Pezenhoffer Antal: A latin nyelv

Ezzel se tudnak protestánsaink sehogy se megbarátkozni. De viszont ennek is sokkal nagyobb jelentõséget tulajdonítanak, mint amellyel valójában bír. Õk az õ nagy érdemüknek tulajdonítják, hogy „az anyanyelv édes zengzetével” közelednek híveik felé. Nekünk pedig ebbõl azt kell következtetnünk, hogy szerintük a katolikus papság még a prédikációt is latin nyelven ontja ásítva tátogató, jobb sorsra érdemes szegény magyar paraszt hívei felé, s bizonyára még a gyóntatószékben is latinul dorgálja õket.
Nem értjük, hogy általában micsoda nagy dicsõség rejlik az anyanyelv „édes zengzete” használatában. Hiszen ezen az édes zengzeten csapják be egymást honfitársaink a piacon is, ezen folytatják trágár beszédeiket az utcagyerekek, ezen vezetik tévútra a népet szájhõs demagógjaink, és ezen káromolják az Istent is és ezen csábítják a bûn útjára leányait a kerítõk is.
Csak természetes, hogy a katolikus pap a jóra is ezzel az „édes zengzettel” buzdítja a magyart, mert bármennyire szeretne is erre a célra valami olyan nyelvet használni, melyen csak dicsérik az Istent, de nem káromolják, de hát mit csináljon, ha egyszer a magyar nép csak ezt a nyelvet érti s latinul, azon a nyelven, melyen ma már csak imádkoznak és tudóskodnak, de már nem gonoszkodnak az emberek, hiába szólna hozzájuk.
A protestantizmusnak ez az állítólagos nagy dicsõsége tehát számunkra a képzelhetõ legtermészetesebb dolog, s nem gyõzünk rajta csodálkozni, hogy még ebbõl is érdemet lehet csinálni. Még ha valaki szívbõl gyûlöli is ezt az „édes zengzetet” (bár nem tudom elképzelni, hogy melyik magyar embernek és mi oka lehetne rá, hogy gyûlölje), akkor se tehetne mást, mint hogy magyarokkal, magyarul érintkezzék, feltéve, hogy valóban érintkezni akar velük, nem pedig elefántcsonttoronyba zárkózni elõlük.
Ha pedig a protestantizmus azt hiszi, hogy a katolikus egyház latinul értekezik híveivel, azaz olyan nyelven, melyet hívei nem értenek, ez csak haszon és örvendetes a protestantizmusra, mert így legalább nem tudja ellensúlyozni az õ mûködésüket, nem tud butítani, babonára és bálványimádásra izgatni.
A katolikus egyház a papság, nem pedig a hívek felé használja a latin nyelvet, ez pedig igen nagy különbség. Mert a papság természetesen érti is ezt a nyelvet. Mivel pedig a katolikus papság sokféle faj és nyelv között oszlik meg, nemcsak nem ostoba, hanem nagyon okos és célszerû közös nyelvet használni irányában. Hogy ez miért és hogyan sérti ki-ki nyelvének „édes zengzetét”, azt nem értem. Annál jobban értem azonban azt, hogy az egyház miért használja ugyanazt a latin nyelvet szertartásaiban és a papsággal való érintkezésben. Azért, mert az igazságnak azt az egyformaságát akarja ezzel is jelképezni és egyúttal védeni is, mely oly nagy kincse és büszkesége az egyháznak.
Az igazságot lehet ugyan többféle nyelven is hirdetni, mert az igazság igazság, és egyforma akkor is, ha más-más nyelven hirdetjük és képviseljük is (hiszen az egyszeregyet se kell egy nyelven mondani azért, hogy mint igazság, minden nép között egyforma maradhasson).
