Pezenhoffer Antal: A sátáni gyűlölet

A második jellegzetesség volt a kommunizmusban a gonoszság, a lelkiismeretlenség és a cinizmus olyan töményítettsége, hogy másnak nem nevezhetjük, mint sátániságnak. Ha ugyanis maga a sátán jött volna a földre, az se csinált vagy csinálhatott volna semmit másk épp, mint azt és úgy, ahogyan a bolsevizmus uralma alatt szemünk láttára lefolyt.
Elõször is az egész rendszer alapvonása és fõ irányítója volt a gyûlölet. Nem is lehetett ez másképp, mert hiszen már az elméleti marxizmusnak is ez a lényege. Az osztályharc alapján áll ugyanis, harcolni pedig csak gyûlölet alapján lehet. Aki szeret, az nem harcol. A marxizmus ellenség, az osztályellenség ellen küzd, annak legyûrését tekinti céljának, az pedig világos, hogy aki ellenség, azt gyûlölni kell. A marxizmus nem is csak azt állapította meg az ellenségrõl, hogy káros és ezért kell pusztulnia, mert hiszen valaki úgy is lehet káros, ha maga egyénileg nem bûnös, hanem csak a közérdek kívánja a pusztulását, hanem azt is, hogy bûnös és gonosz is egyúttal, akit nemcsak gyûlölni kell, hanem akit gyûlölni munkáserény, sõt kötelesség.
A kapitalista, a tõkés, a gyáros, a gazdag a marxista ideológia szerint mindig gonosz is egyúttal, mégpedig csak õ bûnös, csak õ gonosz, a munkás soha. A munkás, a vagyontalan e tan szerint nem is lehet rossz vagy bûnös, legalábbis errõl a marxizmus irataiban és szónoklataiban szó sincs, ott ennek még a lehetõsége se merül fel soha.
A vagyontalan munkás nem azért, sõt még csak nem azért is van az anyagiakért való küzdelemben alul, mert lusta, könnyelmû vagy kényelmes; még csak azért se, mert tehetségtelen, élhetetlen vagy ügyetlen; még csak azért se, mert talán az apja volt ilyen, hanem egyedül azért, mert a tõkés, a munkaadó kegyetlen, kapzsi, lelketlen és önzõ. Ezért aztán mindenáron el kell vele bánni, de még az írmagjával is. "Ez a harc lesz a végsõ, csak összefogni hát!" És Sztálin és Rákosi Mátyás minden porcikájában végre is hajtotta az elméletet. Már a legelején, a földosztáskor, nemcsak a címet s a rangot vették el a fõnemességtõl, hanem a vagyont is, mégpedig kártérítés nélkül. És nemcsak a szántóföldet, melyet ki lehetett osztani, s így vele a kisembereket a rendszernek megnyerni, hanem az erdõket is, amelyeket nem osztottak ki és a parkot és a kastélyt is. A bútorokat és az ingó értékeket akkor elméletben még nem vették el, de viszont tûrték, sõt izgatásukkal elõmozdították, hogy a kastélyt felgyújtsák s így ezek is elpusztuljanak, s ha ez nem történt meg, hogy kirabolják. Elõször a földbõl is meghagyták 100 holdat, de csak azoknak, akiktõl 1000 holdnál kevesebbet lehetett elvenni. Az ezerholdasoknak nem hagytak semmit. Az ezerholdasokkal más céljuk tehát nem lehetett, mint csak az, hogy éhen pusztuljanak, mert hiszen – igazi ördögi cinizmussal – kivándorolni se engedték õket, még az ország területének elhagyását is hazaárulásnak, fõbenjáró bûnténynek tekintették. Állandóan azzal dicsekedtek, hogy náluk nincs munkanélküliség, de viszont ezek a kifosztottak, ezek a magasból leesett szerencsétlenek munkát se kaphattak, mert hiszen az osztályellenséget nem volt szabad beereszteni az üzemekbe, nehogy szabotáljanak és bomlasszanak.
