Pezenhoffer Antal (1893-1973): Az igazság ismertetõjelei:

Az igazság erõszakos

Az igazság harmadik feltûnõ és egyúttal elengedhetetlen tulajdonsága: az erõszakosság.

Mindenki elõtt ellenszenves tulajdonság ez, de hogy az igazság erõszakos és hogy szükségképpen annak is kell lennie, azon mégse botránkozik meg senki, mert ez a józan észbõl a legtermészetesebben következik. Aki ezen csodálkozik, annál a józan ítélõképesség körül baj van.

Nem kell-e például minden tanítónak erõszakosan fellépnie, mikor igazságokat közöl? Eltûrheti-e számtantanár számtanórán vagy akár számtanórán kívül is, hogy tanítványai rosszul számoljanak vagy hibásan mondják az egyszeregyet? Eltûrheti-e a fizikatanár, hogy tanítványai azt mondják, hogy a posztó vezeti az elektromosságot s a fémek nem, ahelyett hogy fordítva mondaná? A kémiatanár, hogy a víz vegyi képlete: oxigén kettõ, egy hidrogén, nem pedig megfordítva, hidrogén kettõ, egy oxigén? A történettanár, hogy a mohácsi vész 1536-ban volt, nem pedig 1526-ban?

Ha pedig azok, akik mindezeket az igazságokat nem akarnák elfogadni, sokan lennének és makacsok lennének és akár fegyvert is fognának téves meggyõzõdésük, az 1536-os mohácsi vész, „a két oxigén egy hidrogénes” víz, a hatszor hat negyvenhatos egyszeregy és a posztótól vezetett elektromosság mellett, akkor vajon szabad volna-e az igazságok képviselõinek begyulladniuk és az emberszeretet, a haza érdekei és a felekezeti béke nevében például a mohácsi vész ideje tekintetében 1526 és 1536, e két szélsõség helyett például az 1530-as középútban megállapodniuk?

Vagy például a víz képletét úgy intézni el, hogy mivel az egyik párt a hidrogént mondja kettõnek, a másik pedig az oxigént, a szeretet és kölcsönös megbecsülés oltárán hozzon áldozatot mindkettõ s legyen ezután a víz egyszerûen hidrogén-oxigén mindenféle „kettõ” nélkül, aki pedig nemzetünk életében ezen oly átkos emlékû „kettõhöz” még ezután is ragaszkodni merészel, azt nyilvánítsuk hazaárulónak s kísérje minden jó magyar méltó megvetése, illetve azt „verje meg a magyarok istene”? Az elektromosságot pedig a fém meg a posztó helyett ezután vezesse – legalább itt nálunk Magyarországon – a fa.

Ugye, milyen nevetséges? Vajon miért? Mert itt igazságokról van szó s az igazság olyan dolog, melyben alkudni nem lehet. Az igazság még a nemzeti egyetértésnél is elõbbre való. Nem annak kell igazodnia a nemzethez, hanem a nemzetnek kell igazodnia õhozzá. Aki az igazságból a nemzet kedvéért lealkuszik, aki az igazságot nemzete kedvéért elárulja, az nemzetét árulta el. Az igazság akkor is az marad, ami vagy aki volt, de a nemzet – sajnos – nem marad az, mert elfajul, sõt megsemmisül, ha az igazságot elhagyja.

Épp így nem lehet alkudni vallási téren se, ha a vallás igazság. Ez esetben a vallás képviselõinek is épp oly mereveknek, épp oly meg nem alkuvóknak, épp oly erõszakosaknak kell lenniük, mint a számtan, fizika vagy vegytan tanárainak. Sõt még náluk is merevebbeknek s még erõszakosabbaknak. Õk ugyanis még fontosabb és még végzetesebb kihatású igazságokat képviselnek, mint azok. Ha ugyanis azok beleegyeznek abba, hogy nemzetük fiai fával vezessék az elektromosságot és „hidrogén-oxigénbõl” álljon a vizük („kettõ nélkül”), legfeljebb az elektromosság áldásairól kell lemondaniuk s átkait kell néha-néha keservesen érezniük vagy a vegyiparról kell lemondaniuk, ami nélkül még nem egészen lehetetlen egy nemzet élete. Ámde ha van örök élet, akkor egy egész nemzetet a kárhozatba kormányozni (s ráadásul még hazafiságból) már sokkal végzetesebb dolog.

