Pezenhoffer Antal: Az egyház és a politika

"Népi demokráciánk" ideje alatt csak kommunista módra volt szabad politizálni. Még visszavonulni se lehetett. Még a papság is köteles volt politizálni s természetesen az is kommunista módra. A papságnak is tevékenyen kellett támogatnia a kommunista uralmat, azaz az egyház meggyőződése és saját maga ellen kellett politizálnia. Ez még abban az esküben is benne volt, melyet minden papnak le kellett tennie. Világos, hogy bűn is volt ez az eskü a papság részéről még akkor is, ha igaz lett volna az, amivel azok a papok, akik megtették, mentették magukat, ti. hogy az egyházat mentették vele.
Mivel a cél nem szentesíti az eszközt, az egyház értékeit így menteni nemcsak nem kell, hanem nem is szabad. Ilyenkor nemcsak a tisztességes pap, hanem még a tisztességes keresztény is (mert hiszen a papság részére sincs más erkölcstan, mint a hívek részére) csak a becstelenség vagy a vértanúság között választhat. (Akik pedig azon botránkoznak, hogy a papság mégis inkább a becstelenséget, mint a vértanúságot választotta, azokat arra figyelmeztetem, hogy a híveik - akik a papságnak oly szigorú bírái - még sokkal jobban és sokkal hamarabb választották a becstelenséget, mint a papság. Tehát a papság náluk ekkor is sokkal különb volt. Márpedig a papságtól józan ésszel ennél többet nem is kívántunk. Hogy kivétel nélkül minden pap mindig feddhetetlen, sőt hős legyen, az egyenesen lehetetlen, tehát ostoba kívánság. Ehhez csoda kellene, másképp nem lehetséges.)
A kommunizmus alatt nem érdem volt, ha egy pap kijelentette, hogy "nem politizálok", hanem felháborodtak rajta a hatalom birtokosai. Azt mondták, hogy ez tulajdonképpen színvallás, mégpedig a reakció mellett. Az egyház ellenfelei eddig még sohase mentek el ilyen messzire. Ennyire lábbal még sohase tiporták a lelkiismeret szabadságát. (S ezzel az ellenféllel egyeztek meg olyan hamar a magyar kálvinisták.)
Addig mindig minden forradalom megelégedett azzal, ha a papság csöndben van és hallgat. Ennyit a jó cél érdekében a keresztény erkölcstan meg is enged. Azt, hogy a papság maga politizáljon az egyház ellen, addig még a forradalmárok is kissé soknak tartották. Azt azonban, hogy a papság ellenük ne politizáljon, minden forradalmár és minden forradalom mindig megkövetelte, ha még úgy ellenkezett is azzal a szabadsággal, melyet hirdetett.
Ezért minden forradalomnak - a hitlerinek is - egyik fő jelszava volt, hogy "a papok ne politizáljanak, hanem maradjanak meg hivatásuk, az ige hirdetése mellett". Azt hiszem, hogy ez a jelszó a jövőben is és a kommunizmus tanulságai ellenére is megmarad. Ennek az elvnek helyességére mindenki esküszik, mert hiszen csak a papi tekintély védelmét látják benne s azt hiszik, csak azt akadályozzák meg vele, hogy a papok elhagyják tulajdonképpeni hivatásukat, tekintélyüket tönkretegyék, reverendájukat bemocskolják, híveik ragaszkodását elveszítsék. Ezt pedig minden jó papnak, sőt minden jó katolikusnak kötelessége megakadályozni.
Ha azonban - a közvéleménnyel ellentétben - azt állítjuk, hogy nemcsak nem helyes és az egyházra nem hasznos ez az elv, hanem egyik legostobább jelszó és egyik legigazságtalanabb kívánság. Először is sértő a papságra s csak olyan ember teheti magáévá, aki a papság működését a közéletre károsnak tartja, azaz csak az, aki istentelen. Másodszor felpofozása a magyar alkotmánynak és minden demokráciának.
A demokrácia és az alkotmányos élet az egyenlőség alapján állva minden állampolgárnak megadja a jogot, hogy az állam, a köz ügyeinek intézésébe beleszólhasson. A politizálás szó pedig csak azt jelenti, semmi mást.
A papságtól azt kívánni, hogy ne politizáljon, azt jelenti, hogy a papság mondjon le alkotmányos jogairól, ne törődjék a közügyekkel, tehát a hazájával, hanem hazája ügyeinek intézését bízza másokra, olyanokra, akik nem papok. Ha ezek a mások istentelenek, az se baj. Csak az a baj, ha a politizálók papok.
Ezek a mások lehetnek akárkik. Lehetnek nők is, nemcsak férfiak, lehetnek akár falusiak, akár városiak, lehetnek akár szegények, akár gazdagok, akár analfabéták, akár egyetemi tanárok, lehetnek akár testi, akár szellemi munkások, akár polgárok, akár proletárok, lehetnek akár fiatalok, akár öregek. Csak egy a kikötés, hogy papok ne legyenek. Senkit se zárnak ki a politizálás, tehát a közügyek intézésének jogából, csak a papságot.
De mégse csak a papokat. A törvény ugyanis az elmebetegeket is kizárja ebből a jogból. Okos, sőt természetes intézkedés, de egyúttal azt is sejteti, hogy ilyen társaságba kerülni aligha megtiszteltetés a papságra, hanem nagyon is sértő. De akiket bűntényért vagy nyereségvágyból elkövetett vétkeikért elítéltek, azokat szintén kizárja a törvény politikai jogaik gyakorlásából.
Ez a társaság még megszégyenítőbb a papságra, mint az elmebetegeké. Még sértőbb, hogy még a gonosztevők se végleg, hanem csak bizonyos időre vannak a politizálástól eltiltva, s ennek elteltével a törvény már őket is alkalmasaknak tartja a politizálásra. Csak a pap van tehát tőle egyszer s mindenkorra eltiltva.
A politizálástól csak azokat kell vagy szokás eltiltani, vagy ha a törvény nem tiltja el tőle őket, azoknak szokás ajánlani, hogy politikai jogaikat ne gyakorolják, akik akár műveletlenségük, akár jellemgyöngeségük vagy erkölcsi fogyatékosságaik miatt befolyásukkal káros hatással lehetnének a közre. Ilyen okból tiltjuk el tőle az elmebetegeket és a büntetett előéletűeket, de csak ilyen címen tarthatjuk kívánatosnak azt is, hogy a papság is tartózkodjék e joga gyakorlásától akkor is, ha törvényileg nincs is eltiltva tőle.
Miért és milyen címen gondolhatná ugyanis valaki, hogy a papság politizálása az államra s a népre nem kívánatos? Műveletlensége miatt bizonyára nem, mert hiszen a lakosság legműveltebb rétegébe, a főiskolát vagy egyetemet végzettek csoportjába tartozik, sőt még ezeken is túltesz, mert ma már minden magyar katolikus pap érettségi után legalább öt, felerészben (Budapesten és Esztergomban) hat, Rómában hét éven át tanul, a jezsuitáknál még ennél is tovább.
A papság jellemgyöngesége vagy erkölcsi fogyatékossága szintén nem lehet oka e különös kívánságnak, hiszen éppen a papság az, mely az ország népét jellemességre neveli és az erkölcsökre oktatja. A papok tanították erkölcsre azokat is, akik jelenleg a nemzetet vezetik és a politikában vezető szerepet játszanak. Képtelenség azt gondolni, hogy azok, akiknek hivatása az Isten igéjének tanulmányozása, hirdetése és megvalósítása, sőt ebben egyenesen a példaadás, kevésbé jellemesek és a bűnre sokkal hajlamosabbak, mint azok, akik a föld művelésével, iparral, kereskedelemmel vagy akár a test betegségeinek orvoslásával foglalkoznak. Ha erre az álláspontra helyezkednénk, akkor azt kellene tartanunk, hogy maga a vallás rossz, maga a vallás méreg, mert hiszen csak ebben az esetben lehet káros hatással azokra, akik vele foglalkoznak.
Azt tehát, hogy a papság ne politizáljon, csak azok kívánhatják, akik magának a vallásnak is ellenségei. Az ő részükről logikus ez a kívánság, de azok részéről, akik a vallásnak tisztelői, sőt magának a papságnak is jóakarói, ilyen jelszót hangoztatni s ilyen kívánsággal előállni, elszomorító lelki zavar és szégyenletes logikátlanság jele. Azt ugyanis, hogy a papság ne politizáljon, még azt se kívánhatja, akinek a vallás mellékes, aki a vallással nem törődik, mert az ilyen embernek a papság politizálása is mellékes, az azzal se törődik. Aki a papságot egyenesen el akarja tiltani a politizálástól, az csak a vallás ellensége lehet.
Az, aki nem ellensége a vallásnak, azon a címen se kívánhatja, hogy a papok ne politizáljanak, mert attól fél, hogy ők a vallást is beleviszik a politikába és mert ők mindent a vallás szempontjából néznek és ítélnek meg. Ezt is csak azt tarthatja ugyanis károsnak vagy nemkívánatosnak az államra, aki magát a vallást is károsnak tartja az államra vagy a közéletre. Ha nem tartja károsnak, akkor igazán nem kell attól félnie, hogy ezt az ő szemében tiszteletreméltó dolgot (mert majdnem minden a papok politizálása ellen levő ember egyébként tiszteletreméltónak tartja a vallást) túlságosan is beleviszik majd a politikába.
Kétségtelen ugyanis, hogy jelenleg túlságosan is nem viszik bele, a kommunizmus hosszú évtizedei alatt pedig egyenesen teljesen kiirtották onnan. Ha tehát most meg túlságosan is beleviszik, abból a politikának, államnak vagy hazának kétségtelenül csak haszna lehet. Annál mindenesetre sokkal nagyobb haszna, mintha például a háziurak, földbirtokosok, gyárosok, ügyvédek vagy zsidók keverik bele a maguk érdekeit túlságosan is a politikába. Pedig ezeknek minden államban szabad politizálniuk.
Ha pedig valaki erre azt feleli, hogy nálunk azért nem kívánatos a vallásnak a politikába való bevitele, mert nálunk több vallás van és a papok politizálásával a felekezeti viszályok megmérgezik a közéletet és lehetetlenné teszik a békés építőmunkát, azt válaszoljuk, hogy addig, míg megvolt Nagymagyarország, az ország nemzetiségi szempontból még megosztottabb volt, mint vallásilag s a magyar kérdést, a magyarság védelmét, mégis mennyire belevittük a politikába! Akkor ezt sohase kifogásoltuk, hanem csak azt, hogy miért nem visszük bele még jobban. Miért gondolkodtunk így? Mert jó magyarok voltunk. S miért kifogásoljuk annyira a vallási kérdés bevitelét a politikába? Bizonyára nem azért, mert jó katolikusok is vagyunk.
De egyébként is azon a címen, hogy a kisgazdák, vagy a munkások, vagy a háziurak a maguk ügyeit túlságosan is beleviszik a politikába, még senki se kívánta se a kisgazdák, se a munkások, se a háziurak kizárását a politikából, mert hiszen ez jogfosztás és az egyenlőség elvének durva megsértése lett volna. Hát talán a papságra vonatkozóan ezt kívánni nem jogfosztás s nem az egyenlőség elvének megsértése? És furcsa módon mégis nem éppen azok kívánják-e ezt, akik állítólag tisztelői a papságnak és a vallásnak?

*

De nemcsak a törvény előtti egyenlőséghez, hanem a vallásszabadsághoz is hozzátartozik, hogy valaki - tehát egy pap - vallásos meggyőződését a közéletben, a politikában is érvényesíthesse, ha akarja. Hiszen azok is érvényesíthetik meggyőződésüket, akik a vallásnak a közéletből való hátraszorítására törekednek.
A vallás sorsát is épp úgy a politika dönti el, mint bármely más eszme, törekvés, egyesülés, szervezkedés vagy társadalmi osztály sorsát. Hiszen az országgyűlés akkor foszthat meg egy vallást a jogaitól, mikor akarja. S a papság ezt ölbe tett kezekkel várja?
