Pezenhoffer Antal: A lélek halhatatlansága

A lélek halhatatlansága tulajdonképpen nem is külön kérdés, hanem egybeesik a lélek létének kérdésével. Ha bebizonyítottuk, hogy van lélek, akkor már bebizonyítottuk azt is, hogy halhatatlan. A természet ugyanis megsemmisülést nem ismer. A megsemmisülés természetfölötti jelenség, csoda lenne. Ahogyan a természet erői képtelenek a semmiből valamit csinálni, épp úgy képtelenek arra, hogy a valamiből semmit csináljanak. A megsemmisítéshez épp úgy csoda kell, mint a teremtéshez.

Márpedig a lélek csakis úgy szűnhetne meg a halállal, ha valóban megsemmisülne. Mivel azonban még az energia is megmarad, hogy szűnhetne meg hát az a bennünk levő valaki, aki révén a természet urává lettünk, aki megfigyel bennünk, tervez, fontol, rendez, megállapít, következtet, öntudatos, ennek megfelelően oly büszke magára?

Ha van a testtől különböző, sőt vele ellentétes tulajdonságokkal rendelkező lélek, akkor az a test halála után is van. Hiszen a hajdan élt embereknek még a teste se semmisült meg, még annak is minden atomja megvan most is. Az emberi test, mint ilyen, csak azért szűnt meg, mert feloszlott, részeire bomlott, a levegő nitrogénjével és oxigénjével alkotott különféle vegyületeket, tehát csak a lét más állapotába tért át, de megvan minden atomja ma is.

A lélek azonban így nem szűnhet meg létezni, mert oszthatatlan lévén és így részekből nem állván, fel nem bomolhat, részeire nem válhat szét, tehát más, a régitől különböző létezési alakot nem ölthet fel. A lélek csak úgy szűnhetne meg, ha a szó szoros értelmében megsemmisülne, a megsemmisülést pedig a természet nem ismeri.

A lélek tehát, ha van, örökké van. Ami egységes, tehát nincsenek részei, az szükségképpen örökkévaló, mert csak Isten semmisíthetné meg, külön természetfeletti beavatkozással. Ha a test, melyhez kötve volt, részeire bomlott és más alakban létezik tovább, az a lélek létét nem érintheti.

Tisztán arról van tehát csak szó, hogy a lélek van-e. Ha igen, akkor halhatatlan is, mert ez már létezésével és természetével, az oszthatatlansággal együtt jár.

Egy másik bizonyíték a lélek halhatatlansága mellett a következő:

A lélek fel tudja fogni az igazságokat, sőt éppen abban áll a működése és tevékenysége. Ezáltal lett az ember a természet ura. Lát, figyel, szemlélődik ugyanis, ezáltal kikutatja, megállapítja a természet törvényeit, azaz az igazságokat s ezeket érdekei szempontjából hasznosítja.

Felfedezte például, hogy mi az elektromosság, mik a törvényei, milyen anyagok vezetik s melyek szigetelik, megállapította, hogy fel lehet használni világításra, melegítésre, gépek működésbe hozására stb. Felfedezte a rádióhullámokat, megállapította törvényeiket, vagyis azokat az igazságokat, melyek megnyilvánulásukat és működésüket szabályozzák s ezáltal lehetővé tette, hogy hangokat, akár élőbeszédet, akár zenét, tízezer kilométerekre is közvetítsen.

Minden igazság örök, azaz halhatatlan. A természet igazságai még legkevésbé azok, mert hiszen lehet idő, mikor már a természet se lesz, nem lesznek tehát törvényei se. Ez azonban csak akkor történhet meg, ha Isten a természetet ahogy megteremtette, úgy meg is semmisíti. Ez azonban bizonyára még olyan messze van, hogy gyakorlatilag ennek ellenére is tarthatjuk a természetet öröknek.

De a lélek nemcsak ezeket a relatíve örök igazságokat tudja felfogni, nemcsak ezeket érti meg, nemcsak ezekkel foglalkozik, hanem az abszolúte örök ontológiai igazságokkal (mint például az Istenre és a vele kapcsolatos dolgokra való igazságok), aztán a bölcseleti és a mennyiségtani igazságokkal is, melyek szintén abszolúte örökök és halhatatlanok. Hatszor hat például bizonyára akkor is harminchat lesz, ha az anyagi világ már régóta nem létezik.

A lélek olyan viszonyban van ezekkel az örök és halhatatlan igazságokkal, mint például az asztalos a deszkával, a fazekas az agyaggal. Ezek a mesteremberek a deszkát vagy az agyagot, az emberi lélek az igazságokat használja fel céljaira, azok felhasználásával foglalja el magát. Képes például egész nap elmerülni bennük s velük foglalkoztatni magát.

Már most el lehet képzelni, hogy a fa, a deszka magasabb rendű dolog legyen, mint az asztalos, mely dolgozik vele és céljaira használja? Vagy az agyag a fazekasnál, aki alakítja? Bizonyára nem. Ez teljesen képtelenség. Az asztalos vagy a fazekas több, mint a deszka vagy az agyag. Ha nem lenne felsőbbrendű náluk, nem lehetnének eszközei munkájukban s nem ő használná fel őket, hanem megfordítva. Az talán még elképzelhető, hogy nem magasabb rendű, hanem csak egyenrangú velük, de az semmiképpen se, hogy náluk alsóbbrendű legyen.

A lélek azonban mérhetetlenül alsóbbrendű lenne azoknál az igazságoknál, melyekkel foglalkozott, melyekkel dolgozott, melyek létét és mibenlétét megállapította és céljaira fel is használta, ha mégis az történnék, hogy az igazságok örökök, az idők végtelenségig megmaradnak, az ember pedig ugyanakkor mikor az agya, ő maga is elpusztulna. Lehet-e az, hogy Galvani már rég nincs, a galvánáram azonban megvan s meg is lesz? Hogy Volta már rég megsemmisült, a voltok azonban tovább is léteznek?