Családi tradíciókkal, faji jellegzetességekkel, egyéni hangulatokkal és érzelmekkel lehet alkudni a szeretet és a haza nevében, sõt illõ is, hogy ezek a hazával szemben háttérbe szoruljanak, az igazsággal azonban nem. Az igazság semmi elõtt se szorulhat háttérbe, hanem elõle kell háttérbe vonulnia minden másnak, kivált, mikor olyan igazságokról van szó, melyek ezerszerte fontosabb dolgokról döntenek, mint az életünk, vagy akár az egész nemzet élete, mert itt örök életünkrõl van szó.

Aki az igazságból a szeretet nevében enged, az árulója az igazságnak, de a szeretetnek is. Aki az igazság rovására hódol a szeretetnek, az a legveszedelmesebb ember a világon és felebarátait, honfitársait, hazáját teszi tönkre ugyanakkor, mikor honfitársai és hazája (kétségbeejtõ eszmezavaruk miatt) mint hõst és követendõ példaképet ünnepli. A hiúság, a szereplési viszketegség, a népszerûség-hajhászás, ami miatt ezek az emberek az igazságot többnyire elárulják, még csak növeli és undorítóbbá teszi vétküket. A tudatlanság és a logika hiánya csak részben menti bûnüket, mert hiszen hiúságuk a fõ oka annak, hogy logikátlanok, hogy gondolkodásuk nem józan.

Ha egész jelentéktelen és tisztán csak elméleti igazságokról lenne szó, akkor talán a békesség kedvéért lehetne hallgatni, azonban nyíltan és kifejezetten megtagadni az igazságot még akkor se lehetne. Ámde azok az igazságok, melyekrõl a vallási kérdésben szó van, és amelyeket az egyház képvisel, a képzelhetõ legfontosabbak és tisztán gyakorlatiak (például hogy van-e pokol és csakugyan örökké tart-e és hogy valóban odakerül-e mindenki, aki az egyház tanaival ellenkezõ utakon keresi boldogságát). Itt tehát a békesség kedvéért, tehát csak azért, mert sokan makacskodnak, az igazságot elárulni vagy csak akár elhallgatni menthetetlen eljárás volna és elsõsorban a felebaráti szeretet lenne az, amivel e megalkuvásunk vagy akár csak elhallgatásunk is ellenkeznék.

Tehát a homoousios és homoiousios-vita se volt közel se olyan ostobaság és oly gonoszság, mint jó Madách bátyánk „Az ember tragédiája” c. mûvében beállítja. Ez a vita nem egy „i” betû miatt folyt, hanem azért, hogy Isten volt-e Krisztus vagy nem, tehát az egész kereszténység lényege és alapja miatt. Ha valaki beperli a felebarátját azért, mert gazembernek mondta, mindenki az illetõ becsülete iránti kötelességének tartja ezt a pert. Pedig ez a per is csak egy „i” betû miatt folyt, mert ha gazember helyett azt mondta volna neki, hogy igaz ember, bizonyára nem perelte volna be az illetõ.

Mikor az egyház körömszakadtáig ragaszkodott ahhoz, hogy Jézus az Istenhez (az Atyához) nemcsak hasonló (homoiousios), hanem vele egylényegû (homoousios), akkor semmi mást nem csinált, mint csak arról tett tanúságot, hogy õ a tanait épp oly igazságoknak tartja, mint a matematikusok vagy fizikusok a maguk igazságait. Tárgyilagos és félre nem vezetett ember ezen nem felháborodik, hanem tiszteletre gerjed miatta s megtudja belõle, hogy a katolicizmus nem merül ki csupán családi tradíciókban, gyermekkori emlékekben és sejtelmes hangulatokban, hanem ezeken túl és ezek felett még megdönthetetlen igazságok képviselete is, melyekért élni-halni érdemes, sõt kötelesség.

