Pezenhoffer Antal(1893-1973):

Az igazság ismertetõjelei: Az egyformaság

Melyek az igazság ismertetõjelei? Kétségtelen, hogy elõször is az egyformaság. Bármiféle igazságot nézünk, az egyformaságot mindenképpen megtaláljuk benne, legyen az az igazság akár bölcseleti, akár mennyiségtani, akár természettudományi igazság. El lehet-e például képzelni, hogy Kanadában más egyszeregy legyen, mint Albániában, vagy hogy a koszinusztétel csak Franciaországban legyen igaz és érvényes, Mongóliában például már nem? Hogy az elektromosság törvényei mások legyenek Németországban, mint például Chilében? Vagy hogy a tüdõbajt csak hazánkban okozzák a Koch-féle bacilusok, Spanyolországban már nem? Vagy lehetséges akár csak az is, hogy csak a XIX. és XX. században okozza a tüdõvészt az a bacilus, de a középkorban, mikor még bacilusokat nem ismertek, nem ez okozta? Lehetséges, hogy Olaszországban a dinamót vagy a lökhajtásos repülõgépeket éppen ellenkezõ törvények alapján és módon lehet és kell megszerkeszteni és üzembe helyezni, mint például Nagy-Britanniában?

Nem. Ami igaz ma, az igaz volt ötszáz vagy ezer évvel ezelõtt is, csak legfeljebb akkor még nem ismerték, még nem tudtak róla az emberek. Nem az igazság – mely szükségképpen változatlan – változott meg azóta, hanem a mi hozzá való viszonyunk, a mi tudatlanságunk oszlott el.

S ahogyan változatlan az igazság idõben, épp úgy változatlan térben is. Ami igaz Európában, igaz Ausztráliában is, ami igaz a magyar számára, az igaz a németnek is. Az igazság mindig és mindenütt egyforma. Az igazság nem ismeri az idõ múlását vagy változását, de nem ismer régi vagy új világrészeket se, nem ismer hazát vagy idegen országot, fajt vagy nemzetiséget. Az igazság szükségképpen nemzetközi, illetve nemzetek feletti. Amelyik vallás igaz, annak szintén ilyennek kell lennie. Ha nem ilyen, lehetetlen, hogy igaz legyen. Amelyik vallás nemzeti vallás, s különösen az a vallás, amelyik büszke is arra, hogy õ nemzeti vallás s ezen az egy nemzeten kívül nem is akar más nemzeteknek is vallásuk lenni, az lehet nemzeti sajátosság, lehet nemzeti összetartó erõ, tehát nemzeti büszkeség is, de igazság, tehát igaz vallás semmiképpen se lehet. Gondolkodó, okos ember ennek láttára már feleslegesnek is tartja e téren a további kutatást, mert már magából ebbõl megállapíthatja, hogy az ilyen vallásban igazságot nem kereshet.

Mikor például a mi kálvinizmusunk azzal dicsekszik, hogy õ a magyar vallás, mert – legalábbis hazánkban – csak magyarok követik, a számtalan nemzetiségünk: a németek, tótok, románok, szerbek, horvátok, rutének, vendek, árvamegyei lengyelek, fiumei olaszok, bácskai sokácok vagy bunyevácok, bánsági bolgárok vagy kóbor cigányaink közül egyik se követi, logikus ember számára e dicsekvésével tulajdonképpen azt adja tudtul, hogy õ igaz vallás nemcsak nem lehet, hanem nem is akar az lenni, sõt még csak arról sincs még csak halvány sejtelme se, mit jelent az igaz vallás fogalma.

Az olyan vallás, mely büszke arra, hogy magyar vallás, azaz, hogy csak a magyarok vallása, a magyarra csak káros lehet épp úgy, mint ahogyan nagy kárt csinálna nálunk az a honfitársunk, aki a nemzet iránti nagy szerelmében egy egész külön, a más népektõl használttól eltérõ egyszeregyet honosítana meg körünkben s ezután ennek alapján tanítana bennünket számolni.

De természetesen az se lenne kívánatos, ha olyan lángoló honszerelmû mérnökünk akadna, aki külön nemzeti elektromosságot fedezne fel részünkre, a magyar nép adottságainak és tulajdonságainak megfelelõen, s aztán ennek törvényei alapján szerkesztene motorokat és dinamókat. Természetesen nemcsak a természettudomány és az igazság, ha nem a nemzet és a magyar nép ellen is vétkezne vele, ha eljárásában állítólag még úgy a fajszeretet vezetné is. Aki ugyanis népét vagy faját az igazság ellenére s annak szembeszegülve szereti, az nemcsak az igazság ellen vétkezik, hanem népének is tönkretevõje.

Ahogyan azonban nincs és nem is lehet magyar igazság, magyar egyszeregy, magyar (azaz a többi népektõl eltérõ) természettudomány vagy magyar elektromosság, épp úgy nem lehet és nincs magyar vallás se, s ha mégis van, annak nem lehet köze az igazsághoz. Az ilyen vallás nem az ész, hanem az érzelmek világába tartozik. Jogosak s így tûrhetõk-e azonban az olyan érzelmek, melyek ellentétben vannak az ész az igazság világával?

Pedig hát kétségtelen, hogy az iszlám is nemzeti vallás, a zsidó is, az anglikán is és a görögkeleti is. Igaz vallás tehát egyik se lehet.

Igaz, hogy a lengyelek a katolikus vallást is lengyel vallásnak nevezik (sõt Moldvában lakó véreink magyar vallásnak mondják a katolikus vallást is), ezt azonban egész másként kell megítélni, mint az elõbb felhozott példákat. Az utóbbi két esetben nem a katolikus vallás az, amely lengyel, illetve magyar vallásnak mondja magát. Éppen ellenkezõleg: tiltakozik ellene. Annyiban elfogadja, sõt örül is neki, hogy minden lengyel és minden moldvai magyar katolikus, de annak már semmiképpen se örül, hogy a lengyelekkel határos oroszok és németek már nem katolikusok (az oroszok görögkeletiek, a németek lutheránusok), és hogy a moldvai románok se azok, hanem görögkeletiek.