Igaz, hogy az ember az igazságnak nem ura, hanem szolgája. Nem alakíthat rajtuk, hanem maga alkalmazkodik hozzájuk és így éri el velük a célját és azt a hasznot, melyet a maga részére kiszemelt. Ne feledjük azonban, hogy az asztalos se változtathat a fa törvényein, például minőségén, keménységén, törékenységén, gyúlékony voltán, neki is alkalmazkodnia kell tehát a fa törvényeihez épp úgy, mint mi alkalmazkodunk a megtalált igazságok törvényeihez.

Az embernek tehát még akkor is halhatatlannak kell lennie (ha egyszer örök, halhatatlan dolgokkal foglalkozik, azokkal és azokból él), ha ezeknek az örök dolgoknak csak szolgája. Az asztalos is nemcsak ura, hanem szolgája is a fának, mert ő alkalmazkodik annak tulajdonságaihoz, nem pedig fordítva. Ennek ellenére az mégiscsak kétségtelen, hogy kettejük szerepe közül mégiscsak az asztalosé a magasabb rendű, nem a deszkáé.

A lélek is több tehát, mint az igazság, ha mindjárt nem is ura az igazságnak. Az igazság nem személy, mint a lélek, az igazságnak nincs öntudata, mint a léleknek. Az igazság az Istennek annyiban tökéletesebb teremtménye, mint mi, hogy bírja Isten egyik fenséges tulajdonságát, a változatlanságot és az örökkévalóságot, melyet mi - sajnos - nem bírunk, de viszont nem bírja a személyiség és az öntudat kiválóságát, mely nála még hasonlóbbá tesz bennünket Istenhez.

Isten az igazságot nem teremtette annyira a saját képére és hasonlatosságára, mint a lelket. Az igazság is hasonlít Istenhez, de nem oly fontos dologban, mint a lélek. Világos tehát, hogy a lélek már csak emiatt se lehet örökkévalóság, halhatatlanság tekintetében alsóbbrendű az igazságnál.

Láttuk azonban, hogy a lélek felsőbbrendűségét az is bizonyítja, hogy a lélek felhasználója, gazdája az igazságnak. Egyébként pedig a földi élet után, az örök üdvösségben még változhatatlanságban is egyenlők leszünk az igazsággal, mert ott már mi is csak jók vagy végleg rosszak lehetünk. A mi változhatóságunk is csak erre a röpke földi életre vonatkozik tehát s itt is csak azért, hogy az örök élet változhatatlan boldogságát és jóságát megérdemelhessük.

Az a lélek tehát, mely az igazsággal foglalkozik, nem lehet halandó. Nem lehet elképzelni, hogy a legalsóbbrendű lény, az élettelen anyag évmilliókig éljen, még egyes élőlények (fák) is évszázadokig, az ember, a természet ura pedig, aki ezeket az élettelen anyagokat átalakítja, vegyileg felbontja, sőt még atomjaiban is felrobbantja és aki a századokig élő fákat is ülteti, tehát úgy viselkedik, mint aki mindezeknek ura, csak 80, sőt talán csak 28 évig éljen.

Harmadik bizonyíték: A lélek mindkét működésén, a gondolkodáson is, meg a szabad akaraton is azt látjuk, hogy minél jobban elszakad az anyagtól, annál tökéletesebb lesz. Lehetséges-e tehát, hogy mikor egészen elszakad tőle, a halálban, akkor viszont megsemmisül? Éppen ellenkezőleg: arra kell következtetnünk, hogy éppen akkor lesz csak a legtökéletesebb.

A képzet a legalsóbb lépcsője a gondolkodásnak. Nem is alkotja még részét, hanem csak előfeltétel, lépcső hozzá. Ez még teljesen anyagi: anyagi dolgok anyagi képe az agyban.

A konkrét fogalom (állat, növény stb.) már része a gondolkodásnak s már tényleges szellemi működés, bár ennek legalsóbb foka. Vele már óriási elszakadás történt az anyagtól. A léleknek ez a terméke már alak, szín és kiterjedés nélküli, anyagi mértékkel nem mérhető, oszthatatlan. Megvannak azonban benne még az elhagyott anyag anyagi nyomai is, mert hiszen kétségtelen, hogy az állat is, a növény is anyag, csak a lélektől elvonás által az anyagi tulajdonságoktól megszabadított anyag, mely éppen azért már nem tartozik a tényleges anyagi világba, hanem már a szelleminek alkotórésze.

A következő lépés felfelé az elvont fogalom (Isten, jog, lélek, igazság, becsület stb.), ez már a lélek még tökéletesebb terméke, de viszont csak azért tökéletesebb, mert az anyagtól is még nagyobb elszakadást jelent. Ezek már alapjukban is szellemi fogalmak, az anyag tulajdonságaihoz (külső alakhoz, kiterjedéshez, színhez, súlyhoz, oszthatósághoz) semmi közük. Többé-kevésbé ide tartoznak a számok is. Nyolc, tíz, tizenöt nincs az anyagi világban, hanem csak nyolc alma van, tíz gyerek és tizenöt veréb. A nyolc, a tíz, a tizenöt csak úgy magában (gyerek, alma vagy veréb nélkül) elképzelhetetlen. Ez is a lélek szellemi terméke, melyet úgy hozott létre, hogy a szám mellől elhagyta a tárgyat s csak a számot egymagában hagyta meg. De világos, hogy az anyagi valóságban ez képtelenség.

S lám, a lélek nemcsak ezt tudja megtenni, hanem még azt is, hogy ezekkel a számokkal, ezekkel a tisztán szellemi dolgokkal és e számoknak még parányi törtjeivel is órákon át foglalkoztatni tudja magát, elmerül bennük, igazságokat állapít meg róluk, melyeket aztán ismét abban az anyagi világban hasznosít, melytől elszakította őket, mégpedig sikerrel, annak fényes bizonyítékául, hogy gondolatai csakugyan valóságok (mert ami a szellemi világban van, az is valóság, nem pedig csak képzelődés).

Mi címen gondolja tehát valaki azt, hogy a lélek csak képzelődés, hogy csak az agy van, s mi címen gondolja azt, hogy ha az agy megszűnik, mert felbomlik, akkor a földi életben hozzákapcsolt léleknek is meg kell szűnnie?

