Pezenhoffer Antal: A hazudozás

A másik, talán még a gyûlöletnél is (ha ugyan ez egyáltalán lehetséges) jellegzetesebb tulajdonsága és ismertetõjele a kommunizmusnak a minden képzeletet felülmúló, minden gondolatukat, szavukat és tettüket átjáró, állandó hazudozás, de olyan fokban, hogy aki nem tapasztalta, el se hinné, hogy még így hazudni is lehetséges. Általában fõ jellegzetessége volt a rendszernek „a cél szentesíti az eszközt” elvének olyan gátlástalan, sõt üzletszerû alkalmazása, mely szinte már a hihetõség határait is túlhaladta. Nemcsak azt hitték, hogy a párt uralma megszerettetésére, népszerûsége elõmozdítására, illetve rossz hírének megakadályoztatására minden eszköz, például a legcinikusabb, sõt már a józan ész határait is meghaladó hazugság is meg van engedve, hanem egyenesen kötelességüknek tartották még a becstelenséget is, ha úgy látták, hogy ezzel a pártnak használnak. Állításunkat bizonyítani azért nehéz, mert a bizonyítékok és esetek tömkelegébõl azt se tudjuk, melyiket válasszuk, és melyikkel kezdjük a felsorolást. Egyet már említettünk, azt, hogy az egyik devecseri kommunista gyûlésen maga Rákosi olvasta fel Hegyi József, ajkai bányalelkésznek egy a párt iránt elismeréssel adózó levelét, melyet az illetõ pap sose írt meg, tehát nem is egy meglévõ levél elferdítésérõl vagy meghamisításáról, hanem egy soha nem létezõ levél merõ kitalálásáról volt szó. Hegyi József ugyanis akkor még soha még közönyös levelet se írt a pártnak s e tekintetben a meggyõzõdése, melybõl nem is csinált titkot, éppen az ellenkezõje volt annak, mint ami a felolvasott levélben volt.
A legjellemzõbb azonban az, hogy - mint más, kevésbé hivatásos hazugban tapasztalni szoktuk - még annyi szemérem se volt bennük, hogy legalább a felfedezéstõl való félelmükben megmaradtak volna a homályban, s csak azt állították volna, hogy "egy katolikus pap" írta ezt a levelet a pártnak. Õk még azt is meg merték tenni, hogy a levél íróját is megnevezt ék, mégpedig egy, a környéken lakó, s ráadásul egyházias gondolkodású és tiszteletben álló pap személyében. Jól tudták ugyanis, hogy ha csak "egy papról" beszélnek, senki se hisz nekik, viszont így, megnevezve azonban, mindenki elhiszi, amit állítanak, mert ekkora szélhámosságot, ilyen hazudozást és ilyen cinizmust akkor még senki se tartott lehetségesnek még az õ részükrõl se.
Emiatt még velem is és még e fajta cinizmusnak már évtizedes tapasztalása után is elõfordult, hogy elhittem nekik papokról vagy püspökökrõl olyan állítást, melybõl egy szó se volt igaz.
Õk tehát a hatást éppen azzal érték el, mégpedig tudatosan, hogy a gonoszság és a becstelenség olyan fokát választották, melyet a normális ész és erkölcsi érzék egyenesen lehetetlennek tart s így eszébe se jut majd a kételkedés. S kinek is juthatott volna eszébe? Azt tudniuk kellett, hogy az a Hegyi József, akinek nevével visszaéltek, szintén tudomást fog a dologról szerezni, s így õ maga tisztában lesz az õ elvetemültségükkel. De viszont azt is tudták, hogy se rádióban, se sajtóban nem adhat le cáfolatot, mert ezek az eszközök csak az õ kezükben vannak s a pap számára nem hozzáférhetõk. Viszont arra is majdnem bizonyosan számíthattak, hogy nem is nagyon mer majd cáfolgatni, még szóval se, mert jól tudja, hogy ez veszélyesebb következményekkel járhat részére, mintsem hogy érdemes lenne nagyon besz élnie.
Pedig akkor még Mindszenty szabadlábon volt, az Új Emberben még lehetett közzétenni ilyen cáfolatokat (Mindszenty parancsára jelentek is meg ilyenek), õk azonban tisztán azon valószínûség alapján is meg mertek ilyesmiket tenni, hogy a kérdéses egyén úgy se mer cáfolni. Valóban nem mert, illetve nem tartotta okosnak.
Viszont Budapesten a Szent Rókus egyházközséggel pórul jártak, mikor szintén teljesen légbõl kapottan teleragasztották az egész városrészt plakátokkal (magam is olvastam õket), hogy a párt az egyházközséggel együtt rendez egy táncmulatságot. Itt az egyházközség mert cáfolni az Új Emberben, s nyilvánosságra hozni, hogy semmirõl se tud, tehát a plakát állítása szemenszedett hazugság. (Természetesen a közölt cáfolatban nem így volt, mert ilyen keményen azért nem lehetett a kommunista párttal beszélni már akkor se.) De bátorság se kellett akkor ehhez a cáfolathoz, mint kellett volna az ajkai bányalelkész cáfolatához, mert ott szem ély cáfolt volna, itt pedig egy testület; itt csak egy helyi pártszervezet szégyenült meg általa, ott pedig maga a mindenható pártvezér, népünk nagy tanítója, bár akkor még nem hízelegtek neki ilyen jelzõkkel), ami nem lehetett volna következmények nélkül.
Mikor Esztergomból egyik éjszaka váratlanul elhurcolták a barátokat és a helybeli pártszervezet látta, hogy ez a városban milyen rossz vért szült, a pártgyûlésen a szónok gúnyos és fölényes hangon azt a bejelentést tette, hogy a barátok az éjjel "megszöktek (!)". Utána a párttagok azt a hírt terjesztették a városban, hogy senki se akarta bántani õket, hanem õk szöktek meg. És hogy a napnak ez a cinikus letagadása az égrõl nem véletlen s nem elszigetelt jelenség, mutatja, hogy már az elsõ kommunizmusban is az a kommunista, aki a keceli plébánián sortüzet adott a papokra és Vajay káplánt meg is ölte, mikor utána távozóban volt s a ház elõtt összecsõdült tömeg azt kérdezte tõle, hogy kik lõttek ott bent, példátlan cinizmussal azt felelte nekik: "A papok lõdöznek rátok!"
Mikor (most már természetesen ismét a második kommunizmusról beszélünk) megszüntették a szerzetesrendeket, világos, hogy a párt kényszerítette õket, hogy eloszoljanak; a kommunisták kényszerítették õket arra is, hogy az országban maradjanak; õk tiltották meg nekik azt is, hogy szerzetes-, illetve apácaruhában járjanak; õk kényszerítették õket arra is, hogy megélhetésükre valami kenyérkereset után nézzenek. A rádióban mégis úgy izgattak ellenük, hogy a falvakat "kivetkõzött" (!) apácák járják s izgatnak a nép között, hogy ne vessenek, és ne teljesítsék a beszolgáltatást. Mintha õk „vetkõztek” volna ki, szegények, nem pedig rágalmazóik vetkõztették ki õket, és mintha õk, szegények, nem örültek volna még annak is, hogy békén nyugovóra térhetnek, nemhogy izgatni lett volna kedvük. Mintha lett volna hozzá merészségük, vagy mintha ilyesmire akárki részérõl még józanul csak gondolni is lehetett volna!
Mindenki tudja - Tito esete is bizonyítja -, hogy a „nép demokráciákban” az oroszok rendelkeztek, mindent és mindenben Moszkva irányított, mindent onnan jövõ parancsra hajtottak végre, a hazai kezdeményezés végrehajtására pedig elõbb onnan kellett kérni engedélyt még akkor is, mikor már a békeszerzõdés aláírása után hivatalosan visszanyertük önrendelkezési jogunkat és az orosz csapatok már nem mint megszállók, hanem csak mint az Ausztriát megszálló csapatok összekötõ útvonalának biztosítói tartózkodtak az országban. S mégis nem akkor, hanem mikor még hivatalosan is megszállott ország voltunk s éppen ezért Amerika az emberi jogok megsértése miatt nem a magyar kormányhoz, hanem a szovjethez fordult orvoslásért, Moszkva válaszában azzal hárította el az orvoslást, hogy ez Magyarország belügye, s neki nincs joga ebbe beleavatkozni (!). A helyzet ismerõi elõtt ez a cinizmusnak és a hazugs ágnak olyan foka volt, hogy nem is bosszankodni, hanem csak nevetni lehetett volna rajta, ha a dolog nem lett volna olyan komoly és annyira keserû.
Addig, míg a magyar püspöki kart nem tudták (s még nem merték) rákényszeríteni arra, hogy az Egyház elnyomásához jó képet vágjon, sõt csendesen hozzájáruljon, állandóan azt hangsúlyozták, hogy eddig minden a magyar nép boldogítására irányuló tervüket meg tudták valósítani s eddig még minden sikerült is nekik, egyedül csak a katolikus püspöki kar nem akar velük megegyezni, sõt még tárgyalni se. Más "egyházaknál" e téren is siker koronázta igyekezetüket és éppen ez a siker bizonyítja, mennyire megvan õbennük a jóakarat és mennyire lehetséges lenne a megegyezés, csak a katolikus püspökök akadályozzák a kérdés megoldását és hátráltatják azt a társadalmi békét, mely az õ világraszóló országépítõ tervük megvalósításához szükséges. Ezen alázatos hang hallatára és e szerény viselkedés láttára kénytelen volt mindenki azt gondolni, hogy a kormány mást se tesz, mint könyörög, a gõgös, feudális püspöki kar azonban - ezer holdjai elvétele miatt megsértõdve - a nép képviselõire még csak rá se néz s velük még csak szóba állni se hajlandó.
Az igazság pedig az volt, hogy a megegyezés lehetõségérõl még csak szó se volt. A kormány egyszerûen diktálni akart, mégpedig olyan feltételeket, melyeket katolikus ember semmik éppen se fogadhatott el (katolikus iskolák tilalma, szerzetesek eltörlése stb.). Az igazság az volt, hogy a püspöki kar a bõrébõl ugrott volna ki örömében (s természetesen a pápa is), ha megegyezhetett volna.
Senki nem kívánta és óhajtotta azt a "megegyezést" úgy, mint õk, de azokat a lehetetlen feltételeket, melyeket elébe írtak, gyalázat és bûn nélkül nem fogadhatta el. Ezekre csak legfeljebb rákényszeríteni lehetett. Mégis azt hazudták végül, hogy a püspöki kar nem akart megegyezni, késõbb pedig hogy elfogadta a "megegyezést". S a püspöki kar ezt a hazug állítást is tûrni volt kénytelen, mert ellensúlyozni nem volt módjában, sõt még csak a valótlanságra se mutathatott rá még a legbocsánatkérõbb formában se, mert nem tûrték el, hogy ez akár írott betû, akár csak élõszó formájában is a nyilvánosság elé jusson. Mikor a "megegyezés" a püspökök ávós kezelése után végre megtörtént, s természetesen Rákosi Mátyás tudhatta és tudta is legjobban, hogy mennyire nem volt az "megegyezés", mennyire nem volt önkéntes és mennyire egyedül csak a terror hozta létre, ugyanez a Rákosi nagy beszédben közölte a nyilvánossággal az örvendetes eseményt, hogy végül a kormány nagy türelme, megértése és az Egyházhoz való jóakaratú alkalmazkodása meghozta várva várt gyümölcsét (!), a katolikus püspöki kar is belátta eddigi politikája helytelenségét nemcsak az állam, hanem az Egyház szempontjából is és végül aláírta a "megegyezést". Mindig és következetesen a "megegyezés" emlegetése diktálás, terrorizálás és rabigába hajtás helyett. A békepapság intézményét azzal a hazugsággal hozták létre, hogy itt nem a kommunizmus, hanem a béke támogatásáról van szó, ez pedig nemcsak illik egy paphoz, hanem köteless ég is részére. Így revolvereztek meg minden papot, mert tudták, hogy azt nem mondhatja, hogy õ a háború és a tömeggyilkosság híve.