Az igazság e kérlelhetetlensége és meg nem alkuvása az oka annak is, hogy az egyház az öngyilkost vagy más nyilvános bûnöst (például érvénytelen házasságban élõt, aki a halálos ágyán – akár mert nem akart, akár mert nem volt rá ideje – nem mutatott bûnbánatot) nem temet el. Nem a halott iránti gyûlölet, annál kevésbé bosszú akar ez lenni (hiszen a halott már nem látja vagy tudja, hogy eltemetik-e vagy nem, és hogy kik temetik el, az egyház-e, vagy a kommunisták vagy eretnekek), hanem a még élõk iránti szeretet a forrása. Az élõket – hogy okuljanak – akarjuk vele figyelmeztetni arra az igazságra, hogy Isten igéje és parancsai megmásíthatatlanok és hogy a bûnökre bocsánat csak itt, ebben a földi életben lehetséges, a halál után már minden késõ. (Ezt az evangéliumban maga Krisztus Urunk hangsúlyozza.) Itt is csak azt kell látnunk, hogy az emberek éppen az egyház azon ténykedései iránt viseltetnek a legnagyobb elfogultsággal és gyûlölettel, amelyek igazságjellegébõl folynak. Úgy tesznek ugyan, mintha nem tudnák, de látszik, hogy mégis ösztönszerûen megérzik, hogy az igazság lesz majd az õ vesztük. Ezért oly türelmetlenek, ingerültek, idegesek, valahányszor az egyház tanításában vagy eljárásában az igazságjelleget kell észrevenniük. Holmi buta „i” betûkkel akarják ezt az annyira fontos és majd az õ sorsukról is döntõ kérdést elintézni és nevetségessé tenni. Úgy állítják be a dolgot, mintha az egyház kicsinyes, sõt együgyû lenne s még annyi esze se volna, mint nekik.

Vagy pedig azzal vádolják, hogy lábbal tapossa Krisztus fõparancsát, a szeretetet (mikor megtagadja a feloldozást a megátalkodott bûnöstõl és nem részesíti temetésben a holttestét). Elhitetik magukkal, hogy õk nemcsak okosabbak, hanem még jobbak is az egyháznál (szerencsétlen emberek!). Ez alapon aztán mindjárt készen is vannak az ítélettel, hogy nem lehet igaz s követendõ vallás az, mely szeretetlen.

Pedig ha a bûn nem homályosítaná el annyira az eszüket, látniuk kellene, hogy éppen a szeretet az, amit õk az egyházban gyûlöletként bélyegeznek meg. Az élõket – tehát köztük õket – szereti az egyház, mikor nem temeti el az öngyilkost vagy a bûnbánat nélkül meghalt bûnöst, õket akarja ezzel arra figyelmeztetni, hogy a halál után már késõ a bûnbánat, és így a kárhozattól megmenti. Szeretet az is, ha a pap megtagadja a feloldozást attól a bûnöstõl, akirõl tudja, hogy Isten nem bocsát meg neki. Mert igaz ugyan, hogy ezzel a bûnöst elszomorítja, de csak azért teszi, hogy nagyobb bajtól, a kárhozattól megmentse azzal, hogy a kemény valóságra figyelmezteti és ezzel próbálja magába szállásra bírni.

Az anya is megszomorítja az országút porában játszadozó gyermekét, mikor – látva, hogy közeleg a marhacsorda – minden sírása ellenére is erõszakkal beviszi onnan. A gyermek is azt hiszi ilyenkor, hogy az anyja nem szereti, mert nem hagyja játszani kedvére, de kétségtelen, hogy mégis huszonötöt érdemelne az az anya, aki csak azért, hogy gyermeke jókedvét el ne rontsa, s bebizonyítsa neki, hogy szereti, továbbra is otthagyná a veszedelemben.

Az igazság e természetébõl, a kérlelhetetlenségbõl következik az egyháznak az a sokat kifogásolt és támadott eljárása is, melyet vegyesházasságok esetében tanúsít. Csak úgy áldja meg õket s csak akkor ismeri el õket érvényeseknek, ha a felek a másik vallás áldásáról lemondanak és kivétel nélkül minden gyermekük katolikus nevelését biztosítják.