Még az elvont fogalomnál is magasabb rendű lelki tevékenység az ítélet, melyről nem is tudunk itt hosszabban beszélni, éppen azért, mert tökéletesen anyag fölötti, szellemi. Feltételezi a megfigyelőképességet, s ami épp ezért az anyag részéről képtelenség, melyet öntudat nélkül elképzelni sem lehet. Ha az ítélet helyes, feltételezi az éles észt és a helyes ítélőképességet, azaz a legmagasabb szintű szellemi tulajdonságokat. Aztán a következtetés, azaz a már megismert igazságok alapján újabbak megállapítása, még csak hozzátesz az ítéletalkotás magasrendűségéhez.

Látjuk tehát, hogy olyan arányban tökéletesedik a gondolkodás, a lélek működése, amilyen arányban elszakad az anyagtól és föléje emelkedik. Minél magasabb fokú az egyik, annál nagyobb fokú a másik is.

Ugyanígy, vagy talán még tisztábban látjuk ezt a jelenséget a lélek másik tehetségének, az akaratnak a megnyilvánulásában. A legalsóbbrendű, legállatiasabb viselkedésű ember az, aki úgyszólván tökéletesen ösztönei uralma alatt áll. Nemcsak meg nem tudja tenni, hogy meg ne egye, amit szeret, hanem nem is eszik, hanem egyenesen falja, ha éhes. Ha alkalma van rá, addig iszik, míg csak le nem fordul a székről. A nőnek pedig nekimegy, ha az érzékiség felébred benne. Sokszor még az se feszélyezi, hogy látják. Ha pedig véletlenül a tyúkszemére lépnek, abban a pillanatban már egy pofon is le van kenve.

Mindez a test törvénye, az ösztön gátlástalan jelentkezése, az akarat, a lélek uralmának minden jele nélkül.

Ennél már egy fokkal magasabban áll az, aki csak néha eszik többet, mint kellene, csak néha rúg be, nem mindig fajtalankodik, mikor alkalma lenne rá, a tyúkszemére lépéskor pedig nem üt mindjárt, hanem csak szóval sért, azt mondja: barom. Mindez már a test bizonyos fokú legyőzését jelenti, s ha nem is mindig, de sokszor az akarat uralmát az ösztönök fölött.

Még többre vitte a test háttérbe szorításában az, aki sohase rúgott még be, sohase eszik annyit vagy olyat, ami a szervezetének árt, ha mégúgy szereti is, tisztán megy a házasságba, házasságtörést se követ el soha, ha kívánsága és alkalma lenne rá, ha pedig a tyúkszemére lépnek, nem gorombáskodik érte, hisz tudja, hogy nem készakarva történt.

A képzelhető legmagasabb fokon pedig e tekintetben az áll, aki nemcsak egészségének nem árt evéssel-ivással, hanem teljesen antialkoholista (részint, hogy ne tegye még elviselhetetlenebbé a szegénységet azok között, akiknek még a szükségesekre se jut, részint hogy az így megmaradó pénzzel jót tehessen), aki nemcsak többet nem eszik, mint ami szükséges, hanem böjtöl, tehát időnként még a szükségeset is megtagadja magától (részint, hogy könnyebbé tegye példájával a nélkülözést azok számára, akiket sorsuk rákényszerít, részint, hogy testét engedelmességre szoktassa, mert mindezt nem olyan könnyű ám meg is valósítani, mint amilyen könnyű leírni), aki nemcsak erkölcstelenséget soha nem tesz, hanem még a házasságról is lemond (megint csak részint azért, hogy testét engedelmességhez szoktassa, részint, hogy bebizonyítsa felebarátainak, hogy az örök jutalomban csakugyan hisz; részint, hogy a nemi tekintetben szerencsétleneknek és a nemi örömöktől megfosztottaknak könnyebbé tegye sorsuk elviselését); aki fukar hajlamúnak született, mégis mindenét elosztja, csak önmagához marad fukar mindhalálig, és végül, aki, ha rálépnek a tyúkszemére, nemcsak nem gorombáskodik, hanem még ő kér bocsánatot, hogy a lábát nem húzta össze eléggé s így szomszédját akadályozta kényelmes állásában vagy mozgásában.

Kétségtelen, hogy míg az akarat tökéletességének előbbi fokozatai a test törvényeinek, azaz ösztöneinek csak kisebb-nagyobb, e legutóbbiak a teljes megtörését jelentik: olyan életet, mely mintha nem is testben volna. Ha tehát a gondolkodásom annál felsőbbrendű, minél jobban elszakadok az anyagtól és az akaratom is annál tökéletesebb, minél jobban legyőzöm a test törvényeit, tehát ismét csak minél jobban elszakadok az anyagtól s úgy élek, mintha testem nem is volna s igényei se volnának, akkor világos, hogy mikor meghalok, vagyis a lelkem már egészen el tud szakadni a testtől, akkor ez a lélek nem megszűnni fog, hanem felszabadulni és egészen függetlenné válni és a részére lehetséges teljes tökéletességet elérni. Képtelenség, hogy addig, míg csak részben szakadok el a testtől, állandóan tökéletesedik a lelkem, mikor pedig egészen elszakadok tőle, akkor viszont a lelkem megsemmisül a testemmel együtt.

További bizonyítékok a lélek halhatatlansága mellett:

A lélek két tehetségének, a gondolkodásnak és a szabad akaratnak a következménye a lélek két vágya: a tudásvágy és a boldogság utáni vágy. Ezek is bizonyítják a lélek halhatatlanságát és bebizonyítására a következő két, tehát a negyedik és ötödik érvet szolgáltatják.

A test vágyait tökéletesen ki lehet elégíteni: Lehet annyit enni, hogy utáljuk már az ételt, s könyörgünk, hogy többet már ne kelljen enni, lehet annyit inni, hogy utálunk már minden folyadékot, lehet annyit pihenni, hogy utáljuk már a tétlenséget még olyan időben is, mikor a boldogság a barátságos meleg szobában van, lehet annyit ülni a jó meleg kályha mellett, hogy testünk-lelkünk megunja, a paráználkodást is meg lehet unni, sőt éppen ezt a legjobban. Ezzel szemben a lélek vágyai olyanok, hogy minél jobban elégítjük ki őket, annál jobban növekednek.