Azonban az egyszeregy igazsága nyilvánvaló s így nem lehet elferdíteni s ezért elferdítésétõl nem is kell félni. Ellenben a vallási igazságokat el lehet ferdíteni, mert nem olyan kézzelfoghatók, mint az egyszeregy, s mivel az ember szenvedélyeivel is ellenkeznek, az ösztönös ember szükségképpen ellenségük is, tehát hajlik az elferdítésükre. Ezzel szemben az egyszeregy változtathatatlanságát nemcsak nyilvánvalósága védi, hanem ha valakinek az volna az érdeke, hogy megmásítsa, ott van üzletfele, aki résen van, mert neki meg az ellenkezõ az érdeke, s így gondoskodik róla, hogy üzlettársa se „tévedjen”.
A vallás parancsai azonban annyira belevágnak az emberi szenvedélyekbe, mégpedig kivétel nélkül minden ember szenvedélyeibe, hogy ugyancsak megvan a veszély az elferdítésükre. A hazafias érzés is, melyet pedig a XIX. században már egyenesen a vallás elé helyeztek, annyira ellenkezik az igazság nemzetekfelettiségével, hogy egy olyan egyházat, melynek különbözõ nemzetiségekhez tartozó és különbözõ anyanyelvet beszélõ tagjai vannak, majdhogynem lehetetlen évszázadokon át és végleg ugyanabban a hitben mindenütt egyformának megtartani.
Ez ellen a veszedelem ellen eleve védekezni kell (mert hiszen amely vallás igaz, annak fõ törekvése kell legyen, hogy egyformaságát, azaz igazságjellegét megõrizze). Nagyon is megokolt tehát, hogy az egyháznak eleve gondja legyen arra, hogy híveinek nemzeti egyházakra bomlását megakadályozza, s hogy e célból felhasználja azokat az eszközöket, melyek ebben segítségére vannak. Ez eszközök egyike a közös nyelv, mert megkönnyíti az eldugottabb vidékeken lakó s idegenektõl alig ismert nyelvet beszélõ országok népének vallási ellenõrzését és az igazság egyformaságától való esetleges elhajlásának megakadályozását.
Mivel az egyház által használt latin nyelv holt nyelv, az a bántóvá és a nemzeti önérzetre sértõvé válható lehetõség is ki van küszöbölve, hogy az egyház hívei egy részének anyanyelvét tegye magáévá egy másik részének anyanyelvével szemben, ami okot adhatna nemzeti ellenszenvre és többé-kevésbé jogos féltékenységre.
A latin nyelv használatára a fõ ok tehát az egyformaság féltése és biztosítása. Az igazságvallásban ugyanis ez mindennél elõbbre való, mert hiszen szervezet, szertartás, liturgia, külsõség, szokások, nyelv, minden ezt szolgálja, minden ennek a kedvéért van. De a holt latin nyelv, mely már nem változik s nem megy át már átalakulásokon, mint az élõ nyelvek, e tekintetben is jelképezi és szolgálja annak az igazságnak a változhatatlanságát, mely nemcsak térben, hanem idõben, nemcsak a helyet, hanem az idõt illetõen se változhat. Minden élõ, tehát tömegektõl beszélt nyelv változik, új szavakat, új kifejezéseket alkot, egyes szavak és kifejezések idõvel más értelmet kapnak benne s emiatt örökkévaló igazságok lerögzítésére nem alkalmas.
De azoknak a dolgoknak a szentségét s tiszteletreméltó voltát is kifejezi és szolgálja a latin nyelv, melyeket a vallás tartalmaz. Az egyház a papot és az istentiszteletnél szereplõ egyéneket nem szokott köznapi ruhájukban viszi az oltárhoz, hanem külön, s csupán csak erre a célra használt öltözetet ad rájuk. Ezzel is jelezni akarja hívei elõtt a vallás szentségét és annak szükségességét, hogy az ember lelkileg is kicserélõdjék akkor, mikor az oltárhoz lép. Hagyja kint profán gondolatait és gondjait.
