Pezenhoffer Antal: A dogmafejlõdés

Az egyház idõrõl idõre új dogmákat is mond ki. Szûz Mária mennybevitelét például csak a mi idõnkben, a szeplõtelen fogantatást 1854-ben, a pápai tévedhetetlenséget pedig csak 1870-ben. Világos, hogy ezek a dogmák nemcsak azóta igazak, mióta az egyház dogmáknak mondta ki õket. Hiszen ha így lenne, a dolog összeegyeztethetetlen lenne az igazság egyik kellékével, a változatlansággal. Új igazság nincs, hanem csak olyan igazság van, melyet csak újonnan találunk meg, tehát nekünk új.

Az elektromosság törvényei se csak azóta igazak, mióta felfedezték õket, s bizonyára a koszinusztétel se csak azóta érvényes, mióta felfedeztük. Minden igazság öröktõl fogva van és örökké lesz (a fizikai, a természettudományos igazságok pedig csak azóta vannak, mióta a fizosz, a természet, megvan s addig lesznek, míg a természet meglesz). Nem minden igazság ismeretes azonban az emberi ész elõtt s egyiket elõbb, másikat utóbb találjuk fel és állapítjuk meg.

Azt gondolni tehát, hogy a pápa csak 1870-ben lett tévedhetetlen, vagy hogy Szûz Mária csak 1854 óta fogantatott szeplõ nélkül, még gondolatnak is képtelenség. De ami a dogmafejlõdést illeti, még azt se mondhatjuk, hogy addig, míg az egyház dogmának nem nyilvánított valamit, addig nem is ismertük. Hiszen például a szeplõtelen fogantatásnak vagy Szûz Mária mennybevitelének már a dogma kimondása elõtt évszázadokkal még ünnepe is volt már. Az a pápa pedig, akinek csalatkozhatatlanságát 1870-ben mondta ki az egyház, már 1854-ben azon a címen mondta ki dogmának szeplõtelen fogantatást, mert õ a hitben csalatkozhatatlan. Valamely hitigazságnak dogmává nyilvánítását tehát olyanformán kell érteni, mint a koszinusztétel vagy az elektromosság felfedezését. Nem akkor lettek igazságok, mikor felfedeztük õket, hanem csak akkor állapítottuk meg igazság voltukat s így csak akkor lettek az emberiség közkincsévé.

Az újonnan felfedezett természettudományi igazságok és a dogmák között azonban mégis van különbség. A mennyiségtani vagy fizikai törvények ugyanis felfedezésük elõtt teljesen ismeretlenek voltak elõttünk, az újonnan kimondott dogmák azonban nem. Nem is lehettek, hiszen dogmává csak azon a címen válhattak, mert megállapítottuk, hogy benne vannak a kinyilatkoztatásban. De ha ezt 1870-ben vagy 1854-ben meg tudtuk állapítani róluk, akkor ezt meg tudták volna állapítani már régebben is. A Szentírás vagy szenthagyomány ugyanis, melynek alapján megállapítottuk, megvolt már a kereszténység kezdete óta és akkor is ugyanaz volt, ami ma, s a józan esze is, melynek alapján mi megállapításunkat tettük, épp úgy megvolt régebben is az emberiségnek, illetve az egyház vezetõségének, mint ma. A dogmák kimondása azonban mégse felesleges dolog. Addig ugyanis, míg az Egyház dogmának nem nyilvánít valamit, nem bizonyos, hogy minden katolikus meg tudja állapítani róla, hogy beletartozik a kinyilatkoztatásba s így hiszi. És akkor se hiszi, mikor már felhívták rá a figyelmét, addig, míg a dogma nem lett belõle, akkor is tagja maradhatott az egyháznak, ha nem hitte. Különvéleménye ugyanis olyasmire vonatkozott, amiben még nem döntött az egyház.

A dogmakimondás tehát azt jelenti, hogy az addig esetleg homályos vagy nem elég határozott hit kifejezetté és öntudatossá válik, vagy hogy amit a hitben addig egyesek nem tartottak elég fontosnak, most megtudják, hogy az egyház tanításától való ebbeli eltérésük eretnekségnek számít, azaz az egyházból való kizárással jár.

A dogmafejlõdés tehát nem azt jelenti, hogy a katolikus hit változik s az egyház mást tanít a késõbbi idõkben, mint amit régebben tanított. Ha ez történnék, ez az egyház igazságjellegének cáfolata volna. Mikor az egyház valamit dogmának mond ki, tulajdonképpen azt mondja ki, hogy ezt az egyházban mindig hitték, azaz kezdettõl fogva beletartozott Krisztus Urunk szellemi hagyatékába. Amirõl ezt nem mondhatnánk el, abból sohase lehetne dogma. Új dogmakimondásokra az ad alkalmat, hogy idõk folyamán egyes tévtanok felmerültével vannak hívõk, akik kétségbe vonják a keresztény hit egyes tételeit. Ilyenkor a hívek útbaigazítást várnak az egyháztól. Tudni akarják, hogy a kétségbevont állítás igaz-e, s ha igen, olyan fontos-e, hogy a különvélemény eretnekségszámba megy, azaz az egyháztagság megszûnésének következményével jár. Ilyenkor dönt az egyház, és ha a katolikus hit körébe vágónak jelenti ki a dolgot, akkor keletkezik új dogma. Ha azonban az egyház valamit még nem mondott ki dogmának, abból még egyáltalán nem következik, hogy nem az s így nem kell hinni.

Az új dogma kimondása jelentheti azt is, hogy eddig csak azért nem mondta még ki az egyház dogmaként az illetõ hitigazságot, mert eddig még nem volt rá szükség, hogy az egyház nyilatkozzék, mert hiszen senki se tagadta. Például sohase mondta ki még az egyház dogmaként, hogy Krisztus Urunk Betlehemben született. Pedig hát kétségtelen, hogy ez is beletartozik a keresztény hitbe, sõt éppen azért nem kellett még nyilvánítani dogmává, mert annyira világosan beletartozik a kinyilatkoztatásba, hogy senkinek se jutott még eszébe, hogy még ezt is kétségbe vonja.

Keletkezhetnek azonban új dogmák akkor is, ha nem a felmerült tévtanok miatt kell az egyháznak nyilatkoznia. Az az apostoli hagyaték ugyanis, melyet az egyház hirdetésre átvett, olyan sok lelki kincset, mélységet rejt magában, annyi lelki szépséget tartalmaz, hogy mindegyiket nem vette mindjárt elejétõl kezdve észre a keresztény világ. Ezért még ma is lehetséges, hogy az egyház a hitnek olyan, eddig csak egyesektõl észrevett rejtett szépségeire, kincseire mutasson rá, melyek bizonyos tekintetben egyesek számára újságként hatnak. Hit szempontjából csak ilyen fejlõdés lehetséges az egyházban. Nem újítás tehát ez, hanem a réginek alaposabb, bõvebb, mélyrehatóbb megismerése. Nem újat hoz az egyház, hanem a réginek elõttünk új szépségeire mutat rá. Ezt hívjuk dogmafejlõdésnek.