk magunkat tõle: a sátán országa, vagy operett-ország, melyet senki komolyan nem vesz, de nem is vehet.
A másik igazgató meg így érvelt: Igaz, hogy az alkotmány szerint a vallás szabad, de ez nem a mûvelt és felvilágosult városiakra, hanem a buta falusiakra vonatkozik, és én elvárom tõled, hogy te ne közibük tartozzál.
Hát bizony ez se sokkal okosabb az elõbbi érvnél, sõt talán még annál is ostobább. Ki lá- tott már olyan alkotmányt, amely csak a butáknak szól? Az alkotmányban nyoma sincs annak, mintha csak a falusiaknak hozták volna. Külön alkotmány a buták és külön az okosak részére még a régi, egyenlõtlen, úri világban se volt, hogy lehetne hát éppen az egyenlõség és a munkások felvilágosult államában? De különösen hogy lehetne éppen a népi demokráciában, mely csak a butáknak szól? Hiszen ebben az államban már nincsenek is buták, mert a szocializmus megváltó tanai már felvilágosították õket s az alkotmányt éppen e felvilágosultak részére hozták. Akik még mindig "buták", azokat a szocialista állam a börtönökben, munkat áborokban és ÁVO-kihallgatásokon "oktatja", nem pedig az alkotmányban.
Az alkotmány éppen a szovjet embert tartja szem elõtt. Azt az embert, amilyennek a jövõ öntudatos munkásának lennie kell, tehát éppen ezek azok, akik részére magánügy a vallás, de olyan magánügy, mely természetesen, mint minden magánügy, szabad s az állam hatáskörébe semmiképpen se tartozó dolog.
Ennyit adtak tehát a népköztársaság alkotmányára éppen azok, akik megszerkesztették! A vallásnak ezt a szinte megmagyarázhatatlan, mániákus gyûlöletét nem is lehet másból megmagyarázni, mint csak a sátániságból, a jó szükségszerû gyûlöletébõl. Hiszen tulajdonk éppen a munkásfelszabadítók céljai eléréséhez a vallásnak semmi köze se volt, de viszont e vallásgyûlölettel igen sok erõs ellenséget szereztek maguknak éppen õk, akik egyébként annyira igyekeztek okosan csinálni mindent, s akik céljaik elérése érdekében egyébként annyira megalkudtak és annyira alkalmazkodtak. Eleinte így tettek a vallás tekintetében is, de csak hazugságból, csak csalásképpen, csak álnokságból, mert bensejükben vallásgyûlöletükb õl soha egy percre se engedtek.
Tipikusan sátáni, az igazságnak a gyûlölete volt bennük az is, hogy kedvüket lelték abban, hogy ellenfeleiket arra kényszerítsék, hogy meggyõzõdésük ellen beszéljenek, azaz a hazudozást és a képmutatást õk is üzletszerûen gyakorolják. Ezt már az elsõ proletárdiktatúra idejében is ûzték, hiszen akkor mindennapos módszerük volt, hogy az olyan papot, akinek bûne volt ellenük, arra kényszerítették, hogy a legközelebbi vasárnap (például egy ellenforradalom elfojtása után) a templomban egy álló órán keresztül kell dicsõítenie a kommunizmust. Hogy megtörtént-e, fegyveres õrök ellenõrizték, utána pedig jólesõen állapították meg, hogy a pap egy álló órán át hirdette és magasztalta azt, amit lelkében károsnak tartott.
Nekik ezt tetszett, mert elégtétel volt nekik, hogy a pap se különb, mint õk, vagy legalábbis fenyegetéssel azt is rá lehet kényszeríteni arra, hogy megtagadja hitét és meggyõzõdését és a templomban is ugyanazt hirdesse, amit õk hirdettek az agitációs gyûléseken. (Világos, hogy a papnak - és senkinek, mert hiszen a papra sincsenek más erkölcsi szabályok, mint másra - ezt akkor se szabad megtenni, ha életébe kerül, de világos, hogy nem elvetemültség, hanem csak emberi gyöngeség) tilos emberi gyöngeség volt, ha ilyen körülmények között megtette. Most, a második kommunizmus alatt már csak titokban mertek hasonlót megtenni, például a sokszor kínzásokkal kapcsolatos ávós kihallgatásokon. Mikor a kiskunhalasi tanyákon meggyilkoltak egy pártitkárt, utána büntetésül minden halasi "kulákot" beidéztek a rendõrségre, és ott kegyetlenül összevertek. Ekkor egyik volt tanítványomat arra kényszerítették, hogy ezt mondja: A párttitkár elõbbre való, mint az Isten. Nem akarta mondani, de veréssel gondoskodtak róla, hogy mégis mondja. Mondta is aztán eszeveszettül.