Persze a katolikus papság van annyira okos testület, hogy a helyzettel tisztában volt így is és azért egyéb híján - akkor még - azt hozta fel ellenállása mentségére, hogy a püspöki kar megtiltotta a belépést, neki pedig annak engedelmeskednie kell. Hogy mennyire nem a papság önkéntes elhatározásából jött létre ez a mozgalom, mutatja, hogy még azok közül is többen nem jelentek meg a gyûlésen, akiknek az aláírásával a meghívót szétküldték. Tehát vagy hamisak voltak az aláírásaik, vagy kényszerítve írták alá.
Egyesek rémületükben azért csatlakoztak a mozgalomhoz, mert a hitlerizmus iránt tanúsított rokonszenvük miatt rettegtek a megtorlástól (Miháczi, Kriegs-Au, Doszpoth stb.). Sok résztvevõt a börtönbõl vagy internálótáborból szállítottak oda, úgy, hogy azt se tudták, hová viszik õket, többet pedig ágyából ráncigált ki a rendõrség. Azt hitte az illetõ, hogy a börtönbe viszik s az autó a gyûlésterem bejárata elõtt állt meg vele. A vidéki önkéntes résztvevõket luxusszállókban helyezték el - természetesen államköltségen - valósággal lukulluszi lakomákat rendeztek részükre, pezsgõvel, konyakokkal, kaviárral. Mindenkinek megtérítették az útiköltségét, mégpedig gyorsvonati elsõosztályú jegy értékében s az állomásra és az állomásról való utazást is beleszámítva. S mikor aztán így 100-200 papot összehoztak, akiknek azonban a fele nem is volt pap, hanem náluk mûveletlens ége miatt könnyebben befolyásolható laikus szerzetes, rádiójukban és sajtójukban dicsekedtek, hogy a papság milyen nagy számban jött össze, s az egészet azzal magyarázták, hogy a hívõk tömegei kényszerítették az eddig reakciós és a haladás elõl oktalanul elzárkózni akaró papjaikat arra, hogy végre mûködjenek együtt az állammal s õk is lépjenek arra az útra, melyet õk, a hívek, már régen követnek és jónak tartank.
Az igazság pedig az volt, hogy senki se ítélte el annyira ezeket a papokat, mint a híveik, mégpedig a vallásosak és a hitközönyösek egyaránt (még az ávósok is jobban kínozták a bört önben a békepapot, mint a másikat), mert õk természetesen nem is sejtették, mennyire nem volt igaz a propaganda és hogy e papok nagy többsége éppoly ártatlanul és akarata ellenére került ebbe a szerepbe, mint Pilátus a Credóba.
A kommunista hazudozás szerint a papokat tehát a hívõk tömegei kényszerítették a kommunizmus megértésére, azért keletkezett a papi békemozgalom, viszont a püspököket meg - szerintük - az alsópapság kényszerítette reakciós álláspontja feladására. Ezért lett szerintük megegyezés és végül eskütétel. Az igazság pedig az, hogy a püspököket, mikor végül ezt a lépést megtették, senki se ítélte el érte annyira, mint éppen az alsópapság, mégpedig még a békepapok is. Elõttem legalábbis mindegyik a püspökökkel mentette magát, mikor szemrehányást tettem neki megalkuvásáért.
Emberi tulajdonság, hogy mindenki másban szereti elítélni a bûnt, nem önmagában. Ott a szálkát is észreveszi, itt a gerendát se. Hát még ha az a más még feljebbvalója is! Ezért botránkoztak annyira a békepapokon azok a hívõk, akik naponta tapsolták Sztálint meg Rákosit (természetesen nem szívesen, de mégiscsak tapsolták; de hát a püspökök se szívesen esküdtek) és akik a káderezéskor égre-földre kárhoztatták Mindszentyt.
De botránkoztak a püspökök esküjén azok a papok is, akik - természetesen csak azért, hogy állítólag az Egyház helyzetén segítsenek - már az elején békepapok lettek. Eddig legalább volt kire felnéznünk - mondta nekem egy békepap a püspökök eskütétele után -, de most már nincs. Nem is emberekre kell nézni - feleltem neki -, hanem az égre. Nem hiába mondja a Szentírás, hogy átkozott, aki emberben bízik (Jer 17,5)!
Ugyanebbe a cinizmussal vegyített hazugságtömkelegbe tartozik az Egyesült Államok baktériumháborújára vonatkozó makacs rágalomhadjárat is, noha Ridgeway, a "pestistábornok", egyenesen Istent hívta fel tanúnak arra, hogy soha egyetlenegy baktériumbombát nem dobtak le s hogy az egész szemenszedett rágalom. Nem használt semmit. Nekik Ridgeway továbbra is pestistábornok maradt. Hogy is használhatott volna a cáfolat, mikor azok, akik a szovjet propagandát intézték, úgyis nagyon jól tudták, hogy nem igaz, amit hirdetnek. Nem is azért híresztelték, mert azt hitték, hogy igaz, hanem mert a pártnak akartak használni vele.
Tanulságos e tekintetben Marczell Mihálynak, a központi papnevelõ rektorának az esete. Tõle már évekkel elõbb közölt a Szabad Nép és a rádió egy kommunista ízû nyilatkozatot. Ekkor (mivel még akkor ezt is lehetett) az Új Emberben közölt egy cáfolatot, hogy õ nemcsak nyilatkozatot nem adott semmiféle újságírónak, hanem õt ilyen nyilatkozatra nem is kérte senki s nem is kérhette, hiszen csak most érkezett vissza a fõvárosba vidékrõl. Tehát vele ugyanolyan hajmeresztõ szélhámosságot ûztek, mint az ajkai bányász plébánossal.
Évekkel késõbb, mikor már a baktériumháború elleni propaganda volt divatban, tényleg felkeresték a párt részérõl Marczell rektort. Most felkeresték, nem pedig tudta nélkül gyártottak és adtak ki állítólag tõle származó kedvezõ nyilatkozatot. Pedig ekkor már nagyobb eredm énnyel tehették volna, mert ekkor már nem lehetett volna a költött nyilatkozatot az Új Emberben megcáfolni. Hogy most mégis megkérdezték, annak az volt az oka, mert jól tudt ák, hogy most már nem olyan világ van, hogy valaki egy ilyen nyilatkozatot, ha kérnek tõle, egyszerûen meg merjen tagadni, mint évekkel elõbb még meg merte volna (kivált ha még tekintélyes állása is van, tehát volt még veszteni valója).
A rektor tehát nyilatkozott és természetesen a kellõ módon, sõt iszonyúan elítélte a baktérium-hadviselést, mint paphoz illik. Igen ám, de a párt nemcsak általános erkölcsi megnyilv ánulást akart. Az neki nem is számított. Õ a maga propagandája megerõsítését és támogatását akarta és tekintélyes paptól, melyet különösen a külföld részére lehetett jól és hatásosan felhasználni.
Azt kívánták tehát tõle, hogy ne csak a baktérium-hadviselést általában, hanem az amerikaiak hadviselését is ítélje el, vagyis azt is vegye bele nyilatkozatába, hogy ezeket a tõle elítélt baktériumbombákat az amerikaiak dobják le Koreában: De honnan tudjam én azt, hogy ki dobja le? – felelte a rektor. Hátha éppen a kommunisták dobják le?! Érzékenyebben nem döfhette volna szíven azokat, akik a nyilatkozatot kérték tõle. Megsértve és dühtõl lihegve távoztak s egy olyan cikket írtak ellene és olyan hangon, hogy a megrémült rektor alig várta, hogy újra nyilatkozhassék elõttük. Természetesen nyilatkozhatott is s ebben aztán a legmélységesebb, egyenesen hányásra ingerlõ undorral ítélte el nem is átlag a baktériumbombát, hanem egyedül csak azt a baktériumbombát, melyet az aljas és minden emberi érzésbõl kivetkõzött amerikai banditák dobálnak le az ártatlan koreai népre.
És a kommunisták még a történtek után is és mikor õk maguk hozták nemrég nyilvánoss ágra, hogy Marczell prelátus milyen reakciós módon tagadta meg annak elismerését, hogy az amerikaiak folytatnak baktériumháborút Koreában s így ország-világ tudhatta, hogy most csak ijedtében és terror hatása alatt, valósággal úgy revolverezték ki belõle meggyõzõdése ellenére ezt az újabb, már egészen világos nyilatkozatot, még így is örültek a megszerzett nyilatkozatnak s volt képük ugyanazokban a lapokban leközölni, melyekben elõbb megfenyegették vonakodásáért. Még külföldi (például osztrák) adásukban is eldicsekedtek vele, melyben természetesen nem szerepelt az elõzmény s így a hallgatók nem tudhatták, milyen áron és milyen körülmények között nyilatkozott így a „Herr Prelat” [prelátus úr].
Nagy diadallal közölték, hogy ez a magyar fõpap, aki a magyar központi papnevelõ rektora, tehát az egész magyar papság színe-javának nevelését tartja kézben, milyen undorral viseltetik az amerikaiak barbár hadviselése ellen s mily felháborodással tölti el erkölcstelenségük. Egyszerre elfeledték tehát, hogy ugyanez a fõpap nemrég még mennyire nem akarta tudni, hogy az amerikaiak ezek az elvetemült bûnösök. Azaz dehogy feledték: Néhány hét múlva a kicsikart és mégis sokszorosan kiaknázott nyilatkozata után megfosztották a rektorságtól.
Az eset világosan mutatja, hogy kommunistáink annyira megszokták már az állandó hazudozást, hogy nekik annyira teljesen mellékes, hogy szemenszedett hazugság-e, amit állítanak, vagy kínzással, terrorral, megfélemlítéssel csikarták-e ki céljaikra. Nekik a fõ egyedül csak az, hogy céljaiknak hasznára legyen s így még azok elõtt se mondanak le felhasználásáról, akik tanúi voltak azoknak a rájuk annyira megszégyenítõ és megalázó körülményeknek, melyek között az egész nyilatkozat keletkezett, akik szemében tehát semmit se bizonyíthat, legfeljebb az õ veszett ügyüket és visszataszító lelkiismeretlenségüket.
Ugyanide tartozik az a minden képzeletet felülmúló hazug ördögiség is, amit az "igazságszolgáltatás" terén produkáltak. Az egyházi és inkvizíciós igazságszolgáltatás titkoss ágával szemben a forradalmak vívmánya a bírósági tárgyalások nyilvánossága, hogy a közvélemény ellenõrizhesse a hatalom urait, hogy csakugyan igazságosak-e és így a szegénynek és a föld népének is lehessen igaza, ne pedig mindig csak a hatalmasoknak. Most aztán a bolsevikok módszereibõl megtanultuk, hogy az igazságszolgáltatáshoz nem nyilvánosság kell, hanem becsület és lelkiismeret. E nélkül a nyilvánosság nemcsak nem biztos ítja a védtelen vádlott igazát, hanem még csak szerencsétlenebbé teszi. Az inkvizíció idején titkos volt a tárgyalás, a tanukat nem a vádlott elõtt hallgatták ki, sõt még azt se közölték vele, hogy kik vallottak ellene (hogy õ vagy cimborái bosszút ne állhassanak rajta, mert akkor valóban a gonoszokat üldözték, akik mindenre képesek voltak). Akkor mégis százszor nagyobb igazság volt, sõt a bûnös iránt irgalom is, mint ma, a nyilvános bírósági tárgyalások korában. Mert akkor kötelességtudó és lelkiismeretes emberek voltak a bírók, ma pedig istentelenek s így lelkiismeretlenek.
Akkor a perrendtartás megengedte a kínzást, de - legalábbis az egyházi inkvizícióban - csak akkor, ha a vádlott bûnösségemegbízható tanuk által már bizonyítva volt s a vádlottmégis tagadott. De így is csak a püspök és más illetékesek jelenlétében, azaz nem minden szíre-szóra. De maga a kínzás tartalma alatt nem volt szabad faggatni a vádlottat, hanem csak attól elválasztva. Akkor a perrendtartásba tartozott a kínpad, a per is titkos volt, mégis pl. a Toulouse-i inkvizíciónál az 1309-1323-ig lefolyt 636 inkvizíciós per jegyzõkönyveiben csak egyetlenegy esetben van szó a kínpad alkalmazásáról. Ellenben a XX. század népi demokráciáiban a törvény szerint nemcsak a kínzást alkalmazni, hanem még a vádlotthoz hozzáérni se szabad. Ha aztán megkérdezzük azokat, akik ennek az igazságszolgáltatásnak szenvedõ alanyai voltak, megtudjuk, mi volt a valóság az elmélettel szemben s a bolsevizmus sátáni hazugságrendszer ének egy újabb megdöbbentõ megnyilvánulására találunk.