A katolikus egyház mindig tiltakozott az ellen, hogy csak lengyelek vagy csak csángók vallása legyen. Annyira tiltakozik, hogy még nevéül is a „katolikus” szót választotta, azaz azt, hogy se nem lengyel, se nem magyar, se nem olasz vagy francia, hanem egyetemes, minden nép és faj számára egyaránt való és minden népet tagjai közé hívó vallás.

Ellenben az anglikán vallást angol ember (illetve angol nõ) alapította és csak az angolok részére s akkor, mikor népét az egyház közösségébõl elszakította. Hazánkban a kálvinizmus se arra büszke, hogy minden magyar hozzá tartozik (erre nem is lehet büszke, mert hiszen a magyarok nagy többsége is a katolikus egyház híve s a színmagyaroknak is legalább fele oda tartozik, tehát azokból is több a katolikus, mint a kálvinista), hanem arra, hogy a hazánkban lakó svábok, szászok, tótok, románok, horvátok, szerbek nem kálvinisták.

Milyen igazság az, mely arra büszke, hogy Magyarországon ezek se fogadják el, meg azok se, hanem egyedül csak az ország vezetését kezében tartó uralkodónép? Képviselheti-e az evangéliumot és Krisztus tanait az a vallás, mely arra büszke, hogy csak magyarok követik?

Vajon Jézus csak a magyarokat váltotta meg? Éppen ellenkezõleg, nem azt mondta-e apostolainak, hogy „elmenvén az egész világra, tanítsátok minden nemzetet”? (Mt 28,19)

A magyar kálvinista arra büszke, hogy neki se a svábok, se a tótok, se a horvátok stb. nem hittestvérei. A magyar katolikus ezzel szemben arra büszke, hogy az õ vallása katolikus, azaz egyetemes, s itt hazánkban is nemcsak a magyarok nagy többsége tartozik hozzá, hanem azonkívül a németek is, a tótok is, többségükben a horvátok és a rutének pedig teljes számban, még az oláhokból is másfél millió, aztán a tengerparton lakó olaszok is, az északi határon lakó lengyelek is, az Al-Duna menti bolgárok is, sõt az országban elszórva kóborló cigányok is. A francia katolikus gyûlöli ugyan a németet (amelyik igazi katolikus köztük, az még a németet se gyûlöli), de azért annak, hogy a németeknek csak alig a felük katolikus, nem örül, hanem sajnálattal veszi tudomásul, mert tudja, hogy a másik felüknek is a katolikus egyházban lenne a helyük. A katolikus egyház nem arra büszke, hogy õ olasz, francia, lengyel vagy magyar, hanem arra, hogy katolikus, hogy egyetemes, hogy nemzetek feletti, mindenkinek való és szóló, azaz, hogy õ a vallási igazságot képviseli. Annyira tudatába van ennek és annyira fontosnak tartja, hogy mint látjuk, még nevével is ezt hirdeti.

Jellemzõ, hogy a Tiszántúl északi felében, a kálvinizmus törzshazájában, a kálvinista templomot magyar templomnak, a görög katolikus vagy görögkeleti templomot román templomnak, a katolikus templomot azonban itt is katolikus templomnak nevezi a nép. Aki tud egy kicsit gondolkodni és az orránál kissé tovább lát, észreveszi, hogy ez a tulajdonképpen azt jelenti, hogy ez magyar, az meg oláh vallás, a katolikus azonban krisztusi, azaz igaz vallás, melyben mellékes az, milyen fajhoz tartozik, aki hisz benne, mert hiszen nem magyarok vagy románok, hanem az emberek, minden ember számára való faji különbség nélkül. Ebbõl természetesen még nem következik, hogy igaz is, de legalább annyi igenis következik, hogy legalábbis lehetséges, hogy igaz legyen, mert megvan benne az igazság öntudata s úgy viselkedik, ahogyan az igazság szokott. A kálvinista és a görögkeleti vallás viselkedése azonban merõben ellentéte az igazságénak, tehát nem is léphet fel olyan igénnyel, hogy a gondolkodó ember igazságot kereshessen benne, tehát Krisztus evangéliuma képviselõjének tarthassa.

A zsidó vallás e faji jellege nem zárta ki minden népnek szóló, nemzetek feletti voltát addig, míg az evangélium elõkészítõjeként szerepelt, azaz hivatását úgy fogta fel, hogy Isten az õ népét, az õ faját választotta ki, hogy elõkészítse a Megváltó útját, aki majd minden népet, minden embert megvált és üdvözít, tehát már minden népnek fog szólni.

Homlokegyenest ellenkezik azonban a zsidó vallás az igazság jellegével ma, mikor már az evangélium egyetemességével szemben is ragaszkodik faji jellegéhez, még ma is az Isten választott népének tartja magát – most már abból a célból, hogy azzal az evangéliummal ellentétben, melyet õ várt legjobban s melyet Isten neki ígért elsõsorban, a tagadást és az ellenzékiséget képviselje – faji alapon.

Ma már egyik vallás se annyira faji és nemzeti jellegû, mint éppen a zsidó vallás, mindegyik jobban törekszik arra, hogy másokat, kívülállókat, más fajhoz tartozókat is megnyerjen magának, mint a zsidó. Pedig hát ki látott olyan igazságot, mely nem terjedni s mindenkit boldogítani akar, hanem a fõ elve az, hogy csak zsidónak való, csak zsidók számára van?

Igaz, úgy látszik, hogy ha nem is olyan feltûnõen, mint más vallásoknak, de azért mégis van bizonyos faji jellege a katolicizmusnak is. Kétségtelen ugyanis, hogy elsõsorban a latin népek vallása, míg a germánok protestánsok, a szlávok görögkeletiek (az arabok pedig mohamedánok).