Az is jellemzõen bizonyítja ezeknek a szerencsétlen, elvetemült embereknek a lelkiismereti kínjait és belsõ nyugtalanságát, hogy az majdhogynem a kihallgatások programpontjába tartozott, hogy ha papi egyén vagy intelligensebb vallásos ember volt a kihallgatott, felszólították: bizonyítsa be, hogy van Isten.
Az ostromot közvetlenül követõ idõkben papi egyénekkel mindennapos volt, hogy meztelen nõk közé vitték õket s úgy akarták bennük az érzékiséget felkelteni. (Arra nem gondoltak, hogy abban a keserves helyzetben, melyben õk akkor voltak, még abban is nehéz felkelteni az érzékiséget, aki egyébként máskor a szenvedélyei rabja.)
De a legördögibb gonoszság az volt bennük, hogy még a kórházakra is kiterjesztették vallásgyûlölõ tevékenységüket. Azért feltûnõ ez, mert õk egyébként a betegekkel, öregekkel, haldoklókkal, akiknek tehát már a földön nemigen lehet hasznát venni, nem nagyon törõdtek.
Hogy a haldoklót a gyóntató pap talán valami összeesküvésbe akarja belevinni, vagy be akarja szervezni, arra se gondolhattak, tehát hogy ennek ellenére még tõlük is távol tartották a papot, csakis ördögi gonoszságukkal és istengyûlöletükkel lehet megmagyarázni.
Mivel tudták, hogy õk maguk nem üdvözülnek, azt akarták, hogy más se üdvözüljön. Szakasztottan úgy, mint maga az ördög. Ha nekik csakugyan meggyõzõdésük volt, hogy nincs Isten, akkor egész nyugodtan elnézhették volna, hogy azok, akik tévesen azt hitték, hogy van, megnyugtathassák magukat, kivált mikor úgyis tehetetlen betegek, sõt haldoklók voltak már.
Tudok olyan papot, aki a füle kezelésére megjelent egy budapesti kórházban. A kapus nem eresztette be. Erre a pap felvilágosította, hogy õ, mint beteg jön, nem mint pap. Nem használt. Aztán mutatta SZTK-igazolványát, hogy neki joga is van ilyen kezelésre. Így se mehetett be. Ekkor próbálkozott más kórházban, ott is így járt. Ez azonban kivételes eset volt, mert több ilyen esetet nem hallottam. Késõbb a betegekhez is minden nagyobb baj nélkül beeresztették a papokat, de természetesen nem azért, mert a kommunisták jobbak lettek, hanem azért, mert okosabbak, legfõképpen pedig azért, mert meggyõzõdéses kommunisták úgyszólván sehol se voltak.
A kórházakra egyébként azt a rendszert hozták be, amit már Hitlerék is bevezettek Bécsben, hogy papnak csak azt a beteget szabad meglátogatnia, aki írásban fejezi ki ez iránti kívánságát. Érthetõ, mit jelent ez a feltétel a nagybetegre, sõt haldoklóra, akinek ott a kórházi ágyon toll, papír se áll rendelkezésére. A mi kommunistáink azonban még ezzel se látták biztos ítva a "vallásszabadságot", hanem még a kezelõ fõorvos és az üzemi bizottság engedélyét és jóváhagyó láttamozását is szükségesnek tartották a beteg írásbeli kérelmére. Végtelenül megalázó eljárás mind a betegre, mind a papra. Különösen a rendelkezést közvetlenül követõ idõkben mindennapos volt, hogy a papok álruhában, látogatás ürügye alatt és látogatási idõben gyóntatták és áldoztatták a betegeket s az Oltáriszentséget beszélgetés közben valósággal úgy csempészték a beteg szájába.