Ugyanezt még azzal is jelezni akarja, hogy azt a nyelvet is elhagyja, melyet az ember köznapi életében használ, melyen bûneit is elköveti és egy olyan nyelv használatára tér át, melyen ma már nem trágárkodnak, nem káromkodnak, nem rágalmaznak, nem esküdöznek hamisan, nem csalnak, sõt még csak üzleteket se kötnek az emberek, hanem csak a tudományt ápolják és Istent dicsõítik rajta és vele. Bizonyára az se értelem nélküli dolog s nem véletlen, hogy az istentiszteletnél a köznapitól különbözõ nyelv használatát a katolikuson kívül más vallásokban (zsidó, mohamedán stb.) is megtaláljuk, pedig náluk csak ez az utóbbi szerepel okként, az egyformaság féltése már nem.
Igen sokszor azonban még gyakorlati haszna is van a latin nyelvnek az egyházban. Ez a gyakorlati haszon annál nagyobb jelentõségûvé válik, minél gyakoribbá teszi a technika s vele a közlekedési eszközök fejlõdése azt, hogy az ember nem annak a népnek körében éli le az életét, melyben született, s melynek nyelvét és szokásait ismeri. Az egyház latin nyelvének köszöni a katolikus, hogy ha az Egyesült Államok vagy a dél-amerikai államok valamelyikébe vagy Ausztrália vadidegen környezetébe kerül is, legalább a templomban, ott is otthon érezheti magát. Kínzó honvágya ott rögtön lecsökken, mert ott épp úgy hallja a „Dominus vobiscum”-ot, vagy a „kyrie eleison”-t, mint otthon gyermekkorában. Azt is örömmel látja, hogy ott is épp úgy „Circumdederunt”-tal temetnek s helyezik majd õt is az idegen anyaföldbe, mint szülõfalujában. Attól meg még inkább meg kell hatódnia, hogy még messze idegen országban, sõt idegen világrészben is épp úgy tud ministrálni, mint gyermekkorában otthon.
Az elsõ világháború folyamán Szibériában hadifogságban levõ fogoly magyar tisztektõl hallottam, hogy milyen ünnep volt számukra, mikor egy-egy pap (persze sohase magyar) elkerült fogolytáborukba. Milyen szép miséket rendeztek õk akkor, mennyire vetélkedtek egymással, ki ministráljon, s mennyire részt vett rajtuk mindenki, még a zsidók és a protestánsok is. Minden olyan volt, mint otthon, mert úgy érezték magukat, mintha újra otthon lennének s legszebb gyerekkori emlékeik elevenedtek fel lelkükben.
Épp oly sûrûn (illetve nem ritkábban) kerültek a táborba protestáns lelkészek is és természetesen azok is rendeztek protestáns istentiszteleteket. Mivel azonban természetesen õk épp úgy nem tudtak magyarul, mint az oda kerülõ katolikus papok nem tudtak, egyszerre kisült, hogy azt se tudták, mit kezdjenek. A magyar fogoly tisztek se a prédikációjukat, se imádságukat nem értették ugyanis és istentisztelet alatt a magyar protestánsoknak éppen nem jutott eszükbe, hogy ez olyan, mint amilyen az otthoni istentiszteletük szokott lenni. Semmi régi emlék nem újult fel alatta lelkükben. Nem csoda hát, ha még a protestánsok s a zsidók is inkább a katolikus, tehát latin miséket szerették a táborban.
Egy ismerõsöm, aki (még a régi egész-Magyarország idején) Pozsonyban feküdt kórházban, s mikor már lábadozni kezdett, vasárnap elment a város egyik templomába. Éppen prédikáció közben lépett be oda, de azt mondta, hogy mivel a pap németül prédikált s így egy szót se értett belõle, valósággal ellenszenvet, sõt utálatot érzett az iránt a prédikáció iránt. Lelki egyensúlyát azonban teljesen helyrehozta az utána következõ mise, melyen szintén németül énekeltek ugyan, de minden olyan volt és úgy folyt le, mint otthon, s a pap „Dominus vobiscum”-a valóságos jó ismerõs gyermekkori barátnak vagy családi ereklyének tûnt fel elõtte. A mise utáni közös imádságot is németül mondták, de annyira tudta, mi az, hogy szinte értette is. A mise alatti német ének annál kevésbé bántotta, mert hiszen õ mise alatt énekelni otthon se szokott.