A tudásvágy még legkevésbé azt az embert bántja, s ezért e tekintetben aránylag még az van a legjobban megelégedve magával, aki sohase foglalkozott tudományokkal, tehát legkevesebbet részesedett belőlük. Viszont a legkielégítetlenebb e tekintetben éppen az, aki mindig tudományokkal foglalkozott, tehát egész életében mindig csak a tudásvágyát oltotta.

Már a gyerek (különösen az élesebb eszű gyerek) állandóan kérdésekkel zaklatja a felnőtteket, aztán olvas, tanul egész életében, s mikor életét befejezi, mégis messzebb van vágya kielégítésétől, mint mikor elkezdte.

Hogy lehetne szó tudásvágyunk kielégítéséről, mikor ma már alapszabály, hogy ha valaki valamihez érteni akar (tehát a tudomány valamely ágában tudásvágyát ki szeretné elégíteni), csak egy dologgal, egy tudományággal foglalkozzék. Nem lehet valaki jó orvos is, mérnök is, jó történetíró is egyszerre, hanem ha akarja valamire vinni, a sok közül csak az egyik legyen.

És ha szót fogad s másban mindenben visszafojtja a tudásvágyát s például csak történelemmel foglalkozik, akkor meg arra figyelmeztetik, hogy ha az egész emberiség történelmével akar foglalkozni, akkor örökre koca tudós marad. Ha szakember akar lenni, akkor csak a magyar történelemmel foglalkozzék. De ekkor meg jön az újabb kiábrándítás, azaz hogy ha csakugyan érteni akar hozzá, akkor ne az egész magyar történelemmel, hanem csak egy korral, például a 48-as szabadságharccal vagy csak I. Lipót korával foglalkozzék. És ha csakugyan erre szűkíti le összes tudásvágyát, akkor élete végén talán megtudott mindent, amit 48-ról vagy Lipót koráról tudni kell vagy tudni lehet? Korántsem.

Vagy ha a természettudományokat választja és már eleve annyira korlátozza tudásvágyát, hogy még a természetből csak egy icipici részre, egyedül csak az emberi test tanulmányozására fordítja a figyelmét, azaz orvos lesz, akkor is azonnal tudtára adják, hogy ez nagyon sok. Így semmihez se fog érteni, így csak koca orvos lehet belőle.

Ha szakember akar lenni, akkor csak az idegrendszerrel, vagy a szemmel, vagy csak a szülészettel foglalkozzék. És ha szót fogad és egész életét csak erre a szűk térre szorított kutatással tölti, sokáig is él és egészségi állapota se akadályozta tudásvágya kielégítésében, akkor élete végén tud mindent, amit az idegzetről, vagy a szemről, vagy a szülés törvényeiről és rendellenességeiről tudni kellene és tudni lehet? Mindenki tudja, hogy mennyire nem.

Csakugyan nemcsak régen, hanem ma is igazat állapítana meg az a bölcselő, akinek egész bölcsessége annak megállapításában állt, hogy semmit se tudok, csak azt az egyet tudom, hogy semmit se tudok. De azért mégis igen okos ember vagyok, sokkal okosabb mint a többiek, mert azok - szegények - épp úgy nem tudnak semmit, mint én, de ők még azt az egyet se tudják, amit én már megtanultam, ti. hogy semmit sem tudnak.

Pedig a belénk oltott vágyak nemhiába vannak. Azoknak céljuk van. A természet nem ismer olyan vágyat, amelyet lehetetlenség kielégíteni. Lehetetlen például, hogy egyes madarakban ősszel a délvidékre repülés vágya fel ne ébredjen, ha nincs is délvidék. Éhség se lehetne, ha egyáltalán nem volna étel. (Az lehetséges, hogy egyesek éheznek és az ő számukra nincs étel. Hiszen vannak olyan vándormadarak is, melyek sohase jutnak el a délvidékre. Az azonban nem lehetséges, hogy mindenki hiába éhezzen, mert egyáltalán nincs is étel és egy vándormadár se juthasson el délre, mert egyáltalán nincs is dél.)

A tudásvágyát azonban egy ember se tudja kielégíteni, s éppen azok a legkevésbé, akikben a legnagyobb fokban van meg. A végén tehát minden ember kielégíthetetlen vággyal pusztul el. Mivel azonban ilyesmi lehetetlenség, világos, hogy az ember számára, mert minden vágyakozása ellenére lehetetlen a kielégülés a földi életben, kell lenni és lesz is kielégülés egy másik életben. A kielégítetlen vággyal való meghalás ennek a bizonyítéka.

Még szembetűnőbb ez a kielégítetlenség a lélek másik vágyát, a boldogság utáni vágyát illetően. Ezt is annál kevésbé tudja kielégíteni valaki, minél nagyobb lélek. A testi, tehát állati munkát végző emberek (s itt is különösen a legegyügyűbbek) között még jobban találunk olyanokat, akiket nem nagyon kínoz kielégítetlenség, boldogság utáni vágy. Szellemi életet ugyanis alig élnek, a test vágyait pedig ki lehet elégíteni s ezt ők élvezni is tudják, mert egészségesek. Jókat esznek-isznak, jókat alusznak és pihennek s még az érzéki kéj is inkább kielégülést, mint undort kelt bennük, mert normálisak és mert semmit se visznek túlzásba, mert többnyire beteg idegzetű intellektuelek.

Egy éltesebb falusi néni egy-két hétre boldog, ha egy kedvére való szép fejkendőt kapott vagy jutányos áron megvásárolt; az egyszerűbb gazda is, ha szerencsésen megborjazott a tehene és a borjú szép. Világos, hogy ezek boldogsága se tejes s nem is végleges, hiszen ők is emberek, nekik is van lelkük és vannak lelki igényeik és az ő lelkük vágyai is kielégíthetetlenek. Csak az ő életükben kisebb szerepet játszik a lélek, így a belőle eredő kielégítetlenség, s így a boldogtalanság is kisebb.