Csak egy maradt meg e szerencsétlenek részére: a pesti lakásuk (már akinek nemcsak vid éki kastélyában, hanem Pesten is volt lakása) és annak felszerelése (már amennyiben nem pusztult el a fõváros hosszú ostromakor és ami abból megmaradt, azt nem vitte el a "felszabadító"). Néhány év múlva azonban az otthonukat is elrabolták tõlük, sõt egyedül megmaradt szabadságukat is, vitték õket kényszerlakásba, eldugott falvak és tanyák vizes, padlótlan kuck óiba vagy fészereibe, sokszor öregen és betegen, ahol napszámból vagy a falusiak irgalmából kellett tengetni nyomorult életüket. Ha csak a kommunizmus egyedül üdvözítõnek tartott eszméi vezették volna azokat, akik mindezt tették, nem pedig a sátáni gyûlölet és az irgalomnak teljes hiánya; ha azért tettek volna mindent, mert azt hitték, ez az okos és csak ezen a módon lehet segíteni a dolgozók millióin, akkor ezeknek a kifosztottaknak, vagy legalább öregjeinek és betegeinek legalább valami szerény kegydíjat juttattak volna, sõt ha emberség és igazságszeretet lett volna bennük, akkor részvéttel is lettek volna irántuk s udvariassággal próbálták volna legalább némileg ellensúlyozni azt a kárt, melyet a köz érdekében kénytelenek voltak nekik okozni s egyúttal meghálálni nekik, hogy ha kényszerbõl is, de mégiscsak oly nagy értékkel járultak hozzá a nép vagyona gyarapításához.
Nem. Nekik még ezért is külön gyûlölettel fizettek, mintha csak azt akarták volna vele bizonyítani, hogy lelkiismeret-furdalásuk elhallgattatására járnak el így, s hogy õk maguk is teljesen tisztában vannak vele, hogy eljárásukkal nem a társadalmi igazságosságnak akarnak eleget tenni, hanem egyedül csak gyûlöletüknek, rabló ösztöneiknek s gonoszságuknak. Ha mindehhez még hozzávesszük azt is, hogy a mûvelt külföld felé szemfényvesztésül még a saját földosztó törvényükben is benne volt, hogy az elvett földekért kártérítést fognak fizetni, sõt még az is pontosan meg volt szabva, hogy mennyit, s hogy ennek ellenére egy fillért se adtak senkinek, s mikor a törvényüket hozták, õk már akkor is nagyon jól tudták, hogy nem fizetnek majd semmit, aztán kifosztásuk után még állást se adnak nekik, hogy dolgozhassanak, s végül még lakásukból is lehurcolták és az elmaradott, fátlan s így tüzelõtelen magyar puszta lakóivá tették õket, de még ott is a legnyomorultabbakként s a nyomor, a fázás mellett még a rendõrségen való jelentkezés megalázásával és nyûgével is súlyosbítva, akkor joggal kérdezhetjük: eljárhatott volna-e maga az eleven sátán is ennél gonoszabban? Mindezt lélektanilag csak azzal lehet magyarázni, hogy maguk is annyira tisztában voltak eljárásuk igazságtalanságával és lelketlenségével, hogy maguk se tudták még csak elhinni vagy elképzelni se, hogy ezek az emberek nekik valaha meg is bocsáthassanak, s ha üzemeikbe befogadják, vagy legalább szabadon élni hagyják õket, ne minden szavukkal és tettükkel õ ellenük dolgozzanak.
A maguk szempontjából azonban igazuk volt: Ha elbánsz ellenségeddel, gyökeresen bánj el vele. Ez a siker titka. Szegény Habsburgok mindig csak félig bántak el vele, sõt még félig se. Ez a megsértett, de meg nem semmisített ellenség aztán ugyancsak megrágalmazta õket. Ez szintén egész munkát végzett s írmagját se hagyta a katolicizmusnak. (Németországban csak azért van katolicizmus is, mert fejedelmei egy része katolikus volt (Habsburgok és a Wittelsbachok egy része), nem pedig azért, mert protestáns fejedelmei a maguk területén nem végeztek 100%-os munkát.)