Hála a modern tudomány fejlettségének és a modern elvetemültség erkölcsi gátlástalanságának, bolsevistáink olyan teljesítményt végeztek az "igazságszolgáltatás" terén, ami addig az emberiség történelmében nemcsak nem volt, hanem még lehetségesnek se tartotta senki.
Az õ igazságszolgáltatásuknak nem az volt a célja, hogy megállapítsák, ki bûnös, ki nem, s a bûnöst büntessék, a bûntelennek pedig elégtételt adjanak, hanem mint minden, náluk az "igazságszolgáltatás" is csak arra szolgált, hogy az eszmét, illetve az eszmét képviselõk hatalmát szolgálja. Az õ ellenségeik akkor is gonosztevõk, ha bûntelenek, s akkor is meg lehet és meg is kell õket büntetni, ha ártatlanok, mert az õ sátáni gõgjük nem tudta elviselni, hogy ártatlanként lehessen felmenteni azt, aki az õ hatalmuk megdöntését óhajtotta, sem azt, hogy valaki vértanú lehessen, azaz fizikailag elpusztuljon ugyan, de az erkölcsi gyõzelem az övé legyen, ami eddig lehetséges volt.
Nekik a bírói tárgyalások nyilvánossága nem arra szolgált, hogy a vádlottak ügyét a nyilvánosság ellenõrzése alá bocsássa s így a visszaéléseket lehetetlenné tegye, hanem arra, hogy nekik legyen propagandaeszköz azáltal, hogy a vádlottat megalázza, sõt becstelenné tegye, mert vele magával a mikrofon elõtt és hanglemezek készítése, magnéziumfény kigyulladása, fénykép- és filmfelvevõ gépek csattogása közepette tagadtatta meg elveit s dicsõítette ellenfeleit, õket.
Legelõször Sztálin produkálta ezt a sötét Oroszországban, mikor politikai ellenfeleit eltiporta. Akkor az egész világ megdöbbent tõle, mert ilyet még sose látott s szinte ördögi boszorkányságként tûnt fel elõtte. Nem a modern technikán csodálkozott, mely még erre is képes, mert hiszen köztudomású, hogy a technika és a tudomány nem keletrõl, nem Oroszországból szokott nyugat felé áradni, hanem megfordítva, hanem azon a lelkiismeretlenségen, mely még erre is képes.
Noha tehát a világ már ízelítõt kapott a dologból s így elõre számíthatott volna rá, mégis velem együtt mindenki azt várta, hogy Mindszenty majd a tárgyaláson jól odamondogat és nekünk jólesõ vesszõfutásban részesíti majd a magyar nép rabszolgatartóit. S e helyett a tárgyaláson Mindszenty személyében is egy olyan erkölcsi roncs jelent meg bírái elõtt, aki megtagadta elveit, dicsérte pribékjeit, elismerte a maga bûnös voltát s eltévelyedését s féltve óvott mindenkit attól a bûnös úttól, melyre õ tévedt.
Olyan váratlan volt a dolog és olyan megdöbbenést okozott, hogy azok, akik a vádlottat ismerték és becsülték, zavarukban nem tudták, mit mondjanak, sõt mit gondoljanak. A vádlott hóhérainak pedig még ahhoz is volt szívük és lelkiismeretük, hogy kíméletlenül kihasználva a kedvezõ alkalmat, Boldizsár Iván, a zsidóból kereszténnyé lett sajtófõnök felhasználásával nem átallották még ráadásul meggyalázni is a tönkretett vádlottat, s kárörömmel mutatni rá, milyen gyáva féreggé lett a hajdan olyan bátornak és olyan nagy hõsnek gondolt reakciós. Lássátok! Ilyen a ti hajdani eszményetek!
Ma már, évekkel utána a legkisebb hatást se érné el az ilyen igazságszolgáltatási és elvmegtagadási produkció, sõt a hasonló eszközökkel és eredménnyel megrendezett Grõsz-perben már nem is várta senki, hogy az eredmény más lesz, mint ami lett. Egyszerû színpadi vagy cirkuszi mutatványnak tekintette már mindenki a dolgot s még azt se hitte el belõle, ami talán igaz volt. Hogy mennyit lehetett adni az egész dologra s mennyire származhattak a vádlottak vallomásai a saját eszükbõl és akaratukból, arra vonatkozólag elég csak annyit megemlíteni, hogy a pálos vádlottak a tárgyaláson állandóan a rend „apátjáról” beszéltek, mikor a pálos rendben nincs és soha nem is volt apát. Hogy lehet, hogy errõl olyan pálosok nem tudtak, akik évtizedeken át pálosok voltak? Világos tehát, hogy vallomásuk lélektelen vallatóiktól betanított vallomás volt.
A végén azért már maga a rendszer is látta, hogy az effajta nyilvános tárgyalások már nem érik el azt a célt, melyet eleinte elértek, s Meszlényi püspököt nálunk, Beriát és társait Oroszországban már egyenesen titkos tárgyaláson ítélték el, sõt Sztálin halála után a fogságban lévõ és állítólag a rendszer vezetõinek láb alól való eltevésére összeesküdött moszkvai orvosokat õk maguk azzal a megokolással helyezték szabadlábra, hogy beismerõ vallomásukat kínzás hatása alatt tették meg. Késõbb már az összes titoizmus miatt elítéltrõl nyíltan elismert ék ugyanezt az összes kommunista csatlós államokban. Lehet-e jó vagy csak tisztességes is a rendszer, melynek hõseibõl olyan gyorsan lettek gazemberek, s igazságaiból kárhozatos "elhajlások", hogy az iskolai tankönyveket szinte évenként kellett miatta cserélni?
Milyen kezelésen, milyen szenvedéseken mehettek át ezek a szerencsétlen vádlottak, mire a nyilvános tárgyaláson szereplõ bábukká változtak s mindez azért, mert a modern kor vívm ánya értelmében a bûnügyi tárgyalásoknak nyilvánosaknak kell lenniük, hogy a hatalom urai hatalmukkal vissza ne élhessenek és semmit el ne kenhessenek. Még ha azok a régi inkvizítorok csakugyan olyan gonoszok és kegyetlenek, az ítélõszékük elé állított eretnekek pedig csakugyan annyira jók és ártatlanok lettek volna, mint amilyeneknek õket az Egyház ellenségei képzelik, akkor is mennyivel jobb dolguk lehetett azoknak a vádlottaknak, akiket nem védett meg a nyilvánosság „hóhéraik” kegyetlensége elõl (de védte õket e "hóhéroknak" a másvilágban és Krisztusban való hite és lelkiismeretessége), mint azoknak a szegény reakciósoknak, akiket a mai hatalom urai a haladó kor vívmányainak megfelelõen nem titokban, hanem mikrofon elõtt; nem félhomályban, hanem reflektorok fénye mellett állítottak ítélõszékeik elé!
Azoknak akkor is csak azért kellett volna szenvedniük, mert zsarnokaik titkosan történvén minden, szabadon tölthették volna ki rajtuk bosszújukat, ezeknek azonban ezen kívül még azért is, hogy ezt a bosszút a nyilvánosság ellenõrzése ellenére is kitölthessék rajtuk. Ez utóbbi bizonyára több szenvedéssel jár, mint az elõbbi, nem is szólva arról, hogy azoknak csak a testét törték össze, de lelkük, a becsületük érintetlen maradt, ezeknek pedig a testük összetörésén kívül még a lelküket és a becsületüket is áldozatul kellett hozniuk, s még arról a felemelõ példáról is le kellett mondaniuk, melyet az utókornak adhattak volna. A bolsevizmus tehát annyira sátáni, annyira "hazug és a hazugság apja" volt, hogy nemcsak maga hazudott mindig, hanem hazugságra kényszerítette áldozatait és hazugságai szolgálatába kényszerítette a modern tudományt, a haladást, a medicinát, a kémiát és az apotékát [gyógyszerészetet] is. Nála a tudomány szerepe is az lett, hogy a hazugságot szolgálja. Szolgálta is olyan mértékben, hogy a világ szívverése elállt tõle a megdöbbenéstõl. Ide tartozik az is, hogy a varsói békekongresszuson annak bizonyítására, hogy nálunk nem az Egyházat, hanem csak a reakciót és az államellenes összeesküvõket üldözik, a mi "népi demokráciánk" Beresztóczy Miklós, esztergomi kanonokot és Horváth Richárd, volt cisztercita szerzetest küldte ki szónoknak és a magyar katolicizmus képviselõinek.
Beresztóczy beszédében nagy hangon és gúnyos fölénnyel jelentette ki, hogy nincs szüks égünk nekünk, magyar katolikusoknak, külföldi protektorokra, akik a mi vallásszabadságunk érdekében oly hangos és fölényes propagandát fejtenek ki. Vegyék tudomásul, hogy itt a mi népi demokráciánkban se a vallást, se az Egyházat, se a papságot nem bántja senki. Mi teljesen szabadon élhetjük vallási életünket, követhetjük és követjük is meggyõzõdésünket, mert ezért bennünket senki a világon nem bánt.
S ennek megállapítására és hirdetésére a magyar kormány, hogy bebizonyítsa, hogy +hazug és a hazugság apja”, éppen azt a Beresztóczyt küldte ki, aki a népi demokrácia börtönébõl lett a népi demokrácia bizalmasává és hirdetõjévé, s akinek a börtönben leszedték a körmeit s meztelenre vetkõztetve és fejjel lefelé felakasztva úgy verték a heréit, hogy úgy ordított kínjában, mint a sakál, s aki ezt nem is egyszer borozgatás közben, mikor az alkohol kissé eltompította józan óvatosságát, maga beszélte el azoknak, akiktõl aztán én magam hallottam. Társa, Horváth Richárd pedig úgy lett a rendszer emberévé, hogy megfenyegették, hogy testvérét, aki börtönükben volt, kivégzik, ha õ nem szolgálja õket. Hogy aztán éppen ez a Beresztóczy kiabálta az egész világ közvéleménye számára olyan fölényesen és olyan szívbõl jövõnek látszó meggyõzõdéssel, hogy a magyar katolicizmus nem szorul rá pártfogókra, mert azt nálunk senki se bántja, annak bizonyára meg volt az elegendõ oka. De az, hogy erre a szerepre éppen õt használták fel, az nemcsak azt bizonyítja, mennyire kevés ilyesmire kapható pappal rendelkezhettek, s nemcsak annak jele, hogy a hazugság, álnokság s képmutatás mennyire sátánian jellegzetes ismertetõjelük volt, hanem azt is, mennyire tisztában voltak azzal, hogy az õ ügyük gonosz és veszett ügy, és hogy mennyire hiányzott belõlük a becsületes férfi ismertetõjele: az önérzet. Még a baktériumháború kitalálásánál is – melynek elõjátéka az a vád volt, hogy a burgonyavészt elõidézõ kolorádóbogarakat Kelet-Németországra amerikai repülõgépek dobálták le, mellyel azonban hamarosan maguk is elhallgattak – megdöbbentõbb az a bolsevik hazugság, hogy Koreában a 38. szélességi foknál nem õk támadtak, hanem az amerikaiak. Ez igaz án a fényes nap letagadása volt az égrõl. De mivel olyan szemtelenül hangoztatták s annyira kitartottak állításuk mellett végig, mégis elértek vele valami eredményt.
Hiszen a normális ember és a normális becsület és lelkiismeret el se hiszi, hogy még ennyire vakmerõ, ennyire szemenszedett és már a komikum világába tartozó hazugság is lehetséges lehessen s ezért már csak emiatt is félig-meddig hinni kénytelen az ember, hogy tal án mégiscsak volt benne valami igaz. Pedig hát ha igaz lett volna, amit állítottak, akkor a mûvelt nyugat követte volna el ezt a szemérmetlen és képtelenség határait súroló hazugságot.