Ennek azonban nem a katolicizmus az oka, hanem az, hogy elõször a görögkeletiek is faji alapon szakadtak el az egyháztól, késõbb pedig a protestantizmus is faji alapon izgatott az egyház ellen. Akik elszakadtak, azok álltak tehát faji alapon, de nem maga az egyház. Ellenfelei tartották tehát fontosabbnak az igazságnál a nemzeti különbséget vagy fajt, de nem a katolicizmus.

Sõt a katolicizmus nemcsak elméletben képviselte az igazság minden nemzetekfelettiségét, hanem a gyakorlatban is meg tudta ezt valósítani. Nemcsak a latin népeket (az olaszokat, spanyolokat, portugálokat és franciákat, akiknél a nemzeti és faji ellenszenv nem állt az igazság útjába) tudta úgyszólván kivétel nélkül megtartani kebelében, hanem ugyanezt sokszor a faji ellentétek és gyûlölet ellenében is meg tudta valósítani.

Az az állítás, hogy a latin népek katolikusok, a germánok protestánsok, míg a szlávok görögkeletiek, inkább csak annyiban igaz, amennyiben a katolicizmusra nézve jelent elõnyt, pozitívumot. A latin népek ugyanis valóban katolikusok. Olaszország, Spanyolország, Portugália és az összes dél- és közép-amerikai állam annyira, hogy úgyszólván egy falunyi kivétel sincs bennük. A protestánsok Franciaországban se tesznek ki többet 2%-nál, sõt ha hozzájuk számítjuk még a többnyire kálvinista francia-svájci franciákat is, akkor se tesznek ki többet 3%-nál. A románok többsége görögkeleti ugyan, de még köztük is van másfélmillió katolikus (görög katolikus), egyébként pedig õket inkább szláv, mint latin népnek szoktuk tekinteni.

A románok az olaszokhoz, franciákhoz, spanyolokhoz képest egyébként is kevesen vannak. Svájcban a ladinoknak több mint fele protestáns ugyan, õk azonban még a románok- nak is csak vagy egy századrészét teszik, s ezért inkább csak érdekességbõl említjük õket, mintsem mint komoly kivételeket.

A latin népek tehát ennyire katolikusok (99%-ban). Mennyire más azonban az állítólag protestáns germánok képe! Legnagyobb törzsük, a németek, akik elsõsorban képviselik a germánságot, hiszen sok nyelven még a nevük is azonos a „germán” szóval, százmillióan vannak s mégis vagy felerészben katolikusok. Nemcsak a Német Birodalomnak 37%-a az (mégpedig elsõsorban a tisztább németek, mert a protestáns poroszok német-orosz, a szintén tiszta protestáns szászok pedig német-vend keveréknép), hanem az osztrák-németek teljesen, a szudéta (cseh) németek (kik minden német törzs között legtisztábban beszélik a német irodalmi nyelvet) szintén tisztán katolikusok és a kétmillió magyarországi németnek is háromnegyed része az. A svájci németségnek is fele katolikus (mert Svájcban a franciák jobban protestánsok, mint a németek), a Svájcot alapító õskantonok tiszta német népe pedig teljesen katolikus ma is.

A németalföldiek közt egyenesen több a katolikus, mint a protestáns, mert Hollandiának is 37%-a az, Belgium pedig tiszta katolikus s Belgium népének nagyobb fele esik a flamandokra, azaz a Belgiumban lakó hollandokra, mint a francia ajkú vallonokra. A katolikus németalföldiek száma még akkor is több a protestánsokénál, ha azt is tekintetbe vesszük, hogy a dél-afrikai búrok tisztán protestánsok. Az angolszász észak-amerikai Egyesült Államokban és Kanadában is a katolicizmus a legelterjedtebb vallás. Tekintélyes kisebbség aztán a katolicizmus Ausztráliában és Új-Zélandon is. A „protestáns” germánok tehát csak így „protestánsok” a latin népek 99%-os katolicizmusával szemben. Az angolok éppen nem tiszta germánok s az õ országukban is ma már újra tekintélyes katolicizmus van.

De a szlávok is csak úgy görögkeletiek, ahogyan a germánok protestánsok. Az oroszok után, akik között szintén vannak katolikusok (ukránok, rutének), a lengyel a legnagyobb szláv törzs. Ez annyira katolikus, hogy mint láttuk, a lengyelek a katolikus vallást egyenesen lengyel vallásnak tartják. Pedig hát nem kevesebb, mit harmincmillió lengyel van. (Pedig ugyancsak sokat kiirtott belõlük a hitlerizmus. Katolikusok aztán a csehek, a morvák és a litvánok, és a mi tótjainknak is háromnegyed része. Ez a helyzet az északi szlávok között. A délszlávok közül pedig a horvátok teljesen, a szlovének majdnem teljesen (csak a magyarországi vendek között – akik nem mások, mint magyarországi szlovénok – van lutheránus kisebbség), a dalmátok nagyobb részben, tekintélyes számban vannak katolikusok, a bosnyákok és az albánok között is és még a szerbek közül is katolikusok a bunyevácok és sokácok.

A szlávok is csak így görögkeletiek tehát.

Protestánsok a szlávok között egyedül csak hazánk területén vannak: a tótok egynegyed része s azoknak a vendeknek az egyharmada, akiknek összes száma se éri el még a százezret se. Az összes szláv protestáns száma tehát csak félmillió. Sokkal kevesebb tehát, mint amennyi a latin népek között a protestáns, pedig ott is messze vannak az egy százaléktól. Egyébként sehol se lehet olyan jól látni az egyház katolicitását, egyetemességét, fajok és nemzetek felettiségét és minden ember számára egyaránt való rendeltetését, mint éppen a mi szép hazánkban. A fajok valóságos konglomerátuma volt ez, mert laktak területén magyarok, németek, tótok, románok, horvátok, szerbek, rutének, olaszok (Fiuméban) lengyelek (Árva megyében), vendek, bolgárok és cigányok, tehát tizenkétféle nemzetiség. Ezek közül tízben (a románok és szerbek teszik a hiányzó kettõt) abszolút többségben vannak a katolikusok annak ellenére, hogy az országnak általában is csak 60%-a volt katolikus. De azért még a románoknak is egyharmada katolikus volt és még a szerbek közt is akadtak tiszta katolikus törzsek (bunyevácok és sokácok). Nálunk még a Bánságban lakó kisszámú bolgárok is katolikusok voltak (fajtestvéreik többségével ellentétben). Nálunk a katolicizmus valóban katolikus volt, azaz egyetemes jellegû, fajhoz nem kötött, minden népre egyaránt kiterjedõ.