A nagybirtokosok után jöttek a gyárosok és a bankárok, azaz a pénz emberei, a tulajdonk éppeni kapitalisták. (Jellemzõ, hogy õk csak a mágnások után jöttek. Pedig hát a kommunizmus elsõsorban nem a parasztok, hanem a városi munkások diktatúrája volt.) A marxizmus nem a földbirtokosok, hanem elsõsorban a tõkések ellen keletkezett, s így a gyárosok és bankárok voltak a fõ ellenség. Mivel azonban ez a vagyon elsõsorban zsidó vagyon volt, míg a nagybirtokosoké nemcsak keresztény, hanem nálunk egyenesen katolikus vagyon volt, ez gyûlöltebb volt elõttük, mint az a vagyon, mely az õ munkásaikat zsákmányolta ki. A pénz emberei egyébként se vesztettek annyit, mint a katolikus földbirtokosok, mert hiszen nekik ingó volt a vagyonuk java, melyet meg lehetett menteni. Mire jött a katasztrófa, nagy része már külföldön volt. Õk ki is tudtak menni majdnem mindnyájan s bizonyára ott nem is nyomorognak.
A gyárosok után jöttek a középbirtokosok, sõt velük együtt még a jobb módú kisgazdák, a "kulákok" is, azzal a száz holddal, amit „a törvény” meghagyott nekik (sõt a kulákoknak még 300 holdat is, ha egyébként volt annyi). Most még azokat is kiforgatták és kifosztották belõle, akiknek csak 30 hold volt. Úgy kezelték õket, mint a lelki bélpoklosokat. Akik veszélyes (például a szerb) határ közelében laktak, azokat ezen a címen fosztották meg nemcsak a földjüktõl, hanem még lakásuktól és szabadságuktól is és lettek az ország más részében, melyet azonban nem õk választottak ki, rabszolga-kényszermunkások. A többieket a lehetetlenre fokozott adóval és beszolgáltatásokkal tették tönkre.
A kulákot gyûlölnie kellett mindenkinek, mert aki kulák volt, az egyszerûen nem lehetett jó ember, de még közepes, azaz tûrhetõ se, az csak gonosz lehetett. Aki azt gondolta, hogy kulák is lehet jó, ha akár csak kivételesen is, az politikailag mûveletlennek számított, sõt megbízhatatlannak. A kis- és középparaszt ellen (egyenlõre) csak akkor léptek fel, ha beadását vagy az elõírt õszi munkát nem teljesítette idejében, a kulák ellen azonban mindenk éppen, mert neki éppen az volt a bûne, hogy kulák és ez a fogalom nem fért össze a bûntelenséggel.
Aztán ott voltak a papok. Ezek még nagyobb ellenségek voltak, mint a kulák, csak elbánni nem mertek velük úgy, mert mögöttük egyenlõre még tömegek voltak. Hogy ne sokáig legyenek mögöttük, minden nap gondoskodtak egy-egy közleményrõl, mely õket volt hivatva meggyûlöltetni. Akinek egyébként pap rokona, jó ismerõse vagy barátja volt, ez számára a legrosszabb pontot jelentette. A félénkebbek (és hol voltak a nem félénkek?) még egy papi ruhás ember lakásukon való látogatását is végzetesnek tartották magukra nézve. Jellemzõ azonban, hogy a párt egyúttal hízelgett is ezeknek a papoknak. Jól tudták ugyanis, hogy õk maguk mennyire gyöngék s mennyire nincs talajuk a tömegek között és hogy azt a hitet is mennyire elvesztették már, ami legalább az ipari munkásság körében azelõtt megvolt. Ezért a papság felé ideiglenesen azt a taktikát is követték, hogy egyenlõre egyúttal hozzájuk is simultak. Nyilatkozatokat közöltek tõlük s templomokat jöttek tatarozni. Ahol azonban nyeregben levõnek gondolták már magukat (vagy például a párt bizalmas utasításaiban, mely nem került a nyilvánosság elé), ugyancsak kimutatták foguk fehérjét, s ugyancsak elárulták igazi érzelmeiket.
