Pezenhoffer Antal (1893-1973): Az igazság ismertetõjelei:

Az igazság nem tûr szabadságot

Az igazság második fõ és jellegzetes tulajdonsága, hogy szabadságot nem tûr, hogy vele szemben szabadság nincs, sõt nem is lehet.

Aki tudja, hogy mi az a szabadság, és azt is tudja, hogy mi az a hit, mi az a lelkiismeret, az nem dicsekszik sem a hit, sem a lelkiismeret szabadságával az õ vallásában, hanem éppen ellenkezõleg: mondhatatlanul szégyellnie kell ezt a szabadságot. Az ember vagy az emberi ész nem úr az igazságokkal szemben, hanem kötelessége, értsük meg: kutya kötelessége tiszteletben tartani õket. Az egyház pedig éppen azért van, hogy ezeket az igazságokat és ezek sérthetetlen voltát képviselje, hogy az embereknek tudtukra adja, hogy mire vannak kötelezve, vagyis mit kell hinniük és mit kell tenniük, miben nem szabadok.

A vallás éppen azért van, hogy az emberek szabadságát elvegye. Ami ezt a szabadságot visszaadja, az a vallástalanság. Mivel az utóbbit választani sokkal könnyebb, azért akik szabadságát visszaadják, az emberiség aljából kerülnek ki. Ezért tiszteli a közvélemény a vallásokat és ezért veti meg, nézi le a vallástalanokat. Hogy a vallástalansággal dicsekedni is lehet, azt csak a XX. században a kommunizmus révén értük meg, de el is szakadt miatta a közvélemény a kommunizmustól mindenütt. A protestantizmus ugyanezt hirdette ugyan, mikor a lelkiismereti szabadságot hirdette, de õ ezt még burkoltan tette. A protestantizmus a rosszat még nem nyíltan hirdette. A tömegek nem vették, sõt még ma se veszik észre, hogy valójában ez is a vallástalanság hírverése. Pedig aki olyan vallást hirdet az embereknek, mely szabadságot ad neki, az tulajdonképpen a vallástalanságot hirdeti.

Amelyik vallás szabaddá teszi a hitet, az magyarul szólva: elveti a hitet, és amelyik vallás felszabadítja a lelkiismeretet, az tulajdonképpen az erkölcsi rendet törli el. Hogy a protestantizmus mégse törölte el ezt akkor még, csak annak köszönhetjük, hogy akkor még az emberek nem értették a jelszó értelmét, vagy legalábbis a logikus következményeit nem vonták le rögtön. Minden forradalom így tesz jelszavaival. Nem vonja le mindjárt logikus következményeiket, hanem csak hívek szerzésére használja fel a tetszetõs jelszavakat. A vészes logikus következmények csak késõbb, lassacskán jelentkeznek.

A kinyilatkoztatott igazságokkal szemben az eszem, a tízparancsolat törvényeivel szemben a lelkiismeretem nem szabad. Hisz-e például a Szentháromságban az, aki hisz ugyan, de azért azt is mondja, hogy azért szabad ugyanezt nem hinni is? Hisz-e Krisztus istenségében az, aki tetszésemtõl teszi függõvé, hogy elfogadom-e vagy nem, s ha nem fogadom el, akkor is megtûr azért vallása tagjai között? Tiszteli-e a tízparancsolatot az, aki az emberek lelkiismereti szabadságára bízza, hogy káromkodnak-e vagy nem, tisztelik-e a szüleiket vagy nem, paráználkodnak-e vagy nem, egykéznek-e vagy nem? Ha pedig minderre protestánsaink azt felelik, hogy ilyen engedményeket õk nem tesznek híveiknek, azt válaszoljuk nekik, hogy hát akkor miért dicsekszenek azzal, hogy vallásszabadságot és lelkiismereti szabadságot adtak az embereknek a római egyház szolgaságával, zsarnokságával szemben?

Vagy hoztak protestánsaink hitbeli és erkölcsi tekintetben való szabadságot vagy nem?

Ha nem hoztak, miért dicsekedtek és dicsekszenek még most is vele? Ha pedig hoztak, akkor miért mondják mégis azt, hogy náluk se szabad paráználkodni és hogy náluk se szabad a Szentháromságot vagy Jézus istenségét tagadni? Ki látott olyan szabadságot, melyben ez se szabad, meg az se? Aki maga se veszi komolyan vagy maga se tartja meg azt, amit hirdet, annak mindenhez van joga, csak a dicsekvéshez nem.

Egyébként az se igaz, hogy például a Szentháromság vagy Jézus istenségének tagadását a protestantizmus se engedi meg. Mikor ugyanis úgynevezett ökumenikus mozgalmukat megindították, hogy a keresztény felekezeteket egyesítsék, és megpróbálták megállapítani, mi az, amiben mindnyájan megegyeznek, se a Szentháromságot, se Jézus istenségét nem lehetett felvenni a közösen elfogadott igazságok közé, mert sokan tiltakoztak ellene. De láttuk, hogy a Szentírás megtartásában is vagy meg nem tartásában is szabadságot engednek híveiknek, mert a Szentírásban semmi sincs oly határozottan megtiltva, mint az elválás után való újabb házasságkötés s éppen ezt engedi meg legjobban kivétel nélkül minden protestáns felekezet nemcsak híveinek, hanem még lelkészeinek is. Ezt még azok a túlzó nazarénusok is megengedik, akik még a fegyver érintését is szigorúan tiltják híveiknek.

Ha a szülõk szegények és már két-három gyermekük van, a gyermekáldás elleni védekezést is megengedi minden protestáns felekezet (az anglikán például ezt hivatalosan is kimondta).

Pedig hát ezzel vagy a paráználkodásra (óvszerek használata), vagy a gyilkosságra (abortusz), tehát valóban a tízparancs megszegésére adnak híveiknek szabadságot. A katolikus egyházban a gyermekáldás elleni védekezés csak a házasélettõl való tartózkodás által van megengedve, mert a katolikusnak valóban tilos a paráználkodás is és a gyilkosság is.

Az olyan vallás, mely igényt tart arra, hogy igazságnak tartsák, tanaival szemben nem engedélyezhet szabadságot híveinek. Az igazságnak mindenki szükségképpen rabszolgája. Ez annyira magától értetõdõ dolog, hogy az igazság irányában való rabszolgaságot senki se szokta szégyellni, sõt mindenki egyenesen dicsekszik ezzel a rabszolgasággal. Aki az igazságot megismeri, nem tehet mást, mint hogy tudomásul veszi, elismeri, alkalmazkodik hozzá, azaz szolgálója lesz. Ezzel az eszét is szolgálja, a maga érdekeit is, mások érdekeit is és a közt is.

De az igazságnak az is a természetéhez tartozik, hogy terjedni akar, hogy minél többen szolgálhassák. Ha egy igazság létezik, ha törvényei és következményei itt érvényesülnek körülöttünk, de sajnos nem tudunk róla, akkor mindenki érzi, hogy valami nincs rendben, valami fonák és ránk nézve káros helyzet áll fenn, melyet minél elõbb ki kell küszöbölni, minél elõbb meg kell szüntetni, melyen minél elõbb változtatni kell.

Például a középkorban is igazság volt már (mert hiszen láttuk, hogy az igazság nemcsak térben, hanem idõben is egyforma, ugyanaz, nem változik), hogy bacilusok élnek körülöttünk, melyek közül nem egy az ember életére káros. Mivel azonban akkor még nem tudtunk róluk s ezért nem is alkalmazkodtunk ehhez az igazsághoz, mivel nem lettünk szolgájává, nagy kárunk volt belõle (többek között az, hogy az emberek átlagos életkora nem volt több 20-30 évnél). Ma már tudjuk ezt az igazságot, alkalmazkodunk hozzá, azaz szolgái lettünk a tudásunknak, az igazságnak s az eredmény az, hogy átlagos életkorunk a 60 évet is meghaladja.

Világos, hogy nem is szégyelljük ezt a szolgaságot. Éppen ellenkezõleg: dicsekszünk vele.

Igazságot és minél több igazságot ismerni dicsõség, tehát az igazsághoz alkalmazkodni is dicsõség, mert ez már magától értetõdõen következik az igazság megismerésébõl. Pedig hát ez is szolgaság s épp úgy kényelmetlen is, mint más szolgaság. Például a bacilusok ismerete miatt nekünk, mai embereknek már sok minden nincs megengedve, ami a középkor emberének még meg volt engedve. Annak például nem kellett annyiszor kezet mosnia, nem kellett télen is annyit szellõztetnie, tisztálkodnia, szûrõvizsgálatoknak magát alávetnie stb.

Kétségtelen, hogy addig, míg éltek körülöttünk a tüdõvész, szifilisz, himlõ, veszettség, kolera, pestis bacilusai, az influenza, a gyermekparalízis vírusa, de nem tudtunk róluk, azaz egyes, földi életünkre igen fontos, minket közelebbrõl érdeklõ igazságokat nem ismertünk s ezért nem alkalmazkodtunk hozzájuk, nem álltunk szolgálatukba, nem vettük tudomásul törvényeiket, nagy kárunk volt belõle. De az is bizonyos, hogy mikor már megtudtuk az igazságot, egy józan eszû embernek se jut már eszébe, hogy amellett kezdjen el érvelni, hogy õrizzük meg továbbra is szabadságunkat s csak azért se alkalmazkodjunk a bacilusok ártalmas voltához, csak azért se vegyük tudomásul õket, csak azért is ragaszkodjunk elõbbi középkori szabadságunkhoz.