De micsoda boldogtalanok a nagy lelkek! Hiszen ők már csak a túlzott szellemi foglalkozás miatt is többnyire idegbetegek. Ezzel szükségképpen együtt jár a gyenge akarat, a túlzott élvezetvágy és a mértéktelenség jóban is, rosszban is, de különösen nemi tekintetben. Megannyi boldogtalanság forrása. Emellett többnyire étvágytalanok és álmatlanok.

Aztán szellemi nagyságukkal szinte szükségszerűen együtt jár a dicsőség és a még nagyobb dicsőségvágy, mely természetesen teljes kielégülést sohase kap, de állandó boldogtalansággal jár, mert a legkisebb kritika is vérig sérti. Pedig kritikában bőségesen van részük a legnagyobbaknak is, már csak pályatársaik irigysége miatt is.

Hogy bántotta például az öreg Aranyt egy névtelen levél, mely a "Tölgyek alatt" című versét szólta le! Pedig Arany még a szerencsésebb írók közé tartozott, s kevélynek és dicsőségvágyónak kevésbé tekinthető. Mit szenvedett azonban egy Zrínyi Miklós, a költő, egy Balassa Bálint, egy Széchenyi István, egy Petőfi Sándor, egy Ady Endre s egy József Attila! Egy Beethoven, akinek szerzeményeit kifogásolja a megrendelő mecénás, s ráadásul nem is igazságtalanul, mert ez a szerzeménye valóban nem valami kiváló!

Petőfi még csak 26 éves és már mindenkivel összeveszik. (Beethoven is alig bírja ki egy lakásban egy évig, s ha igen, akkor őt nem bírják ki.) Jókait megveti, Tompa ellenszenves neki, Vörösmartyról versben állapítja meg, hogy nem elég jó és önzetlen hazafi! Kossuthra nem a hazáját, de még a kutyáját se bízná, apósát örökre magára haragítja, Mészáros hadügyminiszterrel összeveszik, Vécseyt, az aradi vértanút vérig sérti, Klapka egyenesen főbe akarja lövetni, a közvélemény már kezdi bolondnak tartani, de legalábbis katonaszökevénynek.

Ha egyelőre nem talált volna egy Bemet, aki pártul fogja, talán még öngyilkos is lett volna, mint József Attila. Mi lett volna belőle, ha még sokáig él, s ha feleségében is csalódik, ami pedig, tekintve, hogy Szendrey Júlia épp oly egzaltált volt, mint ő, előbb-utóbb bekövetkezett volna?

Ennek a fiatalembernek, akinek még életében példátlan dicsőség jutott osztályrészül, milyen pesszimisták a versei, még akkor is, mikor élete utolsó hónapjainak izgalmai és csalódásai még nem is történtek meg, tehát még semmi oka sem volt a borúlátásra! Mennyire nem tudja élvezni a boldogságot még akkor se, mikor minden vágya teljesült: bírta végre Juliskáját, az is szereti őt, s szegény gyerek létére grófi kastélyban tölti a mézesheteket, mint a kastély egyedüli ura!

Ekkor, tehát éppen boldogsága teljében írta a "Szeptember végén" c. versét. Nem a boldogságát élvezi, hanem az jár az eszében, hogy "elhull a virág, eliramlik az élet". Hiába fiatal, nem tudja élvezni a boldogságát, mert tudja, hogy "sötét haja őszbe vegyül már" (25 éves korában!) és nem "a völgyben a kerti virágok"-at élvezi, amelyek nyílnak még és ott vannak a lábánál, hanem csak "amottan a téli világot" látja, s hogy a távolban már "hó takará el a bérci tetőt".

A fiatal Petőfi írta ezt a költeményt is: Mi a bánat? Egy nagy óceán. Mi az öröm? Igazgyöngy az óceán fenekén. Mire felhozod, össze is töröd. (A bánat? egy nagy oceán c., Szalkszentmárton, 1846)

Petőfi tehát csak olyan "boldog" volt, hogy bánatot, keserűséget annyit talált az életben, mint amennyi a víz a föld háromnegyed részét elborító óceánban, örömöt azonban csak annyit, amennyi igazgyöngyöt lehet találni az óceánban, s amelyet még az se élvezhet, aki oly szerencsés, hogy megtalálja, mert ha hozzányúl, mindjárt össze is törik.

Arra céloz vele - s ez igen nagy igazság -, hogy amit kívánunk is, csak azért tartjuk boldogságnak, mert nincs tulajdonunkban. Ha véletlenül sikerül megszereznünk, csalódunk, mert kisül, hogy nem boldogság, csak annak gondoltuk.

De nemcsak ilyen szép, hanem egészen sötét, elkeseredett versekben is lefesti Petőfi az életet és az emberek gonoszságát úgy, hogy megborzad az ember, ha olvassa. Ha tudjuk is, hogy torzkép, azt a mérhetetlen boldogtalanságot és kielégíthetetlenséget mégis jól láthatjuk belőle, ami a minden lángelmék ezen egyik legnagyobbikát eltöltötte.

Hát még milyen lehetett az az Ady, aki egy éjszaka lelki kínja közepette még kedves Bibliáját is széttépte, vagy az a József Attila, aki végül a vonat elé is vetette magát, s aki sokszor hetekig fel se kelt az ágyból, noha nem volt beteg, s aki nemegyszer ok nélkül nekiment azoknak és fojtogatta azokat, akik környezetében voltak.

Gróf Vigyázó Ferenc, az Akadémia jótevője, a földi javakban dúskáló sokmilliós főúr is arra a mérhetetlen szenvedésre hivatkozik végrendeletében, mellyel őt a Mindenható életében meglátogatta. Boldogtalansági rohamában egyszer ő is kiugrott még az ablakon is. Persze nem minden tudós vagy nagy lélek ilyen terhelt, de a legtöbb igen. De aki nem az, az is boldogtalan. Nem tudják kielégíteni boldogságuk utáni vágyukat az egyszerű emberek se, de a nagyok legkevésbé.