Ha a katolicizmus igazság, akkor ezek a feltételek maguktól értetõdõek, tehát semmiképpen se lehet róluk lemondani. Amelyik vallás hasonló esetben nem kívánja meg e feltételek teljesítését, az semmiképpen se képviselheti a vallási igazságot, hanem legfeljebb csak vallási külsõségeket. Abba ugyanis beleegyezhet egy szülõ, hogy gyermekei egy része ne az õ, hanem házastársa családi hagyományaiban nevelkedjenek, de abba soha, hogy tévedésben. Pedig hát abból, hogy a katolikus vallás igaz, mindenképpen az következik, hogy bármely más vallás nem igaz, tehát téves, hamis. Milyen szülõ azonban az, aki eltûri, hogy akár csak egy gyermeke is hamis vallásban nevelkedjék? Ezt csak akkor tehetné meg, ha egyikben sem hinne.

Ha ugyanis egyik vallás se igaz, akkor hamis se lehet egyik se.

Ezért történt, hogy mikor Ferdinánd, a katolikus bolgár király, hogy családja a trónt el ne veszítse, legidõsebb fiát, Boriszt, de csak ezt az egyet, görögkeletinek, tehát nem is eretneknek, hanem csak szakadárnak kereszteltette, az egyház azonnal kizárta kebelébõl õt magát is. Az igazság ugyanis még a trónnál is elõbbre való, s aki nem ennek megfelelõen viselkedik, nem méltó arra, hogy követõje lehessen. Ez a viselkedés a gyakorlatban az egyházra legtöbbször káros, mert az emberek gõgösek még akkor is, ha csak uradalmi cselédek, nem pedig uralkodók. Ezért az egyház szigorára nem megtéréssel, hanem daccal szoktak válaszolni. De az egyház mégis kénytelen így viselkedni, mert igazságjellegét meg nem tagadhatja.

A cél nem szentesíti az eszközt. Az egyház akkor se tagadhatja meg igazságjellegét, s akkor is kötelessége erõszakosan és kíméletlenül viselkedni, ha tudja, hogy simulékonysággal sokkal több eredményt érne el. Nem az eredmény a legfontosabb ugyanis, hanem az igazság hirdetése és a róla való tanúságtétel. Krisztus elsõsorban azért alapította az egyházat, hogy az „igazságról tanúságot tegyen”, s csak másodsorban azért, hogy minél több embert megnyer- jen magának s így minél több embert üdvözítsen. Az igazságot elárulni akkor se szabad, ha magának az igazságnak akarunk szolgálni azzal, hogy egyenlõre és ideiglenesen eláruljuk.

Az egyház ezen erõszakosságának éppen ellentéte a protestantizmus viselkedésmódja. Természetesen nem a gyakorlatban (mert hiszen a szelídség és engedékenység felebaráti szeretet s így erény), hanem elméletben, s ezzel ugyancsak világosan mutatja, hogy mennyire nem az igazságot képviseli és mennyire nem képviselheti azt. A protestantizmus úgyszólván egész életnyilvánítása a vallásszabadság és a lelkiismereti szabadság hirdetésében merül ki, azaz annak hangsúlyozásában, hogy õ nem igazságvallás. No meg még ennél is sokkal inkább abban a felháborodásban, mellyel a katolikus egyháznak az övével ellenkezõ elméletét elítéli, megbotránkozik rajta és hírverést csinál ellene a Krisztus parancsolta szeretet nevében.

A protestantizmus nyíltan hirdeti, hogy õ reverzálist vegyesházasság esetén azért kér, mert a katolikus egyház erõszakos reverzális-szerzései erre rákényszerítik (az nem jut eszébe, hogy ha a reverzális-szedés rossz, akkor önvédelembõl se szabad gyakorolni, mert a cél nem szentesíti a bûnös eszközt). A protestantizmus azt hangsúlyozza, hogy õ eszményi helyzetnek azt tartaná, ha vegyesházasságokban a fiúk az apa, a lányok az anya vallását követnék (és természetesen egymás között se vitatkoznának soha azon, hogy kinek a vallása igaz) és ha ebbe az „ideális” helyzetbe a katolikus egyház is belenyugodna.

Ekkor õk vegyesházasságban élõ híveiknek akár egyenesen megtiltanák, hogy minden gyermeküket a maguk vallásában neveljék. Szerintük a vegyesházasoknak mindkettejük templomában meg kellene esküdniük a felekezeti béke ápolására.