Előfordult már az is, hogy az állam még azt is megtiltotta a papoknak, hogy papi ruhában járjanak, előfordult, hogy kényszerítette őket a megházasodásra. Azt meg csak az imént tapasztaltuk, hogy még azt is megtiltotta már, hogy a haldoklókat a pap betegágyuknál felkeresse, ha csak ők, a haldoklók (!) ezt írásban nem kérik, s a kezelőorvos sincs ellene a beteg kívánságának s nincs azon a véleményen, hogy ez a beteget fel fogja izgatni s így ártalmas rá.
(Tudok azonban olyan esetet is mikor a beteg írásban kérte a papot, az orvos azonban mégse adta beleegyezését, mert noha ő maga is vallásos volt, kedvében akart járni feljebbvalóinak, illetve, mivel igen reakciós volt a híre, ezzel akart magán segíteni és bebizonyítani, hogy politikailag csak volt "elmaradott", de ma már nem az.)
Az állam a hittant is akkor tiltja ki az iskolából, mikor akarja. Eltilthatja a katolikus sajtót, feloszlathatja a szerzetesrendeket stb. Azt megtiltani tehát, hogy egy vallás papjai a politikába belefolyjanak, egyet jelent annak megtiltásával, hogy ellenségeik ellen védekezhessenek, hogy mint a birkák, kötelesek legyenek bárgyún megvárni, míg leszúrják őket. Hol van itt a vallásszabadság, hol a szólásszabadság, hol az egyenlőség, hol a demokrácia, hol a szabadság?
Ha tehát valaki annyira fél a felekezeti villongásoktól s ezeket a nemzetre annyira károsaknak tartja, annak ezt nem a papok politizálásának megtiltásával kell elintéznie. Így ugyanis szembeszegül mindazzal, amit az állami és a közélet az utolsó kétszáz évben kivívott. Az ilyen embernek inkább azon kell lennie, sajnálkoznia, hogy miért terjedt itt el a XVI. században annyira a protestantizmus (pedig a papok politizálásának ellenségei ezen éppen nem sajnálkoznak). Akkor hálát kellene érezniük a Habsburgok iránt, akik a magyarság vallási megoszlását olyan tiszteletreméltó igyekezettel próbálták megakadályozni (a valóság azonban az, hogy hála helyett éppen emiatt gyűlöli őket legjobban - még a katolikusok is).
De hogy tekinthessük a vallási vitáktól való félelmet igazi oknak a papok politizálása ellen, mikor azt látjuk, hogy a papok politizálását ellenzőknek talán legfontosabb politikai elvük, hogy minden új vallás terjedését teljesen szabaddá kell tenni s a Habsburgokat éppen ezért kell legjobban elítélni, mert tiszta katolikus, azaz egyvallású országot akartak?
De ma, a XX. században, a vallás az emberek életében egyébként is annyira nem játszik már nagy szerepet, hogy vallási kérdések miatt veszélyes és az egész ország életére kiható nagy háborúság nem is keletkezhet. (Ma már csak az egyház s vele a papok gyűlölete töretlen. Ez ma is megvan protestáns részen és katolikuson egyaránt - de mindkét részen egyaránt csak a katolikus papok ellen irányul.)
Milyen egyhangú lelkesedéssel választotta például kormányzóvá az egész ország a kálvinista Horthy Miklóst rögtön az első kommunizmus bukása után, tehát olyan időben, mikor "keresztény kurzus" volt és a papság hatalma és befolyása talán sohase volt olyan nagy, mint ekkor! Ezt a választást legelőször éppen a tiszta katolikus Jászság kezdeményezte, de később se hallatszott ellene egyetlen hang se. Miért félünk tehát annyira a papok politizálásától?
Aztán később milyen nagy csendben, szintén egyetlen tiltakozó szó nélkül tűrte az ország katolikus többsége azt is, hogy a kálvinista kormányzó kálvinista fia a katolikus gróf Károlyi-leányt nem katolikus, hanem kálvinista szertartással vegye el s így vele ország-világ előtt érvénytelen házasságot kössön! Aztán azt is, hogy a második fiú ugyanígy tegyen a szintén katolikus gróf Edelsheim-Gyulai lánnyal!
A nagy katolikus türelem már egyenesen azt eredményezte, hogy ekkor már az újságokban az volt, hogy a Kálvin téri esküvőn még a pápai nuncius is jelen volt. A pápai nuncius ezt kénytelen volt megcáfolni, de természetesen ő se úgy cáfolta a dolgot, hogy megmondta az igazat, hogy a házasság érvénytelen és hogy a katolikus menyasszony büntetésül ki van zárva az egyházból, hogy lehet tehát józan ésszel azt gondolni, hogy ilyen nagy bűn elkövetésének ünnepélyességét még a pápa követe is emelni akarta megjelenésével?
Hiszen nem a pápai nuncius, hanem még egy analfabéta katolikus részéről is bűn lett volna az ilyen esküvőn megjelenni. Nem, a pápai nuncius egész rövid volt s csak annyit közölt, hogy nem volt jelen.
A magyar katolikus közvéleménynek nem volt természetesen egyetlen szava az ellen se, hogy aztán ezt az érvénytelen házasságban élő második fiút megválasztották kormányzó helyettesnek is, azaz a katolikus Magyarország számára egy valóságos új dinasztiát csináltak a kálvinizmusához annyira ragaszkodó Horthy-családból. Ilyen hallgatag katolicizmus és papság, sőt ilyen velős rövidséggel nyilatkozó pápai nuncius részéről kell félteni a magyar hazát vallási villongásoktól? S ha ilyenek mégis vannak, lehet ezért éppen a katolicizmust és a katolikusokat okolni?
A székesfőváros kegyura a katolikus egyháznak s a Horthy-korban ennek a katolikus fővárosnak a képviselőtestülete, mely többségében ráadásul még a klerikális keresztény párthoz is tartozott, szótlanul tűrte, hogy a fővárosi protestánsok a fővárostól egyenesen több (természetesen aránylag több) segélyt kapjanak, mint az a katolikus egyház, melynek a fővárostól, mint kegyúrtól, a támogatás jog szerint járt.
Ugyanezen időben a fővárostól fenntartott középiskolákban is egyenesen több volt a protestáns igazgató, mint a katolikus, s a katolikusok és "klerikális" pártjuk ezt is szótlanul tűrte, sőt egyenesen ő választotta meg ezeket a protestáns igazgatókat. Ez ellen soha egyetlenegy tiltakozás vagy bírálat nem hangzott el a főváros közgyűlésén.
Ugyanekkor még a 90%-on jóval felüli arányban katolikus Zala megyének is kálvinista főispánja volt annak ellenére, hogy ugyanakkor Zalaegerszeg plébánosa Mindszenty volt. Ennyire keveset számít ma már Magyarországon a vallás, legalábbis akkor, ha a katolikus vallásról van szó.
Ugyanekkor az ország mindössze öt százalékát kitevő zsidók fokozatos jogcsorbításai a magyar közélet számára milyen nagy viharokat jelentettek! De Zala megye esetével oly éles ellentétben már a keresztény kurzus legelején (tehát a papság befolyásának tetőfokán) Debrecenből is el kellett tenni a katolikus főispánt tisztán azért, mert katolikus volt. (Az ottani kálvinisták egész nyíltan megmondták, hogy más kifogásuk nincs ellene, mint csak az, hogy jelenléte sérti kálvinista önérzetüket, a Debrecen "kálvinista Róma" jellegét.)
Ugyanakkor a 40%-ban katolikus lakosságú Nagykőrös városának tanácsát is csak az államsegély megvonásával lehetett nagy nehezen rákényszeríteni arra, hogy községi (tehát nem felekezeti) jellegű tanyai iskoláiban (ahol a katolikusok egyenesen nagy abszolút többséget tesznek) akár csak egyetlen katolikus vallású tanítót is alkalmazzon. Mindez nem azt bizonyítja, hogy a vallás még ekkor is nagyon fontos tényező volt a magyar közéletben, hanem csak azt, hogy a zsidóság nemcsak vallás, hanem faj, mégpedig nagyon is befolyásos és gazdag faj is volt egyúttal, de a magyar kálvinizmus is elsősorban nem vallás, hanem faj és elsősorban az.
Ennek és ehhez hasonló tényezőknek van befolyásuk a közéletre, nem pedig a vallásnak, mint ilyennek. De azoknak is van közéleti befolyásuk, akik (akár zsidók, akár protestánsok, akár az igazságvallással már szintén szakított katolikusok az illetők), tűrhetetlennek tartanak minden igazságvallást és az elkeseredés gyűlöletével fognak össze ellene mindig, valahányszor életjelt ad magáról. Ezzel csakugyan meg lehet bontani ma is a társadalmi békét és lehet a nemzet erejére megbénítóan belső háborúságokat felidézni.
Ilyen címen azonban csak akkor lehet megtiltani a katolikus életmegnyilvánulást, ha nyíltan szakítunk a vallásszabadság elvével, de mindazokkal az egyéb szabadságelvekkel is (gondolatszabadság, sajtószabadság, gyülekezési szabadság, a vélemény terjesztésének szabadsága stb.) melyek a haladás vívmányai s ma már hozzátartoznak a művelt, kulturális élethez.
A vallás csak akkor erő a közéletben, ha csak ürügy és csak szó, de valójában fajról vagy érdekcsoportról, vagy a vallásnak, mint ilyennek ellenkezőjéről van szó. Maga a vallás (amely nevet természetesen csak az igazságvallás érdemli meg), már csak azért se lehet nálunk közéleti tényező, mert hiszen nemcsak a többi összes vallás gyűlöli engesztelhetetlenül és harcol késhegyig menő gyűlölettel ellene, hanem még saját követői közül is mindazok, akik anyakönyvileg hozzátartoznak ugyan, de mivel magas nekik s ők is szenvedélyeiknek és a földnek élnek, dacból is és lelkiismeret-furdalásból is még jobban tudják gyűlölni, mint a kívülállók, akiknek a lelkiismeret-furdalása már csak emiatt se lehet olyan heves, mint az övék.
Minden más vallásban az, aki anyakönyvileg hozzátartozik, érzelemben is hozzátartozik. A protestánsok közt például annál nagyobb katolikusgyűlölő (tehát lélekben protestáns) valaki, minél hitetlenebb. A művelt zsidó se hisz, mégis milyen nagy zsidó lélekben! A görögkeleti értelmiség tagjai közt is lámpával kell keresni olyant, aki a vallásban hisz is még, mégis mindegyik szívvel-lélekkel támogatja a görögkeleti vallást, mint a szlávok vallását és összekötő erejét (még az orosz kommunistákon is erősen észrevehető volt ez). Hát még a mohamedánok és buddhisták értelmisége mennyire közösséget vállal az iszlámmal vagy a buddhizmussal!
Csak a katolikus a kivétel. Ezért tudtak olyan könnyen tiszta protestánssá válni az észak-európai államok, ezért lehetett olyan könnyen protestánssá tenni Magyarországot is ugyanebben az időben (a folyamat szinte minden viszály, háborgás, veszekedés nélkül, észrevétlenül folyt le). De ugyanez volt az oka annak is, hogy mikor aztán a Habsburgok politikai hatalma a kassai templomot vissza akarta adni a régi hitnek, az egész ország lángba borult a "merénylettől" és évekig tartott miatta a harc, mely a protestánsok vezéréből nemzeti (nem is vallási) hőst csinált, akiért a katolikusnak is lelkesednie kellett, sőt kell ma is, ha nem akart vagy akar "hazaáruló" lenni.
Németországban ugyanolyan értéktelen kis esetek, mint nálunk a kassai, harmincéves háborút robbantottak ki, mely szinte egész Németországot sivataggá változtatta.
De persze ilyen nagy háborúk akkor is csak azért törtek ki, mert a katolicizmus mögött ott állt a Habsburg világhatalom. Meg is bűnhődött érte, hogy mögötte állt, mert nem volt még politikai hatalom a világon, melyet annyira gyűlöltek és annyit rágalmaztak volna, mint a Habsburgokét. Ezt a gyűlöletet - jellemző! - még a katolikusok is magukévá tették.
