Pezenhoffer Antal: Lourdes - A jelenés

A jelenés

Lourdes-ban történt az a magán-kinyilatkoztatás, melyrõl azt ígértem, hogy a legalaposabban foglalkozom vele, mert vele kapcsolatban történtek a legkétségtelenebb és legjobban bizonyítható jelenkori csodák.

Lourdes Dél-Franciaországban van, a Spanyolországgal határos Pireneus-hegység lábánál. Nem falu. Már száz évvel ezelõtt is, mikor világhírûvé vált, tízezernél több lakosa volt, a plébánoson kívül három káplánja volt s már akkor volt helyi lapja: a Lavedan.

1858. február 11-én, a hamvazószerdát megelõzõ csütörtökön délelõtt történt, hogy Soubirous Ferencnek, egy napszámossá szegényedett hajdani molnárnak két lánya, a 14 éves, de csak 11-nek látszó és se írni-olvasni nem tudó, sem a gyónáshoz és áldozáshoz még nem járult idõsebb Bernadette, a nála kisebb Toinette és a szomszédban lakó Abadie Janka elmentek fát szedni, mert otthon nem volt a fõzéshez tüzelõ. A város mellett folyik a Gave folyó, melybõl egy malomárok ágazik ki és tér vissza szigetként egy rétet képezve, mely akkor egy La Fitte nevû úré volt. A lányok itt kerestek fát s eközben eljutottak a sziget azon sarkába, ahol a malomárok újra egyesül a folyóval. Itt a folyó egész a Massabielle-nek nevezett hegység lábánál folyik, melyben éppen a malomárok torkolatával szemben egy barlang van.

Az ároktorkolaton túl, a folyó partján sok víztõl partra sodort ágat láttak, de hogy felszedhessék, ki kellett jutniuk a szigetrõl. Nem is volt ez nehéz, mert a víz éppen akkor nem lévén duzzasztva, csak bokáig ért a malomárokban. Azon a vidéken mezítlábra húzott facipõben (sabot) járnak az egyszerûbb emberek s ezeken a kislányokon is ez volt. Cipõjüket kezükben tartva tehát könnyen átkeltek az árkon, Bernadette azonban asztmás volt s ezért az õ lábán a facipõn kívül harisnya is volt. Neki tehát azt is le kellett elõbb vetnie. De félt is belelépni a hideg vízbe asztmája miatt. Mivel azonban két társa nem törõdött vele, hanem otthagyta, mégis rászánta magát a dologra s vetni kezdte harisnyáját.

Miközben ezzel volt elfoglalva, szélzúgást hallott. Ijedten felnéz, de látja, hogy csönd van, a fák levelei mozdulatlanok. Folytatja hát tovább a vetkõzést, de még erõsebb zúgást hall. Újra felnéz s látja, hogy az éppen vele szembenézõ barlangba rózsaszínû felhõ száll alá, aztán pedig a barlang belsejébõl egy fehérbe öltözött, fehér, derékig érõ fátyolos, világoskék övû, 16-17 évesnek látszó csodaszép nõ lép ki, karján lecsüngõ olvasóval és szeretettel néz rá. Bernadette ott a réten azonnal térdre borult, kivette a kezébõl olvasóját és elkezdett rajta imádkozni. A nõ figyelemmel kísérte imádságát s végeztével – körülbelül egy negyed óráig tart az olvasó elmondása – ismét eltûnt a barlang belsejében s utána a rózsaszínû felhõ is eloszlott. Az elsõ alkalommal tehát a nõ nem szólt semmit.

Mikor a lányok visszajöttek az ágszedésbõl, Bernadettet még mindig térdre borulva s elbûvölten a barlangra nézve találták. Hazatértükben elbeszélte nekik, mit látott, húga pedig anyjuknak, s jellemzõ, hogy az anya egyszerû asszony létére se örült neki, hanem megrémült a dologtól. Féltette a gyermekét, mert valami beteges jelenségnek gondolta a dolgot. Meg aztán ördögi incselkedésre is gondolt. Ezért igen szigorúan megtiltotta neki, hogy a barlanghoz még egyszer elmenjen.