De természetesen a fizikai igazságok se mind olyanok, hogy védekeznünk kell ellenük, mert ránk károsak, hanem olyan fizikai igazságok is vannak, melyeket elõnyünkre használhatunk fel. Például a középkorban is itt volt körülöttünk az elektromosság, csak nem tudtunk róla. Emiatt meg voltunk fosztva attól a sok elõnytõl (villanyvilágítás, erõmûvek, dinamók, dieselmotorok stb.) és kényelemtõl, melyet ezzel szerezhetünk magunknak. Vagy például régebben még nem tudtunk a rádióhullámok létezésérõl stb. Most, hogy már felfedeztük és ismerjük, tudomásul vettük õket és alkalmazkodunk hozzájuk, azaz mióta szolgálunk azoknak a természettudományos igazságoknak, melyeken alapulnak, hasznunkra vannak. Világos azonban, hogy egyikünknek se jut eszébe, hogy a városainkat és lakásunkat behálózó és életünket veszélyeztetõ villamos vezetékek miatt elvesztett szabadságát féltse s azt követelje, hogy az elektromosság és a rádióhullámok alkalmazkodjanak õhozzá, nem pedig õ alkalmazkodik ezek törvényeihez. Akinek ugyanis józan esze van, tudja, hogy itt nekünk kell alkalmazkodnunk és a valóságot (ami azonos az igazsággal) tudomásul vennünk.

„Az igazság szabaddá tesz benneteket” (Jn 8,32) – mondta Krisztus Urunk. Az igazságnak szolgálnunk kell, mégis akkor leszünk igazán szabadok, ha e szolgaságnak alávetjük magunkat.

Az elektromosságot például nem mi irányítjuk, hanem nekünk kell alkalmazkodnunk törvényeihez s gépeinket azon igazságok tudomásulvétele, tehát szolgálata alapján szerkesztenünk meg, amelyeket kifürkésznünk sikerült róluk. De ugyanígy vagyunk a rádióhullámokkal és a bacilusokkal vagy más betegségekkel is. Mégis sokkal szabadabbnak érezzük magunkat és vagyunk is most, mint akkor, mikor még nem tudtunk róluk, s így nem kellett õket tudomásul vennünk, mert azt tettük, amit akartunk. Az ember ezáltal lesz igazán szabad, ha az igazságokat elismeri és szolgálja, azaz tiszteletben tartja.

Az igazság akkor is igazság, ha mérges vagyok érte, sõt akkor se változtathatok rajta s nem tehetek mást, mint hogy tudomásul veszem és alkalmazkodom hozzá, ha a mennyezetig ugrálok is miatta dühömben. Ha az igazságot megtudtam, akkor – ha még oly kellemetlen is számomra – mégse tehetek mást, minthogy örülök neki, hogy megtudtam, mert mégis sokkal jobb így, mintha nem tudnám.

Világos, hogy ha tudom azt, hogy a fémek vezetik az elektromosságot, a posztó vagy vászon meg nem, ha elektromos vezetékkel van dolgom, örülök neki, hogy ezt tudom. Mást nem tehetek, minthogy e tudásomnak megfelelõen viselkedem, azaz hogy ennek az igazságnak a szolgája leszek. Ennél okosabbat semmiképpen se tehetek.

Világos, hogy ez a szolgaság nem lesz szégyenem s alkalmazkodásomért az emberek nem azt fogják mondani rólam, hogy milyen önérzet nélküli, gyáva rabszolgalélek ez, hanem hogy milyen okos ember. Sõt valójában még ezt sem mondják, mert ehhez nem is kell külön okosság. Ehhez csak józan ész kell, az meg átlag minden embernek van, tehát természetes, magától értetõdõ, olyan valami, amirõl nem szokás beszélni. Szokás az ellenkezõrõl, mert az elmeháborodottság már nem szokásos, nem mindennapi dolog.

Még ha például a világ ura vagyok, mint Napóleon volt egy idõben, s ezért azt gondolom, hogy vagyok olyan nagy személyiség, hogy megmutathassam, hogy legalább ez egyszer mégis az fog történni, amit én akarok, nem pedig az, amit az igazság, vagy ha például éppen én vagyok Galvani, aki az egész elektromosságot felfedeztem, s ezen a címen gondolom azt, hogy ura is vagyok annak az igazságnak, melyet felfedeztem s csak azért is fémmel nyúlok az elektromos vezetékhez, kétségtelenül ebben az egyetlen esetben is pórul járok, mert az igazság még egyszer se tûri el, hogy ne szolgáljak neki s ne én alkalmazkodjam õhozzá. De természetesen ekkor se fogja senki megdicsérni az eszemet, se a bátorságomat, se az önérzetemet, se a szabadságszeretetemet, hanem egyszerûen szamárnak fog mondani, sõt még többre, pillanatnyi elmezavarra gondol.

Ugyanígy vagyunk a vallási igazságokkal is, ha azok valóban igazságok. Vallásszabadság tehát, legalábbis elméletben, nincs, sõt még gondolatnak is képtelenség, feltéve természetesen, hogy a vallás igazság, vagy ha a sok vallás között van olyan vallás is, amely igazság.

Ez esetben ugyanis szabadságról szó sem lehet, hanem minden embernek kutya kötelessége ezt követni. Ekkor szó sem lehet arról, hogy az egyénre bízzuk, hogy vallásos-e vagy nem, s hogy ezt a vallást szereti-e inkább vagy a másikat. Ha van igaz vallás is, akkor csak ez az egy vallás van, akkor a többi nem vallás, hanem csak visszaélés és emberi eltévelyedés. Akkor nincs senkinek szabadsága arra, hogy válogasson a vallások között, de ekkor nem is érzi e téren senki a szabadság hiányát, hanem szolgaságát mindenki természetesnek tartja, sõt többnek: a legfelemelõbb boldogságnak és a legmegtisztelõbb szabadságnak.

Deo servire regnare est. Valóban igaz, hogy aki Istennek (vagy azt is mondhatjuk helyette: az igazságnak) szolgál, az valóban uralkodik. Az emberiség azóta uralkodik a természeten, mióta törvényeit, igazságait felfedezte s megtartja õket, azaz szolgál nekik, amióta olyan gépeket, szerszámokat, készülékeket szerkeszt, melyek a felfedezett törvények, igazságok tudomásulvételén, a hozzájuk való alkalmazkodáson, tehát a nekik való szolgáláson alapulnak.

Világos, hogy az ember lelki élete is csak akkor lehet boldog, ha megismeri, tudomásul veszi a lelki, erkölcsi, vallási igazságokat, ha megtartja, szolgálja õket. (Világos és természetes, hogy csak akkor, ha vannak valláserkölcsi igazságok. De kétségtelen, hogy minden embernek elsõrangú kötelessége, hogy kutassa, hogy vannak-e ilyen igazságok és hogy melyek azok.)

Ha igaz, hogy van Isten s az törvényeket szabott elénk, ha igaz, hogy ezek megtartásáért örök jutalom, megszegéséért örök büntetés jár, ha igaz az, hogy az Isten maga is eljött a földre, innen való eltávozása elõtt egyházat alapított, hogy velem törvényeit közölje s engem lelki dolgokban irányítson: akkor nem az én tetszésemtõl függ, hogy ezt tudomásul veszem-e vagy nem, hanem a józan észbõl következõ, természetszerû kötelességem, hogy életemben szerinte igazodjam. Ez esetben ez nem lehet szolgaság részemre, mely teher, hanem a felszabadultság érzésével járó végtelen boldogság.

Ha tehát a dologhoz értõ és logikus ember azt hallja, hogy a reformáció fõ érdeme az, hogy felszabadította az észt és a lelkiismeretet abból a rabigából, melyet a középkori egyház vetett rá, vagyis hogy a reformáció ajándékozta meg az embert a vallásszabadság és a lelkiismereti szabadság nagy kincsével, akkor zavartan kell csóválnia a fejét. Mást ugyanis nem érthet belõle, mint csak azt, hogy a reformáció megszabadította az embert a vallás nyûgétõl s megállapította, hogy a vallás nem igazság többé. De ebbõl viszont az is következik, hogy sohasem volt az. Ez lehet dicsõsége az istentelenségnek vagy a vallástalanságnak, de nem egy vallásnak. Ne feledjük ugyanis, hogy a reformáció új vallást alapított, nem pedig a hitetlenséget akarta a földre hozni. De hát vallás-e az, amikrõl megállapítom, hogy nem igaz? (Ha ugyanis igaz, akkor nem beszélhetek vele kapcsolatban szabadságról.)