Ha csak maga a katolicizmus, csak maga a vallás állt volna a porondon Habsburgok nélkül, sohase lett volna háború, hanem az igazságvallás csendben vegetált volna tovább, illetve a jónak csak egy olyan "kisded nyája" körében fejtette volna ki működését, mely természeténél fogva annyira nem csapott sohase zajt, hogy a nagy tömegek nem is tudták volna, hogy létezik s így nyugodtan, lelkiismeret-furdalások nélkül élhették volna a maguk ösztönéletét és szolgálhattak volna ennek a világnak. Akkor az embereket senki se akadályozta volna abban, hogy csak a haláluk után vegyék észre, hogy halhatatlanok. Így a földi élet valóban kényelmesebb, mint a papok állandó ösztökélései közepette. Annál rosszabb azonban csak a halál után tudni meg, hogy ott is van élet.
Míg a protestantizmus a polgári erő, jólét és ezzel együtt járó önérzet, no meg az intelligencia, a pravoszláv vallás az egész 300 milliós szlávság összetartása és politikai ereje, az iszlám a büszke, bátor és vitéz arabság, a zsidó vallás pedig a pénz s a vele együtt járó erő és önbizalom, addig a katolikus hit az evangéliummal szükségszerűen együtt járó szerénység, félénkség és alázatosság, melynek egyedüli fegyvere a könny és az imádság s ezért egymagában sohase lehet olyan szívós és hatékony ellenfél, mely a fegyverrel is szembeszállhat és politikailag is érvényesülni tud, a gonoszság rágalmaival szemben pedig olyan ellenpropagandával felel, mely ha nem is hazug, mint ellenfelei, de épp oly erőteljes és épp úgy eljut mindenkihez, mint ellenfelei hírverése.

*

De nemcsak a vallási béke féltése az egyetlen érv a papok politizálása ellen. Mi - mondják - az egyház és a papság iránti tiszteletből és az egyház féltéséből kívánjuk azt, hogy a papok ne politizáljanak. A politika ugyanis - legalábbis a gyakorlat ezt mutatja - olyan szennyes, piszkos mesterség, hogy a benne való részvétel nem illik se az egyházhoz, se papjaihoz. A politikai harcokba vegyülés csak káros lehet rájuk, mert tönkreteszi a papság tekintélyét, beszennyezi a reverendát. Mi ezért kívánjuk, hogy a papok ne politizáljanak. Azt akarjuk megakadályozni, hogy a papok lelkipásztorokból kortesekké váljanak.
Válaszunk: Amely országban ilyen lesújtóan kell nyilatkozni a politikáról, annak az országnak már vége van (végünk is lett). Ahol az ország ügyeit olyan emberek, olyan módon és olyan erkölcsök közepette intézik, hogy pap, sőt tisztességes ember számára nem való, ott minél hamarabb segíteni kell a dolgon és gondoskodni róla, hogy ne így legyen.
Tehát éppen ilyen országban van legnagyobb szükség arra, hogy a papok is politizáljanak. Világos ugyanis, hogy a politikának nem kell szükségképpen piszkos mesterségnek lennie, sőt nem is szabad tűrnünk, hogy ez legyen.
Vajon hol van az megírva, hogy a közügyeket, az ország ügyeit csak becstelen vagy legalábbis kíméletlen, vastagbőrű, csak a maguk érdekeit kereső, erőszakos, kíméletlen tülekedő embereknek szabad intézniük? Éppen ellenkezőleg: nem elsőrendű kötelessége-e minden becsületes magyarnak, hogy az ilyen politikusoktól az országot és a magyar népet megszabadítsa? Ennek elérésére pedig nem az lenne-e a legcélszerűbb, ha a papot nem eltiltanánk, hanem buzdítanánk a politikai szereplésre? Szabad-e a papság tekintélyét többre becsülnünk, mint hazánk és a magyar nép érdekeit?
Igaz, hogy a papságnak is van salakja és az is igaz, hogy éppen ez a salak kapható legkönnyebben a politikai szereplésre. De az bizonyára mégiscsak kétségtelen, hogy a papság soraiban azért mégiscsak kevesebb a salak, mint a földbirtokosok, ügyvédek, kisgazdák, üzletemberek vagy munkások soraiban s hogy a papságnak még a gyarlóbb része is magasabb erkölcsi színvonalon van, mint ezek.
Tehát a köz érdeke mégiscsak azt kívánja, hogy a papok is politizáljanak. A papság politizálásának ellenzője csak olyan ember lehet, aki a papokat más értelmiségi osztályoknál, sőt a munkásságnál és a falusi földművelőknél is erkölcstelenebbnek gondolja, tehát magát a vallást is káros dolognak tartja (ha ugyanis a vallás nem lenne káros dolog, akkor a papok nem lehetnének rosszabbak a nem papoknál).
Aki a vallásnak nem ellensége, csak nem törődik vele, annak az is mellékes, hogy a papság politizál-e vagy nem. A papok politizálásának helytelentője csak az lehet, aki a vallásnak egyenesen ellensége. A vallás megbecsülőinek mindenképpen azt kell kívánniuk, hogy a papság törődjék a politikával.
Ha részletekbe megyünk, a következőképpen kell nyilatkoznunk: Olyan politikai ügyekkel, melyek tisztán politikaiak, tehát a vallás ügyével semmiféle összefüggésben sincsenek, a papok ne foglalkozzanak. Ezt azonban csak mi, az egyház emberei mondhatjuk, s mi is csak azért mondhatjuk, hogy a papságot ne vonjuk el tulajdonképpeni hivatásától s hívei egy részével - mely az ellenkező irányzat híve - ne hozzuk ellenkezésbe.
Egyébként azonban kétségtelen, hogy a papoknak tisztán politikai ügyekkel is joguk van foglalkozni, mert hiszen ez állampolgári joguk. Őket ettől eltiltani jogfosztás lenne, ellenkeznék az alkotmánnyal és türelmetlenség, sőt gyűlölet jele lenne.
Tagadhatatlan azonban, hogy az igazi papi lelkület azt kívánja, hogy a pap lehetőleg ne foglalkozzék világi dolgokkal. Az örök élet fontossága mellett a földi dolgok annyira mellékesek, hogy aki lélekben igazán katolikus, még akkor se szívesen foglalkozik velük, ha nem pap. Nem jó jel tehát, ha a pap, akinek éppen az a hivatása, hogy az emberek figyelmét a földiekről az égiekre, az anyagiakról a lelkiekre terelje, nem egyedül a vallás, tehát az ég kedvéért törődik a politikai élettel, hanem önmagáért. A jó pap lelkivilágából következik, hogy a nyilvános szereplés (különösen pedig a politikai szereplés) kellemetlen számára, idegenkedik tőle.
Mivel azonban a pap is ember, ő is állampolgár, ő is a földön él, ő is a nemzet, a közösség egyik tagja, ő is kénytelen törődni a földi ügyekkel is. Ezért, ha nem tartjuk is a papi lelkület jelének, de nem is botránkozhatunk meg rajta, ha a papok közt is akadnak olyanok, akik a vallástól függetlenül is érdeklődnek a politikai és közéleti ügyek iránt. Legfeljebb gyarlóság ez részükről és a papi tökéletesség kisebb foka, de nem bűn, annál kevésbé felháborító és megtiltandó.
Akiket mégis felháborít, azokat irigység vagy féltékenység vezeti a papsággal szemben, azok tulajdonképpen a maguk hatalmát és befolyását féltik. Ezek olyan emberek, akik a másvilágért élő embert már a halála előtt, még földi életében is a másvilágra utalják s azt követelik tőle, hogy már itt a földön is malasztból éljen, a földi előnyt, a hatalmat, a befolyást teljesen nekik engedje át s a templomon és sekrestyén kívül ne mutatkozzék.
Pedig hát a közügyekkel való törődés nemcsak jog, hanem kötelesség is a haza és a közösség iránt. A papnak is van választójoga, tehát ezt illik is gyakorolnia, sőt sok államban meg is büntetik azt, aki nem gyakorolja. Hogy tudja azonban a pap ezt a kötelességét gyakorolni, ha a közügyek után nem érdeklődik s így még azt se tudja, miről van szó?
Sajnos úgy is általános jelenség, hogy az államügyek iránt inkább az emberek értéktelenebb része érdeklődik, hogy elsősorban azok politizálnak, akiknek nincs önálló véleményük s az izgatók, a nyilvános szereplésre, a hatalomra éhesek arra veszik rá őket, amire akarják. Országos érdek, hogy a csendes, komoly, visszavonult, vallásos emberek is törődjenek a közügyekkel, azaz hogy ők is politizáljanak. Ez csak előnyére lehet az államnak még olyan ügyekben is, melyek tisztán gazdasági vonatkozásúak. Tény azonban, hogy az egyház érdekei azt kívánják, hogy az ilyen tisztán politikai ügyekkel a papság csak annyira törődjék, amennyire ez feltétlenül szükséges és idejét és figyelmét ne vonja el tulajdonképpeni hivatásától, mely egyébként is mérhetetlenül fontosabb a földi ügyeknél.
Olyan politikai ügyekkel azonban, melyeknek vallási vonatkozásai is vannak, a papságnak egyenesen kötelessége foglalkozni. Ilyenek az iskolakérdés, az egyház jogainak és vagyonának védelme, továbbá, hogy a befolyásos állások ne az egyház ellenségei, hanem minél jobb katolikus kezébe kerüljenek, aztán a szociális kérdések, házassági és családvédelmi ügyek stb.
Láthatjuk, hogy majdnem minden politikai kérdés olyan természetű, hogy nemcsak szabad a papnak velük törődnie, hanem szent kötelessége is. Akit nem érdekel az, hogy hazája ügyeinek intézése kiknek a kezébe kerül, aki nem törődik azzal, hogy istentagadók vagy vallásilag művelt és lelkiismeretes katolikusok intézik-e az ország ügyeit, az nemcsak papnak nem lehet jó, hanem még egyszerű katolikusnak se.
Öntudatos katolikus ember ezt nézi, ha szavaz, nem pedig azt, hogy a jelölt milyen jól tud beszélni (ez a tehetsége csak átok, ha rosszra használja), sőt még azt se, hogy vele milyen finoman bánik (ilyen szempont szerint szavazni nem a haza szolgálata, hanem közönséges önzés).
Mivel a pap híveinek lelki vezetője, neki politikai felvilágosító munkát is kell végeznie. Vagyis nem elég, ha ő maga az egyház érdekeit nézi a szavazáskor, s természetesen részt vesz benne, hanem e tekintetben hívei körében agitációt is kell kifejtenie. Emiatt a papra nem haragudni kell, hanem semmiért se kell annyira tisztelni, mint ezért. Az igazi papra ugyanis ez a legkellemetlenebb kötelesség, mert erőt kell miatta vennie békeszeretetén, csendes, visszavonuló természetén és ki kell magát tennie a gonosz ellenfél gyűlöletének és rágalmainak, mely harap, sőt még öl is, ha a pénzért és a hatalomért való harcában valaki akadályozza. Ha a pap akadályozza benne, gyűlölete és bosszúja még nagyobb.
Milyen pap azonban az, akinek a maga kényelme és békéje előbbre való, mint az Isten országa? Milyen pap az, aki a kisujját se mozdítja azért, hogy az államvezetés olyan emberek kezébe kerüljön, akik vele egy világnézeten vannak, és akik nemcsak magukkal és nem is csak polgártársaik testi és anyagi érdekeivel törődnek, hanem örök üdvösségükkel és az Isten országa eljövetelével is?
Jó pap-e az, aki akkor se törődik a politikával, mikor látnia kell, hogy a vallás ellenségei mennyire törődnek vele? Milyen pap az, akinek nem fáj, hogy van hazájában olyan politikai párt, sőt nemcsak van, hanem napról napra teret nyer, amelynek vezetői csak úgy tajtékoznak az egyházgyűlölettől s így uralomra jutásuk nemcsak a hitvallásos iskolák eltörlését, hanem a hitoktatásnak még az állam iskoláiban való eltörlését is jelenti?