Még azt is szeretnék, ha az egyes felekezetek odáig mennének, hogy azzal mutatnák ki egymás hite iránti megbecsülésüket és azzal ápolnák a felekezetek közötti békét, hogy idõnként – például nagy ünnepeken, karácsonykor, húsvétkor – kicserélnék egymás közt papjaikat és igehirdetõiket. Például ha a katolikusok karácsonykor Ravasz Lászlót hívták volna meg a Bazilikába szónoknak, a reformátusok pedig a Kálvin térre Prohászkát, a lutheránusok pedig a Deák térre például Zadravecz püspököt. A reformátusok és lutheránusok egymás közt ilyesmit már nemegyszer meg is csináltak. Hogy ezt eddig csak egymás közt tudták megtenni, annak természetesen a római egyház összeférhetetlensége és gõgje az oka. Hát ez bizony – elismerjük – nagyon szép, sõt megható és épületes is, csak azt az egyet nem értjük, hogy hol van akkor az igazság. Evvel a módszerrel ugyanis a kálvinista arról tenne tanúságot, hogy õ bálványimádásnak tartja ugyan az Oltáriszentség imádását, de azért mégse tartja annak, mert hiszen mégiscsak helyesnek tartja, ha a katolikusok imádják. A szentek „imádását” is a régi pogányságba való visszasüllyedésnek gondolja ugyan, a gyónást pedig a papok találmányának, de hát ezért mégse tartja annak, mert hiszen ha annak tartaná, akkor nem engedhetné át legelõkelõbb szószékét és éppen olyan napokban, mikor legtöbben sereglenek köréje, olyan egyén számára, akinek mindezek a tilos dolgok a vérében vannak s ezért igehirdetésében még ha illembõl próbálja is, egészen még se tud tõlük szabadulni. De a kálvinista viszont ugyanekkor azt is megkívánja, hogy a katolikus is ismerje el, hogy õ se veszi olyan nagyon komolyan s tekinti valami nagy bajnak se a pápaság, se az Oltáriszentség, se a gyónás, se a szeplõtelen fogantatás tagadását, mert hiszen ha komolyan venné, akkor nem ajánlhatná fel szószékét olyan ember számára, aki mindezeknek tagadója.

Látjuk tehát, hogy ebbõl a nagy „szeretetbõl” csak az sülne ki, hogy nemcsak a protestantizmus, hanem a katolicizmus se igaz, vagy legalábbis vallásuk igazát a katolikusok s a katolikus papok se veszik komolyan. Látjuk azonban, hogy a valóságban nagyon is komolyan veszik s – sajnos – éppen ez az, ami a katolicizmuson kívüli berkekben annyira fáj.

Ezért tartják annyira tûrhetetlennek, sõt az egész emberi haladásra szégyenletesnek, hogy a katolikus ember minden gyermekének katolikusnak kell lennie még akkor is, ha a felesége protestáns, de megesküdniük még ez esetben is csak a katolikus templomban szabad, s ha a katolikus a másik felekezet templomába is elmegy, akkor már a katolikus pap nem áldhatja meg még akkor se, ha egyébként minden gyerek katolikus lesz.

Õk nem is tudják megérteni, hogy lehet ehhez a sértõ feltételhez annyira ragaszkodni még akkor is, ha a katolikus pap elõre tudja, hogy csak azt fogja vele elérni, hogy a vége aztán az lesz, hogy az illetõk csak a protestánsoknál esküdnek és minden gyerek protestáns lesz. Pedig hát annak, aki igazságalapon áll, igen könnyû ezt megérteni. A cél nem szentesíti az eszközt és mindennél elõbbre való az igazság. Ha az egyház azt az igazságot, melynek képviseletével Krisztus megbízta, elárulná, megbocsáthatatlan dolgot cselekedne még akkor is, ha az igazság érdekében követné el árulását. Ha azonban a rossz katolikusok bosszúja miatt ártatlan gyermekek tévhitben nevelkednek, az már nem az egyház, nem is a nevében eljáró pap bûne, hanem egy olyan bûnös hívõé, aki az egyházra nem hallgatott.