Így telt el a péntek és a szombat. Bernadette közben igen kívánkozott a nõ látása után, társnõi is kíváncsiak voltak rá, õk is szerették volna meglátni s így addig nyaggatták Soubirousnét, míg 14-én, vasárnap délután végre eleresztette õket. Azt remélte, hogy valószínûleg úgyse látnak majd semmit s így talán éppen ez lesz a legjobb mód kijózanodásukra. Bernadettet a húgán, Abadie Jankán kívül még 5-6 társnõje kísérte a szomszédságból. Most szenteltvizet is hoztak a templomból, hogy így gyõzõdjenek meg róla, nem ördög-e. Most természetesen nem a La Fitte-rétre, a szigetre mentek, hanem az árkon túl, a barlang tövéhez. Alig borult térdre Bernadette és kezdett el imádkozni, már örömmel fel is kiáltott:

„Ott van! Ott van!”

Erre Hillot Marie, egyik társnõje, kezébe adta a szenteltvizes üveget: „Hintsd meg hamar!” – mondta neki. Bernadette megtette s monda a lányoknak, hogy a nõ nem haragszik érte, hanem mosolyog rájuk. Bernadette azonban hamarosan meghalt a külvilág számára s olyan elragadtatásba merült, hogy társnõi megrémültek külseje elváltozásától s egyikük felkiáltott:

„Jaj, ha Bernadette meghal!”

És rohantak a nem messze levõ Savy-malomba segítségért. Nicolauné, a molnárné odaérve meghatva nézte az elragadtatásában tündérszép leánykát, akit hiába szólítgatott a lányokkal együtt. Érzéketlen volt minden hangra és minden érintésre.

Egyébként se a lányok, se õ nem láttak semmit, még olyan felhõféléket se, mint késõbb a fatimai nézõk (látszik mennyire nem volt hajlamos egyikük se a képzelõdésre), csak azt látták, hogy Bernadette lát, mégpedig valami egész tiszteletreméltót. Nicolauné erre a fiáért ment, akit szintén valósággal elbûvölt az elragadtatott lány, de mivel valamit mégis tenni kellett, anyja biztatására óvatosan felemelte és hónaljánál támogatva elvitte magával a malomba. Bernadette szeme és feje még eközben is a látomást kísérte (hiába fordította el a fejét és fogta be a szemét a fiatal Nicolau), míg végre magához tért. Hamarosan megérkezett azonban a malomba vesszõvel a kezében a gyermek felizgatott s kétségbeesett anyja is, akit a rémületükben hazaszaladt lányok riasztottak meg. Nicolauné azonban megnyugtatta s azt mondta neki, hogy örülhet, hogy ilyen lánya van.

18-án, csütörtökön azonban megint csak elengedte lányát a barlanghoz. Ekkor azért, mert tekintélyesebb egyének: Peyret Antónia és Milletné kérték meg. Nemrég halt meg ugyanis a leánykongregáció vezetõje Latapie kisasszony és Peyret Antónia, aki rajongott érte, s arra gondolt, hogy talán az jelent meg és az akar kérni tõlük valamit. Mivel megígérték, hogy elkísérik a leányt és vigyáznak rá, valósággal elkeseredve bár, de mégis beleegyezett az anya. Most kora reggel mentek, hogy a feltûnést elkerüljék. Bernadette imádság közbe megint hamarosan felkiáltott: „jön, ott van”, de a többiek most se láttak semmit. Az olvasó elvégzése után Antónia Bernadette kezébe adta a magával hozott tollat és papirost, hogy mondja meg neki, írja le oda, mi a kívánsága. Bernadette a barlang felé ment a papirossal a kezében, felágaskodott, de aztán üresen hozta vissza. A nõ azt mondta neki, hogy „amit mondani akarok magának, azt fölösleges, hogy leírjam”. Utána pedig azt mondta neki: „Lesz oly jó és kijön ide két héten át minden nap?” Bernadette természetesen megígérte. A nõ nem is franciául, hanem az ottani tájszólásban beszélt Bernadettel. Nem tegezte, hanem magázta, és mint látjuk, rendkívül finom udvariassággal szólt neki: „Nem ígérem meg, hogy ezen a földön teszem boldoggá magát, hanem a másvilágon”. A jelenlevõk a hangokból se hallottak semmit, csak azt látták, hogy Bernadette beszél, és hogy választ is kap.