A felek egyike tehát feltétlenül ennyire szemérmetlenül hazug volt, de ha az bizonyos, hogy az egyik fél még ilyen hazugságra is képes volt, akkor már ugyancsak nem nehéz eldönteni, hogy kettõ közül melyik lehetett az az egyik.
Világos, hogy a kommunisták szerint Amerika volt a becstelenebb fél. Azért az õ figyelmüket erre a kérdésre vonatkozóan csak arra hívjuk fel, hogy a koreai háború elsõ heteiben õk szinte elsöpörték az amerikaiakat s már közel voltak a tengerbe szorításukhoz, mire lassan-lassan jelentkezni kezdett az amerikai fölény. Olyan sikerhez, amilyet õk eleinte elértek, olyan tömegû hadianyag kell, melyet csak hónapokon át való készülõdéssel lehetett felhalmozni.
Egész kétségtelen tehát, hogy õk voltak a támadók, a támadást tervszerûen s már régóta készítették elõ s nem is csak a koreai kommunisták, hanem elsõsorban Oroszország, mert hiszen honnan vették volna maguk a koreai kommunisták a modern ágyúkat és hadifelszerelést? De ezen kívül még az is világosan bizonyítja, hogy õk voltak a bûnösök, mert a támadás megindulásakor az összes nyugati rádió azonnal közölte a támadás tényét, mégpedig a legnagyobb felháborodás és megdöbbenés közepette, míg a szovjet rendelkezése alatt álló adóállomások még utána napokig egy szót se szóltak róla. Kell-e ennél nagyobb bizonyíték arra, hogy õk voltak a támadók? Vajon, ha Amerika lett volna az „agresszor”, õk, akik szinte a reklámból éltek és még légbõl kapott dolgokat is rendületlenül állítottak, ha azt hitték, hogy ez rájuk elõnyös, tudtak volna-e napokig hallgatni olyan eseményrõl, mely annyira bizonyította ellenfelük lelkiismeretlenségét?
Akkora hidegvérük és akkora szemtelenségük ugyanis még nekik se volt, hogy koreai vakmerõ támadásukkal egyidejûleg mindjárt azt is elhíresztelték volna, hogy megtörtént a támadás és az amerikaiak támadtak. Akkor még õk is csak annyit mertek megtenni, hogy támadtak és hallgattak. Lehet, hogy ezen okulva s most már a becstelenségben még edzettebbekk é válva a legközelebb adandó alkalommal már így fognak tenni. Mivel azonban most még nem így tettek, a vaknak is látnia kell, hogy õk támadtak.
De nemcsak a hazugságot és a csalást tekintették megengedettnek, sõt kötelességnek akkor, ha a párt érdekeirõl volt szó, annyira, hogy természetükké és legbiztosabb ismertetõjelükké vált, hanem bármilyen bûnös más eszközt is. Mint láttuk, a kínzást és kezükbe került ellenfeleik vegyi preparálását is olyan értelemben, hogy azt és úgy mondják, ami és ahogyan az õ érdekeiknek megfelel, de még a gyilkosságot és a nyílt igazságtalanságot is.
Az õ fõ elvük valóban az volt, hogy a cél szentesíti az eszközt, de sajnos, nemcsak elvük volt, hanem gyakorlatuk is. Azt, amit állandóan gyakoroltak, nem szégyellték nyíltan mint elvet is hirdetni. Például a közmunkatanácsban (már akkor is, mikor a szociáldemokrata párt még külön párt volt) a nem is kommunista, hanem szociáldemokrata igazságügy-miniszter (Riesz) egyik pártoktató beszédében nyíltan kijelentette, hogy ha valaki ártatlan ugyan, de a párt érdeke azt kívánja, hogy ártalmatlanná tegyék, akkor ártatlanul is el kell ítélni, és így ártalmatlann á tenni.
Riesz még ezt nem gyûlölettel, hanem mintegy sajnálkozva hirdette azon a címen, hogy a köz érdeke elõbbre való az egyénnél, s így ha a kettõ összeütközik, természetes, hogy inkább az ártatlan egyént, mint a közt kell feláldoznunk. Eszerint tehát világos, hogy a párt ellens égeit rágalmazni is szabad, sõt kötelesség, mert hiszen ezzel a köznek használunk, annak érdeke pedig elõbbre való az egyén érdekénél. Úgy látszik, ez volt a lélektani alapja Mindszenty féktelen gyalázásának, a papok, a pápa, a Habsburgok, a földbirtokosok, a tõkések és a kulákok állandó rágalmazásának és becsmérlésének és papoktól származó hamis nyilatkozatok gyártásának és közlésének is.
Ide tartozik, mint a kérdés egyik mellékága, a propaganda hihetetlenül nagy szerepe és a propaganda bámulatos lelkiismeretlensége is. Olyan totális államban, mint a kommunista állam, ahol könyv, újság, film, rádió, színház, hírügynökségek, pénz, tõke, minden egyedül az államé; ahol nincs szabad gondolat és ahol a legféktelenebb terror uralkodik, mert az ellenfelet akkor is lehet, sõt kell is büntetni, ha még saját beismerésük szerint is ártatlan, csakugyan lehet és érdemes is sikeres propagandát kifejteni oly fokban, hogy még a napot is le lehet vele tagadni az égrõl s a jámbor elvtárssal a szó szoros értelmében a feketérõl is elhitetni, hogy fehér.
A magyar népbõl százezrek voltak például Oroszországban, mint foglyok, s saját szemükkel gyõzõdhettek hát meg róla, milyen a szovjet gazdálkodás, milyen fokú a szovjet kult úra és milyen a „szovjet ember”, s személyes tapasztalataik természetesen olyan rosszak voltak, ami minden képzeletet felülmúlt. De itt hazánkban is tartózkodott hónapokon át több millió szovjet katona. Tehát szintén láttuk értelmi és erkölcsi színvonalukat és kultúrájukat, s azt is láttuk, miben áll a mi „felszabadításunk”. Az antiszemita nyilasuralom már a legteljesebb fokban ellenséges érzületûvé tette az ország lakosságát a szovjet iránt, személyes tapasztalatunk azonban még a nyilas propaganda után is olyan elrettentõ volt, hogy még az is igaznak bizonyult, amit minden tárgyilagos ember rágalomnál egyébnek nem tarthatott. A nõk becstelenítésének például olyan foka volt valóság, amit senki komolyan el se hitt volna!
S mindezek ellenére itt rögtön 1945-ben mertek propagandát kifejteni, és dicshimnuszokat áradozni "felszabadításról", szovjet katonák hõsiességérõl, önfeláldozásáról, felsõbbrend ûségérõl, szovjet kultúráról, a szovjet ember részünkrõl utánozni való eszményiségérõl és életszínvonaláról. De hiszen ez, hogy mertek, csak természetes. Hiszen ki mert volna ellene szólni vagy csak mukkanni is, sõt a tapasztalatával annyira ellenkezõ állítást taps nélkül hallgatni is. De világos, hogy lélektani hatása semmi se volt, sõt éppen az ellenkezõje annak, mint amit vártak tõle.
De hát az illetékesek ezzel egyáltalán nem törõdtek. Egyszerûen úgy tettek, mintha õk maguk is hinnék, amit mondtak és mintha azt is elhinnék, hogy a közönség is hiszi és csak fújták rendületlenül a régi nótát a "felszabadításról", melyért mi oly hálával tartozunk, a Szovjetunió nagy és pótolhatatlan segítségérõl, melyet nekünk állandóan ad; a szovjet ember felsõbbrendûségérõl, melyet nekünk utánoznunk kell, s melyet soha el nem érhetünk ugyan, de legalább a törekedés, hogy megközelítsük õket, örökre legszentebb életcélunk lehet; arról a bámulatos, az egész világon egyedülálló mezõgazdasági fejlettségrõl, természetátalakítási munkálatokról, mely a Szovjetunióban uralkodik stb.
És az eredmény az lett, hogy a végén legalább többé-kevésbé nemcsak azok hitték ezt, akik a pártból éltek s akiknek élethivatása volt, hogy higgyék, hanem lassacskán egyes tisztess éges, de becsületességük miatt naiv munkások is, kivált a romlatlan falun, a fiatalok pedig egészen nagy számban, mert õk természetüknél fogva ideálisak és tapasztalatlanok, s mert õk nem láthatták, nem tudhatták, hogy volt minden a „Horthy-fasizmus” idején, tehát elhitték, hogy csapnivalóan rosszul, s ebbõl már adva volt az is, hogy most meg ideálisan jól van minden, s ha nálunk talán nem is annyira, de a Szovjetunióban feltétlenül. De még azok is, akiknek ez a hazug propaganda évekkel elõbb még az idegeire ment, késõbb már, mivel mindig ezt hallották, annyira belefásultak, hogy nemcsak nem háborította már fel õket, hanem félig talán már õk is elhitték. Azt gondolták, hogy ha nyolc évvel elõbb még nem is volt így az oroszoknál minden, de azóta már bizonyára így lett.
S ha még nálunk (kik szemeinkkel gyõzõdhettünk meg az ellenkezõrõl) se volt hiábavaló az a propaganda, melynek hamis, sõt nevetséges voltát eleinte itt mindenki látta, képzelhetj ük, milyen hatással lehetett és lehet ugyanez Kínában, Koreában vagy a Maláj-félszigeten, ahol még naivabb és hiszékenyebb a nép, hol a szolgaság súlyát közel se érzi úgy, mint mi és amelynek talán még a szovjet életszínvonal és a szovjet kultúra is kultúra.
Világos, hogy nálunk a nagyjából elsorolt bûnök és alantasságok láttára senki se akart párttag lenni. Részint mert a bolsevikok mind mûveletlenségükkel, mind jellemükkel inkább visszataszító, mint vonzó hatással voltak az emberekre, részint, mert senki se hitte el, hogy ilyen emberek uralma említhetõ ideig tarthassa magát. A szovjet önzõ és önérzetlensége ezért terrorral és fenyegetésekkel szerzett párttagokat. Mindenkit állásvesztéssel fenyegettek, ha nem lép be. Egy újonnan végzett közgazdasági gimnáziumi tanárnak például, aki a fõvároshoz volt kötve, mert anyja ott élt, azt mondták, hogy a fõvárosban csak akkor kaphat állást, ha a pártba belép. Egyik volt tanítványom pedig így adta tudtomra, hogy belépett (pedig csak szociáldemokratának lépett be): "Ne fogjon velem kezet, mert becstelen vagyok." (F.M.) Gondolhatjuk tehát, mekkora lehetett a terror, hogy mégis belépett! Ugyanõ aztán, mikor a szociáldemokrata pártot kényszerítették a beolvadásra, természetesen automatikusan kommunista párttag lett. Egy másik, aki sokkal kisebb kényszer hatása alatt lépett be a MÁV igazgatóságában már egyenesen a kommunista pártba, mikor szemrehányást tettem neki érte, ezt felelte:
Én még egyetlen egyszer nem mentem el a pártba közibük; egy fillér tagdíjat még nem fizettem; a jelvényüket még soha ki nem tûztem (ezzel nyugtatta meg - nagyon hamisan - a lelkiismeretét) s mégis olyan boldogan mondják mindig, hogy "elvtárs", hogy nem gyõzõm õket nevetni.
A kommunisták maguk is tudatában voltak e helyzet szégyenletes voltának s igazán szellemes, sõt zseniális, de természetesen ismét csak olyan hazug, álnok és csaló módon, amelyre csak maga a sátán képes, úgy segítettek rajta, hogy egyszerre cikkezni kezdtek, hogy sok illetéktelen elem tolakodott (!) a pártba s az elvtársak egyébként is megfeledkeztek az éberségrõl és a sok pártba törtetõt (!) könnyelmûen felvették. Ezért tagrevíziót, tagfelülvizsgálást kell végrehajtani s azokat, akik nem oda valók, kizárni. Ezután pedig a tagfelvétel megnehezítésével is ki kell mutatni, milyen nagy kitüntetés a párt tagja lenni s ezért az év végéig egyáltalán nem is szabad tagokat felvenni és utána is elõször tagjelöltként, akibõl csak késõbb s csak úgy lehet tényleges tag, ha méltónak bizonyul rá.