A szerzetesekkel ugyanúgy bántak, mint a grófokkal, de taktikából s álnokságból nem léptek fel mindjárt ellenük, hanem csak akkor, mikor már a grófok, sõt a kulákok is el voltak intézve. Ekkor elõször feloszlatták és kifosztották õket mindenükbõl, aztán azoknak, akik felszentelt papok voltak, megtiltották a papi mûködést és a papi ruha viselését s még misézniük is csak titokban volt szabad. Aztán megtiltották azt is, hogy volt szerzetesek nagyobb számban együtt dolgozhassanak még akkor is, ha már világi foglalkozást ûznek. Még az olyan apácákat is egymás után fogdosták össze és vitték kényszermunkára, akik egyedül éltek egy-egy plébánián, mint a plébános segítõi. Pap és apáca se lehetett nem gonosz s nem népellenség, még kivételképpen se. Õket minden igazi kommunistának gyûlölnie kellett és ellenõriznie, mint a nép ellenségét, aki káros mûködést fejt ki és a kommunista boldogulást akadályozza.
Mikor a nagykanizsai piaristákat éjszaka megrohanták s még azon éjjen más városok szerzeteseivel együtt Hatvanba szállították, de viszont épp akkor Hatvanban az ottani ferencesek feloszlatása és elhurcolása miatt helyi lázadás, illetve tüntetés tört ki, a hatvani kommunista politikai rendõrség a tüntetésért a Nagykanizsáról és máshonnan éppen odahurcolt szerzetesek kínzásával (a meztelen talpukra való verésekkel stb.) állt bosszút azon a címen, hogy miért izgatták fel a népet (!).
Olyan fokú volt ez a kínzás, hogy egyikük, akivel beszéltem, még évek múlva se mert kimenni az utcára, s arra a kérdésemre, hogy véleménye szerint meddig tart még ez a helyzet, a legnagyobb rémülettel kijelentette, hogy világos, hogy változásról még csak szó se lehet soha, mert a jövõ útja a kommunizmus. Mikor aztán hasonló eszközök használatával a hatvani tüntetés természetesen igen hamar elült és a megkínzott, odahurcolt szerzetesek is végül fel merték hozni mentségükre, hogy õk nem lehetnek részesek az itteni tüntetésben, hiszen csak most hurcolták õket ide az ország másik végérõl, egyszerre kínzóik is olyan józanok s tárgyilagosak lettek, hogy még bocsánatot is kértek tõlük (ha ugyan az illetõ piarista ezt nemcsak azért mondta, hogy jóvá tegye azt a borzalmas bûnét, hogy a kínzásról, ha csak négyszemközt is, beszélni merészelt, melyre természetesen ugyancsak nehezen szánta rá magát, sõt csak véletlenül csúszott ki belõle).
A gyûlölet annyira lényege volt a rendszernek, hogy minden beszédjükben, írásukban, propagandájukban, "népnevelésükben", szemináriumukban, pártiskolájukban, üzemi vagy röpgyûlésükön hangsúlyozták, hogy az ellenséget gyûlölni kell, mégpedig "izzóan" (sõt "a fehér izzásig") gyûlölni kell s neki soha nem kell megbocsátani. A plébánosoknak még az is megbocsáthatatlan bûnük volt s reakciósságuk kétségtelen bizonyítéka, ha a plébániájuk területére internált szegény fõvárosi kitelepítettekkel törõdtek, például egyházközségi pénzbeszed õül alkalmazták némelyiküket, sõt ha barátkoztak velük. Pedig az igazi kereszténynek mindig a szenvedõk a legjobb barátai még akkor is, ha az a szenvedõ azelõtt ellenség volt, s még akkor is, ha tényleges bûnéért szenved. Õk azonban ezt nem tudták megérteni, annyira különbözött az eszmeviláguk a kereszténytõl. Õk az Egyháztól és a papoktól is megkövetelt ék, hogy gyûlölje azokat, akiket õk gyûlöltek, s neki is megtiltották, hogy irgalmas legyen vagy megbocsásson, vagy könnyeket letöröljön.