Ha a vallás igazság, akkor a vele való viszonylatomban csak szolga lehetek, mert igazságai, tanításai, törvényei, parancsai tekintetében éppen úgy nem válogathatok, mint ahogyan a mérnök nem válogathat tetszés szerint a természet igazságai és törvényei között, hogy egyiket meg fogja tartani és tudomásul fogja venni, a másikat nem, vagy ahogyan az orvos nem válogathat az emberi test és betegségeinek törvényei, megállapított igazságai között, ha azok valóban igazságok.

A vallással szemben szabad csak akkor lehetek, ha tudom, hogy a vallás állítólagos igazságai nem igazságok, vagy legalábbis nem tudom bizonyosan, hogy igazságok-e. De a vallás még ez utolsó esetben is felesleges dolog, mert mit ér az olyan vallás és van-e haszna, amelynek igazsága bizonytalan, s ha akarom, hiszem, ha akarom, nem? Világos, hogy ez esetben, ha szenvedélyeimmel vagy érdekeimmel ellenkezik, akkor nem hiszem, vagy legalábbis azt, ami ellenkezik érdekeimmel, nem hiszem belõle.

Hogy a protestantizmus vallásszabadságot és lelkiismereti szabadságot hozott, ezt jelenti.

Ki nevezheti azonban ezt józan ésszel vívmánynak? A vallástalanság szempontjából vívmány, de vallási szempontból rombolás, destrukció. Az emberi kényelem és ösztönök részére szerzett engedmény, a babona és sötétség visszaszorítása, ha a vallásosságot az emberi szellem elfajulásának tartjuk. Tévely alól felszabadítani az emberiséget valóban vívmány ugyanis, de igazságok alól felszabadítani õrültség és gonosztett.

De a katolikus egyháznak ez a túlzott és erõszakos igazságképviselete és igazságérzete összeegyeztethetetlen a modern tudományos kutatás módszereivel és eszközeivel, mondják erre sokan. Olyan tudós nem kutathat eredményesen vagy tudományos tárgyilagossággal, akit innen is, onnan is dogmák akadályoznak és feszélyeznek, aki elõre tudja, hogy erre meg erre az eredménye nem szabad jutnia, mert az ezzel meg ezzel a katolikus dogmával ellenkeznék.

A protestantizmus tehát – mondják –, ha a vallásnak nem is, de a tudománynak és a haladásnak mégis csak nagy szolgálatot tett.

Ez az érvelés – válaszoljuk – csak akkor helyes, ha elõre feltesszük – de ez az elõre való feltevés ellenkezik csak igazán a tárgyilagos és elfogulatlan tudományos kutatással –, hogy a dogmák (az egyház tanai) nem igazságok, hanem tévedések. A helyes, az igazságokat kifejezõ dogmák ugyanis nemcsak nem akadályozzák, hanem elõsegítik, megkönnyítik a tudományos kutatást és a helyes tudományos eredményre jutást.

Hát talán vallási dogmák nélkül is nincs állandóan tilalomfákkal körülvéve a tudományos kutatás? Hát talán nincsenek számtani, mértani, vegytani, fizikai, sõt történelmi dogmák is? Vajon szabad-e a matematikusnak az egyszereggyel és az algebrai képletekkel, a hármasszabállyal, a koszinusztétellel vagy az egyenletek szabályaival, ezekkel a mennyiségtani dogmákkal ellenkezõ eredményre jutnia?

Vajon a gépkonstruáló mérnök nem ütközik állandóan fizikai dogmákba, olyan szabályokba, melyek természettanilag sérthetetlenek s melyekkel ellenkezõen nem mûködhet (például, hogy a víznél nehezebb tárgy le fog süllyedni a vízben, hogy ez meg ez a fém, ha ilyen vagy ilyen hõfokra kerül, meg fog olvadni, hogy ebben meg ebben az esetben rövidzárlat keletkezik stb.)? Ki mondja azonban, hogy ezek a minden mérnöktõl mindig szem elõtt tartandó és soha meg nem szeghetõ szabályok, ezek a mechanikai dogmák akadályozzák a mérnök tudományos munkáját, nem pedig elõsegítik? Kétségtelen ugyanis, hogy csak a tudományos eltévelyedésektõl és csak a sok haszontalan és felesleges munkától kímélik meg a mérnököt, mert hiszen ha figyelembe vételük nélkül dolgozott volna, egész munkáját újra kellene kezdenie.

Hogy a mohácsi vész 1526-ban volt, szintén dogma, történelmi dogma. Egy olyan történelmi igazság, mellyel ellenkezõ eredményre egy történetíró se juthat. (Elméletben juthatna, de minden történetíró jól tudja, hogy ez ma már olyan biztos történeti tény, amellyel ellenkezõ eredményre csak egy tudatlan juthat.) Ha tehát egy kutató olyan oklevelet talál, melybõl az következik, hogy nemzetünk e korszakalkotó gyászeseménye nem 1526-ban, hanem például 1538-ban volt, akkor, ha az illetõ olyan okos ember, nem azon fog bosszankodni, hogy miért akadályozzák õt ezek a buta, 1526-os mohácsi vészt elõíró történelmi dogmák korszakalkotó felfedezése megtevésében és egy csapásra híres emberré válásában, sem pedig nem gondol arra, hogy a dogma nem dogma s hogy õ legalább e történelmi dogma káros uralma alól fel fogja szabadítani a magyar közéletet, hanem arra az eredményre fog jutni, hogy mivel lehetetlen az, hogy a dogma ne legyen dogma, azaz lehetetlen az, hogy a mohácsi vész ne 1526-ban lett légyen, a tõle újonnan felfedezett okmány az, amely hamis, apokrif, valótlan, hamisítvány s így õ nem fedezett fel semmit. Ez a dogma tehát nemcsak nem akadályozta tudósunkat tudományos munkájában, hanem éppen ellenkezõleg, segítette benne, mert megakadályozta abban, hogy ingoványos útra tévedjen s hosszú hónapokat töltsön el értelmetlen és eredménytelen munkálkodásban.

Aki ért a dologhoz és ismeri a katolikus egyház dogmáit, az jól tudja, hogy a katolikus egyház dogmái egy cseppet se kevésbé, sõt sokkal biztosabban igazak, mint az elõbb említett 1526-os történelmi dogma, sõt egyenrangú bizonyosságúak még a koszinusztétel mennyiségtani, a vegytan savakról s lúgokról szóló vagy az elektromosság tanának dogmáival is. A katolikus egyház dogmái nem akadályozzák a tudományos kutatást (nem is szólva arról, hogy még az maga is a legritkább eset, hogy a tudományos, kivált természettudományos kutató beléjük ütközzék, mert hiszen egész más tárgykörbe tartoznak, mint ahol õ dolgozik), hanem nagyban elõsegítik. Amelyik tudós számításba veszi õket s elfogadja, hogy ami ezekkel ellenkezik, az nem lehet tudományos igazság, hanem csak tudományos (sõt legtöbbször nem is valami nagyon tudományos) eltévelyedés, az igen sok baklövéstõl és különösen sok felesleges idõpocsékolástól kíméli meg magát.

A katolikus egyház dogmái is olyanok, mint a mennyiségtan, a természettudomány vagy a történelem dogmái. Olyanok, mint a sínek, melyeken a vasúti kocsik gördülnek. Azért vannak, hogy az út sima, gyors és akadály nélküli legyen, hogy a vagonok se jobbra, se balra le ne térhessenek megszabott, helyes, célszerû pályájukról, hanem akadálytalanul roboghassanak elõre. Láttuk például, milyen szégyentõl és milyen nevetséges megállapításoktól kímélték volna meg magukat egyes tudósok, ha az egyház dogmáját, hogy az állatok nem gondolkodnak, igazságként elfogadták volna és állatpszichológiai vizsgálataikat már kezdettõl fogva erre a sínre állították volna. De a „szovjet tudósok” is sok nevetségességtõl kímélték volna meg magukat, ha nem fogadták volna el az úgynevezett „hegyi emberrõl” szóló meséket, aki állítólag az ember és az állat közti átmenet. Akkor ezt a még nevetségesebb elméletet se állították volna fel, hogy a Mars holdjai is tulajdonképpen mesterséges bolygók, melyeket egyes égitesteken élõ, még az embernél is sokkal okosabb élõlények rakétái lõttek ki sok százezermillió évvel ezelõtt. Ilyen nevetséges állításokhoz jut el a XX. század második felében az olyan „tudomány”, mely teljesen szabad és nem törõdik az egyház dogmáival.

De az azért mégiscsak lehetetlen állapot – mondják –, hogy a katolikus embernek nem azt kell elfogadnia, amit az eszével belát és ami emiatt meggyõzõdése s nem is azért kell elfogadnia, mert belátta és ezért meggyõzõdése, hanem azt kell elfogadnia, amit az egyház mond igaznak és azért, mert õ mondja annak. Emiatt hívõ katolikus nem is lehet igazi tudós.