Mikor Érsekújváron lelkipásztorkodtam, gyakran elõfordult, hogy a kórházban olyan beteg halt meg, aki a várostól északra fekvõ tót falvak valamelyikébõl való volt, és akinek a temetésre bejött hozzátartozói egy szót se tudtak magyarul. Hogy én se tudtam egy szót se tótul, a temetésen alig okozott valami bajt, mert az épp úgy „Circumdederunt”-tal, szentelt vízzel s esetleg tömjénnel ment, mintha csak a halott és hozzátartozói szülõfalujában folyt volna le.
Utána Párkányba kerültem, melynek egész környéke magyar volt. De viszont az meg akkor (1919-ben) cseh megszállás alatt volt. Mikor az aláaknázott Duna-híd véletlenül felrobbant, s a hídfõn õrségen levõ egyik cseh katonát megölte, nekem kellett eltemetnem. A temetésre természetesen kivonult az ott állomásozó cseh katonaság, s mivel épp akkor erõsen ki voltak élezve a nemzetiségi ellentétek, s az akkor gyõzelmes csehek részérõl különösen nagy volt a nemzeti önérzet, egyenesen kihívás lett volna, ha én ezt a cseh katonát magyarul temettem volna. De viszont csehül meg a legjobb akarattal se temethettem, mert még ha a magyar nemzeti önérzet (Párkányban sohase volt még szláv nyelvû temetés) nem lett volna akadály, lehetetlenné tette volna az én szláv tudásom tökéletes hiánya.
Az egyház latin nyelve azonban minden nehézséget megoldott. A „Circumdederunt” és a „Kyrie eleison” a magyaroknak magyar, a cseheknek cseh volt s bár a katona cseh volt s párkányi módra temettük el, mégis épp oly temetésben részesült, mintha otthoni cseh falujában halt volna meg. Egy kis bajt, igaz, okozott az, hogy a katolikus temetés se teljesen latin, mert a Miatyánkot, melyet a néppel közösen mond a pap, a nép nyelvén mondja s Párkányban a kántorral együtt a nép is magyarul énekelt, e temetés alatt is, de a csehek – úgy látszik – ezt se vették zokon. A csehek nem éppen vallásosak (hát még a cseh katonák!), s ha csehül kezdtem volna el a Miatyánkot és ha a kántor cseh temetési éneket kezdett volna el, aligha folytatta volna valaki. Míg a jó magyar nép magyarul folytatta, s így a dolognak az a látszata volt, mintha a temetéssel a magyar nép becsülte volna meg azt a cseh katonát, aki biztonsága fölött õrködött és hivatása áldozata lett. (Valójában a keresztény gyakorolta a felebaráti szeretetet, mely természetesen akkor is kötelezõ, ha a felebarát más néphez tartozik, sõt még akkor is, ha a mi fajunk ellensége.)
Kétségtelen, hogy a katolikus liturgiában használt latin nyelvnek vannak hátrányai is. Ez azonban természetes, mert a földön mindig keverve van egymással az elõnyös meg a hátrányos, és bajosan lehet találni valamit, aminek csak haszna van, hátránya azonban semmi. Ezért azt, hogy mi a kívánatosabb, a gyakorlatban az dönti el, hogy több-e az elõnye, mint a hátránya. Kétségtelen, hogy a latin nyelvnek hátrányai is vannak, de közel se akkorák, mint a protestánsok oly heves tiltakozása után gondolnánk.
Mint mondtuk, amit a híveknek érteniük kell, azt úgyse mondjuk nekik latinul. Például nem prédikálunk nekik latinul és azokat az imákat is, melyeket a pap közösen végez a néppel, mindig a nép nyelvén mondjuk. Láttuk, hogy ez már okozott is némi nehézséget mind az érsekújvári, mind a párkányi temetésen, kiélezett nemzetiségi viszonyok között pedig egyenesen vészes viszályok forrása és megindítója lehetett volna. Maga a szentmise azonban, melyet mindig latinul mondunk, nem imádság, hanem cselekmény, hiszen áldozat. Épp úgy nem lehet tehát se latin, se magyar, mint ahogyan valaki nem kapál, vagy nem eszik se magyarul, se latinul.