Sőt tekinthető-e jó papnak akár csak az is, akinek mindez fáj ugyan, de kényelmes vagy gyáva s azért vonul vissza s marad szótalan, mert fél a sátán dühétől és rágalmától. Hogy pedig hanyagságáért a lelkiismeret ne bántsa, az egyház ellenségeinek abba az együgyű jelszavába burkolózik, hogy ő azért viselkedik így, mert a jó pap nem politizál? Jó pap-e az, aki azt mondja, hogy én magam ugyan megteszem a kötelességemet s arra a pártra vagy személyre szavazok, aki a hit szempontjából a legkívánatosabb, de a reverendámat nem hurcolhatom bele a politikai küzdelmekbe, s mint pap, nem tehetem ki magamat a túlhevült emberek gyűlöletének és rágalmainak?
Ha Krisztus Urunk is így gondolkozott volna, akkor Őt se nevezték volna imposztornak és csalónak (mert a valóságban annak nevezték), de minket se váltott volna meg soha, mert nem került volna a keresztre. A "politizáló" pap csak úgy hurcolja a reverendáját a piszokba, mint ahogyan Krisztus Urunk is behurcolta, mikor társalgott a bűnösökkel és elfogadta meghívásukat. (Őt is kifogásolták emiatt is.)
Az így és ezért politizáló pap reverendájára nem azért fröccsen piszok, mert viselője méltatlan volt arra a ruhára, amelyet visel, hanem azért, mert nagyon is méltó volt s az igazságért és a jogért a gonoszok gyűlöletét, rágalmait, sőt még a jók félreértését is vállalta, mert nem azért lett pap, hogy kényelmes élete legyen és az emberek meg legyenek vele elégedve és senki se legyen ellensége (akinek nincs ellensége, az nem lehet Krisztus igaz szolgája), hanem azért, hogy képviselje körükben az igazat és a nemest, rámutasson a bűnre és megfeddje a bűnösöket akkor is, ha tudja, hogy azok rágalmakkal fizetnek érte, sőt a keresztre hurcolják. A kereszténynek pedig, mikor papját "politizálni" látja, nem elítélni kell érte, hanem utána menni s megtudni belőle, hogy neki is hol a helye és neki is hogyan kell politizálnia.
Nem politizálni a papra nézve kétségtelenül kényelmes álláspont, mert így nyugodtan, békében élhet, nem áll világnézeti harcok központjában, nincsenek ellenségei, nem haragít magára senkit. De az is kétségtelen, hogy ez csak rá, magára (no meg az egyház ellenségeire) hasznos, de nem az egyházra. Az ilyen pap áruló. Mert áruló úgy is lehet az ember, ha nem csinál semmit se akkor, mikor tenni kellene. Különösen árulás ez akkor, ha olyan ember viselkedik így, akinek vezérnek kellene lennie, s aki azért van, hogy elveket képviseljen s másoknak irányítást adjon.
Ez a passzivitás nem egyeztethető össze sem a vallásossággal, sem az Isten ügyéért való buzgósággal, se a hívek iránti szeretettel. Krisztus Urunk nem erre adott példát, mert kétségtelen, hogy Ő se jutott volna a keresztre, ha békében maradt volna, ha nem korholta volna a farizeusokat, hazája közügyeinek méltatlan vezetőit, az akkori politizálókat, s ha nem avatkozott volna bele olyan ügyekbe, melyek szenvedélyek felkeltésére voltak alkalmasak, azaz ha a reverendáját ő se hurcolta volna bele a piszokba. De mint láthatjuk, Ő belehurcolta.
A papnak tehát minden olyan ügybe bele kell avatkoznia, amely a vallással összefüggésben van, melytől a hit és erkölcs sorsa függ s ezt akkor is meg kell tennie, ha miatta gyűlölethullámok áradatába kerül.
A politikában alig képzelhető olyan kérdés, mely a vallással valamilyen vonatkozásba ne volna. Hiszen a politika az, mely az állam magatartását eldönti, ma pedig már úgyszólván minden az államtól függ s az embereknek alig van olyan magánügye, melybe az állam bele ne avatkoznék. Mivel pedig a politikában mindent szenvedélyesen intéznek s a politikai harcok tele vannak gyűlölettel, elfogultsággal, rágalmakkal, sajnos, a papnak az a sorsa, hogy gyűlölet és rágalmak céltáblája legyen. Nem lehet ez másképp, hiszen mikor pappá szenteltette magát, egy olyan "jel"-nek a hirdetője lett, melynek "ellene mondatik", s mivel a gonoszok mondanak neki ellent, világos, hogy feneketlen gyűlölettel, lökdösődés és pofonok, nem ritkán vérontás, de mindig rágalmak, ferdítések, rosszakaratú meggyanúsítások közt történik ez az ellentmondás.
Ettől - sajnos - a reverenda is bepiszkul, de Krisztus Urunknak még az arca is bepiszkult tőle, nemcsak a ruhája, mert azt is leköpdösték. De éppen ez a legnagyobb érdeme és örök dicsősége. Ezért ül ma az Atya jobbja felől. Nagy különbség ugyanis az, hogy miért kapjuk a köpéseket és kiktől. Azért-e, mert megérdemeltük, vagy azért, mert a jót képviseltük s azt "a jelet, melynek ellene mondtunk". (Lk 2,34)

*

Természetesen a pápának is kötelessége politizálni és a világpolitika folyásába beleavatkoznia, sőt ha lehet, irányítania. Ha nem tenné, sőt meg se próbálná, bűnösen nemtörődöm volna, elhanyagolná az egyház érdekeit s irányítását rábízná arra a mennyei Krisztusra, aki éppen azért tette őt, a látható embert az egyház fejévé, hogy egyházának ne csak mennyei kormányzója legyen.
Itt a földön a szabad akaratú emberek irányítják a saját sorsukat: még a nem evilágból való egyházét is. Ebben az irányításban Krisztus követőinek, Krisztus evangéliuma és az emberek örök üdvössége érdekében épp úgy kötelességük részt venni, mint ahogyan a világ fiai részt vesznek benne a maguk érdekében. Hogy a pap és a katolikus is részt vegyen ebben a földi küzdelemben, a jó és rossz küzdelmében, a saját érdekében, az emberi joga, de hogy részt vegyen benne az evangélium érdekében is, az viszont papi, illetve katolikus keresztény kötelessége, ha még olyan kellemetlen kötelesség is ez.
De nemcsak meg kell engednünk, sőt el is kell várnunk, hogy a papunk politizáljon, hanem a papot követnünk is kell akkor, mikor politizál, azaz nekünk is úgy kell politizálnunk, ahhoz a párthoz vagy jelölthöz kell csatlakoznunk, amelyhez ő csatlakozik. Vallási, világnézeti okból csatlakozott ugyanis, s a hívőnek is azt a világnézetet kell vallania, melyet a papja vall. Hiszen nemcsak a pap katolikus, hanem a hívő is az, s nemcsak a papnak kötelessége, hogy első legyen számára Isten és az örökkévalóság és minden földi dolgot is elsősorban ebből a szempontból ítéljen meg, hanem a hívőnek is. Mindenkinek, aki katolikusnak tartja magát.
Hogy a pap politikai állásfoglalásában nem tévedhetetlen, nem érv, mert hiszen a szülő, a tanár, a pártvezér, a tudós se tévedhetetlen semmiben, a tiszt se az, mikor ütközetre vezérel vagy haditervét akarja végrehajtani, mégis követik őket az emberek s meg is követeljük tőlük, hogy kövessék. Ha csak azt lennénk kötelesek követni, aki tévedhetetlen, akkor senkit se kellene követnünk. Akkor az alattvalónak nem lenne kötelessége az engedelmeskedés.
Ha a papság egy politikai irányzat mellett kiáll, vagy pedig nyíltan ellene nyilatkozik, annak a jele, hogy ez a politikai irányzat a vallásra előnyös vagy káros. Ha tehát mégse követjük a papságot, annak a jele, hogy lélekben nem vagyunk katolikusok, vagy legalábbis jó és okos katolikusok nem vagyunk.
Esetleg azt is jelentheti, hogy az egyházat vagy az azt vezető papságot nem tartjuk elég értelmesnek arra, hogy helyesen meg tudja ítélni, mi az egyház igazi érdeke, de önmagunkat ilyen okosnak tartjuk. Kétségtelen, hogy nagyon elbizakodott és tűrhetetlen lenne ez a felfogás még akkor is, ha Jézus nem ígérte volna meg egyházának a Szentlelket.
A papságnak a történelem folyamán elsősorban mindig politikai állásfoglalása miatt kellett gyanúsítást, rágalmat, gyűlöletet, üldözést szenvednie és kell ma is. Ezért azt ugyan el lehetne képzelni, hogy ennek elkerülésére a helyes helyett a papság is a népszerű állásponthoz csatlakozik, mert hiszen a gyűlöletet és a rágalmakat senki se vállalja szívesen, de azt már ugyancsak nehéz elképzelni, hogy az igazság, az evangélium érdeke ugyanazt kívánná, hogy a papság is a népszerű állásponthoz csatlakozzék, de mégis mindig annyira ostoba, hogy nemcsak nem csatlakozik maga is a népszerű állásponthoz, hanem még csak nem is hallgat, hanem tüntetően ellenzékieskedik csak azért, hogy gyűlöljék és üldözzék. Ha tehát a papság mégis így jár el, lehetetlenség, hogy ez ne kötelességből lenne. Ilyenkor még a tévedés is szinte lehetetlen, mert az emberek átlag nem a tévedéseik miatt szokták magukat rágalmaknak, gyűlöletnek, üldözésnek kitenni.
A papság például nemcsak a kommunizmussal, hanem előtte a nemzetiszocializmussal szemben is, sőt annak idején nálunk még a 48-as szabadságharccal szemben is ellenségesen viselkedett, tehát ahhoz a táborhoz csatlakozott, mely a közvélemény szemében gyűlöletes, sőt megvetett volt. (A népi demokrácia idején a "reakciós" álláspont éppen nem volt megvetett vagy népszerűtlen, de viszont ekkor még egy kíméletlen és mindenre képes diktatúra egész államhatalmának, rendőri és államvédelmi titkosrendőri szervezete üldözésének és erőszakának tette ki magát az, aki "reakciós" álláspontot képviselt. Egyébként ekkor az államhatalom annyira nyíltan istentelen volt, hogy politikai tévedésben egy katolikus se lehetett. Hogy a 48-as szabadságharcot is egyházellenes és a papságtól elítélt politikai irányzatnak minősítettem, az bizonyára meglepő, sőt megbotránkoztató a magyar közvélemény számára, az olvasó azonban addig ne ítéljen ebben a kérdésben, míg magyar történelmemnek ide vonatkozó köteteit el nem olvasta.) (Lásd Pezenhoffer Antal: A magyar nemzet történelme, 9-11. kötet.)
Igaz, hogy akadtak nemcsak 48-as, hanem még nyilas, sőt a kommunizmust is kiszolgáló, ún. "békepapok" is, ámde az, akit ez megtéveszt vagy ezen csodálkozik, az élettapasztalatban és emberismeretben valóságos analfabéta. Hát hol nincsenek kivételek? Melyik testületben nincsenek jellemtelenek vagy gyenge lelkűek? Világos, hogy kivétel nélkül minden pap nem lehet annyira hős és annyira jellemóriás, hogy meggyőződéséért és az igazságért rendületlenül dacol internálással, börtönnel, kínvallatással, fenyegetéssel, hízelgéssel állandó hatósági zaklatással, gyűlölettel, rágalmazással. (A legtöbb "békepap" előbb börtönben volt és kínvallatásokon ment át, például még Beresztóczy is.) Tapasztalt ember nem azon csodálkozik, hogy olyan emberek is akadnak, akik a mártíromságok kínjai közepette összeroskadnak és lelkierejük megtörik, hanem inkább azon, hogy nem mindenki roskad össze és törik meg, és hogy a papok között nem sokkal többen vállalkoztak a behódolásra, mint amennyien vállalkoztak. A katonatisztek, az ügyvédek, a munkások, a parasztok között sokkal több volt az ilyen vállalkozó.
