Pater Anonymus:„Nézd meg az anyját, vedd el a lányát…”

Ez a régi mondás jutott eszembe, amikor a YouTube-on Bach kantátáit hallgattam, amelyeket az egyházi év vasárnapjaira komponált (NB. az evangélikusok megtartják a régi liturgikus naptár beosztását).

Míg a Karl Richter által vezényelt és nagynevű operaénekesek közreműködésével, modernkori zenekarral készült felvételek igazi vallásos élményt jelentettek számomra, addig a mai kor – szerintem múló – divatja szerinti u.n. historikus előadásokról az volt a benyomásom, hogy az ezen stílus mellett elköteleződött zenészek egymásnak akarnak bizonyítani, de a leírt kottafejek mögötti tartalomról fogalmuk sincs. A Richter óta eltelt évtizedek minden téren jelentkező hitetlensége, sőt hitellenessége nyilatkozik meg e téren is. A címet pedig úgy magyaráznám ebben a kérdésben, hogy megnézem az előadók arcvonásait, tekintetét és inkább tovább keresgélek. A belső ürességtől nem várhatok lelki töltődést. Ez a bevezető a következő gondolatok alapvetéseként szolgál.

A tradíció nem historizmus

Amikor a zsinati gondolkodásban felnőtt nemzedék kritikával illeti a hagyományhű katolikusokat, megrekednek a trienti liturgia koránál, a – szerintük – pusztán külsőségek elvetésénél. (Ekkor is meg szoktam nézni a kritikusok arcvonásait, szemük homályosságát…)

Miért hadakoznak?

Azért, mert a trienti liturgia tartalmáról és főként hitet kifejező mivoltáról fogalmuk sincs. A zsinati liturgikus reformnak éppen az volt a célja, hogy a hit mélységei elsikkadjanak, ne legyen már életforma, amelynek a mindennapiságát fel tudja pezsdíteni a vasárnapi Golgota-zarándoklat, a trienti szentmise katarzisa. A zsinati mise „mindenki másképp csinálja” módozatai miatt, nemcsak show-műsorrá degradálódott a Legszentebb Áldozat jelenvalósága, hanem ki is űzte ennek, a megváltottságban való aktív megélési lehetőségét.

A külsőség valóban csak külsőség?

A régi szép miseruhák, a tömjénfüst, a gregorián korális, a liturgikus mozgások „koreográfiája” nem színházi előadás, hiszen a minden korban szépre vágyakozó – egészséges – emberi lélek az érzékein keresztül nyitottabbá válik a láthatatlan tartalom befogadására.

Nemrégen olvastam Badalik Bertalan püspök atyának a hejcei háziőrizetben írt Mariológiáját. Ebben van egy megrendítően szép kitétel: a Boldogságos Szűzanya a kereszt alatt állva a legvégső „igen”-t is kimondja – anyaságáról lemondva – felajánlja Fia áldozatát a Mennyei Atyának az emberiségért. Mária ott áll a misében a felajánló pap mellett és most is kimondja ezt a végső „igen”-t. Ezért is igaz a „társmegváltó” kifejezés – a Szűzanyának az „igen”-jeire számított a Mennyei Atya.

Vajon egy „zsinati lakomán elnöklő” pap felfedezi-e maga mellett a Szűzanyát? Mai Jánosként házába fogadja-e és nevelése alatt él-e? (Nézd meg az arcát a zsinatos papnak…)

Mi van a „lakoma” után?

A zsinati gondolkodás – szándékosan – keveri a Szentírásban szereplő lakoma-leírások jelentését és jelentőségét. Addig még csak-csak eljutnak, hogy az Úr minden szövetségkötést lakomával pecsétel meg. Azt azonban nem hangoztatják, hogy a lakoma „csak” meghívás a szövetségkötésre. Már az Egyiptomból való szabadulás lakomája is ilyen, hiszen útra készen fogyasztják a bárányt, keserű salátával, kovásztalan kenyérrel. De a szabadulás, az isteni működés feltétele, a leölt bárány vérével megkent ajtófélfa.

Az Utolsó Vacsora mint zsidó liturgikus esemény vezeti be a Getszemáni kertben, majd a Golgotán történő isteni működést. A Szentmise és a bemutató Papság megalapítása – quasi szerződés-aláírás – az Utolsó Vacsora termében történik, de a Bárány Vérével megjelölt keresztfa az isteni aláírás az Új Szövetségen. A Keresztfa nélkül nem lép életbe a megváltói mű. (Szabadjon a fentebbi gondolatot itt folytatni: a Boldogságos Szűzanya a lepecsételt pergamen, melyre a szerződés írva van…)

Kérdésünk a nagyböjtre:

Vajon a lakoma után hazatérve (azaz a hétköznapokban) tovább „seftelek-e” az üdvösségemmel, vagy Jézussal vért izzadva, majd Máriával a kereszt alatt állva én is odaadom még az utolsó „igen”-emet is?