Aztán hogy gyûlölték Amerikát s milyen gyûlöletet szítottak ellene! Ez a gyûlölet teljesen megváltoztatta a régen szokásos udvarias diplomáciai stílust (bár Amerika dicséretre méltóan s bámulatos önmérsékletre vallóan ebben nem volt hajlandó utánozni õket). Régen a diplomáciában még azt se mondták az ellenfél állítására, hogy nem igaz, hanem helyette finomabban, hogy „valótlan”. A szovjetnek minden második szava az volt, hogy aljasan hazudik és rágalmaz (ti. az ellenfél), azaz mindig és mindenben csak a lehetõ legrosszabbat voltak képesek az ellenfélrõl feltenni s ezt nemcsak feltették és gondolták, hanem ki is mondták, sõt dühösen ordítozták és százszor és ezerszer mindig újra meg újra ismételték, mintha csak azt akarták volna jelezni, hogy maguk is tudják, hogy nincs igazuk s ezért az igazságot az álland ó ismétléssel és a nagy hanggal akarják pótolni.
Ha valaki nem mond igazat, annak oka lehet a hazugság, tehát rosszakaratú nem igazmond ás, de lehet oka a tévedés is, mikor jóhiszemûséggel van dolgunk. A szovjet csak az elsõt tartotta lehetségesnek. Neki minden valótlan állítás hazugság volt, sõt szemenszedett és elvetemült hazudozás, bizonyára azért, mert õ maga csak rosszhiszemûen szokott valótlant mondani, sose tévedésbõl. Ha valakire rosszat mondunk, az lehet megszólás, mikor tévedésen alapszik, és lehet rágalom, mikor valaki rosszakarattal feketíti be ellenfelét. Ez utóbbi a törvénykönyvben is büntetendõ cselekmény.
A szovjet diplomácia csak rágalmazást ismert és emlegetett mindig, tehát olyasmit fogott nyíltan és állandóan ellenfelére, ami, ha igaz lenne, becstelenné tenné az ellenfelet. Õ azonban nem is gondolt arra, hogy ezzel olyan nagyot vétkezik. Úgy látszik, természetesnek tartotta, hogy aki diplomata, az már rágalmaz is, sõt az iránt az állam iránt, melynek érdekeit képviseli (s kivált ez az állam a dicsõ Szovjetunió), egyenesen kötelessége is. Aztán hogy gyûlölték Titót addig, míg a nagy Sztálin élt és így parancsolta. Hogy szerett ék volna egy kanál vízben megfojtani! Milyen szitkokkal és gyalázkodással halmozták el éveken át! Aminek õt, „gyilkos bandáját” és „láncos kutyáit” elnevezték, olyan szidalmakat még betörõk és gyilkosok se tudnak egymás ellen használni, mikor az apacstanyán összevesznek. Aki gyûlöl, annak ítélõképességét megzavarja a szenvedély, s ezért következetlenségekbe esik. A kommunisták is elfelejtették, hogy ugyanez a Tito nemrég még éppen a legbálványozottabb kommunista vezér volt és éppen legjobban a magyar kommunista sajtóban és rádióban. Annyira szent és sérthetetlen volt, hogy amikor az Andrássy úti leánygimnázium hittanára egyik prédikációjában csak azt a megjegyzést tette, hogy „Jugoszláviában vallásüld özés folyik”, már hétfõn nem mehetett be az iskolába.