Soubirous-né Bernadette ígérete után, meg mert Nicolauék után most Bernadette újabb kísérõi is valósággal áradoztak neki, hogy milyen boldog lehet, hogy ilyen lánya van, már nem merte többé tiltani lányának, hogy a barlanghoz naponta kijárjon, s mivel a dolog híre futótûzként terjedt el, a jelenések mindig nagyobb néptömeg jelenlétében folytak le. Pedig a terep nem olyan volt, hogy nagyobb néptömeg könnyen elhelyezkedhetett volna rajta. Március 4-én a rendõrség 4822 helybelit és 4238 vidékit számlált meg a jelenés színhelyén. Azért voltak olyan sokan ekkor, mert ez volt a megígért 14 egymás után való megjelenés utolsó napja s az emberek ekkor valami különleges eseményre vártak. Semmi különös nem történt azonban ekkor se. A Lourdes-i Szûz nem ígért és nem is tett jelenései alkalmával semmiféle csodát, mint késõbb a fatimai.

Aki járatos az emberi kultúra történelmében, tudja, hogy ami az értelmiséget illeti, az száz évvel ezelõtt sokkal vallástalanabb volt mint ma. Akkor még ezek körében valósággal szégyen volt férfinak meggyónni s ennek a szellemnek nyomai a falusi értelmiség körében még ma is észrevehetõk.

Lourdes egyik orvosa, Balencie, kivételesen hívõ katolikus volt, de õ is méltóságán alulinak tartotta, hogy Bernadette jelenéseiben higgyen, vagy akár csak utánuk érdeklõdjék is. Így történt, hogy õ ugyan nem, de a másik Lourdes-i orvos, Dozous (aki hitetlen volt) volt az, aki már a február 21-i jelenéskor is jelen volt. Õ ugyanis a dologban tisztán orvosi esetet látott. Így aztán elõbb hitt benne, mint hívõ orvostársa, sõt könyvet is írt róla (La Grotte de Lourdes) s könyve jeligéjéül ezt választotta: „Hittem, mert láttam!” Pedig hát õ se látott semmit. De Bernadettet elragadtatásában látni már annyit jelentett, mint a nõt látni, annyira átszellemült volt a gyermek elragadtatásai alatt.

Estrade János, aki a jelenések idején adóhivatalnok volt Lourdes-ban, öreg korában szintén könyvet írt Lourdes-ról (mely magyar fordításban is megjelent). Õ is csak azért volt kénytelen a jelenések tanúja lenni, mert nõvérét kellett odakísérnie. Õ így ír az elragadtatott Bernadettrõl:

„Eleget, talán sokat is forogtam a világban, találkoztam a bájosság, a kiválóság mintaképeivel. De annyi bájjal, annyi elõkelõséggel senkit sem láttam köszönteni, mint ahogy ezt Bernadette végezte. (Mikor elragadtatása alatt „a nõt” köszöntötte.) Elragadtatása közben a gyermek idõnként keresztet is vetett. És én még aznap, a barlangtól hazamenet mondtam, hogy ha vetnek keresztet az égben, azt csak úgy vethetik, mint Bernadette.” (Magyar kiadás, 93. o.)

A papság Lourdes-ban is a legtartózkodóbban viselkedett. (Fatimában ez a tartózkodás annyira ment, hogy a fatimai plébánosnak késõbb még az ellen a vád ellen is védekeznie kellett, hogy a fõbíró az õ helyeslésével csukatta le a gyerekeket.) Pap a barlangnál soha nem mutatkozott, pedig február 26-i jelenéskor „a nõ” már üzenetet is küldött nekik Bernadettel s mivel ez foganatlan volt, március 2-án megismételte üzenetét, hogy kápolnát emeljenek ott neki és az emberek körmenetben járjanak oda. Peyramale plébános (egyébként rendkívül tiszteletreméltó pap – a fatimai már kevésbé) azt üzente vissza, hogy elõbb mondja meg a nevét. A Lourdes-i plébános ugyanis nem szokott elõtte ismeretlen egyénekkel tárgyalni. A második üzenet után már azt is kívánta, hogy ne csak a nevét mondja meg, hanem bizonyítsa is be, hogy megilleti az a név, amelyet magáénak mond.