A kivételek helyes ítélőképességű embert nem téveszthetnek meg, de egyébként is abban a tekintetben, hogy melyik politikai irányzat az egyházias, nem a papság az irányadó, hanem a főpapság, mert hiszen az övé és csakis az övé az egyházban az irányító hatalom.
Negyvennyolcban mindenki tudta, hogy a papság, különösen pedig a főpapság "reakciós". (Már akkor is ezt a "kedves" szót használták a forradalom ellen lévők megfélemlítésére. A kommunisták csak tőlük vették át.) De hogy ne kellejen őket követniük (mert hiszen hazaárulóknak kiáltották ki őket), hogy nem vallási okokból vannak ellen a 48-nak, hanem mert a birtokukat féltik, mert feudálisok. Pedig hát 48-ban több papot ki is végeztek "hazaárulásért", a püspököket pedig (majdnem mindegyiket) hivatalosan is hazaárulóknak nyilvánították. A derék csanádi segédpüspököt, Fábryt, majdnem agyonverte a "hazafias" tömeg (Szcitovszky pécsi püspökkel is majdnem így csinált), a hazafias vésztörvényszék pedig majdnem kivégeztette.
A döntő azonban az, hogy amelyik püspök vagy pap 48-ban "hazafias" volt, a papság salakjából került ki. Például Horváth Mihálynak (a 48-as papminiszternek) egész sereg gyereke volt, Mednyánszky Cézár pedig (a honvédsereg főpapja) később öngyilkossá lett szerelmi bánatában. Ezzel szemben a 48-tól üldözött papok, köztük az említett Fábry püspök, szentéletű papok voltak. Tudom, hogy olvasóimnak mindez újság, sőt megbotránkoztató, de ez úgyse szorosan ide tartozó kérdés, s kérném, hogy végleges állásfoglalásukat függesszék fel addig, míg magyar történelmemet el nem olvasták s annak bizonyíték-tömkelegével meg nem ismerkedtek.
Az azonban tény, hogy 48-ban a szabadságharc ellen kellett volna lennie minden jó és felvilágosult magyar katolikusnak, mert az tagadhatatlan, hogy az egyház 48 ellen politizált. Ez természetesen nem ok nélkül történt, s nem is azért, mert az egyház feudális volt, hanem azért, mert Krisztus hűséges követője volt. De ha így volt, akkor világos, hogy nemcsak jó katolikus, hanem jó magyar se volt az, aki nem az egyházra hallgatott. Erről alaposan meggyőződhet mindenki, aki említett történelmemet elolvassa.
Kivált itt nálunk Magyarországon a nyilasságról is sokan azt hitték, különösen a zsidók, hogy nem ellensége a katolicizmusnak, sőt - mivel a zsidókat üldözi - egyenesen jó barátja. De ezt csak az avatatlanok hitték, azok is csak a nyilas korszak elején. Hogy az egyház és a nemzetiszocializmus közt való ellentétet mennyire tudták még a műveletlenek is, mutatja az az akkor még engem is meglepett eset, hogy két, a szüleihez hazautazó apácajelöltre egy somogyi vasútállomáson ez időben egyesek azt a gúnyos megjegyzést tették, hogy Hitler majd elbánik ezekkel. Pedig ez a nyilas irányzat elején történt, mikor a rendszer még nem is nagyon mutatta ki egyházellenességét.
A magyar lapok között se volt egy se, mely Szálasit annyira lenézte és annyira támadta volna - annak ellenére, hogy Szálasi nagyon akart barátkozni az egyházzal s ő maga nem is volt egyházellenes -, mint éppen a "papok lapja", a Nemzeti Újság. A német Zeiss optikus cég akkori magyar képviselője például a cég hirdetéseit minden lapban közölte, egyedül csak a Nemzeti Újsággal tett kivételt. Mikor ott a reklámügyeket intéző ismerősöm abban is akart hirdetni, nem engedték meg azzal a megokolással, hogy ez a lap ellenségünk.
Az egyházi felsőség se tűrte, hogy papok a nyilasok mellett nyilatkozzanak. Ezért csak aki egészen együgyű volt vagy az egyházzal s a papsággal a legkisebb kapcsolatot se tartotta fenn, az nem vette észre, hogy az egyház a nemzetiszocializmus ellen van. Aki azonban ezt látta, ha katolikusnak tartotta magát, akkor nem a papokat kellett volna szidnia miatta, hogy miért politizálnak, mikor a politika beszennyezi a reverendát, hanem neki is át kellett volna térnie arra a politikára, amelyet a papok üzentek, mert ebből azt kellett volna megtudnia, hogy a nemzetiszocialista politika egyházellenes politika, tehát ha ő is a politika híve volt, eddig rosszul politizált.
Ha a nemzetiszocialista politika vallási szempontból akár csak közömbös lett volna, akkor a papok is közönyösek lettek volna irányában. Teljes lehetetlenség, hogy a papok csak egyéni szeszélyből vagy kedvtelésből kihívták volna az egyház ellen az egész akkori erőszakos és hatalmas Németország és a velük együtt érző külföldiek, köztük a magyarok millióinak gyűlöletét és bosszúját. Ezt csak nagyon fontos elvi okokból, tehát kötelességből tehették.
A makacsok akkor még nem látták, de ma már még nekik is látniuk kell, hogy akkor a papok nemcsak az egyház, hanem a magyar haza, sőt minden magyar ember jól felfogott érdekében politizáltak így, s hogy milyen okos, főként pedig hasznos lett volna, ha ezt minden katolikus tudomásul vette volna, s ha ő is nemcsak mint katolikus, hanem mint magyar, sőt egyszerűen csak mint okos és tisztán látó ember, a papok, mint okos, érdektelen és elvi okokból cselekvő jellemes emberek után indult volna még a politikában is. De sok utána következő bajt és szenvedést kerülhettek volna el vele. Azonban az emberek akkor a példa követése helyett felrobbantak a dühtől, hogy a papok miért politizálnak.
A "népi demokrácia" idején már nem volt ilyen zűrzavar a lelkekben, mert ekkor mindenki tisztában volt a helyzettel s ez a bolsevik "politika" a magyar nép se testének, se lelkének nem kellett. Legalább abban azonban most is ostobák, vagy legalábbis gyöngejelleműek voltak az emberek, hogy a kényszerhelyzettel hamarabb és könnyebben megalkudtak, mint szabad lett volna.
A Kisgazdapárt például (hogy a parasztpártról és a szociáldemokratákról ne is szóljunk) már uralomra jutása előtt lepaktált a kommunistákkal és megosztozott velük a hatalomban. Ha az egyházra hallgattak volna, ez nem történt volna meg, mert a püspöki kar (nemcsak Mindszenty, a hercegprímás, hanem az egész püspöki kar) ekkor még s ezután is még sokáig, még csak szóba se állt a kommunistákkal.
De nemcsak a polgári pártok, hanem maga a magyar társadalom is azt hitte, hogy úgy segít magán a legjobban, ha jó képet vág a dologhoz és megalkuszik, sőt színleg belép a pártba. Ha a püspöki karra hallgatott volna, a legridegebben elutasító álláspontra helyezkedett volna, így pedig sohase jutottunk volna oda, ahova jutottunk. De hát ehhez egy kis türelemre, önmegtagadásra, egy kis áldozatra és egy kis kockáztatásra lett volna szükség, vagy legalábbis arra, hogy ne csak jobbnak ne tartsuk magunkat, mint a papok (mert akkor legalább annyit tudtunk volna, hogy a kommunizmus nem jó), hanem okosabbnak se.
Mindenki tisztelte Mindszentyt, csak az okosságát nem tartotta kielégítőnek. Azt hitték, csak nagy jellem, de nem elég széles látókörű. Pedig hát milyen okos és széles látókörű is volt! A kommunizmussal szemben egyedül csak az segített volna, ha bátorságban és meg nem alkuvásban is őt követjük. Az emiatti lelki feszültség és szenvedés nem sokáig tartott volna, mert mindenkit nem lehet internálni, sőt még az állásából elbocsátani se. De nemcsak mindenkit nem lehet, hanem még az emberek felét se. Ha csak a fél ország lett volna bátor, jellemes és kitartó s csak az emberek fele követte volna Mindszentyt (illetve akkor még a püspöki kart), akkor a rendszer és vele az orosz nem telepedhetett volna rá az ország nyakára.
De nem mondhatjuk azt se, hogy nem az egyház, nem a papság adta azt a jó példát, hanem csak Mindszenty. Mert igaz ugyan, hogy annyira okos, annyira bátor és annyira önfeláldozóan önzetlen még a papság se volt, mint amilyen volt a papság feje, s ez érthető is, mert hiszen a hősiesség nem tömegcikk, de annyi bizonyos, hogy ez a viselkedésmód akkor még az egész magyar papság viselkedésmódja volt, kivételek csak egész gyéren voltak s Mindszenty parancsára még ezeknek is nyilatkozatot kellett közölniük az Új Emberben, hogy összeköttetésüket a párttal megszakították.
A magyar társadalom, hogy bűnét kisebbítse, azt is igen szívesen elfelejti, hogy a püspöki konferencia hivatalosan és nyíltan is azonosította magát Mindszentyvel, mégpedig kevéssel a hercegprímás elhurcolása előtt történt ez. De még az elhurcolás rémülete se volt elég arra, hogy a püspöki kar rögtön utána megalkudjék. Olyan nyilatkozatot azonban - pedig mindenáron ki akarták terrorizálni belőle - sohase adott a püspöki kar, hogy Mindszentyvel megtagadja a közösséget, vagy hogy politikáját elítéli. A felületes magyar közvélemény azonban ezt észre se vette, annál kevésbé gondolt arra, hogy milyen hallatlanul nagy lelkierő kellett ehhez, mert a kormány ezt természetesen mindenképpen ki akarta csikarni a püspöki karból.
Aki katolikusnak tartja magát, annak politikailag is feltétlenül a papsággal kell tartania, mert a papság politikailag csak akkor foglal határozottan állást, ha a politikában a vallás is szorosan érdekelve van. Forradalom idején még azt se kell megvárni a katolikusnak, hogy a püspöki kar a nyilvánosság előtt nyilatkozzék.
Aki erre vár, az már farizeus és képmutató. Hiszen tudnia kellene, hogy a forradalmak nem tűrnek el ellenzéki nyilatkozatot. Ilyenkor a nyílt ellenzékiség ostobaság és valóban szűk látókörűség is lenne a püspököktől, mert csak az egyház még nagyobb üldözését, esetleg teljes vérbefojtását eredményezné minden észrevehető haszon nélkül. Azt azonban a jó cél érdekében még meg lehet tenni, hogy hallgatunk.
A papság ilyenkor természetesen nem azt várja híveitől, hogy ők legyenek bátrabbak és hősebbek, mint ő, s akkor is menjenek vérpadra, mikor elkerülhették volna, hanem csak azt, hogy vele szemben legalább ne az ellenséges táborban legyenek, hogy engedelmesség és tisztelet helyett ne a papság politizálása ellen kiabáljanak, s hogy ők is tegyenek meg legalább annyit, amennyi a rossz ellen mindig kötelező, hogy legalább passzívan viselkedjenek s legalább pozitívan ne támogassák (például ne lépjenek be a kommunista pártba). Ez természetesen akkor is kötelességük, ha a püspöki kar nem adja hivatalos nyilatkozatban tudtukra, hogy ez tilos (mert erre ilyenkor nincs is módja), hanem ezt csak a papság viselkedéséből látják s ezt külön nyilatkozat nélkül is mindenki láthatja, aki akarja.
Még kifogástalan, sőt tiszteletreméltó papot is találtam, aki a kommunizmus első éveiben állandóan azt hangoztatta, hogy miért nem nyilatkozik a püspöki kar, hogyan viselkedjünk. Tehát még ő is olyan vak tudott lenni, hogy külön nyilatkozatra volt szüksége, hogy megtudja, hogyan kell egy papnak viselkednie egy olyan kormányzattal szemben, mely nyíltan hirdette, hogy ateista és hogy az ország népét is azzá akarja tenni.