Persze e nagyoknak nem kellett volna ilyen boldogtalanoknak lenniük, ha igazi keresztények lettek volna. De vallástalan kor gyermeke és egyébként is protestáns Petőfi a kereszténységet nem is ismerte, a görögkeleti apától és kálvinista anyától származó József Attila szintén nem, a kálvinista Ady pedig csak harangozni hallott róla.

Zrínyi katolikus volt, de ő se igazi. Fanatikus protestáns nevelőanyja (Lobkowitz-Poppel Éva) és még fanatikusabb ügyvédje (Vitnyédy), ki később barátja lett, túl nagy hatással volt rá.

Széchenyi jóakaratú katolikus volt, de szintén vallástalan kor gyermeke, szintén nem elég művelt vallásilag. Hogy is lehetett volna az, mikor még kedves hitszónoka és lelki atyja, a ferences Albach Szaniszló se nagyon számítható katolikusnak?

Pedig hogy boldogok akarunk lenni mindnyájan, kétségtelen, hiszen az önfenntartás törvényével jár együtt, abból következik. Még gondolatnak is képtelenség, hogy Isten (vagy ha tetszik, a természet) éppen csak legkiválóbb teremtményét (az embert) nem akarta volna boldognak. De hogy itt a földön mégse lehet az, nem annak világos jele-e, hogy a halállal még nem fejeződik be végleg az élete? Lelkünk igazi hazája nem itt van, tehát boldogság se itt terem számunkra. Aki készakarva nem fogja be a szemét, annak ebből azt kell kiolvasnia: folytatása következik. A halállal nincs még vége mindennek. Csak az első felvonás fejeződött még be.

Hatodik, s talán legnagyobb érvként az igazságosság követeli a lélek halhatatlanságát.

Mivel Isten létét már bebizonyítottuk, most már érvelhetünk is vele. Ha Isten van, akkor a halál után mindenképpen kell lenni másik életnek. Másként Isten igazságtalan volna, az pedig lehetetlenség. De még Isten nélkül is bajosan lehetne elképzelni, hogy az élet olyan igazságtalanul végződjék, mint amilyent az jelentene, ha a halál tényleges megsemmisülésünk volna számunkra.

A földi életben mind az anyagi, mind a szellemi javak, mind az egészség és erő, mind a szerencse s a vele járó siker a legaránytalanabbul vannak elosztva. Éppen nem látjuk, hogy a földi javak azokat boldogítanák, akik meg is érdemlik, tehát a jókat. Sokkal inkább mondhatnánk szabályként éppen az ellenkezőt. Fentebb már említettem egy helyen, hogy még egyszerűbb kisiparos-anya is azért nem akarta, hogy iskolás lánya nagyon vallásos legyen, mert "tudja Isten - mondta -, azok mind olyan szerencsétlenek". Ez tehát még neki is feltűnt.

A földi életben nemcsak egyéneket, hanem még nemzeteket illetően sincs igazságszolgáltatás. Nagyon tévednek, akik úgy érvelnek - pedig igen gyakran halljuk -, hogy Isten ezt az igazságtalanságot nem tűrheti, és hogy a bűn mindig elnyeri büntetését. Az igaz (hiszen éppen most hivatkoztunk rá), hogy Isten szükségképpen igazságos, de ha van másvilág is, hol van az megírva, hogy Istennek még ebben az életben kell igazságot szolgáltatnia? Ellenkezőleg. Még ha akarná, se tehetné ezt, mert hiszen akkor nem lenne érdem neki szolgálni, hanem csak egyszerű érdek. Pedig az egész földi élet a próbatétel kedvért van, mert azt is az igazságosság követeli, hogy az örök boldogságot ne kapja ingyen senki, hanem meg kelljen mindenkinek érdemelnie.

Isten igazságossága kívánja azt is, hogy minden jó elnyerje jutalmát. Nem önzés tehát az örök jutalomra is gondolni, mert ez a dolgok rendjéből s az erkölcsi egyszeregyből következik. De ha minden jó már itt a földön megkapná a jutalmát, akkor a jóság csakugyan nem jelenthetne olyan érdemet, melyet külön jutalmazni kell, mert hiszen a jócselekedet akkor tulajdonképpen egyszerű önzés volna.

Mivel tehát csak olyan földi életnek van értelme és célja Isten terveiben, melyben érdemet lehet szerezni, világos, hogy itt a földi életben gyakran elő kell fordulnia annak, hogy a bűn büntetlen, az erény jutalom nélkül marad. Csak így lehet érdem az, ha valaki mégis kitart a jóban, mégse csügged el, mert neki Isten szava is elég erő és támaszték, nem pedig csak a rögtöni és a szemével is látható jutalom az, ami tetteiben irányítja.

Láthatjuk is a világtörténelemből, hogy nemcsak ártatlan egyének buknak el úgy, hogy elégtételt sohase kapnak és a bűnös egyének diadalmaskodnak úgy, hogy a legvégén se éri őket megalázás (például az istentagadó Lenin, sőt még a magától a kommunizmustól is gyilkosnak nyilvánított Sztálin is milyen diadal és dicsőség közepette halt meg!), hanem még nemzetek harcában is sokszor diadalmas az, aki támadó háborút indított, tehát a bűnös. Nagy Frigyes és Mária Terézia háborúiban mindig Nagy Frigyes diadalmaskodott, pedig nemcsak mindig Frigyes volt az, aki támadó háborút indított, hanem még az eszközök is álnokok és becstelenek voltak, melyeket alkalmazott (például megszegte a szavát nemegyszer, hogy meglepetést okozzon, hadüzenet nélkül támadott stb.).

Olaszország is az első világháborúban olyan nyílt becstelenséget követett el velünk szemben, melynél nagyobbat még elképzelni se lehet. Hiszen szövetségesünk volt és mégis ellenségeinkhez csatlakozott, csak azért, mert látta, hogy a gyengébb fél vagyunk s a végén mégis jutalmat kapott esküszegő hűtlenségéért: Dél-Tirolt, Isztriát, Triesztet (s ezek nagy részben még a rá nézve szerencsétlenül végződő második világháború után is tulajdonában maradtak).