Tudok esetet, hogy a beteg ez irányú kívánságának láttamozását a gyáva, vagy talán inkább érdemeket szerezni akaró, vagy talán valamely régibb reakciós tehertételt ily módon kiengesztelni kívánó jellemtelen orvos megtagadta azon a címen, hogy az utolsó kenettel járó izgalom ártalmas a beteg állapotára. A valóságban pedig a kérelem megtagadása volt a betegre nagyon is ártalmas. Hívõ volt ugyanis és rettegett a gyónás nélküli haláltól. Hozzátartozói kérésére a plébános látogatás ürügye alatt ilyen csempészmódon gyóntatta meg s az Oltáriszentséget (zsebébõl kivéve) olyan pillanatban tette a szájába, mikor senki se nézett oda. A szent kenet feladása természetesen, mint feltûnõbb, elmaradt.
Ha a pap az utcán rászólt volna egy iskolás gyerekre, hogy miért nem köszön vagy (még inkább) hogy miért nem köszön "dicsértessék"-kel, egyenesen bûnvádi eljárást vont volna maga után, mint a vallástalanság elleni bûn (mert nemcsak a vallás szabad, hanem a vallástalanság is, elméletben, a valóságban pedig csak az volt szabad). A gyerek szüleit pedig lebeszélni arról, hogy gyermeküket kollégiumba adják vagy lányukat traktoros lánynak, egyenesen internálást vont volna maga után a pap részére. Pedig tekintettel arra, hogy az elsõ a hit, a második pedig az erkölcs majdnem biztos elvesztését jelentette, tulajdonképpen mindkettõ papi kötelesség lett volna, ha vallásszabadság lett volna.
Mikor Zala megyében az egyik a kollégiumba már bevonult gyerek részint anyásságból, mert nem tudott ott megszokni, részint, mert a nyakából eltávolították a Mária-érmet, otthagyta a kollégiumot, valóságos bûnügyi nyomozást csináltak belõle, mert mindenképpen azt akarták megállapítani, hogy a pap aknamunkája van a dologban.
Ez az istengyûlölet, ez a szentelt víztõl való babonás rettegés nyilatkozott meg abban is, hogy az utcák nevébõl eltávolítottak mindent, ami Istenre, vallásra, szentekre, sõt csak papokra is emlékeztetett. Ezért lett a Pázmány Péter alapította budapesti egyetembõl Eötvös Loránd Tudományegyetem. Az egyetemet nem szégyellték még annak nevétõl is megfosztani, aki alapította, csak azért, mert ez az alapító pap volt. Hogy a magyar irodalomnak is egyik legnagyobb alakja volt, az se volt akadály. Ez ugyanis nem számított annyit pro, mint, amennyit a papi mivolt kontra.
Csepelen a Szent Imre térbõl csak Imre teret csináltak, de annál kicsinyesebb és komikusabb volt, hogy e kis változtatás megtevését is fontosnak minõsítették. De például Esztergomban, az érseki városban, a Szent Anna utcából nem Anna utca lett, hanem Mikszáth Kálmán utca, jutalmul a protestánsságáért s még inkább a Különös házasság megírásáért; a Szent Imre utcából Petõfi utca, mert szintén protestáns volt és "Akasszátok föl a királyokat", sõt "legendát" írt. A Szent János utcából lett majd Kun Béla utca. Többet aztán nem is igen kellett változtatni, mert az érseki város "a papi uralom" alatt se igen erõltette meg magát az utcák szentekrõl való elnevezésében, legalábbis közel se ûzte az utcák róluk való elnevezését olyan hivatásszerûen, mint a kommunisták az elnevezések "megtisztítását".
De az érsekek se kaptak kegyelmet. Az õ nevük emlegetése is veszélyesnek látszott. A Simon utca Zalka Máté utca lett. Hogy ki volt ez a nemzeti hõs, senki se tudja. Úgy látszik, valami spanyol „szabadságharcos”. (Azóta megtudtam, hogy a mátészalkai zsidó korcsmáros fia volt.) A Csernoch János út Vorosilov marsall útja, aztán pedig Lenin sétány. Még a Bazilika és a "Sötétkapu" építõjének, Rudnaynak se hagyták meg azt a teret, melyen a bazilikát kísérletképpen megelõzõ "kerektemplom" áll, mert ebbõl is Hõsök tere lett.
Pázmánynak a régi Esztergom is csak egy vagy három házból álló kis zugutcácskát adott. Most még ezt is érdemén felülinek találták, s csináltak belõle Liszt Ferenc utcát. Ellenben a régi Esztergom már a régi papi világban is olyan "hazafias" volt, hogy leghosszabb, leghatalmasabb és legforgalmasabb útvonala, a hajdani Buda utca, itt is Kossuth Lajos utca lett (s term észetesen maradt is), ezenkívül mind a tizenhárom aradi vértanú külön-külön utcával bírt. Világos, hogy ezeket az új korszak "hazafisága" is meghagyta nekik. De a Ferenc József útja természetesen Bajcsy-Zsilinszky útra változott.