Még ez a jó pap is olyan vak tudott lenni, hogy még azt se volt hajlandó észrevenni, hogy olyan nyilatkozatot, hogy a kommunizmussal szemben minden katolikusnak a legridegebb elutasítás álláspontjára kell helyezkednie, semmiképpen se tűrt volna el a kormányzat, tehát a püspöki kartól tulajdonképpen lehetetlen dolgot kíván.
De hát ha állásvesztésről vagy elhurcolásról van szó, ha kitartunk a jóban, akkor az ember minden kis ürügyet fel tud használni a maga igazolására vagy mentségére, s amiről akkor, mikor neki kellene tenni, belátja, hogy lehetetlen, feljebbvalójától megkívánja, hogy mégis megtegye. Azt pedig, hogy az elvek most szenvedést vagy halált követelnek, csak akkor hajlandó tudomásul venni, ha a püspöki kar ezt külön és kifejezetten is mindenkor tudtára adja. Az eszébe se jut, hogy ha ez meg is történt volna, a közvélemény akkor se tudna róla, mert a terror a nyilatkozatot elsikkasztaná.

*

A katolikus egyház támogatása, az érte való küzdelem és áldozathozatal nemcsak a papságnak kötelessége, hanem mindenkinek. De a katolikusnak különösen, mert ő nem mentheti magát azzal, hogy téves volt a lelkiismerete, vagy hogy nem volt tisztában a helyzettel. Ebből világosan következik az is, hogy ha egy országban van olyan politikai párt, melynek célja az egyház támogatása, programjának alapja is ez, sőt külön ezért alapították, akkor mindenkinek, aki nemcsak anyakönyvileg, hanem lélekben is katolikus, ebben a pártban van a helye. Mivel ha van másvilág, akkor ez hasonlíthatatlanul előbbre való, mint minden földi ügy, ennek a katolikus vagy keresztény pártnak támogatása ellen az se lehet érv, hogy vezetői állítólag lusták vagy tehetségtelenek.
Először is ne felejtsük el, hogy a Krisztus ügye olyan jel, melynek ellene mondatik s így legjobban ki van téve a gonoszok gyűlöletének és rágalmainak. Ha tehát valakinek, akkor a kereszténynek nem szabd olyan könnyen elhinnie, hogy a keresztény párt panamistákból vagy akár csak lusta, tehetetlen emberekből áll. De még ha igaz is lenne a vád, ebből a helyes logika alapján bizonyára akkor se következnék, hogy akkor támogassuk mi is az ügyes, tehetséges és életrevaló egyházelleneseket, hanem az, hogy gondoskodjunk róla, hogy ezeket a lustákat és tehetségteleneket eltávolítsuk a jó ügy éléről és helyükre érdemeseket és tevékenyeket tegyünk.
Ha a jó elé nehézségek tornyosulnak, abból nem az következik, hogy hagyjuk ott a jót mi is és álljunk a gonoszok vagy a se hideg, se melegek mellé, hanem az, hogy a nehézségeket eltávolítsuk a jó útjából. Ez kell legyen minden nemes lelkű ember célja s földi életét senki se töltheti el okosabban és hasznosabban, mint ha erejét és képességeit erre fordítja.
Ha minden ezer közül csak egy ilyen ember akad, Krisztus ügye már akkor is diadalmaskodik. Legyünk tehát az ezrek közül mi ezek az emberek, akik a nehézségek láttára a munkát nem abbahagyják, hanem megkettőzik. A józan észből ez következik, a másik eljárás pedig a hitványság sajátja.
De nemcsak tehetségtelenséggel szokták vádolni a "klerikális" politikusokat, hanem jellembeli fogyatékosságokkal, erkölcstelenséggel és panamákkal is. Világos, hogy erkölcstelenek és megvesztegethetők keresztény politikusok közt is vannak, mert hiszen ők is emberek, tehát bűnre hajlók. Mivel a politika hatalommal is jár, s azzal jár természetesen a keresztény politika is, még azt is el kell ismernünk, hogy a keresztény politikusok közt valószínűleg több a bűn, mint átlag a keresztények között, mert hiszen köztük nagyobb a bűnre való kísértés. Mindenképpen tagadnunk kell azonban, hogy keresztény politikusok közt több, vagy akárcsak annyi is lenne a bűn, mint az egyházellenes, vagy akárcsak az olyan politikusok között, akiknek a vallás nem fontos.
Ha keresztény politikusok között több lenne a visszaélés, a panama, az önzés és korrupció, akkor magának a kereszténységnek kellene rossznak lennie. Másképp lehetetlenség az ilyen feltevés. Hogy a keresztény politikusok panamáiról olyan sokat és olyan bőven hallunk, annak tehát csak az a természetes oka, hogy őket mesterségesen rágalmazzák, illetve hogy velük szemben a társadalom igényei sokkal nagyobbak. Ha egy jó hírű lány megesik, azt is sokkal többet és sokkal nagyobb felháborodással tárgyalják a faluban vagy a kisvárosban, mint mikor ez olyan lánnyal történik meg, akinek gyönge erkölcseivel kezdettől fogva tisztában volt mindenki.
A keresztény párt szereplői bizonyára elsősorban a jó katolikusok lesznek. Ámde nem mindenki jó katolikus, aki annak tartja magát. Aztán különösen olyan országban, ahol ez a keresztény párt a legnagyobb, vagy egyik legnagyobb párt s így a hatalmat és az érvényesülést jelenti, ez az emberekre csábító hatással van, s ezért gyakran előfordul, hogy olyan ember is ott keresi boldogulását, aki jelleme és erkölcsei szerint nem odavaló lenne.
De ha sikerülne elérni azt, hogy nem odavaló ember még kivételesen se jusson szerephez az ilyen pártban, időnkénti szégyeneket még akkor se lehetne megakadályozni, mert a jó ember is elromolhat idővel (kivált a hatalomnak az egyénre erkölcsileg sohase előnyös hatása miatt), s ha valaki húsz évvel előbb még feddhetetlen volt, éppen nem bizonyos, hogy még ma is az.
Hogy tehát a keresztény politikának időnként szégyenkeznie kell egyes képviselőinek méltatlansága miatt, azon nem szabad csodálkozni. Az ilyesmit emberek közt sohase lehet teljesen elkerülni. Jogos kívánságunk csak az lehet, hogy a keresztény politikusok között kevesebb legyen az erkölcstelen és a panamista, mint az egyházellenes vagy hitközönyös politikusok között. Az pedig kétségtelen, hogy ez mindig meglesz, mert hiszen ha nem így lenne, akkor maga a kereszténység is haszontalan lenne. Ez esetben mi se lenne természetesebb, mint hogy nincs szükség keresztény politikára.
A keresztény párt más pártoknál rosszabbnak csak azért látszik, mert más pártoknak soha sincs annyi ellenségük, azok visszaéléseit sohase hánytorgatja a sajtó vagy a közélet olyan kedvteléssel, mint a mi szégyenünket. Ha tehát a keresztény pártban bajok vannak - természetesen vannak és lesznek is mindig bajok ott is -, abból nem az következik, hogy felháborodásomban kilépek belőle, sőt megbuktatásán fáradozom, annál kevésbé az, hogy megállapítom, hogy külön katolikus pártra nincs is szükség, hanem csak az, hogy aki a katolikus egyházat szereti, az azt a pártot is szereti, mely az ő érdekei védelmére alakult és ezért mindent elkövet, hogy benne a visszaéléseket megakadályozza, illetve a minimumra csökkentse, az oda nem való elemeket távol tartsa tőle, illetve vezető szerephez ne engedje őket benne.
Ez persze nem éppen könnyű dolog, mert sokszor éppen ezek az erkölcseikben kifogásolható emberek egyébként a leghasználhatóbbak, ők a legjobb szónokok, a legjobb szervezők, a legszívósabbak és legtöbbet dolgoznak s így nehéz őket nélkülözni. Most említett tulajdonságaik miatt sokszor sok hívük, sőt rajongójuk is van s így eltávolításuk sokszor pártszakadáshoz vezetne s a keresztény politikának még többet ártana, mint amennyit megtűrésük árt.
Ha a párt tagjai mind igazi katolikusok lennének, akkor ilyen emberek nem is tudnának népszerűségre vergődni köztük, mert akkor azok számára, akik lelkesednek értük, a jellem és a tiszta erkölcs fontosabb lenne, mint a tehetség vagy a szónoki erő, vagy az a hiúság, hogy ilyen nagybefolyású ember az én barátom vagy lekötelezettem. Ennyire az elvek magaslatára azonban csak egyének tudnak emelkedni, nem pedig tömegek, még akkor is, ha katolikus tömegekről van szó.
Látjuk tehát, mennyire természetes és szinte elkerülhetetlen dolog, hogy katolikus politikai pártokban is legyenek bajok és visszaélések, és hogy mennyire lehetetlen ezeket teljesen megszüntetni. A tanulság tehát mindebből az, hogy ha tapasztaljuk őket, nem kell rajtuk annyira csodálkozni, főképpen magának a keresztény politikának hátat fordítani. Aki jóhiszeműen azt kívánja, hogy minden, ami katolikus, az szükségképpen hibátlan és mindenben tökéletes legyen, az nagyon tapasztalatlan, sőt ostoba ember s úgyszólván nem is a földön él.
Aki csak olyan feltétel alatt hajlandó egy katolikus pártot támogatni, ha ott panama vagy erkölcsi szenny soha sincs, az épp olyan rosszakaratú, mint az az apa lenne, aki tanulni vágyó és magasabb iskolába való beíratásért könyörgő fiának azt felelné: beíratlak, ha bebizonyítod, hogy tehetséges vagy. Ezt azonban csak akkor ismerem el, ha két hét alatt tökéletesen megtanulsz franciául, azaz, ha lehetetlen feltételt állít elébe. Világos, hogy ez az apa nemcsak rosszakaratú, hanem farizeus is, mert rosszakaratát az igazság és tárgyilagosság színével leplezi. Épp így nemcsak rosszakaratú, hanem álnok is az a katolikus, aki csak olyan katolikus pártot volna hajlandó támogatni, melynek minden tagja tehetséges is és feddhetetlen is. Ilyen pártot ugyanis sohase lehet alapítani.
Pedig az igazság az, hogy még az ilyen katolikus párt ellen is állandóan tele lenne panaszokkal a közvélemény és a sajtó, mert hiszen a tehetség és a feddhetetlenség viszonylagos dolgok és ezért a tehetségtelenséget és a panamákat a keresztény pártra akkor is rá lehetne fogni, ha a vádak alaptalanok lennének.
Aki ismeri a politikát, jól tudja, hogy ott a rágalmak és a rosszhiszemű hírverés éppen nem ritkaság, különösen nem ritkaság azonban azok részéről, akik egy katolikus párt ellenségei.
Lehet-e hát menteni azt a katolikust, aki a gyanúsításokat mindig és mindjárt el is hiszi s különösen azt, aki ezekből nem azt a következtetést vonja le, hogy ezután a keresztény párti jelölteket sokkal jobban megválogatjuk vagy sokkal szigorúbb mértéket alkalmazunk számukra, hanem azt, hogy kilépünk magából a pártból is, sőt keresztény pártot ezután nem is hagyunk alapítani, hanem a hitközönyös pártokat támogatjuk. Szereti az ilyen ember a kereszténységet, sőt többet mondok: hisz egyáltalán benne?
Nálunk Magyarországon, mikor a sok ide vonatkozó kifogást hallottuk, még azt se lett volna szabad elfelejtenünk, hogy az a párt, melyet mi kifogásoltunk és amelyet ellenfeleink kifogásoltak, nem is volt katolikus, hanem csak keresztény párt. Ez pedig már maga is megalkuvást és olyan bort jelent, melyet vízzel kevertek. Hogy kívánhattuk tehát, hogy mégis kifogástalan zamatú, illatú és erejű legyen?
