Pater Anonymus: Bojkottálni kell a magyarországi

„katolikus” médiumokat

Kapaszkodnak a történelem legkárosabb globalizmusába – ahelyett, hogy a katolicizmus egyetemességében gondolkodnának. Az amerikai elnökválasztást nem tudják megemészteni, mert ezek a lenini úton rohanó EU hamis narratívája szerint hirdetik elfogadhatatlan és főleg hazug elveiket. Úgy tűnik ők is elestek az USAID-támogatásoktól, de még reménykednek Soros fia/lánya további dollárjaiban. (Ó, ha Pázmány Péter még élne…)

Szándékosan negligálják azokat a híreket, amelyek a szomszédban zajló fegyveres konfliktus kiváltó okai voltak és csakis a népirtó zöld törpe vazallusaiként firkálnak össze mindenfélét. Jó lenne már hazazavarni a főszerkesztő-diakónus urat is, semmi keresnivalója olyan sajtótermékek élén, amelyek valaha értő teológusok által voltak vezetve.

No, de mit tehetünk, ha az egész egyetemes és a magyar egyház is ugyanezen az úton jár. Van de Lejjeb asszonyságék Rómába is, ide is küldtek ingyen oltást, vagy netán a magyar, katolikusnak mondott média is afféle Soros-NGO? (Ó, ha Bangha Béla még élne…)

Egyház- és hazaáruló gyülevész népség uralkodik. Minden fontos helyre – sőt a nem annyira fontos helyre is – „valakiknek a valakije” kerül, függetlenül attól, hogy ért-e valamihez, vagy csak jó bérenc. Hatalmas pénzeket ölnek bele káros ötletekbe, szervezetekbe, de jó katolikus oktatás, könyvkiadás, értelmes vasárnapi szentbeszéd, tényleges lelkivezetés nincs. A Zsinat romboló tevékenységét felturbózva – már nem tégláról-téglára, hanem – dózerrel bontanak le hitet, vallásos életvitelt, egészséges egyetemes és magyar katolikus szemléletet. (Ó, ha Prohászka Ottokár még élne…)

A Zsinat rombolását kezdetben el lehetett adni „haladásként”, majd megjöttek hitújításukkal az erőszakos teológusok, „lelkiségi mozgalmak”. Az ökumené előkészítette az utat a gyilkológép migránsok pátyolgatására. A munkakerülők, házasságtörők, homokosok, drogosok, stb. „befogadása” lehetővé tette, hogy „ne maradjon idő” a katolikus módon – azaz Istennek tetszően élni akarók – lelki vezetésére. (Ó, ha Tóth Tihamér még élne…)

Templomaink rút hangárokká való devalválása nyomán fel sem tűnt már a lutherosított, kálvinosított fehér fal. A lekapart freskók, a konyhából elhozott rozoga asztalok (vagy atombiztos betontömbök) mint közösségi „lakoma-alkalmatosságok”, a kidobott szobrok, a koszos raktárakba száműzött értékes miseruhák hiánya nem volt meglepetés, mert a bolsevizmusban is még hűséges hívek elmaradoztak, vagy kihaltak, a fiatalabbak, pedig már csak „zsinati drogot” kaptak. (Ó, ha Koszter atya még élne…)

A papnevelő intézetek konganak az ürességtől, mert a lelkipásztorkodás területén lévő személyek (szándékosan nem írok jó papokat) nem alkalmasak példaképnek, hiszen saját maguknak sincs papi arcélük. Nem lennének fájó botrányok, ha a pap saját maga hitoktatna, családokat látogatna, elsőpénteken vigasztalná és erősítené a betegeket, látnák a hívek buzgón imádkozni, a papi funkcióit nem bürokrataként végezné, ha „mindenkinek mindene” tudna lenni. Akkor lenne ministráns, aki vágyakozik egyre feljebb lépni az oltárlépcsőkön (nem a konyhaasztal mellett lesné a borostás, aligha józan „eucharisztikus elnöklő” alakot). Papnevelés? (Ó, ha Hunya Dániel még élne…)

A jelen gondolatsor kezdetén azok miatt morgolódtam, akiknek elő kellene segíteni az ép egyetemes és nemzeti katolikus ügyet, s lám jött sorban a mulasztásuk következménye. Igen az ő mulasztásuk is, ha nincs ösztönző hír, ha nincs igazi lelkiségi forrásanyag, ha nincs építő szándék, mindaz bekövetkezik, pontosabban súlyosbodik, amiről vázlatosan szólt a fenti néhány mondat. Nem marad más gyógyír, mint az imádság és az önmegtagadás.

Az egyre közeledő nagyböjti időszakban mindnyájan ezt a szándékot tegyük imádságaink és önnevelésünk szándékául: Jöjj Urunk és ments meg minket!