Ennek az érvnek is – feleljük – egyedül az elfogultság, a tárgyilagosság tudománytalan hiánya a forrása. Aki ugyanis elfogulatlan, miért kell annak aközött, amit az egyház tanít és aközött, ami valakinek a meggyõzõdése, szükségképpen ellentétet keresnie és felfedeznie. Nem elfogult ember-e az, aki el se tudja képzelni, hogy a kettõ egyezzék s így valaki egyéni meggyõzõdésbõl is hihesse azt, amit az egyház tanít. Én például az egyháznak egy tanát, egy dogmáját se ismerem, amelyet csak azért hinnék, mert az egyház tanítja. Nekem mindegyik egyúttal a legszentebb meggyõzõdésem is és semmi másnak az igazságával se vagyok annyira tisztában s látom be oly világosan, mint éppen ezekét.

Hát talán a gyerek az iskolában vagy akár a hallgató a mûegyetemen elõször és elsõsorban, vagy legalábbis idõrendben elõször a legtöbb dolgot nem azért hiszi-e és fogadja-e el, mivel a professzor állítja és mert felteszi róla, hogy õ okosabb nála, nem pedig azért, mert a maga eszével is belátja? Még a mûegyetemen se bizonyítanak be mindent kísérletileg, mert akkor nem nyolc, hanem húsz félévre is szükség volna, mire az illetõ szakma minden eddigi felfedezését elõadnák.

Talán a mûegyetemi hallgatók azt, ami csak a tankönyvben van vagy a professzor elõadásában volt benne, de kísérletileg bizonyításra nem került idõhiány miatt, vagy kísérletileg is bebizonyították ugyan, de a hallgató éppen akkor hiányzott, vagy ott volt ugyan, de elszórakozott, vagy vigyázott ugyan, de a dolog megértése szellemi képességeit felülmúlta, nem fogadják-e el épp úgy, mintha megértették volna s mindezt nem egyedül a professzor tekintélye miatt fogadják-e el? S ha itt a tekintély alapján való hit nem tudománytalan, miért annyira tudománytalan éppen csak az egyház tekintélyének elfogadása? Talán, mert az egyház sokkal tudatlanabb a maga szakmájában, mint egy mûegyetemi tanár a maga szakmájában? Vajon melyik mûegyetemi hallgató jár el okosabban és tudományosabban és viszi többre: az-e, aki csak azt fogadja el tudománynak, amit maga is belátott s amirõl kísérletileg már maga is meggyõzõdött, vagy az, aki mindent elhisz, amit a professzor, mint a tudomány vívmányát elõadott?

Biztosíthatjuk az egyház igen tisztelt ellenfeleit, hogy mi, mûvelt katolikusok, noha elõre tudjuk, hogy amit az egyház tanít, az igaz és amit elvet, az nem igaz, mindennek ellenére azért azt, amit hiszünk, azért is hisszük, mert meggyõzõdésünk, s mert igazságát eszünkkel is belátjuk. A kényelmes és középszerû katolikusok (épp úgy, mint a kényelmes és középszerû mérnökök és orvosok) többnyire csak hisznek, a nagyobb igényûek azonban és akik tudásvágyuk kielégítésére nem sajnálják a fáradságot és idõt, nemcsak hisznek, hanem tudnak is és egyéni meggyõzõdésük is van, mert vallási tudásvágyuk kielégítésére az egyház neki legalább akkora teret ad, mint más tudományágak a maguk érdeklõdõinek.

De aki azt mondja, hogy én elõbb vagyok magyar s csak azután katolikus (mint ezt a magyar reformátusok a maguk kálvinizmusára vonatkozólag hivatalosan is kijelentették), az sincs tisztában a fogalmakkal, vagy ha igen, akkor ezzel is azt jelenti ki hivatalosan, hogy õ a maga vallását nem tekinti objektív igazságnak. Világos ugyanis, hogy ha valamely vallás igazság, akkor a magyar fajnál, sõt nemzetnél is sokkal elõbbre való. Az igazság rovására ugyanis nem szolgálhatom fajomat, mert akkor nem szolgálom, hanem tönkreteszem. Amint ugyanis az egyénre nem szégyen, nem is szolgaság az igazság szolgálata, épp úgy igaz ez az emberi közösségekre, a nemzetekre, sõt az egész emberiség összességére is.

Vajon mihez kell jobban ragaszkodom: a fajomhoz-e vagy az egyszeregyhez? Kétségtelen, hogy az egyszeregyhez. S ez talán azt jelenti, hogy a fajomat nem szeretem eléggé? Dehogy.

Hiszen ha az egyszeregyet elárulom vagy elhanyagolom, akkor vele együtt a fajomat is elárulom, feltéve, hogy fajtestvéreimet is el tudtam csábítani, hogy mennyiségtani téren az én utamat kövessék. Ha az egyszeregyet jobban szeretem, mint a hazámat, azzal nem a hazámat árulom el, hanem csak arról teszek bizonyságot, hogy józan eszû vagyok. Használhat-e azonban egy magyar jobban a hazájának, mint azzal, hogy ragaszkodik a józan eszéhez, például jól számol s honfitársait is ehhez szoktatja?

Isten mentse meg nemzetünket az olyan rajongóktól, akiknek elõbbre való a hazájuk, mint az egyszeregyük, vagy mint a vallási igazságaik (melyek még fontosabbak ránk nézve, mint a mennyiségtani igazságok), s akik azt hiszik, hogy hazájukat az igazság törvényei ellenére is boldogítani tudják, sõt erre még kötelesek is. Nemcsak az egyén, hanem a nemzetek is azért vannak, hogy az igazságnak szolgáljanak, nem pedig, hogy urak legyenek felette és ellenében.

Az igazságot ismerni s szolgálni (mert ha ismerjük, akkor a szolgálat már a józan észbõl következik) nemcsak az egyének, hanem a nemzetek számára is az életet jelenti, a vele való dacolás pedig a halált. Ha tehát a vallás igaz, akkor a haza se lehet nála elõbbre való, sõt akkor a nemzet se lehet más, mint a vallás szolgája. Aki ünnepélyesen kijelenti, hogy neki a hazája elõbbre való, mint a vallása, az azt jelenti ki ünnepélyesen, hogy õ a vallását nem tartja igazságnak, vagyis, hogy õ tulajdonképpen már szakított a vallással. Neki az már csak családi hagyomány, egy régi szokáshoz való ragaszkodás. Mi is elismerjük, hogy az ilyen vallásnál a haza valóban elõbbre való. De nem az igazságvallásnál.

Ugyanilyen könnyû és egyszerû annak a kérdésnek a megoldása is: magánügy-e a vallás.

Ha igazság a vallás, akkor nem magánügy, ha nem igazság, akkor az. Az igazság ugyanis nemcsak közügy, hanem a közügyek legfontosabbika. Mint láttuk, még a hazánál is elõbbre való. Egy állam se tekintheti polgárai magánügyének, hogy téves és ostoba hiedelmek után igazodnak-e vagy az igazság után. Hiszen nem tekinti magánügynek még azt se, hogy polgárai tudnak-e írni-olvasni vagy sem, egészségesek-e vagy járványok tizedelik-e õket, tisztességes kamatra adnak-e egymásnak kölcsönt, vagy pedig kiuzsorázzák egymást.

Ha tehát igazság az, hogy van Isten és másvilág, és hogy Isten valamikor a földön járt és tanított, és Õ és ekkor alapította a katolikus anyaszentegyházat, akkor semmiképpen se lehet az emberek magánügye, hogy hisznek-e neki és tetteikben szerinte igazodnak-e. Ezt csak az tarthatja magánügynek, vagyis olyan mellékes dolognak, mely nem érdemli meg, hogy olyan nagy jelentõségû közösség, mint egy állam, ne foglalkozzék vele, aki a vallásban az igazságnál sokkal kisebb jelentõségû, sõt egészen mellékes dolgot lát. Még az is közügy, hogy az alattvalók hitében még apróbb részeltévedések se legyenek. Ha ugyanis ezeket az apró eltéréseket megtûrjük, akkor is lejáratjuk az egész tekintélyét is. Természetesen csak akkor, ha ezek az eltérések az igazságokra, a vallás tanaira vonatkoznak.

Az állam nemcsak azon alattvalói végrendeletével törõdik, akik gazdagok és így igen nagy összegek felett rendelkeznek, hanem azokéval is, akik csak kis rozoga falusi házakról és kis összegekrõl intézkednek.

És ha kis összegeket se szabad elsikkasztani hagyni, mert ha ezt tûrjük, akkor nem lesz becsülete a nagy dolgoknak se, vajon megmarad-e a vallásnak, mint ilyennek a becsülete akkor, ha a mellékesebbnek látszó ügyeit elhanyagoljuk, ha kicsiben a visszaéléseket megtûrjük? Nemcsak a nagyon hamis mérleget üldözi az állam, hanem azt is, amely csak egy kicsit hamis. Az igazság közügy és a kis jelentõségû igazság is közügy.

Ugyanide tartozik az a kérdés is, hogy kötelezõ legyen-e az iskolai hitoktatás vagy fakultatív.

Ha a vallás igazság, akkor tanítása épp úgy közügy, mint a történelmi vagy mennyiségtani igazságoké, sõt még jobban, mint azoké, mert a vallási igazságok ezeknél sokkal fontosabb igazságok, s elhanyagolásuk sokkal veszélyesebb következményekkel jár, mint más igazságoké. Amelyik vallás azonban nem igazság, hanem mindössze csak bizonyos családi tradíciók összessége, annak a vallásnak az iskolákban való tanítása csakugyan lehet fakultatív. Még az se baj, ha egészen elmarad.

