Pater Anonymus: Fénysugár Nagypéntek sötétjében

Bő két hete ismét súlyossá váltak szívpanaszaim, sokat gondolok az Atyai Ház hívó szavára. A csupán evilági aggodalmak nem ássák alá hitemet, készülök kilépni az itteni egyedüllétből, s találkozni vágyom az Úrral, remélve az Ő végtelen irgalmát. Vágyom átölelni előrement Szeretteimet. Napvégi visszatekintéseimben fel sem tudom sorolni, milyen kegyelmekkel látogatott meg az Úr minden pillanatban s különösen e mostani napokban.

Sok-sok éve ugyanígy március 31-én volt Húsvétvasárnap, ekkor szentelt diakónussá a püspököm. Az elmúlt időszak szívzűrjei közepette elérkezett Nagypéntek délutánja, amikor kis jegyzetfüzetem lapjaira különleges ajándékgondolatot írtam. Ez a gondolat lehet idei Húsvétom mottója, a Jézus Szíve Litánia egyik invokációja: „lándzsával átdöfött Szív”.

Minden Nagyhéten bemutatják a Szent Péter-bazilikában azt a lándzsát, amely áldott hagyományunk szerint megnyitotta az Üdvözítő oldalát, ahonnét vér és víz ömlött ki. Az áldozati vér lemosta bűneinket, az üdítő kegyelemforrás, pedig felfakadt az Egyház Szentségeiben.

A lándzsa egy titokzatos kört rajzol a Szent Három Nap eseményei és a húsvéthajnal köré. Nem választható szét egyetlen esemény sem, együtt alkotják hitünk titkát.

Az Utolsó Vacsora misztikus Golgotává válik, s a Getszemáni kert agóniájában verejtékként hulló vércseppjei a legelsők az áldozati oltár kelyhében. A megkínzott Jézus minden sebéből, a durva szögek ejtette sebekből, a lándzsa által megnyitott Szent Szívből hulló vér feltölti a kelyhet, hogy bőséges tisztulást hozzon és isteni életbe kapcsoljon minket.

A papszentelésben mi papok – sőt minden hívő a szentmisében – János apostolként hajlunk az Úr keblére, hogy értünk zakatoló Szíve dobbanásában felismerjük irántunk való örök szeretetét. Régi festményeken látjuk, angyalok fogják fel aranyozott kehelyben az Úr kiömlő vérét. A felszentelő püspök ezt a Grál-kelyhet adja kezünkbe, hogy osztogatni tudjuk a kegyelmeket. Az Úr temetésekor – úgy hiszem – egyedül a Fájdalmas Anya hallotta tovább is dobogni Fia szívét, míg a többiek temetési mozgolódása csak húsvét hajnalban válik döbbenetes megállássá, misztikus hallássá.

A sír csendje, az üreget elzáró nehéz kő zuhanása valójában csak a kétségbeesett szívekben sötétebbé váló golgotai sötétséget mélyítik. Míg benn a sírban az Üdvözítő nyitva hagyja a lándzsa által ejtett rést, hogy tovább ömöljön a megváltás kegyelme.

Húsvét hajnalban már az istenség örök és végtelen szívdobbanása kelti életre Krisztust. Nagyobbat dobban ekkor a szív, mint az elhengerített kő zuhanása. Úgy hisszük, hogy Mária szíve is megérezte magzatának életre kelését.

Eltelt sok-sok száz esztendő, s mennyi, de mennyi Oltáriszentség-csodáról tudunk, amikor a Szentostya vérezni kezdett. Legújabban már tudósok sora állapítja meg, hogy valójában a hússá vált kenyér egy élő, gyötrődő, sebzett szívizom. A lándzsa ejtette nyíláson folyamatosan ömlik ránk/rám a megváltó kegyelem.

Nem akarok kikerülni a lándzsa által megrajzolt körből, együtt szemlélem az Üdvözítő szeretetének minden mozzanatát, egyetlen eseményben látni, hogy mit tett értem/értünk.

Beteg és roncsolt a szív? Nem tud már vért szállítani? Az orvosok tehetetlenek? Beteg és roncsolt a szíved hűsége? Nem tud már szeretetáramot szállítani Isten és ember felé? Ám „orvosod” nem tehetetlen! A Szentostyákban vérző, gyötrődő életét, véráramát kell kérned tőle s megadja az igazi élet szívdobbanását.