Azt mondod – mondta a lánynak –, hogy egy vadrózsabokor tövében jelenik meg. Hát ha az a vadrózsabokor addig, míg te ott beszélsz vele, a néptömeg szeme láttára kivirágzik, akkor meglesz a kápolna, ha azonban nem, akkor mondd meg neki, hogy többet ne küldözgessen követeket a plébániára.

Másnap, március 3-án, nemcsak a rózsabokor nem virágzott ki, hanem még maga a nõ sem jelent meg. Hiába imádkozta el Bernadette a barlang elõtt térdelve az egész olvasót s hiába meresztette epedõ tekintetét a rózsabokor felé. Végül felkelt és a kérdezõsködésre azt válaszolta, hogy „a nõ ma nem jött el”.

Másnap, március 4-én azonban „eljött” s Bernadette át is adta neki a plébános üzenetét és kívánságát. „A nõ” azonban nem szólt rá semmit, a rózsabokor nem virágzott ki a 9000 jelenlévõ elõtt, s noha a kitûzött két hét utolsó napja ez volt, se a nevét nem mondta meg, se el nem búcsúzott Bernadettõl.

Peyramale plébános úr szentéletû pap létére is nagyot tévedett, mikor tõle megszabott csodát követelt a „nõtõl”, mert Istennel és az Isten embereivel nem lehet úgy bánni, mintha mi lennénk az urak, õk meg a szolgák és mintha részünkrõl lenne kegy, ha hiszünk bennük. Nem mi szabjuk meg a feltételeket, melyek esetén hajlandók vagyunk benne hinni, vagy kegyesek vagyunk neki szolgálni, hanem Õ szabja meg, kinyilatkoztatja-e magát elõttünk, s ha igen, mikor és hogyan. Nem állíthatunk elébe feltételeket, melyeket mi szabunk meg, hanem alázattal kell figyelnünk, hol, mikor és hogyan nyilatkoztatja ki magát, hogy imádhassuk és gazdagodhassunk általa. Látni fogjuk, hogy az „a nõ”, aki Lourdes-ban megjelent, százszor akkora csodákat is csinált késõbb, mint amilyent a plébános kívánt tõle. De azt, amit õ kívánt és akkor, amikor õ kívánta, nem tette meg. A természetfeletti kinyilatkoztatás nem cirkuszi produkció.

A két hét elteltével kérdezték Bernadettet, hogy kijár-e tovább is a barlanghoz és eljön-e ezután is „a nõ”. Azt felelte, hogy õ kijár, de hogy eljön-e a nõ is, azt nem tudja. Reméli, mert nem búcsúzott el tõle.

Ki is járt utána szorgalmasan, de a nõ csak nem jött. Végül három hét múlva, Gyümölcsoltó Boldogasszony napján, március 25-én, óriási néptömeg jelenlétében, mert mindenki számított arra, hogy ezen a Mária-ünnepen valami történik, megint megjelent, sõt – ami eddig még sohase történt meg – mikor Bernadette a barlanghoz ért, a nõ már ott volt. Várta. Most se történt azonban semmi különös, legalábbis olyan nem, amit a tömeg láthatott volna. Most azonban végre „a nõ” megmondta a nevét. Azt mondta: „Én vagyok a Szeplõtelen Fogantatás”.

Mivel a pápa csak jó három évvel elõbb, 1854 végén mondta ki dogmának Szûz Mária szeplõtelen fogantatását, a nõ kijelentése azt jelenti, hogy én vagyok az, akit az egyház feje szeplõ nélkül fogantatottnak nyilvánított, tehát tulajdonképpen az egyház tekintélyének és a pápa tévedhetetlenségének (mert a pápa „ex cathedra” mondta ezt ki) megerõsítése is volt a nyilatkozata.