A marxista pártok programjában tehát az a pont, hogy a vallás magánügy, azt jelenti, hogy a vallás nem igaz, sõt arról, hogy igaz-e vagy nem – mit Könyves Kálmán boszorkányairól, akik nincsenek –, még csak szót ejteni se lehet. A tudomány a vallás tanait szerinte már rég a mesék világába utalta. Mivel azonban a tömegek lassan haladnak a korral, s náluk az érzelmek, a nevelés, a családi hagyományok igen nagy befolyással bírnak, egyelõre nem kell õket ingerelni, hanem hagyni kell õket addig, míg a tudomány vívmányai hozzájuk is elérkeznek s õket is átalakítják. Ezt jelenti „a vallás magánügy” elve. Nem vallhatja tehát olyan ember, akinek a vallás igazság.

A protestantizmus tana a szabad kutatásról és a lelkiismereti szabadságról lényegileg ugyanezt jelenti, csak mondanivalóját nem a hitetlenség, hanem csak a kételkedés ruhájába öltözteti. A protestantizmus a hitetlenségnek a marxizmusnál 300 évvel régebbi alakja. Ezért ekkor még nem azt mondták, hogy nem hiszem a Szentírást, mert elavult mesék gyûjteménye, hanem azt, hogy hiszem, hanem hogy hogyan kell érteni, annak eldöntését magamnak tartom fönn. Nem ismerem el az egyháznak azt a jogát, hogy megszabhassa, mit, hogyan kell értenem. Ez a lelkiismeret felszabadítása az egyház sok évszázados nyomasztó szellemi igája alól.

Ezzel szemben azonban kétségtelen, hogy az igazsággal szemben nem lehet szabadság.

Ha ugyanis a Szentírásnak, azaz Krisztus kinyilatkoztatásának van értelme, akkor egyszerre többféle és egymásnak ellentmondó értelme nem lehet. Akkor csak egy értelme van, s két- ségtelen, hogy mindenkinek kötelessége ezt az egy értelmet elfogadni. Az is kétségtelen, hogy ezt a helyes értelmet tudni lehet, mert hiszen ha nem lehetne tudni, akkor mi értelme van az egész kinyilatkoztatásnak vagy a Szentírásnak? Akkor nem volt semmi értelme annak, hogy az Isten a földre jöjjön. Aki tehát a Szentírás értelmét illetõen szabadságot akar, az tulajdonképpen a Szentírás ellensége, mert azt járatja le.

Ha egy klasszikust fordítunk, világos, hogy a filológia megmondja, hogyan kell fordítani.

Csak ha a tudomány se tudja kétségtelenül eldönteni, hogy egy-egy homályos helynek mi a helyes értelmezése, akkor engedi meg a „szabadságot” s tûri meg, hogy szabad értelmezni így is, meg úgy is. Világos, hogy a protestantizmus annyit magasztalt „szabad kutatását” és „lelkiismereti szabadságát” is csak úgy lehet érteni, hogy vallási téren objektív igazság nincs. Másképp nem érthetjük a dolgot, mert hiszen igazság és szabadság összeegyeztethetetlen.

Ha már valaki megismerte az igazságot, akkor már megszûnt a szabadsága, mert akkor már kötelessége az igazságot elfogadni és követni. Annak, aki már ismeri az igazságot, nem kell már kutatnia. Csak az kutat, aki még nem találta meg azt, amit keres, vagyis, aki még nincs az igazság birtokában. Lehetséges-e azonban, hogy Isten már kétezer éve eljött a földre, ugyanannyi ideje, hogy a Szentlelket is elküldötte, hogy megtanítson bennünket „minden igazságra” s mi még most se tudunk semmit, még most se bírjuk a vallási igazságot, hanem még mindig csak keressük?

A protestantizmus szerint tehát a vallás valami alanyi, szubjektív dolog, mely Isten igéjének, a Szentírásnak az egyéni tanulmányozásában áll és a belõle merített tanulságoknak, lelki élményeknek, érzelmeknek és hangulatoknak egyéni, tehát mindenkinél más és más átélése. Ez azonban vagy azt jelenti, hogy objektív (tehát valóságos) vallási igazság nincs is, vagy pedig azt, hogy lehet ugyan, hogy van, de ezt eldönteni s megtalálni gyakorlatilag lehetetlenség. Világos, hogy a két felfogás lényegileg egyre megy, mert az az igazság, mely van ugyan, de nem ismerjük, gyakorlatilag nincs, az ilyen igazság nem köt, nem is köthet bennünket. Az ilyen igazsággal szemben valóban szabadok vagyunk, mert hiszen lényegében véve és végeredményben mi magunk teremtjük magunknak s akár készakarva, akár észrevétlenül mi alakítjuk. Nem mi vagyunk tehát szolgái annak, hanem az a mi szolgánk. Világos, hogy a vallásnak, melynek lényege a keresés, de a vége mégse lehet sohase megtalálás, az objektív igazsághoz semmi köze sincs. Az igazság ugyanis tõlünk független s mindenkire egyformán kötelezõ és érvényes. Épp oly kétségtelen azonban az is, hogy az ilyen alanyi vallásnak gyakorlatilag haszna alig van, tehát joggal tartható magánügynek.

Erõs szenvedélyeket, például gyûlöletet megtörni, káros nemi ösztönt megfékezni, az ember teljes lelki erejének megfeszítését kívánó kötelességeket (például a bõséges gyermekáldást vagy elvekért az állás, sõt az élet kockáztatását) vállalni csak akkor lehet, ha azt, ami ezt kívánja tõlünk, megdönthetetlen igazságnak tartjuk (még ekkor is nehezen sikerül).

Az a vallás, melyet mindenki maga alakít ki a maga számára, mely egyéni keresésen alapuló vélt „megtaláláson” alapszik, azaz amely nem objektív, hanem szubjektív dolog: se nem erõ, se nem hatalom, hanem a képzelhetõ legjelentéktelenebb dolog, mely hangulat és érzelmek szerint változik, melyet az események, érdekeink, érzelmeink és hangulatunk változásai alakítanak lelkünkben, mint a szél a felhõket az égen.

Hogy ezek a szubjektív vallások mégis a katolicizmus oly erõs ellenfeleinek bizonyultak és bizonyulnak mégis még ma is, és egyenesen véres vallásháborúkat tudtak okozni a múltban, annak az az oka, hogy a gyakorlatban a katolicizmussal szemben a hitetlenséget jelentik. A hitetlenség pedig éppen olyan nagy erõ, mint a hit, sõt itt a földi életben még annál is nagyobb, mert összes szenvedélyeink, egész ádáz gyûlöletünk szolgálatában áll, míg az igaz hit mellett csak a nemes értelemben vett szeretet dolgozhat, mely szintén nagy erõ ugyan, de kétségtelen, hogy olyan elsöprõ, fergeteges ereje, mint a gyûlöletnek, nincsen.

*

Az összes szubjektív vallás mind a vallásszabadság híve és hirdetõje – elméletben. Látjuk, hogy az ilyen vallásban mindez logikus dolog is. A vallásszabadsághoz azonban a gyakorlatban türelem kell, a türelemnek pedig semmi se ellensége annyira, mint a gyûlölet.

Innen van aztán, hogy gyakorlati, azaz tényleges türelemre csak az objektív vallás, azaz az igazság birtokosa képes, amely pedig elméletben nem állhat a vallásszabadság álláspontján, mert hiszen az igazság nem tûr és nem is tûrhet meg semmiféle szabadságot.

Az egyedüli vallás, mely az objektív, tehát szabadságot nem ismerõ vallás igényeivel lép fel, a katolicizmus. Ezért elméletben nem is tûr vallásszabadságot, mert hiszen az igazságnak kötelezõ ereje van, annak csak szolgálni lehet és mindenkinek szolgálnia kell. Az igazság csak engedelmességet, alkalmazkodást, tudomásulvételt ismerhet.

Az igazság a legnagyobb zsarnok, s mégis a legkevésbé az, mert hiszen jelentkezik s kíván az emberektõl nagy áldozatokkal járó engedelmességet, akkor se mint igazságnak tagadjuk ezt meg neki, hanem elõbb megállapítják róla, hogy nem igazság. (Azt ugyanis mindenkinek el kell ismernie s ezért el is ismeri mindenki, hogy annak, ami valóban igazság, jár a feltétlen engedelmesség, azzal szemben nem lehet szó szabadságról.)

Hiába beszéljük be azonban ezt magunknak, az az ádáz gyûlölet, mellyel vele szemben viseltetünk, elárulja, hogy hazudunk s közel se olyan nagy a katolicizmus-ellenes meggyõzõdésünk, mint mutatjuk. Ha ugyanis nincs igazságvallás és a katolicizmus se az, miért acsarkodunk akkor ellene annyira? Miért tudjuk akkor oly féktelenül gyûlölni? Áligazságok nem érdemlik ezt meg tõlünk, azok ellen felesleges annyira dühöngeni. Azok nem képviselnek akkora erõt, olyan nagy hatalmat, hogy ennyi puskaport kellene ellenük pufogtatni.