Azonban a pártból való kizárást mindenki úgy fogta fel, mint állásvesztést is egyúttal, sõt talán még internálást is és ezért a fenyegetettek mindent elkövettek, hogy ez meg ne történjék. Ekkor és ezért mondta erre vonatkozó kérdésükre a már említett Mindszenty-rajongó, hogy Mindszentyt nemcsak személyesen lenne hajlandó felakasztani, hanem a kötelet még jól meg is húzná.
Ez a tagfelülvizsgálás mindenesetre sok tekintetben elérte a célját. A párttagság - melyet mindenki lenézett és szégyellt - legalább egyelõre kezdett kinccsé lenni, melynek elvesztéséért aggódni kell. Persze azért azok, akik addig el tudták kerülni, hogy e nagy kincs birtokába jussanak, továbbra is rajta voltak, hogy ez a nagy megtiszteltetés osztályrészükké ne váljon s ezért újabb párttagokat továbbra is csak erõszakkal és megfélemlítéssel lehetett szerezni, de aki már párttag volt, az rettegett a kizárástól s igyekezett, hogy elkerülje.
A hazug propaganda azonban továbbra is egymás után közölte a tudósításokat, hogy X. ifjúmunkás milyen boldog és milyen büszke arra, hogy elérte a legnagyobb kitüntetést: tagjelölt lehetett. De amellett azt is állandóan szóvá tette, hogy a legtöbb pártszervezet túl szigorú (!) a tagfelvétel terén s emiatt a tagok száma egyáltalán nem növekszik, ami éppen nem helyes eljárás. Tehát továbbra is csak kötelességükké tette a belépésre való kényszerítést. De ez – úgy látszik – otthon, Oroszországban is így volt, mert említettük már, hogy majdnem minden orosz katona már a megszálláskor is azt hangsúlyozta dicsekedve, hogy õ nem párttag, õ nem "tovaris", nem elvtárs. Tehát ott is szégyen volt a pártba belépni s dicsekedett vele az, akit ez a szégyen még nem ért.
A propaganda tehát nincs hiába, és valóban van szuggesztív ereje, sõt azt mondhatnánk, hogy ha az a terror társul hozzá, amit a szovjet tudott kifejteni, bizonyos tekintetben még azt is el tudja érni, hogy a feketérõl is elhisszük neki, hogy fehér. Persze az igazsággal egyáltalán nem törõdõ szólamok állandó hangsúlyozásának az a hátránya is megvan, hogy szükséges rosszá, unottá válik, mellyel senki se törõdik. Sõt késõbb már annyira nem hisz a hírverésnek senki, hogy azt is hazugságnak gondolja, ami kivételesen igaz benne, tehát az állam és vezet õi iránt teljes bizalmatlanságot eredményez, ami pedig tulajdonképpen az állam végsõ halálát jelenti. De olyan rendszernek, mint a kommunizmus, ez még így is hasznos, mert nélküle még hamarabb megbukott volna, ha ugyan egyáltalán létrejöhetett volna.
Ilyen okos, de természetesen a sátáni hazudozást jellegzetesen magán viselõ propagandafog ása volt a szovjetnek az is, hogy egyszerre csak felcsapott a béke apostolának. (A béke apostola lett az, aki az osztályharc, azaz az osztályháború alapján állt s melynek lényege volt az a gyûlölet, mely minden harc és háború oka és alapja.) Állandóan azt hirdették, hogy õk békét akarnak, ellenfeleik pedig háborút. Õk a béke apostolai, azok pedig imperialisták és háborús uszítók. Emellett a beállítás mellett aztán következetesen megmaradtak s minden szavuk emellett és ilyen irányban szólt és minden betûjük ilyen értelemben íródott mindvégig. Sátáni, de kétségtelenül ügyes eljárásmód annak részérõl, akinek számára minden fogás és minden eszköz megengedett. Mint látjuk, még nyugaton is nem egy mûvelt embert megtévesztettek vele (bár lehet, hogy az illetõk nem is megtévesztettek, hanem megvásároltak voltak, ha talán nem is pénzzel, hanem hízelgéssel és szereplési lehetõsséggel). Hogyne téveszthették volna meg nálunk tehát a tömegeket, melyek ellenkezõ véleményrõl sose olvashattak?!
Aztán Németországgal kapcsolatban meg állandóan Németország egyesítése mellett csin áltak propagandát, mintha azt õk akarnák, az "imperialisták" meg nem. Pedig nyilvánvaló, hogy õk legfeljebb akkor engedték volna meg a kezükben levõ Kelet-Németországnak, hogy a nyugatival egyesüljön, ha ezzel az egész az õ befolyásuk alá került volna. De világos, hogy ilyen feltétellel Amerika is szívesen beleegyezett volna Németország egyesítésébe, még akkor is, ha egyébként ellensége lett volna ennek az egyesítésnek, ami egyáltalán nem volt. Késõbb, mikor megváltoztak az addigi viszonyok, ki is tûnt, hogy Oroszország az, aki nem engedi az egyesülést s Amerika az, aki akarja.
De gõgös is volt ez a szovjet sátán, mint minden sátán gõgös. Ugyancsak bosszút állt azokon, akik szembeszálltak vele vagy ellene csak beszélni is merészeltek. A megbocsátás fogalmát nem ismerte. Ezért üldözte még a már tönkretett és kifosztott földbirtokost, papot és kulákot is mindaddig, míg csak élet volt benne. Addig azonban, míg nyeregbe nem került, míg az ellenfél is erõt és hatalmat képviselt, képes volt iránta a legképmutatóbb és önérzet nélkülibb hízelgésre is és ez is egyik ismertetõjele volt (mégpedig undorító!).
A szovjet ember nem ismert önérzetet akkor, mikor érdekrõl és a párt sikerérõl volt szó. A papokat és a püspököket is nemcsak terrorral és fenyegetéssel, kínzással és börtönnel és az ezekkel való fenyegetésekkel vették le a lábukról - már akiket le tudtak venni -, hanem hízelgéssel is. Olyan alkalmazkodók, olyan simák, olyan jóindulatot mutatók, olyan jómodor úak, olyan semmi visszautasítástól meg nem sértõdõk voltak, hogy jószívû ember részére szinte lehetetlen volt ilyen szerénységnek és ilyen jóakaratnak ellenállni. Valósággal kicsalt ák kikönyörögték a nyilatkozatokat. Ha aztán sokszor irántuk való szánalomból megtörtént, visszaéltek vele s tízszer akkorát csináltak belõle, mint amekkorát valóban megkaptak, s mivel nyilvánosság csak nekik állt rendelkezésre, visszavonni, helyreigazítani valamit lehetetlenség volt, no meg vakmerõség is.
Sajátságos, hogy ez a sátáni hazudozás, hízelgés, álnokság és önérzetnélküliség annyira a vérükben volt, hogy nemcsak a hivatalos pártvezetõségben, hanem úgyszólván minden egyes meggyõzõdéses párttagjukban egyformán megtalálható volt. Az utolsó iskolaévben, mikor még kötelezõ tárgy volt a hittan, az iskolában az egyik osztályban volt például egy ilyen igazi kommunista, egy vállalatvezetõnek a fia. (Az õ apja nyert a kommunizmussal, érthetõ hát, hogy a fia is meggyõzõdéses kommunista volt.) Akkor már minden osztály tele volt Lenin-, Sztálin- meg Rákosi-képekkel és kommunista jelszavakkal s ezeket maguk a tanulók írták és szegezték a falra, noha egy-egy osztályban csak legfeljebb egy-egy kommunista volt még vagy még ennyi se, s ha volt is, csak azért, mert az apja a pártból élt. Természetesen a tanár se volt kommunista de mégis az igazgató és az osztályfõnök kívánta a falra ezeket a jelvényeket az iskolalátogatók kedvéért, hogy ha belül úgyse vörös senki, legalább vörösnek lássék. Tehát az iskolák falai is csak úgy ordították a hazugságot.
Ez az egy kommunista tehát nyeregben érezvén magát, próbált a hittan, a templomba járás és a vallásgyakorlás ellen dacoskodni, de én nem tûrtem. Mikor az igazgatóhoz fordult, az is figyelmeztette, hogy most még ez törvény, s így ha hittanból nem kap jegyet, meg kell ism ételnie az osztályt. Erre egyszerre nemcsak alkalmazkodott, hanem megrökönyödésemre még azt se szégyellte hangoztatni elõttem és az egész osztály elõtt, hogy õ havonként szokott gyónni (!). Annyira meglepett a dolog, hogy eleinte még azt is hittem, hogy félreismertem s csak a modora rossz, de nem a lelke, de aztán hamarosan láttam, hogy dehogy. Csak tipikus kommunista, akiben a hazugság természetes, aki önzõ, és akiben az önérzet akkor, mikor akár a párt, akár a maga érdekérõl van szó, teljesen ismeretlen fogalom.
Az pedig még az elsõ proletárdiktatúra idejében történt, hogy az Esztergommal szemben fekv õ Párkányban tartózkodván, mint káplán, akkor, mikor oda a csehek elûzése után a magyar kommunisták bevonultak, több vöröskatona a plébánián kért szállást.Mivel elutasítani nem lehetett õket s a káplánszoba különbejáratú volt, a plébános kért, hogy adjam át nekik az én szob ámat, én pedig menjek addig az õ lakásába, nehogy az egész házba legyen szabad bejárásuk. Beleegyeztem, kértem azonban az illetõ vöröskatonákat, hogy a kis álló íróasztalomat, melyben féltettebb dolgaim s néhány száz korona volt ezüstben, hozzák át új lakásomba. Erre õk - egyáltalán nem sértõ módon - kijelentették, hogy ha akarom, vitessem el én, de õk maguk nem viszik, mert az sérti az õ kommunista önérzetüket. (Akkor még voltak önérzetes vö- röskatonák, nem úgy mint a második kommunizmus idején, mikor már idejétmúlt volt a mozgalom s csak az orosz állam fegyveres hatalma tartotta a rendszerben a lelket, de az term észetesen erõsen tudta benne tartani.)
Õk - mondták szerényen - nem tolvajok, akik elõl el kell rejteni az értékeket, hanem felszabadult és felvilágosult mûvelt munkások, akik nem elzüllöttek, hanem felemelkedtek azzal, hogy kommunisták lettek. Nekik nem kell a másé, mert õk munkával keresik kenyerüket. De szükségük sincs arra, hogy lopjanak, hiszen az õ államuk ellátja õket mindennel s ad hozz á olyan fizetést is, melynél többre nincs is szükségük. Ha én nem bízom bennük, vigyem el abból a szobából azt, amit féltek tõlük, semmi kifogásuk ellene, de azt ne kívánjam, hogy még õk alázzák meg magukat annyira, hogy elismerjék, hogy az õ becsületükben és proletáröntudatukban megbízni nem lehet.
Rám a lehetõ legjobb hatást tette ez a nem kihívó s mégis öntudatos beszéd, sõt egyenesen tiszteletre gerjedtem tõle s otthagytam a szobában mindent.
Csak néhány napig tanyáztak ott, aztán a sereggel együtt továbbvonultak s én szobámba visszaköltözhettem. Elsõ dolgom volt megnézni az ezüstöt. Eltûnt. De nemcsak az tûnt el, hanem még a szobában levõ összes szekrény is mind fel volt törve, köztük még az ott elhelyezett plébániai könyvtár szekrénye is. Tehát nemcsak tolvajok voltak, hanem rablók és betörõk is, tehát egyenesen börtöntöltelék gonosztevõk.
De emellett õk is milyen hivatásszerûen és rokonszenvesen tudtak hazudni s fejtegetni azt a felszabadult munkásönérzetet és büszke proletáröntudatot, melyet gyakorolniuk kellett volna s melyet elméletben – úgy látszik – el is sajátítottak a pártiskolában. Nemsokára azt is hallottam, hogy ugyanõk a faluban dicsekedve mutogatták ismerõseiknek a tõlem rabolt ezüstöt, s azt hirdették, hogy a kommunista kormány pénzügyileg olyan jól áll, hogy õk a zsoldjukat legutóbb már ebben az ezüstben kapták meg – rövidesen pedig már aranyban fogják megkapni. (Tudvalevõ, hogy a valóságban még rendes bankójuk (kékpénzük) se volt s a tõlük hamisított, mindenkitõl lenézett „fehérpénzzel” fizettek.)