A megalkuvás sohase hasznos, de különösen nem kellemes dolog. Világos, hogy a nem katolikus, hanem csak keresztény pártnak tagjai, sőt vezetői is lehetnek még olyan protestánsok is, akik lélekben is azok, tehát még katolikusellenesek is, ha mint a keresztény párt tagjai, érdekből egyelőre ezt nem is nagyon mutatják. Hogyan kezeskedjék egy ilyen párt tagjainak feddhetetlenségéért a katolikus papság?
Világos azonban, hogy ahol nem katolikus, hanem csak keresztény párt van, katolikus meggyőződése és a józan eszű katolikus ember számára akkor is azt kívánja, hogy ezt támogassa. Vele szemben még ez esetben se szabad olyan pártot támogatnia, mely sokkal kevésbé van az egyház mellett, mint ez a nem katolikus, de mégis keresztény párt. Az nem érv, hogy ez is csak nevében az. A másik párt ugyanis, melyet vele szemben támogatok, még nevében se az.
Vajon mi címen hiszem el hát, hogy egy olyan párt, mely még nevében is hangsúlyozza keresztény voltát, a lényeget illetően nincs olyan keresztény, mint egy olyan párt, melynek eszébe se jutott, hogy legalább a nevébe a "keresztény" jelzőt bevegye? Talán azon a címen, mert a keresztény pártot azzal vádolom, hogy ezt a jelzőt csak azért vette fel nevébe, hogy ezzel szavazókat szerezzen?
Még ha így is lenne, ez is nem annak a jele lenne-e, hogy ez a párt sokkal inkább akar a keresztények szavazataira számítani, mint az a másik? Tehát még ha nem is szívből vette volna fel a keresztény nevet, akkor is jobban rá van kényszerítve arra, hogy az egyházat pártolja, mint az a párt, mely a keresztény szavazók támogatására se pályázott jobban, mint a hitközönyösökére. Az ilyen pártnak már csak azért is keresztény módra kell viselkednie, hogy szavazóit el ne vessze.
Ahogyan minden jó magyar ember igyekszik magyar pártot alapítani, ahol még nincs, és ahol a sok nemzetiség miatt ugyancsak szükség van olyan pártra, melynek legfőbb célja a magyar érdekek védelme, épp oly kétségtelen az is, hogy olyan országban, ahol másvallásúak, hitközönyösök, sőt hitetlenek vannak, s ezek ugyancsak gyűlölik és támadják a "klerikalizmust", de a katolikusoknak még sincsen külön katolikus politikai pártjuk, mely érdekeiket megvédje, akkor minden jó katolikus törekszik arra, hogy legyen.
Mikor pedig már van, akkor nem ő az első, aki minden ellen röpített rágalmat az első szóra elhisz és mindjárt meg is gyűlöli miatta a saját pártját, hanem van annyira okos, hogy tudja, honnan és miért fúj a szél, a rágalmakat fölényesen fogadja és hittestvérei körében leleplezi és kifigurázza. Amennyiben pedig a kifogások megfelelnek a tényeknek, rajta van, hogy a tagok csak az egyházat nézzék és bármilyen jó modorú és népszerű is a kifogásolt egyén, gondoskodik kizárásáról, vagy legalábbis háttérbe szorításáról.
Az én diákkoromban az volt a kifogás a keresztény párt, a Néppárt ellen, hogy mindig a kormánnyal tart, még sohase volt ellenzéki. Furcsa kifogás. Mintha bizony az igazság vagy a kereszténység kívánná, hogy mindig vagy többnyire ellenzékiek legyünk. A kereszténység sohase volt semmiféle lázadás vezetője, hanem éppen ellenkezőleg, mindig a felsőbbség tiszteletét és engedelmességét hirdette.
Hogy lehetett volna a keresztény néppárt elvből ellenzéki, mikor az a Ferenc József volt a király, aki őseinek köszönhetjük, hogy Magyarország katolikus, és aki maga is mindenben támogatta az egyházat, ha hatalmában állt? Aztán hogy lehetett elvből ellenzéke egy keresztény párt olyan kormánynak, mely a működésre teljes szabadságot adott az egyháznak, milliókkal segélyezte, s valahányszor valamely, az egyházat érintő törvényt vagy intézkedést tervezett, előbb mindig kikérte a hercegprímás véleményét?
Csak olyan keresztény pártot lehetne joggal kifogásolni, mely Hitlert vagy Sztálint is támogatta, vagy amely nálunk annak a kormánynak is támogatója lett volna, mely a polgári házasságot behozta. Világos azonban, hogy ilyen keresztény párt még nem volt és nem is lesz.

*

Régen még az is előfordult, mondják, hogy a pápák akkor is politizáltak, sőt miatta még az exkommunikáció fegyverével is éltek, mikor a dolog nem volt összefüggésben az egyház érdekeivel.
Ennek a kifogásnak ma már gyakorlatilag semmi jelentősége sincs, mert hiszen ilyesmi már régen a múlté. A pápák feleslegesnek látszó politizálása már hosszú évszázadok óta nem fordult elő, de régen se volt ez a politizálás annyira felesleges vagy az egyház sorsára annyira közömbös, mint az egyház ellenségeinek állandó hangoztatása miatt sokan gondolják.
A pápának egy-kétezer fegyveres emberénél többje sohase volt. Nem volt ennél több még a legelvilágiasodottabb reneszánsz korban se, mikor pedig a pápák állítólag tisztán csak politikával foglalkoztak. Ennyi embert ma még az uralkodók személyi testőrei is kitesznek, régen pedig még sokkal jobban kitettek. Még a mi Rákóczinknak is volt annyi testőre, mint amekkora hadserege a reneszánsz pápáknak volt.
Még a pápák közt legmélyebbre süllyedt és legelvilágiasodottabb VI. Sándor pápának se volt egyetlenegy ágyúja se s kölcsön se kellett kérnie, mikor egyik fellázadt alattvalóját ki kellett ostromolni a várából. A pápa "legerősebb" vára, az Angyalvár, olyan állapotban volt, hogy mikor az ellene jövő francia király ellenében védelmül oda kellett volna vonulnia, a várfal előre magától bedőlt, még mielőtt az ostromot az ellenség megkezdte volna.
Láthatjuk tehát, hogy igazán nem hányhatjuk szemükre még a legelvilágiasodottabb pápáknak se, hogy túlságosan is világi uralkodók voltak s az egyház pénzét katonákra és fegyverekre költötték. Ezek az elvilágiasodott reneszánsz pápák rengeteg pénzt költöttek katonára és fegyverre is, de nem a magukéra, hanem a mindenkiére, a török ellen. Még maga ez az "elfajult" VI. Sándor is, akinek pedig arra nem volt pénze, hogy a maga védelmére magának ágyút vegyen, vagy hogy legalább egy várát, a legfontosabbat karban tartsa.
De egyébként is hogy állíthatjuk elfogulatlanul, hogy a pápák akkor is politizáltak, mikor az nem függött össze az egyház ügyeivel, mikor úgyszólván el se lehet képzelni olyan politikai kérdést, mely az egyház ügyeivel semmi összefüggésben se volna? Hiszen az is a legszorosabban az egyház érdeke volt, hogy az egyházi állam megmaradjon vagy ne legyen gyenge, mert ettől függött a pápa s vele az egyház függetlensége. Ez a függetlenség pedig nemcsak összefügg az egyházzal, hanem eredményes működésének alapja és elengedhetetlen feltétele.
Mikor a pápa beleavatkozott a trónviszályokba, az nemcsak azért történt, hogy a nemzeteket tönkretevő és elszegényítő belső harcoknak elejét vegye, hanem az egyház érdekében is, mert a pápa a trónjelöltek közül bizonyára a jobb katolikust támogatta. Márpedig mi függ össze az egyház érdekeivel, ha még ez se?
A pápa a középkorban a mai Nemzetek Szövetségét pótolta, sőt a nemzetközi viszályok elintézésére sokkal alkalmasabb volt, mint jelenleg ez a szövetség. Érthető volt tehát, hogy azokat az uralkodókat, akik nem vetették magukat alá ítéletének, büntetéssel sújtotta. Ma a Nemzetek Szövetsége ilyen esetben szintén csak erkölcsi fegyverrel, a megbélyegzéssel tud élni, legalábbis nem tehet semmi hathatósat, ha az engedetlen nemzet a hatalmasabbak közé tartozik. A pápa se tehetett semmit, mert neki se volt fegyveres ereje. De legalább volt lelki fegyvere, mely sokszor igen hatásos is volt.
A történelemben mindig úgy tanultuk, hogy nemzeti függetlenségünk iránti kötelességünk volt ellenállni, ha a pápa gyámkodni akart felettünk, és tisztán politikai ügyeinkbe, például királyválasztásunkba beleavatkozott. Nemzeti dicsőségként könyveljük el, ha ilyen esetekben nem a pápa, hanem a nemzet akarata győzött.
Éppen nem helyes felfogás. Eleve feltételezi ugyanis azt, hogy a pápa rosszat akart a nemzetnek, ami ellen a nemzetnek védekeznie kellett. Tehát mindennek, csak tárgyilagosnak vagy elfogulatlannak nem nevezhető ez a felfogás. Így csak egy protestáns gondolkodhat, de nem egy magyar, s különösen nem egy katolikus magyar.
Mi még akkor is dicsőségnek mondjuk ezt a pápával szemben lévő ellenállást, ha el kell ismernünk, hogy nem nekünk, hanem a pápának volt igaza. Például az Árpád-ház kihalta után, mikor a pápa jelöltje Róbert Károly volt, de mi csak azért is cseh Vencelekkel, bajor Ottókkal, nápolyi Lászlókkal kísérleteztünk s éveken át az ország gazdasági életét és közbiztonságát tönkretevő polgárháborúk színhelyévé tettük hazánkat, csak hogy megmutassuk, hogy csak azért se az történik itt, amit a pápa akar, hanem az, amit mi, még ha a pápa okosat akar is, mi pedig ostobát. A nemzeti függetlenség ugyanis mindennél előbbre való.
Mivel a végén mégis a pápa győzött (s ennek köszönhetjük, hogy Nagy Lajosunk lett, aki aztán ugyancsak függetlenné tett bennünket), nemzeti hiúságunkat azzal nyugtatjuk meg, hogy Róbert Károly csak azért lehetett végre mégis magyar király, mert arra már mi is beláttuk, hogy ő a legalkalmasabb, nem pedig azért, mert a pápa akarta.
Pedig hát ez a dicsekvés éppen olyan, mintha egy ország ma azzal dicsekednék, hogy a Nemzetek Szövetségével szembeszállt, mégpedig sikerrel. Pedig hát ez most se olyan nagy dicsőség, mert a Nemzetek Szövetségével nemcsak a hatalmas Szovjetunió, hanem a kis Magyarország is mindig sikerrel szállt szembe. S még csak azt se mondhatjuk, hogy azért sikerrel, mert a Szovjetunió állt mögötte, mert hiszen a kis Csonkamagyarország már közvetlenül az első világháború után is sikerrel tudott szembeszállni a Nemzetek Szövetsége elődjével, a Népszövetséggel, s még annak bojkottját is kibírta, pedig ugyanakkor inflációval is küzdött s a nemzetiségi területeit elrabló szomszédai: Csehszlovákia, Szerbia és Románia is készen álltak arra, hogy Budapestre bevonuljanak.
A pápának a középkorban ellenállni még kevésbé volt dicsőség, mert hiszen még jobban csak lelki hatalom volt, mint a mai Népszövetség, illetve Nemzetek Szövetsége. Egy olyan szervezetnek ellenállni azonban, melynek célja a háborúk és a nemzetek közti viszályok megakadályozása, illetve megszüntetése, sohase volt dicsőség. Dicsőség ilyenkor az engedelmesség és az önfegyelmezés, nem pedig a dac és ellenállás.
A dacolás bűnös voltát csak az enyhíti, hogy az ilyen nemzetközi szervezetek mindig annak adnak igazat, akik az erősek, vagy ha ez túlságosan is ellenkezik az igazsággal, akkor legfeljebb nem döntenek vagy csupán üres szavakkal ítélik el az igazság megszegését, ahelyett, hogy döntésük végrehajtásáról is gondoskodnának.