A szép elmélettel szemben ugyanis azt látjuk, hogy minden vallás már rég szabadságot élvez a modern államokban, egyedül csak a katolicizmus az, melynek ez nem jut osztályrészül, noha egyedül csak neki járna.

Nézzük elõször a protestantizmust. Ez megengedte és megengedi a Szentírás szabad magyarázását mindenkinek, csak arra az egyre nem adott soha engedélyt senkinek, s nem ad még ma se, hogy katolikus módra magyarázza, vagyis úgy, hogy objektív igazságvállalást értsen ki belõle, hogy a Megváltó látható egyházat alapított, vezetõséget állított élére, Szent Pétert a fejévé tette, csalhatatlanságot ígért neki, nekünk pedig megparancsolta, hogy úgy hallgassunk rá, mintha õt magát hallanánk.

Pedig láttuk már, milyen világosan benne van mindez abban a Bibliában, mely a protestánsoknak állítólag egyedüli hitforrása. A Szentírást azonban így értelmezni mindenkinek, még a katolikusoknak is tilos (mert nemcsak a protestantizmus, hanem a közfelfogás is tiltja), erre nincs szabadság.

(Eleinte egymásnak se adtak szabadságot a különbözõ protestáns felekezetek. Ez azért volt, mert akkor még õk is igazságvallásban hittek s így meg voltak gyõzõdve annak a bibliamagyarázatnak egyedüli helyességérõl, melyet õk hirdettek. Õk a lelkiismereti szabadságot egyedül csak a katolikus egyház magyarázatával szemben (tehát akkor még rosszhiszemûen) hirdették. Ezt hirdetni azonban kénytelenek voltak, mert másképp nem lehetett volna jogcímük arra, hogy a katolikus egyház hivatalos és egyedül jogosult magyarázatával szemben (melyet az igazság tulajdonsága, az egyformaság mindenképpen megkövetelt) a maguk alanyi véleményéhez ragaszkodhassanak. Õk még hívõk voltak, a vallásukban – mint ez esetben logikusan következik – nemcsak szubjektív élményt, hanem tárgyi igazságot is láttak, voltak annyira logikusak, hogy világosan látták, hogy a szubjektív vallás nem vallás, hanem legfel- jebb érzelgõsség. Õk még igazi vallást akartak, annyira logikusak azonban már nem voltak (mert szenvedélyeik és az egyház elleni gyûlöletük ezt nem engedte meg), hogy levonták volna a végsõ következtetést is és látták volna, hogy a lelkiismereti szabadság és az egyéni kutatás teljes szabadsága az objektív igazsággal nem egyeztethetõ össze. Az azóta eltelt évszázadok azonban már rég levonták az elvbõl azt a következtetést, melyet le kell belõle vonni s ezért protestánsaink ma már régen hivatalosan is úgy beszélnek, mint akik számára a vallás objektív megkötöttség nélküli, tisztán alanyi és érzelmi lelki élmény, mely mindenki számára más és más.)

A francia forradalom (melyet minden bûne, türelmetlensége, sõt kegyetlensége ellenére még ma is az emberi haladás vívmányának tart a közvélemény) annyira a szabadság jegyében állt, hogy a szó szoros értelmében ez volt az istene. Világos, hogy vallásszabadságot is hirdetett és meg is adta ezt minden elképzelhetõ vallásnak, tannak, hitnek vagy felekezetnek, csak egyedül annak a katolicizmusnak nem, mely az ország 97%-ának vallása volt. Tehát csak a katolicizmussal dacolni, azt rágalmazni, gyûlölni, ellene izgatni volt szabad, de katolikusnak lenni semmiképpen se.

A francia forradalom törvényben mondta ki, hogy francia ember római katolikus nem lehet, erre nincs senkinek szabadsága. Ezt a különös „szabadságot” azzal okolta meg, hogy Róma nem Franciaországban van. Francia ember csak francia katolikus lehet s nem engedelmeskedhet egy Franciaországon kívül álló embernek. Aki francia létére is római katolikus, azt el kell tiporni, mert veszedelmes hazaáruló. Esküt is kellett tennie minden papnak, hogy nem római katolikus. Aki nem tette le ezt az esküt, az ment elõször a börtönbe, utána pedig a vérpadra. Mindez akkor nagyon szépen összefért a vallásszabadsággal és a francia „liberté”-vel még akkor is, mikor a franciáknak egyenesen istenük lett ez a szabadság. Pedig hát láttuk fentebb, hogy a pápaság intézménye nélkül, tehát egy fõ nélkül (aki mint ember, természetesen nem születhetett egyszerre minden nemzet polgárának) lehetetlenség a hit egyformaságát megõrizni, egyformaság nélkül pedig nincs igazság. Francia igazság, francia egyszeregy, francia elektromosság vagy az elektromosságnak külön francia törvényei nincsenek, nem is lehetnek. Nem lehet tehát külön francia vallás se akkor, ha a vallás igazság. A francia vallás rendszerére csak akkor térhetnénk át, ha az objektív igazság rendszerérõl áttérünk a szubjektív, csupán érzelmi vallás rendszerére, ez pedig az igazságvallás elhagyását, tehát gyakorlatilag a vallás megszüntetését is jelenti.

A katolicizmus tehát nem lehet francia. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ha nem francia, akkor szükségképpen rómainak kell lennie, mert ha a rómait nem úgy ejtjük, hogy nemzetek feletti, akkor római is épp úgy nem lehetne, mint ahogyan francia nem lehet. Ha azonban a rómain nemzetek felettit értünk, akkor az egész világ és minden nép katolicizmusának rómainak, tehát egyformának kell lennie. Természetesen még annak a katolicizmusnak is, mely Franciaországban van.

Az elektromos áramnak se kellene feltétlenül galvánáramnak lennie, mert nem kellett volna szükségképpen Galvaninak felfedeznie. Felfedezhette volna más is. Mellékes tehát a neve, még a felfedezõje is, de annyi bizonyos, hogy ha már tudjuk, hogy van és ismerjük a törvényeit, akkor azok minden országban ugyanazok, például Angliában is, pedig az angolok nem olaszok, mint Galvani volt. Micsoda ostobaság lenne azonban az angoloktól, ha az elektromosság nem kellene nekik, mert „galván”, tehát olasz a neve, s mert Olaszországból is jött!

A francia forradalom „szabadsága” tehát szabadságot adott minden olyan vallásra, melyet a francia nép nem ismert és amely a francia nép se testének, se lelkének nem kellett, csak egyedül arra a katolicizmusra nem adott szabadságot, melyhez a francia nép 97%-a tartozott. Világos, hogy csak azért nem, mert ádázul gyûlölte azt a vallást, mely egyedül volt tekinthetõ igazságvallásnak, tehát egyedül érdemelte meg a vallás nevet. Mivel a katolicizmus egyedül viselkedett úgy, ahogyan vallásnak kell viselkednie, ha objektív igazságot képvisel, egyedül csak számára nem volt szabadság a nép állítólagos szabadságát kivívott forradalom uralma idején.

Az igazság nemzetek feletti. A vallásnak is ilyennek kell lennie, ha õ is igazság. Az igazság egyedül üdvözítõ. A vallás is ilyen, ha igazság. Mivel a katolicizmus nemzetek felettinek és egyedül üdvözítõnek tartotta magát, nem volt számára irgalom. A katolicizmus még akkor is tilos volt, mikor minden szabad volt, sõt a szabadság egyenesen a népek istene volt.

De ugyanígy jártak el a katolicizmussal már évszázadokkal elõbb az angolok is. Õk is eltiltották, sõt vérpadra vitték a katolikusokat szintén egyedül csak azért, mert õk meg angol nemzeti egyházat nem akartak, s ezért az egyház fejéül a pápa helyett nem ismerték el az angol királyt, azaz, mert épp úgy nem ismertek külön angol katolicizmust, mint ahogyan késõbb francia hittestvéreik nem voltak hajlandók elismerni külön francia katolicizmust.

Ez akkor Angliában felségsértés volt, mely nemcsak halállal, hanem kínos és megbecstelenítõ módon végrehajtott halálbüntetéssel járt, sõt ebben az egy esetben még az a kínpad is megengedett volt, melyet Angliában egyébként nem alkalmaztak.

Azon vallás követõi részére tehát, mely ragaszkodott ahhoz, hogy neki az egész világon egyformának, tehát egy embernek irányítottnak kell lennie, Angliában is évszázadokon át nem volt szabadság, hanem vérpad és kínpad. Még jellemzõbb azonban, hogy ebben még a modern közvélemény se talál semmi kivetnivalót vagy szégyenletest. Ezen még a XX. század is annyira nem botránkozik, hogy egyszerûen nem is tud róla. A XX. század csak a római egyház és a katolikus Spanyolország inkvizíciójáról tud, csak azon botránkozik, mert azt tartja a kultúra szégyenének és a vallásszabadság megsértésének. Az inkvizícióról mint katolikus szégyenrõl azonban mindenki tud, ezen mindenki szörnyülködik, még maguk a katolikusok is. Sõt egyenesen szégyellik miatta a vallásukat.