De a katolicizmus nemcsak abban hasonlít az igazsághoz, hogy fajok feletti, azaz egyetemes, hanem az egyformaságban is. Nem találjuk meg az igazságnak ezt az egyformaságát egy vallásban se, csak a katolicizmusban. A buddhizmus például keleti és nyugati buddhizmusra oszlik, s noha mindkettõ buddhizmus, a kettõ között nemcsak különbség van, hanem az egyik úgyszólván merõben ellentéte a másiknak. A zsidók is háromféle felekezetre oszlanak: ortodoxokra, neológokra és status quo zsidókra, s nincs olyan összefogó szervük, mely mindhárom felett állna, mely egyesítené õket s gondoskodnék róla, hogy legalább a lényegben egyet higgyenek.

A keleti egyház akkor, mikor Rómától elszakadt, még egységes volt, s egy egyházat alkotott, mert az egész a konstantinápolyi patriarcha kormányzata alatt állott. Ma azonban már rég megannyi nemzeti egyházra oszlik, melyek egymástól függetlenek s a konstantinápolyi patriarcha, a római pápák hajdani büszke ellenfele, ma már még a kis Görögország egyházát se kormányozza.

Ami a protestánsokat illeti, õk már kezdetben is felekezetekre oszoltak, már létüket is így kezdték meg, tehát kezdettõl fogva szinte akaratlanul is hirdették, hogy az igazsághoz nem lehet közük. Felekezeteik száma elrettentõ, példaként vagy cirkuszba illõ komikumként ma már egyenesen háromszázra, sõt még ennél is többre rúg. Hová csúsztak ezek az igazság elengedhetetlen kellékétõl, az egyformaságtól?

A protestantizmus e nagy baján az se segít, ha például vannak köztük olyanok, akik azt mondják, hogy kérem, én nem protestáns, hanem kálvinista vagyok. Én egyedül csak a kálvinizmust tartom a kereszténység jogos és hiteles képviselõjének. Én és hittestvéreim tehát szintén egységesek vagyunk a hitben.

Eltekintve ugyanis attól, hogy száz protestáns közül talán még egy sincs, aki így beszél, még az ilyen protestantizmus se bírja az igazság elengedhetetlen kellékét, az egyformaságot. Maga a kálvinista, lutheránus vagy anglikán hit is csak akkor lehetne ugyanis egyforma, ha lenne valaki vagy valami, aki vagy ami benne az egyformaságról gondoskodnék. Az igazság e kelléke ugyanis pápa, vagy legalább a pápa jogkörét betöltõ valamely testület nélkül nem lehetséges.

Hol van azonban a kálvinista vagy lutheránus pápa vagy az a kálvinista vagy lutheránus testület, mely minden ország kálvinizmusa vagy lutheranizmusa felett áll, mindegyik felett joghatóságot gyakorol, s melynek a föld minden kálvinistája vagy lutheránusa engedelmeskedni tartozik, mert irányító hatalmát és jogkörét Krisztustól, illetve az evangéliumból származtatja?

Milyen kezesség van például a kálvinizmusban arra, hogy a magyar kálvinista szükségképpen azt hiszi, amit például a hollandi vagy svájci? Ilyesmire biztosíték egyedül csak a katolicizmusban van, mert a katolikust, bármely ország polgára legyen is, hitben egyedül a csalhatatlan pápa irányítja, s ha valaki nem hagyja magát tõle irányítani, már exkommunikálva is van, vagyis már ki is van zárva az egyházból. A katolicizmus tehát nem is lehet más, mint csak egységes. De a kálvinizmus?!

De a pápa szerepét még egy testület, például valami szent szinódus vagy konzisztórium se pótolhatja. Ugyanis elõször nemcsak pápa kell, hanem szükséges hozzá a pápai tekintély is s ezt csak az isteni alapítás (mely a Szentírásból bizonyítható) adhatja meg, míg a szinódusok, vagy konzisztóriumok csak emberi alakítások, ha még úgy elibük tesszük is a „szent” jelzõt.

Másodszor, egy testület sohase tudja szerepét olyan jól betölteni, mint egy személy. Ha ugyanis hatásköre az egész világra kiterjed – pedig hát enélkül szerepét, az egyformaság biztosítását nem tudja betölteni –, akkor tagjainak is különbözõ országokból kell kikerülniük, összegyûjtésük tehát mindig nehézkes, mindig sok idõt kíván, háborús vagy forradalmi viszonyok között, társadalmi vagy politikai válságok idején pedig összeülésük szinte lehetetlen.

Aztán ilyenkor az egyes országok között mindig érdekellentétek, felfogásbeli különbségek vannak, sõt igen sokszor olyan ádáz gyûlölet, mely lehetetlenné teszi a különbözõ nem- zetek megbízottjainak együttes tanácskozását. Képzeljük el például kommunista és „fasiszta” országból jövõ megbízottak közös, barátságos, testvéri tanácskozását! Ugyancsak befellegzett nemcsak az egyformaságnak, hanem még annak a hitnek is, amelynek tartalmát és mindenkire kötelezõ voltát ilyen testületek állapítanák meg!