Tito Sztálinnak felmondta ugyan az engedelmességet, de egyébként egy cseppet se lévén kisebb kommunista és kevésbé elvetemült és gonosz, mint õ, továbbra is szigorúan ragaszkodott a kommunizmushoz is, az istentelenséghez is. Eleinte, míg csak ezt az oroszok viselked ésükkel egyenesen lehetetlenné nem tették neki, a szovjet politikai támogatását is folytatta a Sztálinnak való összeveszés után is, mert a nemzetek szövetségében eleinte mindig a szovjet mellett szavazott, sõt késõbb is csak annyira ment, hogy tartózkodott a szavazástól. Ha tehát a gyûlölet nem vette volna el az eszüket, nekik nem is lett volna szabad ellenségesen viselkedniük vele szemben, csak legfeljebb – sértõdöttségük bizonyítására hûvös hallgatásba burkolózniuk. Ezzel a viselkedéssel még magát Titót s így az uralma alatt álló jelent õs országot is könnyen visszaszerezhették volna. De még ha ez nem lett is volna lehetséges, ha csak az eszme szolgálata vezette volna õket, akkor is rokonszenvvel kellett volna nézniük azt az országot és azt az embert, aki velük ugyan szakított, de az eszmével nem, s aki ezen eszme mellett még akkor is és annak ellenére is kitartott, mikor már éppen az õ gyûlölet ük „az imperialisták” táborába kényszerítette... Az õ gyûlöletük azonban annyira sátáni, annyira alantas, annyira betörõ színvonalon és az ész és az akarat uralmán kívül álló volt, mint egy analfabéta s emellett részeg és duhaj emberré, aki mindent pillanatnyi ösztönei és vad szenvedélyei hatása alatt tesz, kivált ha érzi, hogy hatalmas és erõs.
Aztán mikor már Sztálin nem tudott gyûlölni, mert már nem élt, s így módjuk volt igazi érdekeik szolgálatára állni, õk maguk ismerték el, hogy õk Titót elõbb megrágalmazták, a sok gonoszságból, mit ráfogtak, semmi se volt igaz s Hruscsov ugyanabba a brioni villába ment látogatóba Titóhoz, ahol az – elõbbi állításuk szerint – ledér nõk és összerabolt kincsek közepette szokta rendezni botrányos orgiáit.
Aztán milyen sátáni, milyen visszataszító gyûlölet nyilvánult meg gyûléseiken, sajtójukban, rádiójukban például Mindszenty ellen, hogy nevezték el "nyomorult féregnek", "piszoknak", "hazaárulónak", "kémnek" már akkor is, mikor még csak vádlott volt, tehát a vádak nem is voltak még szerintük se bizonyítva. A gyûlölet (és a félelem) annyira elvette az eszü- ket, hogy se arra nem gondoltak, hogy ezzel csak azt árulják el, hogy az õ bírósági eljárásaik csak külsõségek, hiszen a vádlottat éppúgy elítélik már az elítélés elõtt, mintha az utána következ õ tárgyalás és ítélet már nem is számítana; sem arra, hogy ez a féktelen gyûlölet minden valamire való emberben szükségképpen ellenszenvet kelt irántuk. De még Mindszentynél is jobban gyalázták azt a Rajkot, aki azelõtt az õ emberük volt s magát a kommunizmust nem is árulta el, hiszen a szintén kommunistának megmaradt Titóval akart csak szövetkezni. A kommunizmus tehát Rajk összeesküvésének sikere esetén is megmaradt volna, csak a hatalom ment volna át más kommunista kezekbe.
Ezzel a féktelen s igazán szívükbõl jövõ, õszinte gyûlöletüket ugyancsak világosan megmutatt ák mindenki részére, aki gondolkodni tudott és akart, hogy nem magát az eszmét, nem a kommunizmust, nem a munkásosztályt szeretik, hanem a hatalmat. Nekik az, hogy a kommunista hatalom az õ kezükben legyen és maradjon, sokkal fontosabb és elõbbre valóbb volt, mint az, hogy maga a kommunista rendszer megmarad-e vagy nem.
Azokat, akik az õ kezükbõl a hatalmat akarják kivenni, sokkal jobban gyûlölik, mint azokat, akik a munkásosztály kezébõl akarják kivenni a diktatúrát. Rajk nagyobb ellenség volt nekik, mint Mindszenty, Tito nagyobb, mint Truman. Legalábbis az ellenük kiöntött gyûlölet még spontánabb, még szenvedélyesebb, még mindent elsöprõbb volt, mint a klerikálisok és az „imperialisták” elleni. Hogy ezek szorítsák ki õket a hatalomból, azt, úgy látszik, még jobban el tudták volna viselni, mint azt, hogy a hasonszõrûek, például Tito vagy Rajk. Bár abban igazuk is van, hogy ezeket a hasonszõrûeket sokkal jobban lehet gyûlölni, mint az osztályellens éget. Ezt õk tudhatják a legjobban, mert hiszen nálunk jobban volt alkalmuk ismerni õket.
