Pater Anonymus: Emlékezzünk régiekről…

Nemcsak a külvilágban, hanem az egész Egyházban, de sajnos már a tradícióban is azt hallani, hogy „nem lehet már úgy csinálni semmit, mint régen”. Igen ám, de ha a régiek jól csinálták, a mostaniak pedig lassan-lassan hiteltelenné válnak, akkor hol van a hiba?

Ha most a Kedves Olvasó azt gondolja: „na persze, az öregedő pap nosztalgiázik…” – meg kell nyugtatnom, hogy nem így van. Ugyanis az emlékek megelevenedését éppen az váltotta ki bennem, hogy komoly lelkiismeretvizsgálatra kényszerített a visszatekintés mindarra, amit eddig végeztem.

Isten végtelen jósága, amellyel meghívott a papságra, egészen különleges módon nevelt. A hivatás kialakulásában és megerősödésében egészen rendkívüli ismeretségekkel mutatott példát az Úr, hogyan lehet és hogyan nem érdemes. Szülővárosom főplébániáján a papi közösség és a szomszédos községek be-bejáró papjai, majd később a szemináriumi tanáraim, illetve aktív papságom idején az ismerős papok nemcsak élő „lelkipásztorkodástanként”, hanem a papi élet bensőségességével kapcsolatban is elöl jártak – szó nélkül, az életükkel.

Ma már tudom, hogy belső vágyam a falusi nép között való papi életre onnan ered. Városi gyerekkén, iparoscsaládból származva, soha nem értették meg mások – sőt magam sem – hogy honnan van ez. Azok a régi papok „hívtak”.

Amióta csendes magányban, nagyon egyszerűen élek, meg tudom teremteni a lelki alapot a néha-néha még igényelt aktivitáshoz. Ez a belső csend és az Úrra figyelés „első szeretete” adhat megfelelő alapot a külső tevékenységnek, vagy a szavak súlyának. Értéket adni, csak meglévő, összegyűjtött értékekből lehet. Kiürült éléskamrából még a kóbor egerek is elmenekülnek.

A fent említett városi nagyplébánia – maga is hosszú falusi lelkipásztorkodás után – később püspökké lett plébánosa minden kedden összegyűjtötte a környék papjait. Elbeszélgettek a mindennapi papi élet eseményeiről, breviáriumoztak, beszéltek a következő vasárnap prédikációs ötleteiről, elvégezték gyónásukat. Végül egy-két friss pogácsa és tea után jó hangulatban mentek haza. Engem beengedtek maguk közé, ez volt az első szemináriumom. (S ha akkor nemcsak öreg, morgó, vagy panaszkodó papokat látok, hanem észreveszem a mindennapos hűségüket, akkor később a magam életében nem követek el hibákat.) Ők egy-két szóból megértették a paptestvér segítő szándékát, tudták, hogy nem egyedül állnak, hanem a paptestvér mellett ott áll a „visszafelé” is hűséges Krisztus.

S be kell, hogy valljam: ami jól sikerült a papi életemben, annak gyökereit feltárja a visszaemlékezés, láttatva, hogy onnan ered a siker, amit akkor láttam és hallottam. Alighanem ők is emlékeztek ifjúkoruk öreg és tapasztalt papjainak anekdotáira, kesergéseire, örömeire, az tán eszerint jártak a kétezer éves úton. Igaz ugyan, hogy tövises, de mégis rózsát termő biztos, kitaposott ösvényen. S nem egyre emlékszem, amikor a templomában felravatalozták, békés mosolyt láttam a „hazafelé induló” arcán.

Azoknak a régi papoknak olyan hiteles volt az egyszerű, szerény és átlátható élete, hogy a hívek örömmel követték őket, nem féltek, hogy tévúton járnának, mert bölcs kormányosuk van. Azokat a régi papokat megsüvegelték, megcsodálták, amikor látták őket a templomban egyedül breviáriumozni, vagy a templomkertben sétálva a rózsafüzért imádkozni. Azok a régi papok nem szerveztek száz és száz kiscsoportot, hanem az egész falu közösségét egybefogták.

Jaj Istenem! De sokszor volt, hogy megoldásokat kerestem mégpedig modern (uram bocsá’ zsinati) ötletekkel, akkor az esetlen jópofáskodáson, a kényszerű programzsúfoláson, a magasröptű, de érdektelen szószátyárkodáson kívül nem futotta többre. S ha őszinte vagyok magammal szemben is, akkor be kell látnom, hogy akkor volt maradandó a szolgálatom eredménye, amikor engem is láttak a templomban imádkozni, amikor volt este időm leülni újra és újra lelki könyveket olvasni, jegyzetelni, amikor rövidre sikerült ugyan a prédikáció, de a szívekben hatékonnyá tette azt a Teremtő Ige.

Ha majd én is „haza indulok”, tudok-e mosolyogva visszanézni? – Uram irgalmazz!