Nem azok az imádságok teszik a szentmisét, melyeket a pap mise közben mond. Ezek csak kísérõi a misének, tehát a jelenlevõknek nem kell feltétlenül érteniük is õket. Kismisében (olvasott misében) ezeket az imákat a pap halkan, magában végzi, tehát ha magyarul mondaná, akkor is épp úgy nem értenék a hívek, mint így, latinul. Pedig – különösen városban (pedig az emberek mindig nagyobb arányban laknak városban) – a legtöbb ember nagymisét talán évente még egyszer se hallgat. Ha erõs hangon mondaná a pap a miseimákat, akkor se értenék a hívek a magyar misét se, mert hiszen az orgona és az ének hangja elnyomná és a megértést lehetetlenné tenné. A hívek szempontjából tehát mellékes, hogy a pap a misét milyen nyelven mondja. Egyébként pedig vannak magyar misszálék, melyeket bárki megvehet (ma már minden mûveltebb katolikusnak van is) s abból figyelemmel kísérheti és értheti a paptól halkan végzett latin miseimákat is.
A „nagy”, vagyis énekes misékben is csak egyes részeket énekel a pap (a miseimádságnak egészen kis részét, talán még a tizedrészét se). Ilyenkor az orgona s az ének elhallgat ugyan, de a jelenlévõk ezeket is alig értenék, még ha magyarul mondanánk is, mert tudvalevõ, hogy annak szövegét, amit énekelnek az emberek, többnyire nehéz megérteni. Édeskeveset vesztünk tehát azzal, ha a misében a pap latinul énekel. A katolikus hívõk tehát a nyomát se érzik annak az állítólagos lélektelenségnek és anyanyelv-elhanyagolásnak, ami a kívülálló, s így a dologhoz természeténél fogva nem értõ protestánsoknak még helyettünk is olyan nagyon fáj. (Mit emésztik miatta annyira magukat, mikor végeredményben semmi közük hozzá?!)
Egyébként hazánkban sok helyen (például a fõvárosban is) vannak olyan templomok is, ahol magyar misét is hallgathat a hívõ: a görög katolikus templomokban. Tudvalevõ, hogy a latin katolikus hívõ is épp úgy eleget tehet misehallgatási kötelezettségének ezekben is, mint a latin templomokban. A fõvárosban Pesten is van egy ilyen templom és Budán is, és mindkettõ egészen kicsi.
Ha a fõvárosi katolikusokat csakugyan olyan mélyen sújtaná az, hogy a miseimádságokat nem értik, s valóban oly epedve vágyakoznának a templomban anyanyelvük „édes zengzete” után, akkor ez a két kis görög katolikus templom már réget szétfeszült volna a fõvárosi katolikusok százezres tömegeitõl.
Ezek a templomok azonban parányi létükre se zsúfoltak, sõt ismerek olyan fõvárosi görög katolikust is, aki a Rózsák terére jár ugyan templomba, mert az erzsébetvárosi plébánia területén lakik, de nem a görögbe (illetve magyarba), hanem az ugyanott lévõ latinba. Olyan katolikust pedig 30 éves fõvárosi tartózkodásom alatt még hírbõl se hallottam, aki rendszeresen a görög katolikus templomba járna azért, mert ott magyarul van a mise s õ azt jobb szereti. Pedig említettem, hogy hit szempontjából ennek semmi akadálya se volna.
Olyat többet tudok, aki egyszer elment oda kíváncsiságból, hogy lássa, milyen is az a görög katolikus mise, de akinek anyanyelvének „édes zengzete” miatt annyira megtetszett volna, hogy ettõl fogva végleg oda is pártolt volna, olyat eddig még egyet se hallottam.