Hol van azonban – s ez a harmadik s fõ érvünk – nemcsak például a kálvinista vagy lutheránus pápa, hanem akár csak egy egyetemes kálvinista vagy lutheránus szent szinódus vagy konzisztórium vagy bármely más olyan intézmény is, amelynek hitbeli döntése a föld minden kálvinistájára vagy lutheránusára, vagy görögkeletijére kötelezõ? Nemcsak pápája nincs a nem katolikus keresztény felekezetek akármelyikének, hanem nincs olyan nemzetek felett álló testülete se, mely a pápa szerepét betöltené. Nekik csak egy-egy nemzet feletti hatáskörrel bíró testületeik vannak, de még ezek is emberi alapításúak, nem pedig apostoli eredetûek.

Határozataik még maguk a kálvinista tanok szerint se bírnak lelkiismeretben is kötelezõ erõvel (hogy csalhatatlanságról ne is beszéljünk) még az illetõ ország keretei között sem.

Egyedül az iszlámnak volt feje a kalifa képében, de az is csak volt, de ma már nincs. Õ se lehetett tehát az igaz vallás képviselõje, mert az igaz vallás nem mulandó, az nem szûnhet meg. De a kalifa addig se töltött be olyan szerepet, mint nálunk a pápa, amíg megvolt. Régen a pápáknak is volt ugyan államuk s ezért volt fegyveres erejük is, de még a rosszakarat se tagadhatja, hogy a világi hatalom mindig egészen mellékszerepet játszott a pápák lelki hatalma mellett, annak csak járuléka és védõje volt, s ha megvolt, a pápa lelki hatalmának eredménye és következménye volt. Még a legvilágiasabb pápa országa se volt akkora, mint Csonkamagyarország, állandó hadserege sohase volt, zsoldos serege sohase volt nagyobb vagy ötezer fõnél. Ennél jelenleg még egy kisebb állam rendõrsége is nagyobb.

Az iszlám kalifája ezzel szemben elsõsorban uralkodó és hadvezér volt, mégpedig akkor, mikor virágzott, a világ leghatalmasabb birodalmának uralkodója és hadvezére. Uralkodó volta, anyagi és fegyveres ereje volt a lényeg, s csak ráadás volt az, hogy egyúttal az iszlám szellemi vezére is volt, s ezért „szent háborút” is hirdethetett. Nála nem mellékes dolog, nem járulékos, nem akcessziós volt a földi hatalom, hanem a lényeg. A kard szerezte a hívõket is. Nem a lelki hatalom, nem a hívõk tisztelete adta a kalifának a földi hatalmat eszközül a hit védelmére, illetve a lelki vezér függetlensége és tekintélye biztosítására, mint a pápa esetében.

Ezért nem is tudta a kalifának mégoly nagy anyagi és fegyveres hatalma se megakadályozni, hogy az iszlám két felekezetre (síita és szunnita) ne bomoljon. Igaz, hogy a pápa se tudta megakadályozni elõbb a keletiek, majd a protestáns felekezeteknek kiszakadását az egyházból, de ég és föld különbség van a kétféle szakadás között. Ez a különbség éppen annak a kétségtelen bizonyítéka, amirõl itt szó van: az egyformaságnak a katolikus egyházban és hiányának az iszlámban.

Az iszlám két felekezetre bomlott, de mind a két felekezet továbbra is az iszlám tagja maradt. A katolikus egyház azonban nem oszlott elõbb két egyházra, majd késõbb több száz felekezetre, mert az egyház, illetve pápája azonnal kitaszította magából elõbb a keleti egyházat (mely aztán mint holt szervezet, hamarosan további egyházakra bomlott), majd a protestánsokat, akik szintén mindig több felekezetre szakadtak szét, tehát mindig jobban eltávolodtak az igazság ismertetõ jelétõl, az egységtõl. Maga a katolikus egyház azonban egységes maradt, nem bomlott felekezetekre. Az egyházban csak azok maradtak meg, akik ugyanazt hitték, akik alávetették magukat ugyanazon ember kormányzásának, akik a megmásíthatatlan dogmák alapján állnak, sõt fejüknek s vezetõjüknek még a hitben való csalhatatlanságát is elismerik. Valóban, az egyházban szinte tündököl az egyformaság, szinte azonos vele, ellenfelei pedig szinte azonosak a sokféleséggel. Õk azzal azonosak, ami az igazság ellentétének ismertetõjele.

Az egyház katolicitását nemcsak a neve bizonyítja, hanem még a nevénél is jobban a valóság.

Mikor a keletiek elszakadtak, a pápa követe letette a kiközösítõ bullát a Hagia Sofia fõoltárára, azaz kijelentette, hogy a keletiek már nem tagjai többé Krisztus egyházának. Az egyház egysége tehát nem szûnt meg, mert az egyház nem alkudott. Azok körében, akik az egyház tagjai maradtak, továbbra is épp úgy meg volt a hit egysége, mint azelõtt, hiszen éppen ennek kedvéért volt kénytelen rászánni magát az egyház erre a fájdalmas és szomorú operációra. Kénytelen volt, mert másképp maga a Krisztus egyháza, az igazság vallása is megszûnt volna, mert már nem lett volna egységes. Ugyanígy tett a XVI. században a protestáns felekezetekkel.

Nem az egyház bomlott tehát felekezetekre, hanem a hívõk egy része bomlott meg és tagadta meg az egyház iránti engedelmességet. Maga az egyház tiszta és egységes maradt, mert hiszen ellenzékét azonnal kíméletlenül kizárta magából. Ezek nem az egyházban, hanem az egyházon kívül ellenzékieskedhettek. Az egyházon belül ez nem lehetséges. Ott csak egység uralkodhat.

Jellemzõ, hogy az egyháznak ebben az egyformasághoz való tántoríthatatlan ragaszkodásában az egyház ellenségei közül senki se vette észre az igazságnak tiszteletreméltó, sõt tekintélyével szinte lenyûgözõ megnyilvánulását, hanem tisztelet helyett úgyszólván mindenki gyûlöletre gerjedt. Ez a gyûlölet nem engedte meg, hogy belássák, hogy az egyház, mely az igazság oszlopának, Krisztus alapításának és képviselõjének tartja magát, másképpen mint így, nem is viselkedhet, mert ez a viselkedés önmaga iránti kötelessége. Ha nem így tett volna, önmagát cáfolta volna meg.