Látjuk tehát, hogy a sátániság ismertetõjelei ugyancsak feltûnõen megtalálhatók ebben a kormányrendszerben és ebben a párturalomban. Látjuk benne a sátán gyûlöletét is és félelmét is, szinte emberfeletti okosságát is, de a bûnösökben mindig megtalálható, sokszor feltûnõ butaságot is. Látjuk az önzést, a hatalomvágyat és a gõgöt, de látjuk a csalást és mindent átjá- ró, legjellegzetesebb erkölcsi fertõként a féktelen, mindent megmérgezõ, még a hihetõség hat árait is felülmúló állandó és mindenütt megtalálható hazudozást is. Nem is volt még politikai rendszer a világtörténelemben, mely a bolsevizmusnál többet ígért és kevesebbet adott volna.
Nem volt még rendszer, amely annyira becsapta volna követõit, mint ez, sõt mindenben éppen a homlokegyenest ellenkezõjét valósította meg annak, amit ígért s amivel hódított.
A sztrájk volt a fegyvere – õ találta ki –, és a sztrájk volt az, amit semmiképpen se tûrt. A szakszervezetek voltak az eszközei s aztán éppen ezekkel tette tönkre híveit. A zsarnokok ellen izgatott és valóságos földi isteneket hozott a földre, akiknek csak hódolat járt és imádás, nem bírálat. Szabadságot hirdetett és meghonosított egy olyan államrendszert, melyben kevesebb joga volt az egyénnek, mint a rabszolgaság óta bármely feudális rendszerben, hiszen még a gondolatait is mások írták elõ az embereknek s még családi otthonában is ellenõrizték, szabadságától pedig még akkor is „törvényesen” foszthatták meg, ha nem vétkezett. (Nemcsak gyakorlat volt, hanem még rendelet is volt rá, tehát még elméletben is megvolt, hogy internálni azokat is lehet, akik törvénybe ütközõ dolgot nem követtek el, de a rendõrség az új állam szempontjából veszélyesnek gondolja õket.) A nagybirtok ellen izgatott s aztán még a kisgazdabirtokból is nagybirtokot csinált tûzzel-vassal, sõt a társadalom rákfenéje éppen a jómódú kisgazda, a kulák volt szemében.
Mi, idõsebb emberek, még jól emlékszünk, milyen sokat emlegették hajdan, az akkor még a kommunistákkal azonos szociáldemokraták az általános titkos választójogot. Mikor aztán övék lett a hatalom, üres formaságot csináltak az egész választásból, mert hiszen õk írt ák elõ, hogy kire kell és kire lehet szavazni. Õk a régi társadalomban tûrhetetlennek tartották a Népszava „üldözését” s ha túlságosan izgatott, idõnkénti elkobzását, s mikor a hatalom a kezükbe került, õk maguk nem is tûrtek más sajtót, mint csak az övékét. Még semlegest se. Hajdan azt hirdették, hogy a papok ne politizáljanak, s mikor õk rendelkeztek, éppen azt a papot tartották ellenségüknek, aki nem politizált. Követelték, hogy politizáljon mellettük. A vallásról azt hirdették, hogy szabad, de magánügy, melyre az állami bevételekbõl egy fillért se szabad fordítani. Még elsõ uralmuk alatt is azt hangsúlyozták, hogy ha valakinek mulató kedve van a kocsmában, húzathat a cigánnyal, ha megfizeti; ha valakinek az a hajlama van, hogy misét, papot akar, tartson, de fizesse maga, s ne kívánja, hogy állampénzt fordítsanak az õ kedvtelésére.
Most, mikor uralmuk már éveken át tartott, az sült ki, hogy ezzel a papi cigánnyal csak azok húzathatnak, még ha õk fizetik is, akik nem párttagok. Aztán még a nem párttagok is csak akkor, ha buták és elmaradottak, ezt nyilvánosan is el akarják magukról ismerni. Aztán csak azok, akik nyíltan az állam ellenségeivel tartanak. Végül, akik állásukat akarják veszteni, s éhen akarnak pusztulni. Legvégül pedig hagyjuk az egész pártprogramot és alkotmányt, ha errõl szól. De azért az állam mégis nem is filléreket, hanem milliókat fordított ezeknek a tisztességes emberek számára tilos egyházi „cigányoknak” a fenntartására, ugyancsak a pártprogram megcsúfolásával.