Mikor M. Fabisch a lyoni szobrászati és szépmûvészeti iskola tanára, carrarai márványból kifaragta a Lourdes-i szûznek a barlangban ma is ott lévõ szobrát (melyre egyébként Bernadette azt mondta, hogy úgy különbözik attól, akit õ látott, mint az ég a földtõl), természetesen elõbb Bernadettel lépett érintkezésbe, hogy fogalma legyen arról, akit ki kell faragnia. A mûvész nem látta Bernadettet elragadtatásában, csak a dolgot elbeszélni hallotta tõle, mégis egész életében hatása alatt maradt annak, amit tõle hallott és látott.

„Soha életemben nem láttam még ilyen szépet – írta haza a családjának –, mint mikor kérdeztem tõle, hogy milyen volt a szent Szûz, mikor azt mondta: „Én vagyok a Szeplõtelen Fogantatás”. Nagy igénytelenséggel felállt, összekulcsolta a kezeit és az égre emelte szemeit. De se Fra Angelico, se Perugin, se Raphael soha nem alkotott olyan édeset és ugyanakkor annyira fenségeset, amilyen ennek az annyira egyszerû és naiv lánynak a tekintete volt.” Levelében késõbb újra visszatért e tárgyra a mûvész:

„Nem, amíg élek, nem felejtem el soha ezt az elragadó arckifejezést. Láttam Olaszországban és másutt a legnagyobb mesterek remekmûveit, azokét, akik kiváltak az isteni szeretet és elragadtatás lendületének megtestesítésében. Ezek egyikében sem találtam meg az elragadtatás ily fokú édességét. És ahányszor kértem Bernadettet ennek a testtartásnak megjelenítésére, mindig ugyanaz a kifejezés jelent meg rajta, hogy kicserélje, átváltoztassa és megdicsõítse ezt a fejet.”

Végül még késõbb, egy szeptember 20-i keltezésû levelében: „Bernadette megint megmutatta, hogyan nézett rá a Szent Szûz, mikor azt mondta: Én vagyok a Szeplõtelen Fogantatás. Õszintén szólva: sírni kell a meghatottságtól”.

Március 25-e után a Szent Szûz még kétszer jelent meg: április 7-én és július 16-án, összesen tehát 18-szor.

A jelenések befejezõdése után Bernadette bejárt a Lourdes-i zárdába, ott megtanult írniolvasni és végre elsõáldozásához járult. A jelenések után nyolc év múlva zárdába lépett Neversben és 1879 nagyszerdáján, 35 éves korában, húsz évvel a jelenések után meghalt. Állandó betegeskedései miatt igen sokat szenvedett életében.

Az egyház a Lourdes-i jelenések isteni jellegének kimondásával se sietett. Az elsõ jelenés után egy fél év is eltelt, mire a püspök 1858 végén kinevezte a 16 tagú bizottságot az ügy megvizsgálására, de még ez a már kinevezett bizottság is még három hónapig várt, mire munkáját megkezdte s aztán folytatta hosszú éveken át, mire meghozta a jelenések isteni jellegét megállapító döntését. Bernadette alapos kihallgatásával kezdték s megesküdtették vallomására. „Je le jure!” – mondta ünnepélyesen és felelõssége tudatában a leány: „Esküszöm (hogy láttam)! Aztán kiszálltak a barlanghoz s megvizsgálták a környéket, majd a csodákat vizsgálták meg, melyek a jelenés után oly nagy számban történtek, végül 1862. január 18-án végre megjelent a kedvezõ döntés. Azóta az egyház már Bernadettet is szentté avatta. Halála után 30 év múlva, 1909. szeptember 22-én Dr. Jordan és Dr. David orvosok közremûködésével felbontották a sírját és megnyitották koporsóját. Testét olyan épnek találták, hogy újra fel lehetett öltöztetni. Még az erek is látszottak rajta. Azóta még kétszer felnyitották a koporsóját s a testét akkor is épnek találták.