Nem, ezt nem volt hajlandó senki észrevenni, hanem helyette gyûlöletrõl beszéltek a római egyház részérõl s azt állapították meg, hogy ilyen egyház nem lehet a szeretet vallásának képviselõje. Sõt éppen ennek alapján állapították meg, hogy az egyház megromlott, elárulta hivatását, letért rendeltetése útjáról. Mintha bizony az igazsághoz való ragaszkodás ellenkeznék a felebaráti szeretettel s nem éppen a felebaráti szeretet követelménye volna. Lehet-e felebarátot jobban szeretni, mint azzal, hogy az igazságot megismertetem vele, vagy hogy annak útjáról nem hagyom letérni? Ellenkezik-e a szeretettel, ha valaki a hamisságot, a rosszat, a sátánt gyûlöli s kérlelhetetlen harcot vív vele, de természetesen felebaráti szeretetbõl?

Az anya, aki élethalál harcot vív fia gyilkosával vagy erkölcsi megrontójával, az anyai szeretetnek legszebb megnyilvánulása, nem pedig a gyûlöleté.

A katolikus egyház vagy bármely más, akár keresztény, akár nem keresztény vallás között tehát ugyanaz a különbség, ami az igazság és a hamisság, vagy legalábbis az igazsággal nem törõdõ, azt nem ismerõ könnyelmûség és megalkuvás között. Addig, míg az orvostudomány fel nem fedezte egy kór igazi okát és egyedül helyes orvosságát, eltûrhetik-e az orvosok a különbözõ kísérletezéseket és egyéni orvosi véleményeket és eljárásokat. De mihelyt ezt valamely orvos megállapította, akkor már nem tûrheti. Sõt minél makacsabbak tudományos ellenfelei, az orvos annál nagyobb hévvel, annál kérlelhetetlenebbül, sõt – embernél már ez csak így van – annál nagyobb dühvel szokott velük szembeszállni.

Aki az igazság tulajdonában van, az nem lehet se nemtörõdöm, se lanyha. Annak kötelessége késhegyre menni. Ha nem így tesz, akkor vagy hazudik, mikor azt állítja, hogy biztos tudása és ezen alapuló meggyõzõdése van az igazságról, vagy pedig hitvány, értéktelen ember, akinek csak a maga kényelme és békessége a fontos s ebbõl még milliók pusztulása ellenére se enged. Hadd pusztuljanak – gondolja – mások, csak neki legyen meg a nyugalma és kényelme.

Az igazság még a szeretetnél is elõbbre való. Aki az igazság miatt és kedvéért szegi meg a felebaráti szeretetet, az csak látszólag gyûlöl, valójában szeret. Hiszen csak azért kíméletlen felebarátjához, hogy boldogabbá tehesse. Éppen az ilyen ember szeretete a legnagyobb, mert a szeretet miatt még tudatlan felebarátja ellenszenvét, gyûlöletét, bosszúját is hajlandó magára vonni és eltûrni, csak hogy használhasson neki.

Ugyanolyan itt az egyház szerepe, mint mikor a tífusz után lábadozó, kiéhezett, étel után áhítozó betegnek nem enged enni az orvos és az ápoló. Aki nincs tisztában a helyzettel, azaz nem ismeri az orvosi igazságot, felháborodik a kíméletlenségen s visszataszító szívtelenségnek találja egy szegény beteg koplaltatását, aki azonban ért a dologhoz, tudja, hogy az egész kegyetlenség semmi más, mint szeretet (és okosság).

Ebben az esetben az, hogy az orvos vagy az ápoló a beteg kedvében járjon, ellenkezésben van egy nagy igazsággal, azzal, hogy az õ betegségtõl megviselt belei számára a halált jelenti a kemény étel. A beteg ezt nem tudja, vagy ha igen, nincs elég lelkiereje ahhoz, hogy engedelmeskedni is tudjon az észnek (a legyöngült testben ugyanis az akaraterõ is gyönge).

Az az ápoló tehát, aki részint, mert a jelen esetben ismeri a beteg életére annyira fontos igazságot, részint, mert személyesen nincs érdekelve a dologban, s ezért a szenvedély, az éhség az õ eszét nem homályosítja el és nem gyöngíti akaraterejét, „szívtelenül” ragaszkodik ahhoz, amit az ész elõír, nem kegyetlen, hanem a beteg jóakarója. Az ilyen ápoló szeret még akkor is, ha a beteget erõszakkal akadályozza meg az evésben, sõt cselekedete erkölcsi értékét bár csökkenti, de nem rontja le s nem változtatja rosszra még az se, ha kötelességét néha durván, türelmetlenül gyakorolja. Még az ilyen ápoló is bizonyára jobb, mint az, aki nem tud parancsolni „a szívének” s betegét az evésben szabadjára engedi.

Az egyház ugyanezen helyzetben van az eretnekekkel. Ha a katolicizmus igényt tart arra, hogy Krisztus egyedüli egyházának tartsák és az igazsággal azonosítsák (márpedig kénytelen erre igényt tartani, mert ez az igazság iránti kötelessége; de az emberiséggel is nagy jót tesz vele, mert hiszen Krisztus megváltásában részesíti általa s olyan megdönthetetlen hitet õriz meg számára, mely lelki válságaiban egyedül lehet támasza), akkor nem tûrheti, hogy hívei egy része ezt elhiggye, a másik azt, de azért mégis mindegyik az egyház tagjának és helyes úton járónak tartsa magát. Az igazságtól eltérõket tehát kénytelen kizárni magából, hogy hívei tudhassák és láthassák, mi az, ami igaz és mi az, ami nem igaz, mi az, ami megengedhetõ és mi, ami nem megengedhetõ. Ha nem így tenne, azt a látszatot keltené, hogy tanítása igazságában õ maga se nagyon hisz.