Csodálkozhatunk-e ezek után, ha az emberek annak a korlátlan és annyira nyomasztó hatalomnak ellenére, mely kezükben volt, sose vették komolyan õket s lekicsinylõ kézlegyint éssel, csak úgy hívták õket: "ezek"?!
Jól emlékszünk, milyen fontos programpontja volt az elsõ kommunizmusnak az antialkoholistaság. Szesztilalom volt, mert szerintük a pálinka révén tették a kapitalisták rabszolgáikká a munkást. Most, a második kommunizmusban? A munkások állama árulja az alkoholt, de olyan drágán, mint a kapitalisták még soha, a munkás is olyan keveset keres, mint még soha, de vasárnap reggel még sose voltak az utcák úgy tele az éjszakai alkoholizmus oly sûrû és olyan undok nyomaival, mint ekkor!
Mi, idõsebbek, arra is jól emlékszünk, milyen fontos programpontja volt a régi, még a hatalomért csak küzdõ marxizmusnak a pacifizmus [mindenfajta háború ellenzése]. Ellene volt minden háborúnak és minden háborús kiadásnak még akkor is, mikor saját nemzete legelemibb becsületéért folyt. Nem tett különbséget védekezõ és támadó háború között sem; neki minden háború egyszerûen undok tömeggyilkosság volt. Fõ érve volt az Egyház ellen, hogy miért áldják meg a papok a fegyvereket, s mikor azt tanítja, hogy ne ölj, miért engedi meg, sõt parancsolja az Egyház az ölést a háborúban?
Jól emlékszem híres és hatásos plakátjukra, melyet még a zsidó orvosok rendelõinek vá- rószobáiban is ott láthattunk (én ott láttam elõször), amint sátáni emberek lapáton hányják be az emberférgeket az ágyú torkába. Aláírva pedig ez volt: A papok imádsága addig mind hazugság, amíg ez szabad! S ma, mikor az õ államukat kell védeni a háborúval, még a békepropagand ájuk is „harcos”. „Harcos” békeüdvözleteket küldenek egymásnak, még a békéért is „harcolnak” s nyíltan hirdetik azt is, hogy az õ békeszeretetük nem pacifizmus, tehát nem azt jelenti, mintha háborút egyáltalán nem akarnának. A munkásállam bevételeinek felét katonára, kaszárnyákra s hadfelszerelésre költötték, s ágyúkat, tankokat és rakétákat vonultattak fel a munkásünnepeken a pártvezetõség emelvénye elõtt úgy vagy még jobban, mint az imperialista régi császárok, királyok.
Már az elsõ diktatúrájuk alatt is a „Be a Vörös Hadseregbe!” plakátokkal volt tele mindig a fal. De akkor még legalább csak buzdítottak a belépésre s csak erkölcsi kényszer volt rá, nem fizikai, bár legalábbis gyári munkás, kivált, ha fiatal volt, akkor se állhatott neki ellen. De második, igazi uralmuk alatt már arra voltak büszkék, hogy „a világ legnagyobb és legerõsebb katonai hatalma” a Szovjetunió volt. Sehol se költöttek annyi pénzt fegyverre és hadseregre, tehát sehol se készültek annyira a háborúra, mint itt. Ekkor már szinte minden pénz ide ment, szinte minden nagy épületbõl kaszárnya lett, kötelezõ volt a katonáskodás mindenkire, mégpedig két évig. Még a nõkre is szüksége volt a hadseregnek, nemcsak a férfiakra, de ha valaki letöltötte az elõírt két évét, abból még egyáltalán nem következett, hogy haza is eresztették. Itt nem mondták, de gyakorolták azt az elvet, hogy hagyjuk csak azt a törvényt. A hazudozást és álnokságot azonban már annyira megszokták, hogy ugyanakkor felh áborodva tiltakoztak az ellen, hogy az imperialisták Belgiumban a 18 hónapi katonai szolgálati idõt két évre akarják felemelni. (Ott nem is lehetett megcsinálni!) Nálunk két éven túl is szabadon lehetett húzni, ha akarták! Hát még a Szovjetunióban!