Ellenben addig, míg ezt a szerepet a pápák töltötték be, sokkal jobban az igazság és a méltányosság volt a döntő, mint az érdek s a nyers erő. Még a döntés gyakorlati eredménye is nagyobb volt, mint most az ENSZ döntései.
Ezt mondjuk, ha nem állunk vallási alapon. A középkor és őseink azonban vallási alapon álltak, s nekünk, akik ma is azon állunk, a pápában lelkiatyánkat és Krisztustól fölénk rendelt vezetőnket kell néznünk, akinek szavát semmibe venni bűn. Nemcsak emberi gyarlóság volt ez, hanem égbekiáltó bűn, mert a vérontás, a tömeggyilkosság, a háborúk mind elmaradtak volna, ha a nemzetek nem a büszkeséget, a nemzeti önérzetet és a dacot tartották volna elsőnek, hanem a megértést, a megbocsátást, a szeretetet, főként pedig az egyház iránti engedelmes tiszteletet.
Bizonyára nagyobb dicsőség viszályt szeretettel és lelki vezető szavára alázatosan hallgatva elintézni, mint fegyverrel és vérontással. Mi az utóbbit választottuk s ráadásul nem magunkat korholjuk meg, miért viseltünk ennyi felesleges háborút és miért idéztünk fel annyi polgárháborút, hanem az egyházat, a papokat vonjuk érte felelősségre s nekik teszünk szemrehányást, hogy miért engedték meg és miért engedik meg még most is a háborút. Nem a papok engedték és engedik meg ezt, hanem a mi rosszaságunk, a papok iránti engedetlenségünk.
Világos, hogy a pápa azokban az elhatározásaiban, melyekkel trónok betöltéséről döntött vagy nemzeti viszályokat akart megakadályozni, tévedhetett is, mert csalatkozhatatlansága erre nem terjed ki, de az is bizonyos, hogy kevesebbet és kevésbé téved, mint a népszövetségek, vagy más, nem az egyháztól irányított nemzetközi szervezetek, és hogy igazságosabb és tárgyilagosabb is volt ezeknél.
De még ha ezek a pápai tévedések és gyengeségek sokkal gyakrabban fordulnának is elő, mint tényleg előfordulnak, akkor is sokkal kisebb baj lenne, ha egyes nemzeteknek időnként egy-egy kis igazságtalanságot kellene eltűrniük, mint amilyen baj egy-egy háború, sőt - mert ma már ez a divat - egy-egy világháború s még inkább egy olyan világháború, amilyen a mai technikai fejlettség alapján és felhasználásával folyik le.
Kárt tehát annyira büszkének lennünk arra, hogy mi még a pápákkal is dacoltunk, mert dacoltak azzal - mégpedig többnyire sikerrel - nálunk sokkal kisebb országocskák és fejedelmecskék is. Gőgösködni nem dicsőség, kivált azzal szemben nem, aki Krisztus helytartója s így csak lelki hatalma van. Helyette inkább az önuralom, a mérséklet, az engedelmesség és a nemzetközi fórumok tekintélyére tanítsuk és neveljük az embereket és akkor dicsérjük meg őket, ha jobban iszonyodtak a vértől és az emberélet kiontásától, mint amennyire rabjai voltak egyéni, nemzeti vagy faji gőgjüknek.
Nemzetünk, mikor a pápával dacolt, mindig ennek éppen az ellenkezőjét gyakorolta. Mivel pedig - természetesen - nemcsak a mi nemzetünk gyarló, azért vannak háborúk még ma is s azért kell attól félni, hogy lesznek még a jövőben is. Hiszen a történelem megbélyegzés helyett a faji vagy nemzeti gőgöt még ma is dicsőségnek, tehát utánzandónak hirdeti.
Se a magyar, se más nemzetnek attól még a középkorban se kellett komolyan tartania, hogy földi, anyagi szempontból is a pápaság szolgája lesz, ha intéseit megszívleli és döntéseit elfogadja. Igaz, hogy régen egyes országok a pápa hűbéresei voltak, mint például a nápolyi királyság is. Ámde, annak ellenére, hogy ezek az országok politikailag is a pápától függtek, sőt neki évi adót fizettek, még ez se volt olyan megalázó és a nemzeti függetlenségre veszélyes, mint gondolnánk. Nem olyan függés volt ez, mintha egy olyan földi király hűbérbirtoka lett volna az ország, akinek országa e világból való volt. Ez a hűbéres inkább úgy volt tekinthető, mint a pápának földi dolgokban segítője és ellenségei elleni védelmezője, az adó pedig, amit a pápának fizetett, olyan volt, mint az a pénz, amit a perselybe teszünk, mert az Isten országa céljaira ment.
Igaz, hogy mi a perselybe akkor teszünk, mikor akarunk, míg ezt a hűbéri adót az illető állam lakóinak akkor is fizetniük kellett, mikor nem akarták, ámde ma is előfordul, hogy valaki megfogadja, hogy minden héten ennyit meg ennyit tesz a perselybe s ebben az esetben neki is erkölcsi kötelessége azt az összeget betenni. Azt pedig, hogy szava és becsülete ellenére se fizet, az egyházi hűbéres is többnyire épp oly büntetlenül megtehette, mint mi, mikor akkor se teszünk a perselybe, mikor magunkat arra lélekben köteleztük.
Olyan hűbérúrral szemben, akinek még csak egy ágyúja se volt, ezt minden nagyobb földi baj nélkül meg lehetett tenni. Láthatjuk például VI. Sándor pápa történetéből, mennyire könnyen kibabrált vele hűbérese, a nápolyi király s hogy sokkal inkább a pápa alkalmazkodott őhozzá, mint ő a pápához.
Az egyház hatalma potestas paterna, atyai hatalom: az egyháznak nem szolgái, hanem gyermekei vannak. S ez nem kenetes szólam, hanem valóság. Nem is lehetett volna ez másképpen, mert hiszen a hűbéresnek mindig nagyobb és erősebb serege volt, mint magának a pápának. Igaz, hogy a középkori pápának évi bevétele volt annyi, mint a nápolyi királynak, márpedig a pénzből akkor lesz sereg, amikor akarjuk, tény azonban - és ez ugyancsak becsületükre válik a középkori pápáknak -, hogy a pápának sohase volt akkora serege, mint például a nápolyi hűbéresének, mert a pápa az egyház pénzét sohase seregre, sohase a maga, illetve az egyház fegyveres védelmére fordította. Illetve arra is fordította, de csak az iszlám, a kereszténység ellensége, nem pedig a lázadó keresztény hívei vagy alattvalói ellen.
Egyébként is mi, akik a történelemből márt azt is tudjuk, amit a régi emberek még nem tudtak, már láthatjuk, hogy egy nemzetnek se volt annyira bizonyos jövendő függetlensége, mint annak, akinek a pápa volt a hűbérura. Ha például mi a német császár vagy az orosz cár hűbéresei lettünk volna s ezt tűrtük volna szó nélkül, bizony könnyen végleg eljátszhattuk volna nemzeti függetlenségünket, mert ezek hatalma alól felszabadulni ugyancsak nehéz feladat lett volna. Nem is szólva arról, hogy az elnémetesített, ez pedig elszlávosított volna bennünket, s így anyanyelvünk s nemzeti öntudatunk elvesztésével már szükségét se éreztük volna a felszabadulásnak.
Aki azonban a pápa hűbérese volt, annak hamarosan szükségképpen függetlenné kellett válnia, hiszen a pápa világi hatalma azóta már teljesen megszűnt. De egyébként is hogy tudott volna erőszakos igát vetni alattvalói nyakába az, akinek fegyveres ereje nem volt? Nála legfeljebb Krisztus igájáról lehetett szó, melyről az van megírva, hogy "gyönyörűséges" és "terhe könnyű" (Mt 11,29-30), és amely igát a pápa maga sokkal jobban a nyakába vette (például a cölibátus képében), mint alattvalói. Úgy látszik azonban, hogy sokan ettől az édes igától még jobban idegenkednek, mint a földi igától.
Hát még milyen veszélytelen volt ez a pápai iga elnemzetietlenedés szempontjából! Ha pedig mi, magyarok is annyira a pápa igájába kerültünk volna, hogy még évi adót is kellett volna neki fizetnünk (pedig erről sohase volt szó), azt a pár ezer forintot jobbra nem adhattuk volna s ez csak annak a nagy kölcsönnek előleges törlesztése lett volna, melyet a pápától később a török ellen kaptunk.
Az Árpádok kihalta után következő évek története mindennél világosabban bizonyítja, milyen okosan politizált a pápa akkor is. Most mennyivel előbbre lennénk, ha hamarabb hallgattunk volna rá. Sohase mosta volna három tenger a magyarok királya országának határát, ha a pápa nem avatkozott volna bele a magyar politikába, mert akkor Nagy Lajos nem került volna a magyar trónra. De ha beleavatkozását rögtön elfogadtuk volna, az oligarchák oly káros uralma se hatalmasodhatott volna el annyira, hogy még Róbert Károly erejének is nehezen sikerült megtörnie, sőt amelynek káros hatását még a XVI. században is éreztük.
A pápa "politizálásával" már majdnem ezer évvel ezelőtt megvalósította, mégpedig sokkal tökéletesebb fokban azt, amit a XX. században a Nemzetek Szövetsége szeretne elérni, s amellyel ma már minden okos és jóravaló ember rokonszenvezik, egy nemzetek felett álló hatalmat, mely a nemzetek egymás közti viszályában dönt, visszaéléseiket megbünteti, kiküszöböli, mely feleslegessé teszi a háborút, az ügyek fegyverrel való elintézését.
Elfogultság és gyűlölet okozta eltévelyedése az emberi elmének, hogy a pápa ez irányú nemes törekvését túlkapásnak, a hatalomvágy megnyilvánulásának tekintette és tekinti, melyet háttérbe kell szorítani, sőt egyáltalán nem szabad megtűrni. Az eszébe se jutott, hogy a pápa ezt sohase fegyverrel igyekezett megvalósítani - pedig jövedelmét erre is használhatta volna, s ha csakugyan a hatalom lett volna az egyedüli vagy legalább a fő célja, akkor valóban erre használta volna -, hanem lelki erővel és hatalommal, ami eleve kizárt minden visszaélést.
De a gonoszság számára még az is bűn, ha az Isten országának képviselője legalább annyira, amennyire ez itt a földön lehetséges, itt is meg akarja alakítani az Isten országát s meg akarja szüntetni a gyűlöletet, vagy legalább azt, hogy ez ne nyilvánuljon meg abban, hogy az egymást gyűlölők fegyverhez nyúljanak. A népek csak azért háborúskodtak egymással annyit, mert elhitették magukkal, hogy nekik nemzeti kötelességük a pápára nem hallgatni.
"Facite vobis amicos de mammona iniquitatis": a pénzt, az anyagi erőt is használjátok fel céljaitokra, mondta Krisztus Urunk azoknak, akikre egyháza sorsát bízta (Lk 16,9). A pápa ennek a parancsnak engedelmeskedett, mikor politizált s az államok fegyveres hatalmát is igyekezett az evangélium szolgálatába állítani. E tevékenysége közepette még külön dicsősége, hogy csak az e világból való országok politikai erejét használta fel erre a célra, de ő maga alig tartott sereget, a maga számára alig gondoskodott erőszakot lehetővé tevő hatalomról.
Ha nem az ellenség, hanem a tárgyilagos, az érem mindkét oldalát megvizsgáló ember szemével nézzük a dolgot, a pápa ez irányú tevékenységét is a legnagyobb tisztelettel kell szemlélnünk, mert be kell látnunk, hogy nemcsak az evangéliummal ellentétben nem állt, hanem egyedül azt szolgálta.
Nagyot vétkezett az emberiség önmaga ellen, hogy a pápaságot a működésében nem támogatta sokkal jobban, mint ez a múltban megtörtént. Szűk látókörű volt, magas volt neki az egyház nagyszerű szándéka, de természetesen elsősorban azért nem támogatta célja megvalósításában, mert magát tartotta az okosabbnak, sőt a jobbnak is, mert ráfogta, hogy amit a pápa akar, az egyszerű hatalomvágy, azaz önzés!