Lám, ezek is milyen igazi kommunisták voltak s milyen hivatásszerûen tudtak színészkedni és hazudni akkor is, mikor a párt, s akkor is, mikor a maguk érdekérõl volt szó.
Én magam még csak annyit mondtam az érdekes hírt közlõnek, hogy a dicsekvõk azt az ezüstpénzt tõlem lopták „zsoldban”, sõt azzal „büntettem meg” õket, hogy akkor se tettem ellenük feljelentést, mikor hamarosan helyreállt a törvényes uralom s ezeknek az ezüstben fizetett zsolddal dicsekvõ egyéneknek egyike ott élt a faluban, mint más tisztességes ember. A nép naiv és hiszékeny, de bölcs is egyúttal és bámulatos ösztöne van az igazság, a becsület és a jellem megállapítására. Ezt a kommunista vezetõk tekintetében is jellegzetesen tapasztalhattuk.
Hiába volt a sok reklám, öndicsekvés, csalás és hazudozás, nem tudtak se tekintélyt, se hitelt, se becsületet szerezni. Bámulatos, hogy a hátuk mögött milyen megvetéssel és lekicsinyléssel kezelte õket majdnem mindenki, mennyire nem tudtak a nép elõtt tekint élyt szerezni annak ellenére se, hogy mindenki kenyere, élete, szabadsága, sorsa tisztán tõlük függött. Tudta mindenki, hogy ez az uralom nem lehet tartós. Egy balatonfüredi kálvinista paraszt már uralmuk elsõ éveiben azt mondta róluk, hogy ezek olyanok, mint a döglött róka. Már döglött, de még senki se mer hozzányúlni, mert attól fél, hogy még megharapja.
De hogy is lehetett volna becsületük és tekintélyük az okos és becsületes magyar nép elõtt, mikor napról napra látta szemtelen hazudozásaikat; mikor naponta olvasta az újságban, hallotta a rádióban, milyen lelkesen teljesíti õ azt a beszolgáltatást, melyre a legvadabb terrorral kényszerítik, sõt - urambocsá! - még a terv- vagy békekölcsönt is milyen lelkesedéssel jegyzi mindenki! S lehet-e tekintélye azoknak, akik úgy megszokták a hazudozást, annyira üzletszerûen ûzték, viszont – csak azért, mert szólni nem szólhatott - a magyar népet meg annyira ostobának tartották, hogy azt hitték, hiszi is, amivel õk napról napra "népnevelik". Nemcsak államvédelmi rendõrökkel dolgoztak ugyanis, hanem "népnevelõkkel" is és azt hitték, legalábbis azt mondták és írták, mintha a csapatostól küldött "népnevelõk" érvei eredm ényeznék a lelkes kölcsönjegyzéseket és a beszolgáltatatás „túlteljesítéseit”, nem pedig az ávósok terrorja, börtöne és kínzása.
Hogy vehette volna a magyar nép komolyan azokat, akik még a békéért is "harcot" vívtak, "harcos békeüdvözletüket" küldték elvtársaiknak, de még a hadikölcsönüket is "békekölcsönnek" nevezték. Világos, hogy a háborúra kellett nekik a pénz, nem a békére. A béke nem költséges. Mégiscsak az „imperialisták” fegyverkeztek háborúra, õk a békére. Aztán hogy lehetett volna a magyar nép elõtt becsületük azoknak, akik 60 forintért vett ék el tõle a búza mázsáját és százakért adták tovább, de ugyanígy tettek a tejjel, a tojással, mindennel? Akik rafinált csirkefogók módjára még a kisiparost is a szó szoros értelmében kifosztott ák akkor, mikor üzletét államosították, mert államosításkor még az üzlettulajdonos pénztárában levõ pénzt is megolvasták és elvették.
A pékekkel pedig, akik sose kaptak elegendõ lisztet, úgy bántak el, hogy egyszerre csak õk is kaptak lisztet, örömükben vettek is egyszerre egy vagonnal s úgy mentek aztán hozzá másnap az üzlettel együtt a már kifizetett lisztet is „államosítani”. (Ezt egyébként nemcsak a pékekkel, hanem a kiskereskedõk túlnyomó részével is megcsinálták.)
A munkásokhoz is csak akkor voltak nagylelkûek és csak addig képviselték megalkuvás nélkül érdekeiket, míg az „urak” vagy a „kulákok” számlájára ment. A kulákoknak szerzõdést kellett munkásaikkal kötniük nagy fizetéssel, szigorúan megszabott napi nyolc óránál nem több munkaidõvel, kimenõkkel, fizetéses szabadsággal, elõírt szép lakással, jó koszttal s legkisebb panasz esetén a pártszervezethez való szaladgálással. A kuláknak még kevesebb cselédet se volt szabad tartania, mint azelõtt tartott. Ellenben az állami üzemekben még betegen is dolgozni kellett, a melegcsákány-rendszer, a gépek karbantartása, önkéntes felajánlások és versenyek címén órákkal kellett ingyen megtoldani a munkaidõt, mert a kommunista munkás nem bérért, hanem becsületbõl dolgozik.
Sõt saját bevallásuk szerint is az õ állami gazdaságaik munkafelügyelõi cudarabbak voltak, mint bármely régi botosispán, s ezek a gazdaságok summásainak akárhányszor még a kialkudott bért se fizették meg azon a címen, hogy nincs mibõl. De míg a régi urak idejében ilyenkor a munkás a fõbíróhoz mehetett panaszra, s ha uraságának nem volt, az õ járandóságát akkor is ki kellett adnia (tehát megvennie), most csak a kulák vagy az urak cselédje kaphatott panaszára orvoslást, de az államé nem, mégpedig se birtokon, se gyárban. Erre vonatkozólag még a Kossuth és Petõfi rádióban is egyenesen elképesztõ esetekrõl szerezhettünk tudomást még a rendszer tizedik évében is.
Sztrájkról szó se lehetett. Nem sztrájk lett volna az most már, hanem szabotázs, melyért elhurcolás járt, mégpedig éjnek idején, hogy annál rémesebb legyen; a szakszervezet pedig már nem a munkások érdekeit képviselte, hanem a munkások államáét a munkással szemben. Magam is tudok olyan kertészt, aki a Hatvanyak hatvani uradalmában megmaradt - mit tehetett volna mást - az ott alakult állami gazdaság alkalmazottjának s szolgálata elsõ éveiben még a konvencióját [szerzõdését] se kapta meg. Mikor kérte, azt feleleték: nincs, s mikor kérdezte, mibõl éljen, azt mondták neki, menjen állásba.
Textilkereskedõ (mégpedig zsidó származású) volt tanítványomtól hallottam, hogy a ruhák és szövetek ára ugyan változatlan, de õk mint szakemberek, tudják és látják, hogy az áru minõsége évrõl évre rosszabb, tehát tulajdonképpen itt is a tömegek kifosztása és megkárosítása folyik titokban, tehát ismét csak hazudva. De hamis volt más is, minden pedig úgy, hogy a laikus is észrevehette. Mikor például csodálkoztam azon, hogy lehet olcsóbb a zsír, mint a szalonna, felvilágosítottak, hogy azért, mert a szalonnát nem lehet hamisítani, az tehát tiszta, míg a zsír hamisított, margarinnal kevert. De hisz margarint tisztán is árultak, miért kellett tehát a zsírt is belekeverni, s mégis mint zsírt árulni? Mert többet akartak rajta nyerni, de viszont a zsír árát nyíltan nem akarták felemelni. Csak így hazugul, csalással nyertek tehát rajta. De hamisított volt a sajt is, a tejföl is, a szájvíz és a fogkrém is, minden s mindent az állam hamisított, mert hiszen õ gyártotta és árulta.
A régi kapitalisták nem merték mindezt megtenni, mert ezzel hitelüket és vevõkörüket vesztették volna el, meg a hatóságok is elverték volna rajtuk a port. Most nem volt vetélytárs, nem is lehetett, de hatóság se volt, illetve volt, de azonos volt a gyártóval és az eladóval, azaz maga az állam volt a kapitalista. Ezért tehát szabadon garázdálkodhatott, s szabadon folytathatta a közönséget kizsákmányoló üzelmeit. De nem volt elég, hogy elvettek mindenkitõl földet, házat, üzemet, üzletet, mûkincset (tilos volt az eladása), aranyat (értékének egy töredékéért be kellett szolgáltatni s elmulasztása a legnagyobb kínzásoknak tette ki az illetõt, sokszor a végén végletes eltûnéssel); nem volt elég, hogy állandóan becsapták és megkárosították a népet akkor, mikor akár élelmiszert, akár ruhát vett, mint termelõt pedig úgy, hogy terményéért csak értékének egy töredékét fizett ék, hanem a már 35 éves múltra visszatekintõ szovjetek átlag minden évtizedben bekövetkezõ pénzkicserélései, felülbélyegzései s pénzérték leszállításai mutatják, hogy átlag minden évtizedben azokat is kifosztotta az állam mindenükbõl, akiknek csak pénzük volt, tehát mást nem is lehetett tõlük elvenni. Tehát átlag minden tíz évben egy ilyen fajta érvágást is kapott a munkások államának felszabadított, boldog közössége. Nálunk is ugyanez történt, mert a rendszer elsõ évében minden pénz teljesen értéktelenné vált s az új forint behozatala után hamarosan tizedére csökkent az értéke.
Nem csoda aztán, ha ennek és a már egyenesen kötelezõvé lett képmutatásnak és hazugságáradatnak megfelelõen még az a detektív is velem együtt szidta a rendszert, akit egyszer az állam érdekei megvédésére ellenõrzésemre rendeltek ki, és ha mint papnak, még az állami vállalatok pénztáránál fizetve is "Dicsértessék a Jézus Krisztus"-t suttogott fülembe a pénztárosnõ. Nem csoda, hogy Jézust dicsérték elõttem a vasutasok, postások, tanítók, tanárok; ezt tapasztaltam a pesti városházán, megyeházán, sõt az ügyészségen is; tapasztaltam még rendõröktõl és nõi rendõröktõl is; hogy a „Sztálin nevében” harsogó nótát énekelve felvonuló lá- nyokat magukra keresztet vetve láttam a templom elõtt elhaladni. Szintén a Jézus Krisztust dicsérték a mellettük elhaladó papnak olyan úttörõk, akik alig látszottak a sok vörösségtõl. A legnagyobb reakciósok voltak még azok, is akik az állami intézmények, üzemek vagy gyárak kommunista ünnepeken való feldíszítését és vörös színbe borítását elvégezték. Megvetés, lenézés, undor és képmutatás, színlelés, hazugság mindenütt. (Annál vallástalanabb lett késõbb a tõlük nevelt ifjúság. Kommunista ekkor se lett, csak vallástalan.)
Egymás után közvetítette a sajtó és a rádió azoknak a dolgozóknak a panaszait, akik 1956 után törvény adta joguknál fogva kiléptek a termelõszövetkezetbõl, de viszont bünteté- sül nem kapták meg azt, ami nekik az elhagyott szövetkezetbõl addigi munkájukért járt, nem kapták vissza bevitt gazdasági szerszámaikat, sõt földjeiket se, s ha igen, nem ott és nem olyan minõségben, mint amit bevittek. A rádió ekkor mindig udvariasan, sõt hízelegve elismerte, hogy sérelem érte õket, panaszuk jogos, de hogy igazukat meg is kapják, arról már nem beszélt, annál kevésbé arról, hogy az önkényeskedõk és törvénysértõk el is veszik megérdemelt büntetésüket.