Kétségtelen, tehát, hogy a földön nincs igazság. Vajon ki jutalmazta meg azt a sok-sokezer embert, aki életét adta eszméiért s elpusztult a csatatéren? És ki büntette meg azokat, akik csak harcolni mentek oda s gondoskodtak a bőrükről is, meg a gazdag zsákmányról is és még unokáik is gazdagok lettek a bűn jutalmául?

Ki jutalmazta meg azt a jó embert, aki jó szívével befogadta a hajléktalan vándort a házába s az "jutalmul" meggyilkolta, kifosztotta, de sohase került az igazságszolgáltatás kezébe? Azt a hűséges feleséget, aki szerelmében az urának még a gondolatát is mindig teljesítette s inkább cselédje volt, mint felesége s a végén mégis kirúgta az ura egy másik asszony kedvéért?

Hiszen mivel becsületes és gyámoltalan, az ura pedig ravasz és körmönfont, sokszor még a bíróság is azt mondja ki a válóperben, hogy nem ő, hanem az asszony volt a bűnös (mert például a végén mégis az asszony költözött külön) s emiatt még tartásdíjat se állapítanak meg részére.

Ilyesmik éppen nem ritkaságok az életben, s annyira sok hasonló eset fordul elő, hogy - ismétlem - még ha Isten nem volna, akkor is bajos lenne elképzelni, hogy a halállal mindennek vége legyen és ekkora igazságtalanságok megtorlatlanul és ilyen erények jutalom nélkül maradjanak.

A gonoszok is nagyon észreveszik ezt, de ők - érdekes - éppen Isten léte ellen hozzák fel bizonyítékul. Ha Isten lenne, ezt nem tűrné, mondják. Pedig hát mindez nem azt bizonyítja, hogy Isten nincs, hanem csak azt, hogy a halállal az életnek még nincs vége.

Istennek ezen igazságtalanságok ideiglenes megengedésével két célja van: Először, hogy önzetlenül tehessük a jót s így megérdemelhessük az örök jutalmat. Hiszen semmi címünk se lenne örök jutalomra, ha itt a földön is mindig előnnyel járna a jó. Ez tettünk értelmező voltát megmérgezné, mert önző jellegűvé tenné. Másodszor, hogy a vak is láthassa belőle, hogy kell lenni másvilágnak, s hogy lehetetlen, hogy a halállal mindennek vége legyen.

A vakok azonban - sajnos - ezt mégse látják s ismét csak önzésük miatt nem látják. Ők ugyanis nem tudnak semmit önzetlenül tenni, se hinni és bízni. Ők ráfogják a hívőkre, hogy közönséges önzők, mert mindent haszonért, az örök boldogságért csinálnak, nekik azonban, akik állítólag önzetlenek, már itt a földön és azonnal kell a haszon. S mivel nem mindig kapják meg, vagy ha meg is kapják, nem rögtön, dühükben még Isten létét is megtagadják. Ezzel aztán ők maguk bizonyítják legjobban, hogy mennyire nem önzés az, amit az ember csak a másvilági jutalom reményében tesz. Az ő szemükben ugyanis ez nem elég jutalom.

A marxizmusnak itt a földön kell a mennyország. A másikra olyan keveset ad, hogy azt szívesen átengedi a papoknak. De azért a hívekre mégis ráfogja, hogy önzők, mert hiszen mindent az örök üdvösségért csinálnak.

De ismét hangsúlyozom: Még ha Istentől el is tekintünk s vele nem érvelünk, akkor is képtelenség a becsületet, sőt az egész emberi életet másvilág nélkül elképzelni. Enélkül ugyanis minden kötelességteljesítés, minden becsület, minden önzetlenség alap nélküli levegőben lógó dolog. Akkor csakugyan csak bepálinkázott, rumos állapotban lehet csatára vezényeli embereket még a legszentebb célokért is, mert - valljuk be - következetlenség, ostobaság, logikátlanság, sőt őrültség csak "becsületből" meghalni azért, hogy mások élvezhessék az én halálom gyümölcsét.

Igaz, szép az önzetlenség, de miért legyek éppen én önzetlen? S hogy kívánhatja tőlem valaki, hogy én pusztuljak el azért, hogy mások legyenek boldogok? Ezt pálinka nélkül is megcselekszik egyes fiatalok lelkesedésből, fanatizmusból, de be kell vallanunk, hogy nem logikusan, hanem csak azért, mert a fanatizmus feledteti velük a józanság, a logika és a megfontoltság hiányát. Nem is teszik ezt mások, csak a fiatalok, akiket könnyű félrevezetni, könnyű lelkiismeretlenül kiaknázni. Mihelyt egy-két évvel idősebbek és tapasztaltabbak lesznek, ők se kaphatók már rá. De a másvilágban komolyan hívő ember igen. Annál van a dolognak értelme.

Végül hetedszer: bizonyítja a lélek halhatatlanságát az a bámulatosan általános meggyőződés, melyet erre vonatkozóan az egész emberiségben tapasztalunk.

Nincs és nem is volt nép, mely a lélek halhatatlanságában ne hitt volna. Melyik állat temette el már valaha a halottait s melyik ember nem temette el? Pedig nem annak világos bizonyítéka-e ez, hogy az emberi holttest tiszteletreméltó? Hogy valami nagynak hordozója volt s nem is fejeződött be még a szerepe a halállal?

Már az ősember is úgy temette el halottait, hogy kelet felé néznek, mint akik várnak valamit. Pénzt, ételt temettek el a történelem előtti ember mellé, az ősmagyar mellé meg a lovát. A másvilág kezdetleges felfogásának jele mindez, de magát a másvilágban való hitet kétségtelenül bizonyítja.

Pedig a lélek halhatatlanságában való egészen általános hit még sokkal megmagyarázhatatlanabb, mint az istenhit. Hiszen Isten keze nyomaival tele van a természet. Az eszes embernek tehát észre kellett vennie az okozatból az okozót, a gépekből a mérnököt. De az hogy jutott eszébe az embernek, hogy ő a halállal nem pusztul el, mikor a természetben mindenhol és mindenütt csak azt látta, hogy minden mulandó, minden elpusztul, mindenre az enyészet vár s mikor a nála sokkal erősebb állatok és a több száz éves tölgyek is elpusztulnak? Bizonyára Isten létéből és a vele összeegyeztethetetlen földi igazságtalanságokból tudta meg ezt az ember, de mint fontos, örök igazság, talán még egyenesen vele is született.

