Pater Anonymus: Proletárdiktatúra

Régebben azt olvastam valahol, hogy az ókori római birodalomban nem csak a patríciusok és a plebejusok alkották a társadalmat, hanem egy harmadik csoport is, amelyet az előző kettő végletekig lenézett: a proletárok, vagyis a semmirekellők; úgy írja néhány történész, hogy sokan voltak és sok bajt okoztak.

A bolsevizmus kitalálói rátapintottak a lényegre, amikor a semmirekellőkre építették eszméiket és hatalmukat. Nem csak építették, hanem építik, hiszen egyre több semmirekellővel találkozunk minden pillanatban, társadalmi szinten éppúgy, mint az Egyházban. Állami vonatkozásban és az Egyházban, sőt a tradícióban tapasztaljuk, hogy beszivárogtak – „megtértek” néven – a legalja prolik és csak katasztrofális jövőt kell jósolni minden téren.

De ne is áltassuk magunkat, hogy ez ellen lehet tenni, hiszen egy jól megalkotott terv szerint halad a világ és benne az Egyház – s mint az előbb megjegyeztem a tradíció – bomlasztása. Aki mer szólni, az rövid úton pellengérre lesz állítva a médiumokban, sőt talán jogi vonatkozásban is, hiszen ezek a területek (nálunk a szovjet idők óta, nyugaton a fokozódó fertőzöttség révén) teljesen a romboló terv részeiként működnek.

Egy apró példa. Vajon tehetünk-e valamit a közkonyhákról kiszállított ételek kapcsán az ellen, hogy pénteken lehessen választani húsmentes ételt? Nem. Szóvá tehetjük? Nem. Mostanság az egyre több kereszténységet gyalázó jelenség ellen tudunk tenni valamit? Nem. Az úgynevezett keresztény gyökerek ápolása – állami és egyházi szinten – kimerül a szavakban. Megmarad minden szinten a proletárdiktatúra, nekik viszont korlátlan lehetőségeik vannak.

***

Ám maradjunk csak a magunk háza táján, a tradícióban.

Akad egy-két paptestvér, vagy szerzetes, akik kisebb, ragaszkodó hívő csoportok élén, majd a televízióban, vagy az Interneten igyekszenek ragaszkodni az Egyház 2000 éves tanításához. Előfordul, hogy hatalmas megbotránkozást keltő kérdésekben szembe mernek menni püspökökkel, vagy éppen Rómával, de csak addig, amíg kifejezett, vagy burkolt támadás miatt – remélve, hogy némileg visszavonulva – még tudnak használni a hűséges híveknek.

Vajon a sziporkázó – klubdélutános – előadások érnek valamit, ha a hívek részt vesznek egy „műsoron”? Mennyivel jobb ez, mint a novus ordo? Kénytelenek lettünk a magyarországi – nem írom, hogy magyar – püspökök közül elfogadni azt, aki időnként trienti szentmisét is „pontifikál”, holott jól tudják, hogy az illető az egyik legaljasabb figura a hierarchiában (látszólag a háttérben, de annál nagyobb hatalommal). Ráadásul az illető süvegbitorló nem is nevezhető hívőnek, műveltnek, de még embernek sem.

Van olyan – a többieknél is jóval butább – „mezsgyés-püspök” aki pokoli költekezésbe kezdve, s talán korrupt számlagyárat is létesítve élet-halál uraként söpör el mindent és mindenkit. (Alkalmazottainak még a köszönését sem fogadja a folyosókon.) Papok és hívek hiába emelték fel szavukat a templomrombolások ellen, az illetékesek rögtön csatába állították „feltétlen híveiket”, avagy talpnyalóikat és ellentámadásba lendültek – végül a rombolás folytatódott, illetve folytatódik. Manapság már több püspök lesz, mint káplán és nem jobbak a káplánoknál…

A ki tudja milyen háttérből és árnyékból felbukkanó civilek – a tradícióban nem kevésbé – mérhetetlen károkat okoznak, s éppen ezért egyre nagyobb hatalommal vannak felruházva, hiszen a vezetők felé a Janus-arc mosolygó (nyaló) felét mutatják, de működésükben haragos arccal marják az „alattvalókat”.

Saját kis alapítványaikat gyarapítják, ugyanazokat a gyakorlatokat folytatják (cigánypasztoráció, stb.), mint a római szektában. Mindeközben undorító háttérmunkával keltenek hangulatot a hűségesek ellen – igen a belső bomlasztás a leghatékonyabb módszer. Érdemes megfigyelni őket, az arcukra, szemükbe van írva a gonoszság.

A napokban beszélgettem erről egy paptestvérrel és csak azt tudtuk megállapítani nagy szomorúsággal, hogy ugyanabba a hibába estünk, mint a világ és a zsinati egyház-szerű képződmény. Celebkedünk, programszervezők, kiadványkészítők, reklám-managerek lettünk, de sem mi papok, sem a hűséges hívek nem tudunk/tudnak megkapaszkodni és erőt gyűjteni egy nagyon kemény harchoz. Nem merjük megtenni, hogy keményen – és a jövendő véres ellentámadásokra számítva – kidobáljuk az alkalmatlanokat, megfizetett Júdásokat és az Utolsó Vacsora termétől kezdünk újra mindent.

Kevesen vagyunk, erőtlenek, félénkek vagyunk – sőt féltékenyek is, hiszen nem én vagyok az egyedüli, aki próbált kapcsolatot teremteni más hasonló gondolkodási paptestvérrel és egy kegyeskedő üdvözleten kívül azt sem kérdezték, hogy vagyok. (Vajon nem indokolt, hogy visszahúzódva magamra zártam a remetecella ajtaját? Nagyobb szükség lesz a lelki erőre, amikor a külső belső árulók fegyvereik arzenáljával támadnak – rövidesen.)