Az is elõfordult, hogy agyondicsérte az x tsz-t, melybe egymás után lépnek vissza a kilépett tagok s dicsérõen kiemelte, hogy mindez azért van, mert ennek vezetõsége „megtartotta” "a törvényt" s a kilépõ tagoknak is igazságosan megadta azt, ami nekik járt. Milyen rendszer az és hová jutott az az állam, melyben különleges dicséretet kapnak azok, akik megtartják a törvényt, s mint követendõ, de – úgy látszik – ritkán található erényhõsöket állítják a közönséges emberek, illetve a közönséges tsz-ek elé? Minden más jogállamban nem azok a kivételek, akik megtartják, hanem akik nem tartják meg a törvényt. De jogállamban ezek a kivételek se ismeretesek, mert hiszen lappanganak a törvény és az állam sújtó karja elõl. Hiszen ha tudnák, kik azok, már régen elintézték volna õket.
De nemcsak azt ismerte el a hivatalos állami propaganda, hogy csak a parasztok ellen történtek és történnek sorozatos önkényeskedések és kizsákmányolások, akik a munkások állam ának mégiscsak másodrendû, csak az ipari munkások után következõ irányítói és élvezõi, hanem még azt is, hogy maguk az ipari munkások, tehát a diktatúra gyakorlói és államhatalom birtokosai ellen is mindennaposak a törvénysértések. Például azoknak az egészségügyi és életvédelmi elõírásoknak meg nem tartásában, melyeket az üzemekben a törvény elõír. Egy falusi dolgozó meg amiatt panaszkodott a rádiónak, hogy már legalább 100 kilométert megtett kerékpárján az utánajárásban, mégse tudott hozzájutni a munkabéréhez még most se. Világos tehát, hogy a munkásvezérek, a pártvezetõség, de nem a munkások s még csak nem is a párttagok voltak a hatalom birtokosai. Õk gyakoroltak diktatúrát, az õ államuk volt az állam, nem pedig a munkásoké. Így érthetõ minden, így valóban lehetséges a kizsákmá- nyolás és a munkásokkal szemben elkövetett jogtalanság, de másképp nem.
Az is jellemzõ és érdekes, hogy törvény ide, törvény oda, alkotmány ide, alkotmány oda, 1953 végén egyszerûen nem terjesztettek költségvetést még az elé az országgyûlés elé se, melynek tagjait nem a nép választotta, hanem a pártvezetõség nevezte ki. E költésvetésbõl ugyanis mindenképpen ki kellett volna tûnni, mit ártott az országnak és mennyi milliárdjába került a dolgozóknak az a baklövés, melyet 1953 folyamán elismertek és az a túlzott ipari politika, melyet ekkor végre abbahagytak.
Rajk nálunk rögtön Rákosi után következett mind befolyásban, mind népszerûségben, sõt ez utóbbiban talán még Rákosit is megelõzte. Emlékszem Rákosi egyik "nagyjelentõségû" beszédére, melyet többször szakított meg az „Éljen Rajk!, Éljen Rajk!” végeszakadatlan ütemes kiáltozása éppúgy, mint az "Éljen Rákosi!"-é. Mikor aztán Rajk elhajolt az elõírt szovjet politikától, azaz "összeesküvõ" lett, törvény elé állították és kivégezték. Ekkor egyszerre az sült ki, hogy sose volt õszinte kommunista, még akkor se, mikor a párt oszlopos tagja és belügyminiszter volt, sõt egyenesen az "imperialisták" kémje volt kezdettõl fogva. (Titóról ugyanezt állapították meg Sztálinnal való összeveszése után.) Bizonyítékokat közöltek még arra is, hogy a spanyol polgárháborúban is, melyben a kommunizmus oldalán küzd ött, csak mint a kapitalisták kémje vett részt. Mindezeket egyébként ügye tárgyalásán maga Rajk is elismerte.
De ugyanezek sültek ki a párt azon oszlopos oroszországi tagjairól is, akik Sztálin ellen "esküdtek össze" és akiket Sztálin végeztetett ki. Õk is nyilvános tárgyalásokon vallották be kém és áruló voltukat. Sztálin halála után arról a Beriáról állapították meg, hogy a kapitalist ák és s nyugati imperialisták ügynöke és szolgálja volt, aki Sztálin után is még Malenkovval egyenrangúan osztozott a hatalomban.
Õt egyébként már csak titkos tárgyaláson ítélték el, vele tehát már nem ismertették el szemé- lyesen is a bûnét, mert arra már õk maguk is látták, hogy a hajdan oly megrázó és meggyõzõ erõvel ható nyilvános beismerések teljesen elvesztették már meggyõzõ erejüket. A közvélemény már semmit se ad rájuk, sõt elõre tudja, hogy a vádlottak hogy fognak viselkedni és mit fognak mondani. Csehszlovákiában Slansky volt szinte azonos fogalom a párttal és a kommunizmus eszméjével, s végül róla is kisült, hogy mindig az eszme és a párt ellensége volt.
De ezek után komoly ember hogy vehette komolyan a pártot és vezetõit, és hogy becsülhette õket? Hát hiszen erkölcsi lebukások másutt is elõfordulnak (még az Egyházban s a papság soraiban is), de másutt nem azok buknak le, akik az eszme legtiszteltebbjei és fõ erõsségei voltak. Ilyesmi legfeljebb megrázó kivételként fordulhat elõ, nem pedig szinte szabályként. De ilyenkor se az sül ki rólunk, hogy már akkor is árulók, sõt az ellenség kémjei voltak, mikor még hõsök voltak, hanem hogy késõbb botlottak meg.
De hogy a kommunizmus nagyjai már eredetileg is kémek, vagy legalábbis aljas banditák voltak, azt csak úgy lehet megmagyarázni, hogy a kommunizmus vagy állandó és rendszeres rágalmazással dolgozik, kígyót-békát kiáltva azokra, akiknek befeketítése a rendszer, illetve jelenlegi vezetõinek érdeke, vagyis hogy nem igaz ez a kémség és banditaság; vagy pedig valóban az emberiség történetének legvisszataszítóbb erkölcsi szörnyei játszhattak és játszanak a bolsevizmusban vezetõ szerepet. Ezt az õ rendszerük, erkölcsiségük és berendezkedésük lehetségessé teszi is számukra. Ugyanazokról ugyanis, akikrõl a pártsajtó azt állapítja meg, hogy emberi bõrbe bújt erkölcsi szörnyetegek (Rajk, Slansky, Tito, Beria, sõt még népünk nagy tanítója, Rákosi, sõt maga a „nagy Sztálin” is!), ugyanez a pártsajtó évekkel elõbb még mint a munkásság legtiszteltebb vezéreirõl és az eszme legodaadóbb harcosairól zengett ugyanazokról dicshimnuszokat. Ezzel egyúttal azt is elárulták, mennyit lehet adni az õ állításaikra, a pártsajtóra és a pártpropagandára. Pedig hát ez a propaganda úgyszólván az egész rendszer alapja.
Azokról az orvosokról, akiket Sztálin kevéssel halála elõtt letartóztatott, mert a párt vezetõinek láb alól való eltevésére alkottak bûnszövetkezetet és akik e bûnüket fogságukban már töredelmesen mindnyájan be is vallották, kevéssel Sztálin halála után maga Malenkov és a pártpropaganda állapította meg, hogy ártatlanok és a beismerõ vallomásokat csak a rendõri brutalitás csikarta ki belõlük. Mit szóljunk az olyan rendszerrõl, mely ilyesmiket kénytelen önmagáról elismerni?
Nálunk a falurádióban másról se hallottunk, mint a szovjet fejlett agrotechnikai módszereir õl és hogy a szovjet mezõgazdaság a legfejlettebb mezõgazdaság a világon. A külföldrõl oda hívott érdeklõdõknek valóban olyan kolhozokat mutogattak, hogy elállt tõlük a szemük-szájuk. Aztán 1953-ban az illetékes miniszter nyilvánosan ismeri el, hogy az orosz mezõgazdas ág még annyit se termel még ma se, mint a cári kor utolsó éveiben, és valóságos vészkiált ást hallat, hogy a mezõgazdálkodás eme csõdje a szovjetek fõ problémája, s ha változás nem történik, végzetes következményei lesznek. Nem azt jelentette-e ez magyarul, hogy hivatalosan is elismerték, hogy az addigi szovjet propaganda minden szava hazugság volt?!
Mit csináltak volna õk azzal, aki 1949-ben vagy 1950-ben azt merte volna állítani, hogy az ötéves terv csalás, vagy akár csak elhibázott, túlméretezett és megvalósíthatatlan? S 1953- ban maga a kormány ismeri ezt el! De azért nem bukik meg miatta, sõt a hivatalos propaganda egyenesen dicsõségként könyveli el, hogy ezt beismeri és mostantól kezdve nem a minden áron való iparosítás, hanem az életszínvonal emelése a párt programja.
Pedig hát mit vétkeztek a dolgozók ellen azok, akik fizetésjavítás, vagy legalább lakásépítés helyett most már a tõlük is haszontalannak és elhibázottnak kijelentett „alkotásokra” dobták ki a dolgozóktól kisajtolt milliárdokat?
Mivel elõször a tsz-ekbe még be nem lépett parasztság üldözése, sõt tönkretétele rosszul sült el s a párt vezetõi belátták, hogy a magyar mezõgazdaságot is csõd fenyegeti, ha a parasztságot a sok törvénytelen üldözéssel, igazságtalansággal és kiszipolyozással végleg elkeser ítik, emiatt a jelszó a parasztságnak való kedvezés lett, a hivatalos pártpropaganda szintén olyan szégyenletes visszaéléseket és „törvénysértéseket” ismert el a múltból nyilvánosan a pártfunkcionáriusok részérõl, hogy végleg kompromittálta a pártot azok elõtt, akik önállóan gondolkodni tudtak s mertek. Hiszen tulajdonképpen azt ismerték el õk maguk, hogy egész eddigi kormányzásuk és eljárásmódjuk úgyszólván merõ törvénytelenségbõl állt s õk voltak elsõsorban azok, akik a saját törvényeiket lábbal tapodták. 1961-ben aztán újra kolhozokká alakították át erõszakkal az országot, mégpedig most már teljesen.
Az alkotmány 71. cikkelye azt mondja, hogy az alkotmány mindenkire kötelezõ. Láttuk, hogyan tartották meg ugyanezen alkotmányt akkor, mikor a vallásszabadság védelmérõl volt szó. "Hagyjuk csak azt az alkotmányt!" - mondta az esztergomi gimnáziumi igazgató (és minden gimnáziumi igazgató), mikor irodájába hívatta a diákot azért, hogy miért jár vasárnap templomba, s mikor a diák arra hivatkozott, hogy ezt a jogot neki az alkotmány biztosítja. A földbirtokosoknak is kárpótlást állapított meg a törvény az elvett földekért, sõt még azt is megállapította, mennyi legyen ez a kárpótlás. S vajon melyik földbirtokos kapott kárpótl ást? Sõt volt-e csak eszük ágában is azoknak, akik ezt a „törvényt” hozták, hogy valaha majd fizetnek is? A késõbben elvett gyárakért, sõt kisipari mûhelyekért és felszerelésükért is kárp ótlást ígért a törvény, de itt már csak általánosságban beszélt, a kárpótlás mennyiségérõl már nem szólt. Ekkor már nem is vette "a törvény" e részét komolyan senki; se a kifosztottak, se azok, akik kifosztották õket.
De ezek a földbirtokosok, gyárosok, sõt kisiparosok legalább ellenségek voltak, s az ellens éget, az osztályellenséget, gyûlölni, és készakarva tönkretenni, kommunista erény, sõt kötelesség. De 1953-ban, a népnek való kedvezés korszakában, ugyancsak hivatalosan, a kommunista sajtó- és rádiópropagandából tudhattuk meg, hogy egész eddig (tehát „a nép uralmának” teljes 8 éve alatt) azokkal a dolgozó parasztokkal és munkásokkal is milyen gyal ázatos kegyetlenségeket és törvénysértéseket követtek el, akik a kommunista eszme szerint nem ellenséget jelentettek, hanem a rendszer két tartóoszlopának egyike voltak s így - legal ább elméletben - õk voltak az ország urai s a rendszer minden intézkedése és törvénye tulajdonk éppen értük volt.