Ezért fáj azoknak, akik a vallási igazságnak akár elvbõl, akár emberi gyarlóságból ellenségei, az is, hogy olyan halottat, aki élete végéig megmaradt eretnekségében, semmiképpen se szabad katolikus templomban kiharangozni, annál kevésbé katolikus papnak eltemetni még akkor se, ha másképp pap nélkül kellene eltemetni. Mi is sajnáljuk a dolgot. Nem is azért járunk el így, mintha gyûlölnénk azt a már szánandó holttestet, hiszen akkor se volt szabad gyûlölnünk, mikor még élt. Hogy gyûlölhetnénk most, halálában?!

Annyira nem gyûlöljük, hogy még el se ítéljük, s még csak azt se mondjuk, hogy lelke már egészen bizonyosan a pokolban van. Isten ugyanis a bíró, nem mi, s ha az illetõ csak azért ragaszkodott végig eretnekségéhez, mert „nem tudta, mit cselekszik”, ez – mint az evangéliumból láthatjuk – még Krisztus gyilkosait illetõen is lehetséges) csak azért, mert eretnek volt, nem kárhozott el.

Ez azonban csak akkor lehetséges, ha téves volt a lelkiismerete. Aki rosszhiszemûen, például azért nem lett katolikus, mert gõgös volt, vagy mert nem lett volna hajlandó a gyónás megalázásának alávetni magát még akkor se, ha tudta volna, hogy ez Jézus akarata, vagy mert kényelmes volt ahhoz, hogy az áttérés kényelmetlenségének alávesse magát, az bizony elkárhozik, ha mint eretnek hal meg. Csak az nem bûnhõdik, aki azért nem tért meg, mert azt hitte, hogy az a vallás a jó, melyben meghalt.

El azonban ezt se temethetjük, mert ha valaki lelkében nyilatkozott, azt csak Isten tudja.

Mi, emberek, csak annyit tudunk, hogy az illetõ mint eretnek halt meg. Az élõk elõbbre valók, mint egy halott, mert a holttest csak egy volt ember porhüvelye. Nem a porhüvelyt kell azonban szeretnünk, hanem az embert, a halhatatlan lelket. Az egyháznak kötelessége a még élõknek, tehát azoknak, akiket még üdvözíthet, tudomásukra adni és e tekintetben következetesen viselkedni, hogy ha valaki az egyedül üdvözítõ egyházon kívül él és hal meg, az baj és bûn. Igaz, hogy lehetséges, hogy éppen ennek az embernek ez csak baj volt, de nem bûn, de hogy így volt-e, ezt csak Isten tudhatja. Az egyháznak az után kell igazodnia, amit mindenki tud és lát, ti. hogy az illetõ eretnek volt és eretnekségében haláláig megmaradt.

Ha az egyház az ilyen ember halála után úgy viselkednék, mintha ez is jó volna, akkor elárulná az igazságot és félrevezetné híveit. Az igazság ugyanis bizony az, hogy ez nincs jól. Nem mindegy az, milyen vallású valaki, mivel vallás csak egy van, s ahhoz kell csatlakoznia minden embernek, ha üdvözülni akar. (Megjegyezzük még, hogy mikor azt mondjuk, hogy a jóhiszemû protestáns üdvözül, ezzel nem akarjuk egyúttal azt is mondani, hogy a protestánsok átlag jóhiszemûek a katolikus egyházzal szemben tanúsított dacukban.)

Isten a bíró és Õ a szívek és vesék vizsgálója. Egészen kétségtelen, hogy vannak olyan jóhiszemû protestánsok, akik protestáns létükre is üdvözülnek. Félünk azonban, hogy sokkal kevesebb az ilyen protestáns, mint gondoljuk. A protestánsok átlagában a tagadásnak, a szkepszisnek, a lázadásnak és az e világot a másvilággal szemben való elõtérbe helyezésnek ugyanaz a szelleme mûködik, ami a legtöbb hitetlenben. A legtöbb protestáns például akkor se volna hajlandó gyónni, fõképp pedig a bûnrõl (például a gyermekáldás korlátozásáról, házassági válásról, paráználkodásról stb.) lemondani, ha tudná, hogy ez valóban Isten parancsa.

Hogy üdvözülhetnének hát az ilyen protestánsok? Hiszen az egyház tagja, a katolikus se üdvözül, ha ilyen?