Hogy aztán ezt a kötelességét durván teszi-e vagy szeretõ kímélettel, az igazság szempontjából egészen mellékes. Mivel azonban az egyház Krisztus képviselõje a földön, eleve is nyugodtak lehetünk benne, hogy ebben a mellékkérdésben se kell ellenfeleitõl tanulnia a szeretetet.

Kell legalább annyira durvának lennie az egyháznak is az eretnekekhez, mint az orvosnak a makacskodó betegekhez. Ha a hit egyformaságát másképp nem tudja megõrizni, akkor ki kell zárnia õket magából. Világos, hogy ha célját, a hit egyformaságát, az igazság ismertetõjelének megõrzését a kizárás, a velük való szakítás nélkül is el tudja érni, akkor õ a legboldogabb, ha továbbra is megtarthatja õket az egyházban. Világos az is, hogy ha már kizárta is õket, akkor is rögtön visszafogadja õket, mihelyt az engedelmesség és az egységes hit elfogadásával ez lehetõvé válik számára. De az igazság elárulásával nem szeretheti õket, vagyis azt nem engedheti meg nekik, hogy eretneken is az egyház tagjai maradhassanak.

Tessék például elolvasni a Luthert végre (mert ugyancsak nem túl hamar) az egyházból kiközösítõ pápai bulla szövegét, s rögtön láthatja mindenki, mennyire nem volt türelmetlen, s mennyire nem volt durva Lutherhez az egyház. Luthernek szinte könyörgött a pápa s újabb meg újabb haladékot adott neki a megtérésre. Nem használt azonban vele semmit, mert õ csak az egyház gyöngeségét, nem pedig szeretetét olvasta ki belõle. S ne csak a pápai bullát, hanem Luthernek „Az ördögtõl alapított pápaság ellen” címû mûvét is, melyet válaszul az õt kiközösítõ, de neki a nyilatkozásra haladékot adó pápai bulla ellen írt, szintén tessék elolvasni s akkor majd el tudjuk dönteni, kiben volt nagyobb a szeretet, Lutherben-e a pápa iránt, vagy a pápában Luther iránt: akkor majd megtudjuk, melyik volt a kettõ közül türelmesebb és e tekintetben is keresztényibb.

A pápa hangsúlyozza, hogy Luther õt személyében is gyalázta (tehát mint látjuk, a pápa olvasta Luthernek ellene írt pamfletjeit is), de ezt is megbocsátja neki s így is kéthónapi gondolkodási idõt ad számára, mire végleges ítéletét kimondja. Luther azonban meg se várta a két hónapot, azaz azt, hogy az exkommunikáció, az egyházból való kizárás érvénybe lépjen, hanem rögtön a pápai bulla vétele után máglyát rakott a wittenbergi piacon s színészies pózok s a pápát és a papokat gyalázó csõcselék örömrivalgásai közepette tûzbe vágta a bullát. Azt jelezte vele, hogy ennyit ad õ a pápai bullákra.

Vajon a pápa sértette-e meg a szeretetet Luther kizárásának módjában, vagy pedig Luther bizonyította-e be a kizáráskor való viselkedésével, hogy a gyûlölet fia mennyire õ és hogy fellázadása az evangéliumi igazság ellen mennyire gyûlöletes volt még abban a módban is, mellyel végrehajtotta?

Hogy Kálvin is milyen kegyetlenséggel, milyen gyûlölettel s milyen tömeges bebörtönzések, kivégzések és kínpadra vonások közepette gyakorolta Genfben a katolikus igazság egyformasága elleni lázadását, közismert.

De nemcsak azért nem bírhatja az igazság elengedhetetlen ismertetõjelét, az egyformaságot egy protestáns felekezet se, mert nincs pápája, mert nincs benne senki, aki gondoskodjék errõl az egyformaságról, s mert nincs benne, aki hatalommal bírna az igazságtól eltérõk kizárására, hanem egy protestáns számára nemcsak gyakorlatilag, hanem még elvileg, ideológiailag is egyenesen lehetetlenség az igazság e fontos ismertetõjelének bírása. Az egyformaság a protestantizmus lényegével, alapelvével ellenkezik.

Ahogyan a katolicizmusnak úgyszólván még a neve is ordítja és közös latin nyelve is tüntetõen hirdeti ezt az egyformaságot, az igazság e jellegzetességét, a protestantizmus egyenesen azonos az egyformaság hiányával. Ezt már a neve is jelzi. Õ csak protestál, csak tiltakozik, neki ez a lényege. Az õ neve csak azt hangsúlyozza, hogy nem katolikus, hogy az egyház ellen van, de a pozitívumról, arról, mi az, amit hisz, már nem beszél. Neki a neve is azt mutatja, hogy a dacolás a lényege, neki csak ez a fontos, õ csak azt hangsúlyozza, hogy csak azért se katolikus.

De nincs szükség arra, hogy csak a „protestáns” névbe kapaszkodjunk bele. A protestantizmusnak nemcsak a neve fejezi ki az egyház elleni dacot, hanem lényege a „lelkiismereti szabadság”, a szabad kutatás elve is. Ezzel is nyíltan hirdeti, hogy neki semmi köze az igazsághoz. Szabadság ugyanis csak addig van, míg az igazságot meg nem ismerjük. Az orvos például csak addig gyógyít szabadon, míg a baj okát és orvosságát csak találgatják, de még nem ismerik. Ha felfedezték a baj okát és orvosságát, már nem szabadok az orvosok, hanem mindegyiknek egyformán kell kezelni, legalábbis annak az orvosnak, aki halad a korral és valamit ad orvosi tudományára és hírnevére.