Napról napra egyenesen elképesztõ eseteket olvashattunk a Szabad Népben vagy hallgathattunk a rádióban annak bizonyítására, hogy eddig mennyire nem volt pártdemokrácia; mennyire nem szólhattak bele a párttagok a pártvezetésbe, s mennyire róluk, nélkülük kormányoztak; hogy nemcsak a pártfunkcionáriusok önkényeskedtek és basáskodtak a párttagokkal, hanem a hatóságok is az ügyfelekkel és az állami üzletek alkalmazottai is a vevõkkel.
Tõlük, maguktól tudtuk meg, hogy mindennapos dolog volt, hogy sokkal több beszolgáltat ást követeltek és csikartak is ki a parasztoktól, mint amennyi járt "a törvény szerint", s nemcsak a kulákoktól (akikkel szemben a törvénytelenség a kommunista elvek szerint csak természetes), hanem a kisparasztoktól, sõt olyan kisparasztoktól is, akik lélekben a párt emberei voltak.
Megszólaltattak a rádióban egy olyan dunántúli kisparasztot, aki azt mondta, hogy velem csak meg lehetett elégedve a párt és elsorolta érdemeit: párttagságát, a mezõgazdasági munk ákban való mindenkori elsõségét, s hogy a beszolgáltatásban is mindig elsõ volt a faluban és - panaszkodik - mégis egy évben kétszer is elvitték tõlem a csak egyszer járó beszolgáltatást, azzal érvelve, hogy ahol nincs, onnan nem vihetünk, onnan kell vinnünk, ahol van.
Aztán ugyancsak a hivatalos propagandából tudtuk meg, hogy az a hallatlan dolog is mindennapos volt - el se hinné az ember, hogy még ez is lehetséges -, hogy a szerzõdéses termelõk sokkal kevesebbet kaptak a termelt növényekért, mint amennyi a szerzõdésben elõ volt írva. Ez aztán már igazán kizsákmányolás! De jellemtelenség és szerzõdésszegés is, melyet a nép állama követett el a nép ellen, hiszen a nép államával " országában ilyesminek még a gondolata is lehetetlen lett volna. Hiszen ott volt a szerzõdés, mi sem lett volna könnyebb, mint a szerzõdésszegés bizonyítása s így a bíróság ugyancsak elbánt volna azzal a galád termeltet õvel. Most azonban ugyanaz az állam rendelkezett a bírósággal is, akivel a dolgozók a szerzõdést kötötték s azért a helyzetet ismerve, még csak eszébe se jutott a galádul becsapottak egyikének se, hogy igazát bírósági úton meg is próbálja érvényesíteni.
Megtudtuk azt is, hogy az is szabály volt, hogy azok a tsz-tagok, akik földjüket bevitték a szövetkezetbe, földjük után nem kapták meg azt a járadékot, amit ígértek nekik, s ami a szövetkezet szabályai szerint is járt nekik. Még 1953-ban is, mikor már ezt el volt szabad panaszolni, sõt az állam is - hogy a parasztságnak kedvezzen - szintén hangot adott a panaszoknak (addig panaszkodni se volt szabad és nem is lehetett) s hangsúlyozta, hogy mennyire igazuk van a megkárosítottaknak, azt azonban sose ígérte nekik még ekkor se, hogy ami jár nekik, azt - legalább most, utólag - meg is kapják, annál kevésbé, hogy most aztán már meg is büntetik azokat, akik a törvényt megsértették és õket megkárosították.
1956-ban végül már magáról Sztálinról állapították meg, hogy hiú volt, erõszakos volt, zsarnok volt, sõt vérszopó zsarnok és bandita volt, aki vetélytársat nem tûrt maga mellett, s hogy ezeket láb alól eltegye, minden elképzelhetõ eszközt felhasznált, sõt meggyilkoltatta még a saját feleségét is. Ellenfelei sokszor a kommunizmus legdicsõbb képviselõi voltak s mégis õ nemcsak életüket vette el, hanem a becsületüket is, mert kínzásokkal és a bûnügyi technika minden elképzelhetõ eszközével arról is gondoskodott, hogy bûnös, becstelen és áruló voltukat õk maguk ismerjék el.
Ezen elképesztõ leleplezéseket úgy adták elõ, mint a párt érdemét, s a leleplezések után is egész természetesnek tartották, hogy maga az eszme és az ezt képviselõ párt (az az eszme, melyet maga Sztálin is vallott és az a párt, melynek vezére Sztálin volt s melyre támaszkodva gaztetteit elkövette) azért így is szent és sérthetetlen s az emberiség üdve továbbra is csak eme eszmétõl és ettõl a párttól várható.
Pedig hát a bolsevizmus történetét egész Sztálin leleplezéséig nem lehet a sztálinizmustól elválasztani, mert a kettõ egy és ugyanaz. Ezen állítás igazságát senki se tagadhatja, aki a bolsevizmus Sztálin uralma alatti irodalmát, napi sajtóját, folyóiratait, rádióadásait, propagand áját, tehát közéleti megnyilvánulásának dokumentumait áttanulmányozza. Ha a sztálinizmust elítéljük, akkor a bolsevizmust is el kell ítélnünk; ha a sztálinizmusról megállapítjuk, hogy zsarnok volt, akkor a bolsevizmusról is meg kell állapítanunk ugyanezt; ha a sztálinizmus használt becstelen, sõt csak banditákhoz méltó eszközöket, akkor a bolsevizmus használta õket.
Hiszen még azok maguk is, akik Sztálint leleplezték, azelõtt tagadhatatlanul ennek a zsarnok, gyilkos, hazug, rágalmazó, hóhérokkal, kínzókamrákkal és rágalmakkal dolgozó s a világot becsapó sztálinizmusnak voltak a kiszolgálói, funkcionáriusai s fõ tényezõi. Ha õk gáncstalan lovagok, miért szolgálták ezt a banditarendszert egész addig, míg Sztálin élt, s miért dicsõítették maguk is azt, akirõl tudták, hogy annyira sátáni, hogy még banditáktól is sok lenne.
Ne feledjük ugyanis, hogy egész addig, míg Sztálin élt - pedig hosszú évtizedeken át élt - kivétel nélkül minden kommunista, akár Oroszországban, akár a világ bármely más országában nem azt hirdette, hogy Oroszországban egy mindenre képes zsarnok uralkodik rágalmakkal, gyilokkal, kínzókamrákkal és becstelenséggel, hanem hogy Oroszországban földi paradicsom van és ott maga a felszabadult nép intézi a maga boldog sorsát. Mit szóljunk, ha utána maga a kommunista vezetõség állapítja meg, hogy mindez szemtelen hazugság volt, s a kommunizmus évtizedeken át hazudott, tudva valótlant mondott, írt és hirdetett, azaz a népet és a világot becsapta és rosszhiszemûen félrevezette. Vajon lehet-e az ilyen rendszer jó, kivált mikor magát az elpusztult Sztálint becstelenségében, banditizmus ában és világcsalásában is kiszolgálták?
Vigasztalásul azonban azt mondták, hogy mostantól kezdve áttérünk a tiszta leninizmusra. Ámde lehetséges-e ez, ha ugyanazok térnek át erre a most már jó rendszerre, akik eddig a rossz tényezõi voltak, de viszont míg annak kiszolgálói voltak, akkor is azt hazudták a dolgoz óknak, hogy ez a rendszer az õ boldog paradicsomuk?
Sztálin leleplezésére a bolsevisták többek között azért szánták el magukat, hogy azt a Tit ót kiengeszteljék, aki már jóval elõbb szembeszállt ezzel a Sztálinnal (de persze nem azért, mert magasabb erkölcsi érzékkel bírt nála, hanem azért, mert két dudás nem fért meg egy csárdában), s így a kommunista internacionálénak visszaszerezzék. Nem a kommunizmusnak, hanem egyedül Sztálin zsarnokságának tulajdonították ugyanis Jugoszlávia s általában a csatlós államok függetlenségének megsértését Oroszország részérõl.
De hogy "a tiszta leninizmustól" mennyit várhatunk e tekintetben, azt mutatja annak az elvtársnak a magyar kommunista sajtóban már ismételten közölt beszámolója Leninnel való találkozásáról, aki tagja volt annak a magyar kommunista küldöttségnek, mely 1919-ben járt Moszkvában a magyar tanácsköztársaság részérõl.
Itt ez a szemtanú többek között megemlíti, hogy Lenin statisztikai adatokat kért tõlük Magyarország gazdasági s szociális viszonyairól s mindjárt villogó szemekkel, fenyegetõen tette hozzá, hogy aztán ne ám hamis adatokat küldjenek, mert akkor - mondta fenyegetõen - jaj lesz maguknak!
Kérdem, hol itt a pártdemokrácia, hol itt Magyarország függetlenségének tiszteletben tartása? Mi címen meri az orosz tanácsköztársaság vezetõje a magyar tanácsköztársaság megbízottjait, mint alantasait kezelni? Hogy mer nekik parancsokat osztogatni s mindjárt meg is fenyegetni õket, ha a parancsot nem hajtják végre lelkiismeretesen?
Lenin csak orosz pántfunkcionáriusokkal beszélhetett volna így, sõt még azokkal is csak akkor, ha „a pártdemokráciát” éppoly gyalázatosan és felháborítóan megszegte, mint Sztálin, a sötét zsarnok. A zsarnokság, az autokrataság, a pártdemokrácia lábbal taposása, tehát nem Sztálin személyéhez, hanem a bolsevik istentelenséghez, ösztönösséghez és féktelenséghez tartozik (melynek magyar képviselõinek bizonyára Lenin is azért beszél ilyen sértõ és megalázó hangon, mert ismeretlenül is nagyon jól ismerte õket). Tessék megnézni Lenin képét. Sokkal visszataszítóbb, sokkal sátánibb, mint Sztáliné.
Hogy várhatnánk hát éppen tõle nagyobb önuralmat, nagyobb emberbecsülést, nagyobb szer énységet, tehát nagyobb pártdemokráciát, mint Sztálintól? Ugyanezt kell mondanunk magyar viszonylatban is. Rákosi elítélésével, Rákosi végzetesen nagy hibáinak elismerésével nemcsak Rákosit ítéljük el, hanem az egész magyar kommunizmust, mert az személyétõl elválaszthatatlan, kit megtettünk a magyar nép nagy tanítójának és a magyar anyák legnagyobb szülöttének, "drágának" és "apánknak".
Ha Rákosi hibázott, akkor az egész magyar kommunizmus hibázott; ha Rákosi megszegte a pártdemokráciát, akkor maga a rendszer szegte meg; ha Rákosi rágalmazott, kínzott, gyilkolt (Rajkot, Mindszentyt), akkor a párt tette mindezt s a párt volt az a becstelen is, aki ezt a nagy Rajkot, a kommunista jellem e megtestesülését még arra is rákényszerítette, hogy elismerje magáról, hogy egész életében mindig aljas volt, s a pártot is csak becstelenségbõl szolgálta.
Nem feledjük, hogy a Rajk-perben egész Magyarország dühöngött, toporzékolt a vádlottak ellen. Tessék elõvenni az akkori újságokat vagy magnetofonszalagokat! Nem is engedik a párt lapjait elõvenni. A könyvtárakban külön engedély kell használatukhoz.
De az se segít a párton, hogy Rákosi helyett most egyszerre Rajk lesz az igazság, a becsület és a párt méltó képviselõje, mert ne feledjük, hogy Rajk hosszú idõn át belügyminiszter volt, tehát õ csinálta, vagy legalábbis elsõsorban õ volt a felelõs mindazokért a gyilkolásokért és az azokat megelõzõ kínzásokért és a vádlottaknak a nyilvános tárgyalásokra való preparálásaiért, melyeket a párt történelme e legsötétebb korszakában elkövettek. Mikor tehát ké- sõbb Rákosi részérõl neki ugyanez lett az osztályrésze, csak azzal bûnhõdött, amivel vétkezett.
Nem a rendszer megváltozása volt tehát ez, hanem egyszerû, önzõ manõver Tito kiengesztelésére és visszaszerzésére. Ugyanakkor például egy szavuk se volt Mindszenty prepar álóinak megbélyegzésére, mert ez Titót nem érdekelte, hiszen õ ugyanezt tette Stepinac bíborossal.