De nem élvezte a vallásszabadság áldását a katolicizmus még a felvilágosult és a szabadságért rajongó XIX. században se. Ez a század a nemzeti szabadságharcok százada volt s ezért alatta „nemzetközisége” miatt volt a gyakorlatban szinte törvényen kívüli a katolicizmus.

De egyedül üdvözítõ voltát is tûrhetetlennek és a kor haladásával összeegyeztethetetlennek tartották. Még Széchenyi, Eötvös és Deák, a kor katolikus nagyjai is a protestáns vallási eszméket tették magukévá s például a reverzálisokat épp oly összeegyeztethetetlennek tartották koruk szabadságeszméivel és épp oly elkeseredetten harcoltak ellenük, még saját fõpapjaik ellenében is, akár maguk a protestánsok.

Az nekik még csak eszükbe se jutott, hogy a vallás esetleg még objektív igazság is lehet, s ha az, még ha akar, akkor se alkudhat. Elfelejtették, hogy ha a katolicizmus igaz, akkor a katolikus ember minden gyermekének katolikusnak kell lennie még akkor is, ha a felesége nem az.

Elfelejtették, hogy a gyerekeken csak akkor lehet osztozni, ha a másik vallásnak is ugyanannyi joga van, mint a katolikusnak, vagyis ha az is épp oly igaz. Ha azonban így van, akkor egyik se lehet igaz, mert ha az is igaz, hogy az Isten eljött a földre (kereszténység) s az is, hogy nem jött el (iszlám, zsidóság), ha az is igaz, hogy az egyháznak feje van (katolicizmus) és az is, hogy nincs (protestantizmus) akkor világos, hogy a vallás legfeljebb családi szokás, érzelem és hangulat lehet, de semmiképpen se objektív igazság, melyhez még akkor is alkalmazkodnunk kell s mellyel (mint bármely más igazsággal) még akkor se szabad szembeszegülnünk, ha életünkbe kerül.

Hogy a XIX. században milyen vallásszabadság volt minálunk (meg természetesen más mûvelt államokban is), láthatjuk még onnan is, hogy a pápai csalatkozhatatlanság 1870-ben kimondott dogmájának kihirdetését a magyar kormány nem engedte meg s megbüntette azokat a püspököket, akik ezt mégis megtették. Pedig hát az igazság bizonyára nem azért és nem akkor lesz igazság, mikor és amiért egy kormány engedélyt ad rá, hanem a vallásszabadságnak éppen az a legengedhetetlenebb feltétele, hogy minden vallás szabadon hirdethesse a maga tanait, a katolikus vallás tehát a pápai csalatkozhatatlanságot.

Nálunk tehát akkor a zsidó vallás szabad volt, a protestáns is az, az volt még a görögkeleti is, pedig nemzeti szempontból – magyarellenes nemzetiségekbõl álló hívei miatt – veszélyes volt, csak a katolicizmus nem volt szabad, melyhez az ország kétharmada tartozott, s melyet az uralkodóház is követett, de – mivel akkor már alkotmányosság volt – nem õ parancsolt, hanem a kormány, melyet az akkor teljesen egyházellenes sajtótól vezetett magyar értelmiség választott.

Ha pedig a hivatalos hatalom nem akadályozta szabadságában az egyházat, akkor akadályozta a mesterséges hírverés és az egyházellenes (akkor még zsidó) sajtó vezette közvélemény. Nem az egyházat gyalázta ugyan ez a sajtó, hanem a jezsuitizmust, a klerikalizmust, az ultramontanizmust és a vakhitet. Azonban ezzel a katolicizmust gyalázta, tõle tagadta meg a létjogot, mert a katolicizmus éppen azon tulajdonságait jelentették ezek a gúnynevek, melyek az igazságjelleget képviselik az egyházban, s melyeket akkora nagy szellemi terror miatt szinte minden mûvelt katolikus megtagadott. Még az alsópapság se mert nyíltan színt vallani mellettük, sõt még akárhány püspök se. Hiszen nem is lehetett püspök az olyan papból, aki „bigott”, „ultramontán” vagy jezsuitapárti volt.

Úgy lejáratták azokat a fogalmakat, melyeket e névvel jelöltek, hogy azt senki se merte vállalni, hogy õ klerikális vagy ultramontán (az utóbbi azt jelenti: „hegyen túli”, azaz pápapárti, mert a pápa azoknak a németeknek a számára, akiknek országából ez az egyházellenes hírverés hozzánk jött, a hegyen (az Alpeseken) túl lakott), mert a közvélemény szemében rosszabbat jelentett, mint a szellemi bélpoklosság. Ezért nem akadt akkor közéleti ember (még Deák, Eötvös, sõt Széchenyi sem), aki bátran vállalni merte volna, hogy õ igenis klerikális vagy ultramontán. Pedig hát nem vállalt volna vele többet, mint csak azt, hogy katolikus, mert kétségtelen, hogy aki nem ismeri el a pápát fejének, az nem is katolikus, sõt aki elismeri, az is lehet emellett még igen rossz katolikus is.

Még a szegény Imrédy is, pedig õ már javában a XX. században élt és piarista tanítvány is volt, mikor miniszterelnök korában azzal vádolták, hogy klerikális, ahelyett, hogy visszavágta volna ellenfeleinek, hogy: Igenis, az vagyok, ha kíváncsiak vagytok rá. Vegyétek végre tudomásul ugyanis, hogy klerikális annyit tesz, mint valódi, vallásilag mûvelt katolikus, s a Regnum Marianumban talán mégse jutottunk még oda, hogy katolikus ember csak akkor lehet benne miniszterelnök, ha csak anyakönyvi katolikus, de lélekben és igazságban nem az. Egyébként pedig kikérem magamnak, hogy engem bárki szellemileg annyira kiskorúnak tartson, hogy ha a katolicizmust olyan néven nevezi, melyet az egyház ellenségei már lejárattak, akkor mindjárt meg fogom tagadni ijedtemben katolicizmusomat is.

Ehelyett azonban a jó Imrédy kézzel-lábbal, múltjával és jelenével bizonyította, hogy mennyire nem klerikális. Ekkor tudtam meg, hogy mennyire nem katolikus, amit aztán késõbb a hitlerizmusnak való túlságos behódolásával is bebizonyított. Remélem, hogy a vérpadon már nem tiltakozott volna klerikalizmusa ellen, ha akkor is megkérdezték volna felõle, mert akkor végre már tudta, hogy nincs külön katolicizmus és külön klerikalizmus és az ember utolsó órájában már nem az anyakönyvi katolicizmusa, hanem egyedül csak „klerikalizmusa” ad vigasztalást. A kommunizmus alatt egyébként végre már a legmegalkuvóbb katolikusoknak is meg kellett tudniuk, hogy a klerikalizmus a katolicizmussal azonos. Ekkor ugyanis már az is „klerikalizmus” volt, ha valaki pappal megállt az utcán beszélni, templomban kötött házasságot, sõt még az is, ha valaki a gyermekét megkereszteltette, vagy akit pappal temettettek el.

Mondja, miért nemzetköziek maguk? – kérdezte egy jezsuita növendéktõl vagy ötven évvel ezelõtt a szintén jezsuita Pázmány Péter alapította egyetem egyik szigorlatán egy kálvinista professzor. A jezsuita-növendék nagy alázatosságában és tekintélytiszteletében nem válaszolt neki semmit, csak elpirult és zavarba jött. Pedig, ha annak a túltengõ önérzetnek, mely a kálvinista professzorban tombolt, csak egy századrésze is meg lett volna benne, de megfelelhetett volna neki!

Kit ért – kérdezhette volna tõle – „maguk”-on? Csak a jezsuitákat vagy általában a katolikusokat? Csak a katolikusokat értheti, mert vegye tudomásul, hogy az egyházban egyformaság van és ott nincs külön katolicizmus és külön jezsuitizmus. A kettõ egy és ugyanaz.

Hiszen ha a jezsuiták mást tanítanának, mint az egyház, az egyház már rég kitaszította volna õket magából, éppen úgy, mint professzor úr õseit kitaszította, mikor eretnekek lettek s így eltértek az igazság örök egyformaságától.

A kérdés tehát az, miért vagyunk mi, katolikusok, nemzetköziek. Erre a válaszom az, hogy azért, mert az igazsága a kenyerünk és az igazság is nemzetközi. Egyébként pedig – mivel Ön „nemzetközi”-n valami rosszat, valami szégyellni valót ért – az igazság bizonyára se nem rossz, se nem szégyellni való, nem nemzetközinek, hanem nemzetek felettinek kellett volna bennünket neveznie.

Azért vagyunk tehát nemzetek felettiek, mert az igazság is nemzetek feletti. Ha nemzetivé válnánk, lealacsonyodnánk, mint ahogy Önök is lealacsonyodtak, mikor kiváltak a nemzetek feletti, igazság-egyházból, nemzeti érdekek uszályhordozóivá váltak s ennél magasabb ambícióik már nem voltak (ami annak bizonyítéka volt, hogy csak ennek a világnak éltek, a halál után következõvel már nem törõdtek).