A protestantizmus nem ismeri el az egyháznak azt a jogát, hogy Isten és az ember közé oda „tolakodjék”. Nem tûri, hogy az egyház lelkiismereti kényszert gyakoroljon. A protestantizmusnak állítólag éppen az a legnagyobb „érdeme”, hogy felszabadította az emberi lelkiismeretet az egyház és a papság járma alól, ezzel a hívõket kiskorúakból nagykorúakká tette, akik most már szabadok, maguk dönthetnek hitükrõl és lelkiismeretükrõl és önmaguk a bírái önmaguknak, míg a katolicizmusban örökre kiskorúak, önállótlanok maradnak a hívek.

Ezt a hitbeli szabadságot tartja a kultúrtörténelem a protestantizmus legfõbb vívmányának és az emberiségnek tett legnagyobb szolgálatának. De a szolgálat értékelése és égig magasztalása közben teljesen megfeledkezik arról, hogy a nagy vívmánynak az volt az ára, hogy a vallást egyúttal megfosztotta az igazság elengedhetetlen kellékétõl, az egyformaságtól, azaz az igaz vallást megszüntette. Ezt azonban csak az tarthatja vívmánynak és felszabadításnak, aki a vallással már teljesen szakított, az, aki továbbra is hívõ akar maradni, nem.

Nem gyõzünk bámulni azon a logikátlanságon, amely a lelkiismereti szabadságot ünnepli és élvezi s emellett még arról is szentül meg van gyõzõdve, hogy õ vallásos ember, sõt õ az igazi keresztény.

Ha felszabadítom a lelkiismereteket és mindenkinek jogot adok arra, hogy maga szabja meg magának a hitét, vagy akárcsak arra, hogy a maga felfogása és lelkiismerete szerint értelmezhesse azt a Szentírást, melybõl hitét meríti, tehát ha nem ismerek el olyan intézményt, mely a hit tartalmát mindenkire kötelezõen megszabhassa, akkor olyan vallásról, mely mindenki számára továbbra is egyforma marad, tehát olyan vallásról, mely a hívõ számára igazságként is szerepelhet, szó se lehet, sõt nem lehet szó egyáltalán még vallásról se, mert hiszen akkor tulajdonképpen annyiféle a vallás, ahány „hívõ” van. A protestáns „vallás” tehát nem is más, mint kinek-kinek az a joga, hogy õ maga csináljon vallást a maga számára. De mivel – természetesen – mindenki más vallást csinál magának, de ezek mindegyike természetesen nem lehet egyszerre igaz, hol keressük hát azt a reformtus (evangélikus vagy baptista) vallást, amely azt állíthatja magáról, hogy a vallási igazság hirdetõje?

A katolikuson kívül minden más vallás olyan messze van az igazság elengedhetetlen kellékétõl, az egyformaságtól, mint Makó Jeruzsálemtõl. Sõt annak a vallásnak, mely a mûvelt emberiség körében a katolikuson kívül egyedül szóba jöhet (a protestantizmusnak), egyenesen a lényege, az alapelve zárja ki az egyöntetûséget, tehát azt, hogy igaz voltáról még csak beszélni is lehessen. Hiszen a protestantizmus a vallási szabadság hirdetõje, az igazsággal szemben azonban szabadság nincs. Ahol szabadság van, ott egyformaság nem lehet. Ezzel szemben tagadhatatlan, hogy a katolicizmusban ez az igazságbélyeg, az egyformaság nemcsak megvan, hanem egyenesen lényegéhez tartozik, fõ ismertetõjele. Még nevében is ezt viseli. „Katolikus”, azaz egyetemes, mindenkinek egyformán szóló, mindenki számára egyformán való. És „római”, azaz egy helyrõl, egy ember részérõl irányított, hogy mindenhol egyforma legyen és egyforma is maradjon.

„Róma az eretnekségek elõtt soha meg nem hajolt!” – kiált fel a protestantizmus egyik legnagyobb koponyája (Herder). Ez más szóval annak elismerését jelenti, hogy Róma az igazság ismertetõjelébõl, az egyformaságból soha nem engedett. Inkább képes volt magát a legnagyobb válságoknak kitenni s akár hívei felét elveszteni, mintsem megtûrje azt, hogy hívei között ne ugyanaz legyen a hit.

Az egyházban mindenki a pápa nevében tanít. A hívõ nem taníthat, csak a pap, de a pap is csak akkor, ha püspökétõl erre megbízása van. De a püspök is csak akkor Krisztus egyházának püspöke, ha Rómától kapta megbízását és csak addig, míg Rómával tartja a közösséget, míg csak onnan fogad el egyedül irányítást, míg Rómának engedelmeskedik. De a katolikus hívõ még a vallásról szóló vagy a vallással akárcsak összefüggõ kérdést tárgyaló könyvet is csak úgy olvashat, ha azt a könyvet az illetékes püspök megbízottja átvizsgálta és jóváhagyásával ellátta, tehát megállapította róla, hogy álláspontja egyezik Rómáéval, egyezik a katolikus igazsággal.

Az egyházban valóban csak úgy tündöklik az egyformaság. S nemcsak a lényegben, a hitben, hanem még azokban a külsõségekben is, melyek ezt a hitet kísérik. Az egyházban még a nyelv is azonos, melyben az Istent dicsérik. Aki Pesten tud ministrálni, az Montevideóban, Sydneyben vagy Detroitban is tud. Még a ruha színe és szabása is, melyet a pap az áldozat bemutatásához, a misemondáshoz magára ölt, ugyanaz, sõt az egyház papjai a breviáriumban ugyanazt a szöveget is imádkozzák mind az öt világrészben s ugyanazon a nyelven!

Igen, elmondhatjuk, hogy a katolicizmus az egység valóságos csodája. Pedig ez az egység, ez az egyformaság az igazság egyik legfeltûnõbb és elengedhetetlen ismertetõjele.

A következõ fejezetben meglátjuk, mennyire lényegileg más, az igazság egyformaságával mennyire lényegileg ellenkezõ a protestantizmus alaptermészete.