Ahogyan aztán volt képük Titónak a példátlan gyalázkodások után hízelegni, úgy tudták mikor a viszonyok ezt kívánták Rajkot is exhumálni és katonai díszpompával újra eltemetni. Könnyû volt nekik, hiszen a nép éppúgy szekundált [segédkezett] nekik ebben is, mint elõbb a gyalázkodásban. Elõbb együtt gyûlölt, most együtt könnyezett velük. Más népek életében is elõfordul, hogy a szomszéd barátból ellenséggé válik, aztán újra barát lesz, de ne feledjük, hogy Tito akkor, mikor barát volt, hõs is volt, s addig míg "ideiglenesen" ellenség volt, aljas rabló és gyilkos is volt, hogy aztán újra még a réginél is dicsõbb hõssé legyen. Ilyesmi csak orránál fogva vezetett rabszolgatársadalomban lehetséges. Pedig nálunk nemcsak Titóval, hanem Rajkkal is ugyanígy kellett felfogást cserélni, s aztán újra visszacserélni kivétel nélkül mindenkinek.
Egyik volt tanítványom az akkor még meglevõ Közmunkatanácsban jelen volt az akkori elnöknek, Fischernek, egy telefonbeszélgetésénél, mely a legalpáribb hangon folyt, tele becs ületsértõ s nyomdafestéket nem tûrõ trágár kifejezésekkel s többek közt benne volt az is, hogy „menj oda, ahonnan jöttél és ahova való vagy” (a börtönbe). Mikor az épületes párbesz éd befejezõdött, melynek természetesen csak az egyik részrõl folyó részét hallhatta az, aki nekem elbeszélte, tanítványom megkérdezte, hogy kivel beszélt. Ezzel a gazember Vas Zoltánnal, volt a felelet.
Így becsülte hát egymást két kommunista vezér s egymásról való megtisztelõ véleményüket így adhatták is minden nagyobb baj vagy megsértõdés nélkül egymásnak tudtára. És ez "a gazember Vas Zoltán" ennek ellenére (vagy talán éppen ezért?) utána még hosszú évekig megmaradhatott és megmaradt a népi demokrácia egyik legbefolyásosabb vezérfiújának. Azt a minden emberiességbõl kivetkõzött, ördögi gyûlöletet, mely a kommunistákat vezeti, legszemléltetõbben talán az fejezi ki, ahogyan még elsõ uralmuk alatt, 1919. június 23-án késõ esete és másnap reggel a keceli (Pest megye) papsággal (plébános és két káplán) bántak. Ellenforradalmi felkelés tört ki ugyanis akkor Kecelen, s miután ezt leverték, június 23-án este fél 10 tájban vagy húszfõnyi csapatuk a plébánia ellen vonult, mert világos, hogy a gyõztes bosszúból a papságot nem lehetett kihagyni még akkor se, ha semmit se tudnak arról, hogy volt-e része a felkelésben.
Olyan vad zajjal és lövöldözéssel közeledtek, hogy a három pap elõre jól tudta, hogy hozzájuk igyekeznek s mi vár rájuk. Egymásnak kölcsönösen feloldozást adtak tehát s így várták végzetüket. Megérkezve, bent az épületben összevissza lövöldöztek kiabálva, hogy álljanak elõ a papok. Elõálltak, s mikor a plébános nõtestvére, aki az õ háztartását vezette, zokogva könyörgött nekik, hogy ne bántsák õket, az egyik azonnal egy kézigránátot vágott feléje, mely a folyosó ajtaját kiszakította ugyan, de emberéletben szerencsés véletlen folytán nem tett kárt. Erre a plébános azt kérte tõlük, hogy legalább addig ne bántsák õket, míg meg nem állapították, hogy részük van-e a felkelésben vagy nem. Erre el is távoztak, mert végül felülkerekedett gyûlöletükön a józan ész.