De térjünk vissza a vallásszabadságra. Már a XX. században vagyunk, de a hitleri Németországban se volt szabadság a katolicizmus részére s ott is egyedül csak ennek részére nem volt, mert (katolikus létére) Hitler is csak olyan vallást támogatott, illetve tûrt meg, amely magasabb rendû célt nem ismert, mint a német faj támogatását és szolgálatát. Az igazság azonban még a német vagy bármely más fajnál is több. Az igazság még a német fajnak is ura, s megkövetelheti, sõt meg is kell követelnie, hogy a német faj szolgálja õt, nem pedig megfordítva.

A német faj önmagával se tud ugyanis nagyobb jót tenni s önmagát se tudja jobban felmagasztalni, mint ha az igazságot, a katolicizmust szolgálja.

Tele is voltak ezért papokkal Hitler gyûjtõtáborai. Nagyon téved azonban, aki azt hiszi, hogy ezek a német papok különbözõ felekezetekhez tartoztak, mert ez nem igaz. Világos, hogy voltak köztük protestáns pásztorok is, mert hiszen szabadságszeretõ, nemes lelkû, bátor emberek mindenütt vannak, tehát a protestáns lelkészek között is és Hitler nemcsak a katolikus igazságnak volt az ellensége, hanem általában a szabadságnak is. Tessék azonban megvizsgálni, hányan voltak azokban a gyûjtõtáborokban a német katolikus és hányan a német protestáns lelkészek, s akkor egyszerre eldõl a kérdés, egyformán üldözött-e minden vallást a hitlerizmus.

De nincs vallásszabadság a katolicizmus részére még a nyugati demokráciák legnagyobbikában, a szabadság legjellegzetesebb földjén, az Amerikai Egyesült Államokban sem. Itt is a legelterjedtebb vallás a katolicizmus, az Egyesület Államok elnöke katolikus mégse lehetett évszázadokon át. Nem azért nem lehetett, mintha volna olyan törvény, mely ezt lehetetlenné tenné, mert ennyire csúffá tenni azért mégse lehet ma már a vallásszabadságot, hanem azért, mert ezt az Egyesült Államokban a katolikusellenes közvélemény tette lehetetlenné. Minden nemkatolikus összefogott ugyanis, hogy ezt a „szégyent” megakadályozza. Eddig még azt is megakadályozták, hogy az Egyesült Államok diplomáciai viszonyba lépjen a Vatikánnal, s noha katolikus elnököt azóta már választottak, de diplomáciai viszonyba még ma (1965-ben) se léptek a Szentszékkel (a szovjettel igen).

Egy nagyhatalmú titkos szervezet, a Ku-Klux-Klan mûködik a demokrácia és szabadság e mintaállamában, melynek célja a katolicizmusnak (és a négereknek és zsidóknak) a terror bármely eszközével való háttérbe szorítása, például még templomok, zárdák és más intézmények felgyújtásával is. Ezt a gyújtogatást idõnként olyan tömegesen végzik, hogy a biztosító társaságok vonakodnak a katolikus intézmények tûzbiztosítását elfogadni.

Az emberiség (nemhiába Megváltóját is keresztre feszítette) minden vallást megtûr, sõt szeret, csak azt az egyet nem, amely igazságmódra viselkedik s ezért igazság is lehet. Úgyszólván nincs is a földön nemzet, mely legalábbis idõnként tûrhetetlennek ne tartotta volna, hogy polgárai vallásilag egy „idegen hatalomtól” függjenek. Pedig hát világosan láttuk, hogy a vallás, ha egyforma, tehát olyan akar maradni, mint az igazság, egy embertõl kell függjön.

Ennek az egy embernek pedig, ha egyszer ember, mindenképpen valamely fajból kell származnia, ha pedig abból származik, egy kivételével a többi faj számára szükségképpen idegen kell legyen. Pedig hát a valóságban dehogy idegen. Hiszen a pápa minden katolikusnak atyja, az atya pedig bizonyára nem idegen a gyermekei számára.

Ráfogják erre az igazságvallásra, hogy nemzetközi (ami körülbelül annyit jelent, mint szellemi bélpoklos), pedig hát nem is lehet más, ha egyszer igazság s például az egyszeregy bizonyára nem bélpoklos számunkra azért, mert az is nemzetközi, az is minden nemzet számára ugyanaz. Az egyszeregynek bizonyára nem bûne az, hogy nem lehet nemzeti. Miért olyan nagy bûne ez tehát a katolicizmusnak?

Szemére hányják a katolikus egyháznak, hogy nem tûri a szabadságot. Pedig hát ha igazság, akkor nem is tûrheti. És talán olyan nagy szégyene az egy vallásnak, hogy igaz, vagy legalábbis úgy viselkedik, mintha igaz volna? Éppen ellenkezõleg. Akinek egy csepp esze van, abban éppen emiatt kelt a katolicizmus rokonszenvet s érdeklõdést. Annak számára az ilyen vallás az egyedüli, amellyel érdemes foglalkozni s megvizsgálni, hogy õ is csak látszike igazságnak vagy pedig valóban is az.

Ha a katolikus vallás igazság, akkor nem is tûrheti magával szemben a szabadságot, mert hiszen az igazság csak szolgákat ismerhet.

Nem tudják megbocsátani az egyháznak, hogy olyan kíméletlen és erõszakos. Pedig hát melyik igazság nem az? Ráfogják, hogy megsérti, sõt lábbal tapodja a kereszténység legszebb jellemvonását, a szeretetet, pedig hát éppen ezt a szeretetet gyakorolja akkor, mikor kíméletlen, s megköveteli, hogy hagyjuk ott apánkat, anyánkat, feleségünket, gyermekeinket, sõt karunkat és szemünket, de még életünket is, hogy örök életünket megmentsük. Mindez nemcsak csupa logika, hanem szeretet is, ha van, illetve lesz örök élet. De miért olyan nagy bûne az a Krisztus egyházának, ha valóban komolyan hiszi, hogy valóban van örök élet? Miért bántja, miért idegesíti az annyira az embereket?

Nem gondolhatunk másra, mint csak arra, hogy azért, mert rossz a lelkiismeretük, mert a valóságban közel se olyan biztosak õk abban a hitetlenségükben, melyet oly tele szájjal hirdetnek.

Hogy lehet ezt a féktelen gyûlöletet az iránt az egyház iránt, mely még ma is azt állítja, hogy õ az igazságot képviseli, azzal az állítólagos meggyõzõdéssel összeegyeztetni, hogy a vallás ma már legfeljebb érzelem dolga, de mint világnézet, már rég meghaladott, ásatag dolog?

Ha a katolicizmus valóban ásatag, elavult dolog volna, szétmállana ma már gyûlölet nélkül is hamarosan. Mi szükség tehát akkor erre a nagy gõzre? Nem azt bizonyítja-e ez az izzó gyûlölet, és ez a nagy hév, hogy ezt az állítólagos meghaladottságot éppen azok hiszik a legkevésbé, akik a legtöbbet és legjobban hangsúlyozzák?

Ezt az ádáz gyûlöletet azonban éppen eléggé megmagyarázzák Krisztus Urunk szavai: „Nem nagyobb a szolga uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak.” (Jn 15,20)

Aztán: „Ha gyûlöl majd benneteket a világ, gondoljatok arra, hogy engem elõbb gyûlölt, mint titeket.” (Jn 15,18) Aztán: „Az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak.” (Jn 3,19) Aztán: „Azért mondtam el ezeket, nehogy megbotránkozzatok. Kizárnak benneteket a zsinagógákból, s eljön az óra, amikor az, aki megöl titeket, azt hiszi, hogy szolgálatot tesz vele az Istennek.” (Jn 16,1-2) Aztán: „Az üldöztetésbõl mindenkinek kijut, aki buzgón akar élni Krisztus Jézusban.” (2Tim 3,12)

A jezsuiták például többek között ezt az utóbbi idézetet is bevették alapítójuk miséjébe s bizonyára nem önérzet nélkül olvassák ott minden július 31-én, Loyolai Szent Ignác ünnepén, mert õket valóban minden más katolikus intézmény között a legjobban gyûlölték és gyûlölik, ez pedig – mint láthatjuk – annak a jele, hogy õk élnek a legkegyesebben Jézus Krisztusban, õk képviselik a legtisztábban az Õ szellemét a földön. Ha nem így van, akkor miért õket üldözik a legjobban? Akkor miért õk a leggyûlöletesebbek Jézus minden tanítványa között?

Mikor a kommunisták feloszlatták a jezsuiták budapesti rendházát, a hírt az egyik rendtag e szavakkal fogadta: Ez már hozzátartozik a mi menetrendünkhöz. Valóban egész történelmünk ilyen feloszlatásokból, menekülésekbõl és elhurcolásokból áll. Egész sereg ország van, melybe ma se léphetnek be. Nemcsak a „szocializmust építõ”, „haladó” államokba nem, hanem még a szabad és a vallásszabadság kivívása tekintetében állítólag nagy érdemeket szerzett Svájcba se.