Hogy az egyházban ez a kíméletlenség nem a protestánsok elleni ellenszenv megnyilvánulása, hanem egyedül az igazságban való komoly hit következménye, mutatja, hogy ugyanígy bánik az egyház a katolikus öngyilkossal is és általában az egyház minden olyan tagjával, akirõl tudni lehet, hogy bûnös (például bûnös viszonyban, érvénytelen házasságban élt s mégis bûnbánat nélkül halt meg). Ezeket épp úgy nem temeti el és épp úgy nem harangozza ki, mint a megtérés nélkül meghalt protestánsokat. Nem vallási gyûlölet ez tehát, hanem a bûn elleni gyûlölet, illetve az igazsághoz való ragaszkodás, a róla való tanúságtevés és az emberek szeretete, az elkárhozástól való féltése.

Éppen emiatt az egyház azt se engedi meg, hogy katolikus halottat kiharangozhassanak valamely más vallás templomában. Nem engedi meg akkor se, ha emiatt a katolikus halottat harangszó nélkül kellene kikísérni a temetõbe, mert helyben más harang nincs. De ezt természetesen a halott katolikus hozzátartozói se engedik meg, ha vallásilag mûvelt katolikusok (ami egyébként – sajnos – elég nagy ritkaság).

A katolikus egyház csak olyan halottat tekinthet a magáénak, akinek csak egy hit, egy templom, egyféle harang kell, mert vallásában igazságot lát. Aki ugyanis vallásában ezt lát, annak a másik vallásban, a másik templomban, a másik harangban szükségképpen az igazság ellentétét, tehát rosszat kell látnia, mellyel õ közösséget nem vállalhat, mely ellen neki tiltakoznia kell. Ezért a más vallás megtisztelését nemcsak nem kérheti, hanem ha kínálják, akkor se fogadhatja el. Vallásilag mûvelt katolikus ember, ha nincs katolikus pap ott, ahol a gyermeke születik, inkább a bábával keresztelteti meg (vagy maga kereszteli meg), azaz mindenkivel inkább, mint protestáns prédikátorral vagy görögkeleti pópával. Ezzel tartozik az igazságnak és felebarátainak, akik felé szeretetbõl kötelessége az igazság képviselete. Ha nem tudja õket is az igazság követõjévé tenni, legalább ne árulja el elõttük.

Hogy a hit egyformasága és romlatlansága tekintetében ez a kérlelhetetlen szigorúság nemcsak az igazság követelménye, tehát nemcsak az ész és a felebaráti szeretet szava, hanem a Szentírásé is, azt bizonyítja a tesszalonikiekhez írt második levél 3. fejezetének 14. verse: „Ha valaki nem engedelmeskednék a levélben adott tanításnak, azt jegyezzétek meg, és kerüljétek a társaságát, hogy észre térjen. ”

A következõ, még ennél is szigorúbb szavakat pedig éppen a szeretet apostola írja (2Jn 10-11): „Ha valaki nem ezzel a tanítással megy hozzátok, még csak ne is köszönjetek neki. Mert aki köszön neki, részes gonosz tetteiben.”

Ezért nem áldhatja meg az egyház a gyerekei egy részét eretnekségbe taszítani hajlandó katolikus ember vegyesházasságát s ezért nem szentelheti be az öngyilkos, az eretnek vagy más nyilvános bûnös holttestét.

Ne haragudjunk tehát az egyházra kíméletlensége miatt, és szûk látókörûen és a gyûlölet egyoldalú elfogultságával ne fogjuk rá emiatt, hogy nincs meg benne a keresztény szeretet. A kíméletlenség nem szükségképpen szeretetlenség, sõt lehet egyenesen a szeretet követelménye is (például az operáló orvos kíméletlensége). Elítélés helyett vegyük észre és tiszteljük az egyházban az igazság ismertetõjelét és a szilárd meggyõzõdés öntudatát. Ez elõtt még annak is le kell vennie a kalapját, aki az igazságot gyarlóságból nem követi. Az igazságot ugyanis kényelemszeretetbõl nem követni csak emberi bûn, de ha azért, mert nekünk magas, nemcsak nem követjük, hanem még gyûlöljük és rágalmazzuk is azokat, akik követik, már sátáni a gonoszságunk, mely még bocsánatot is bajosan kaphat.