Alig hogy elmentek azonban, jött újabb 14. Ezek nem mentek be a plébánia épületébe, hanem bekiáltottak, hogy jelenjék meg az ablaknál a plébános. Mivel azonnal megjelent, megal ázkodása kielégítette gõgjüket s vezetõjük közölte velük, hogy lõni nem szabad. Ennek ellenére mégis eldördült öt lövés, melynek egyike a plébánost a fején könnyebben meg is sebesítette. Mikor ezek is elvonultak, nemsokára az elsõ látogatók közül jött vissza megint egy lövöldözve s újra követelve, hogy jöjjenek elõ a papok. Vajay László, az egyik káplán, aki legközelebb volt hozzá, elõlépett. A kommunista azonnal lelõtte. Ezután abba a szobába ment, ahol a másik két pap tartózkodott s rájuk is egy sor lövést adott le dum-dum golyókkal, de ezek már nem találtak, mert az áldozatok fedezéket kerestek maguknak. A plébános például hirtelenében az ágyba feküdt bele s a két lövés az ágy felett a falba fúródott.
Vagy a golyói fogytak el, vagy megelégelte a vérengzést, de utána ez is eltávozott. Ekkor a két pap a lelõtt harmadik, a vérében fetrengõ Vajay segítségére sietett. Eszméleténél volt még s szépen meggyónt. Hamarosan azonban újra megjelent négy fegyveres kommunista egy román nevû politikai megbízott vezetésével s felszólította a két papot, hogy azonnal kövessék õket. Könyörögtek nekik, hogy legalább addig várjanak, míg lelõtt társukat orvosi segélyben tudják részesíteni. Nem tágítottak. Ott kellett hagyniuk vérben fekvõ társukat s azonnal indulni. De mások se gondoskodtak a szerencsétlenrõl s ott lehelte ki a lelkét a földön fetrengve, orvosi segély, ápolás, vigasz nélkül, pedig talán meg is lehetett volna menteni az életét. Mikor másnap reggel házkutatás címén újra megjelent egy kommunista bizottság a plébánián, szegény Vajay káplán már holtan feküdt a földön ott, ahol tegnap este hagyták. Szomor ú emberi sorsa úgy meghatotta ezt a „törvényes” bizottságot, hogy egyikük, mikor elment mellette, durván belerúgott a holttestbe e „megható” kifejezés kíséretében: "Dominus vobiscum! [az Úr legyen veled!] Megdöglött!"
Milyen pártiskolán és kommunista nevelésen (pedig akkor még szociáldemokratának nevezték!) kellett átmenniük ezeknek az embereknek, hogy ide jutottak s ekkora pap- és vallásgy ûlöletet tudtak beléjük oltani? De már eredetileg is mennyire ördöginek kellett lennie annak a léleknek, melyben ez az oltás ennyire megfogamzott? Hogy azután házkutatás közben a bizottságot minden kommunista fanatizmusa se akadályozta abban, hogy a "megdöglött" Vajaynak megtalált 1600 koronáját is magukkal ne vigyék, és el ne rabolják, az csak természetes. Hiszen az ördög nem csak gyûlölni tud, hanem önzõ is. Pedig az, hogy a plébánosnak és a másik, életben maradt káplánnak végeredményben még ezen ördögi testbe öltözött sátánok „igazságszolgáltatása” mellett se lett baja, éppen eléggé sejteti, hogy a meggyilkolt Vajay Lászlónak is mennyire semmi része se lehetett a keceli ellenforradalomban. Az egyedüli bûne tehát csak az volt, hogy "Dominus vobiscum"-ot szokott mondani, azaz hogy pap volt.

Az ördög gyûlöli a szenteltvizet, mégpedig ilyen feneketlenül gyûlöli. De ha az nem más, mint csak hókuszpókusz, akkor hogy lehet annyira gyûlölni? Nagy gyûlöletet csak nagy dolog válthat ki. Jól tudták tehát azt õk, hogy nem csak hókuszpókusz az, amit õk annyira gyûlölnek.