Bámulatos, hogyan megvan például ez a hit, vagy megvolt az újságtól, mozitól, színháztól, rádiótól még meg nem mételyezett falusi magyar népben! Még csak a leghalványabb kétely sem merült fel benne erre vonatkozóan, s mint a képzelhető legtermészetesebb igazság, átjárta egész életét. Palóc vidéken működött papoktól hallottam, hogy az emberek a haldoklóval üzeneteket küldtek a másvilágra megholtjaiknak s a haldokló ágya mellett állva ilyen kérdéseket intéztek hozzá: Látod már a Jézust? Látod már a Szűz Máriát?

Hogy a buddhizmus nem ismer másvilágot, csak nirvánát, megsemmisülést, a buddhisták száma pedig több száz millió, nem érv állításunk ellen. A buddhizmusban se rögtön a halál után következik ugyanis a nirvána, hanem majd csak a legvégén, sok ezer éven át megismétlődő reinkarnációk után, és akkor is csak a legtökéletesebbek számára. A másvilági életben tehát a buddhizmus is hisz. Az se mondja azt, hogy a halállal vége az életnek.

Buddha a létet tartotta a legnagyobb tehernek az ember számára, melytől azonban a legnehezebb megszabadulni s ezért csak a legnagyobbaknak jut osztályrészül. Pedig, ha a halál csakugyan végleges halált jelentene, akkor igazán könnyű lenne a léttől végleg megszabadulni és a nirvánába jutni. A lélekvándorlás tana is a léleknek a halál utáni életében való hitét jelenti s a lélekvándorlás még a buddhizmus szerint is csak egyes kiváltságosok, a legnagyobbak számára végződik a nirvánában. Végül ne felejtsük el, hogy a buddhizmus nem azonos azzal, amit Buddha tanított, s ha Buddha hitt a nirvánában, azaz az ember végleges megsemmisülésében, abból még nem következik, hogy a buddhizmus több száz milliós tömegei is hisznek benne.

A buddhizmusban nem úgy van, mint a katolikus egyházban, hogy dogmák vannak, s aki csak egyet is nem hisz belőlük, már nem is katolikus, illetve nem is buddhista. Van keleti és van nyugati buddhizmus és a kettő tanai homlokegyenest ellenkeznek egymással. A keletiben alig maradt meg valami Buddha tanaiból, ott nem szerepel a nirvána. De a nyugati buddhizmusban is csak a "bölcsek", nem pedig a tömegek számára szerepel.

Maga a nirvána semmi más, mint a tropikus, perzselő hőségtől elfásult s még az életet is megunt hindu idegzet szörnyszülötte. Ott, ahol a nirvána tana keletkezett, az európai ember is elfásul, teste-lelke megunja az életet, s elkeseredésében még a másvilágost se óhajtja. Mindenki tudja azonban, hogy azok az elhatározások és vágyak, melyek ilyen idegállapotban keletkeznek bennünk, nem a valót tükrözik vissza, hanem a torzképet.

A lélek halhatatlansága azonban olyan legyőzhetetlen igazság, hogy még az elfásult hindu "bölcsek" se tudják elképzelni a megsemmisülést mindjárt a halállal, hanem a mérhetetlen, ködös távolba helyezik s csak a kiváltságosak számára tartják lehetségesnek.

A lélek halhatatlanságát nem milliós tömegek, hanem még egyének se tudják tartósan és állandóan tagadni. Akiken úgy látszik, mintha tudnák, azért látszik így, mert gőgjükben lelki válságaikat eltitkolják s csak akkor beszélnek, mikor fölényben lévőnek érzik magukat.

Egy ilyen titán például, ki leveleiben állandón hitetlenkedésével kérkedett hívő barátjának, egyszer csak azzal kezdte az első világháborúban a harctérről írt egyik levelét: "Barátom, hiszek a lélek halhatatlanságában!"

Azért írt így, mert levelét legjobb barátja temetéséről hazaérkezve írta. Lehet, hogy mikor ezek a benyomások elhalványulnak, akkor majd megint nem hisz, hanem várni kell, míg meghal az anyja, s akkor majd újra kitör belőle, hogy hisz a lélek halhatatlanságában.

*

Hogy ez a halál után következő élet milyen, azt Isten kinyilatkoztatásából tudjuk. Annyit azonban már az ész is megmond, hogy örökké tart (mert hisz láttuk, hogy a lélek halhatatlan) és hogy vagy jutalomból, vagy büntetésből áll. A földön ugyanis sokszor nem történik meg a jutalom vagy a büntetés, pedig ennek minden ember esetében meg kell történnie. A kinyilatkoztatás is ezt mondja.

Az Evangéliumban az van, hogy Krisztus Urunk az utolsó ítéleten jobbjára állítja a jókat s azt mondja nekik: "Gyertek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot!" A gonoszokat pedig a baljára állítja, s azt mondja nekik: "Távozzatok színem elől, ti átkozottak, az örök tűzre" és - mondja az Írás - "ezek örök büntetésre mennek, az igazak meg örök életre". (Mt 25,31-46) A Szentírás igen sokat emlegeti a pokol tüzét s azt is mondja, hogy a kárhozatban lévőknek "az ő férgük meg nem hal, a tüzük el nem alszik" (Iz 66,24; Mk 9,48), tehát hangsúlyozza az örökkétartóságot. Krisztus Urunk arra is újra meg újra figyelmeztet bennünket, hogy ha bűnben halunk meg, azt többet nem lehet jóvátenni.

A lélekvándorlás tana, melyet napjainkban a spiritizmus terjeszt, a kereszténységben teljesen ismeretlen. Hogy a Szentírás is utal rá, légből kapott állítás, teljesen a képzelet szüleménye. A Szentírásban a lélekvándorlás lehetőségének nyoma sincs, mert az, hogy Krisztus Urunk egyszer Keresztelő Szent Jánosról azt mondta, hogy ha akarjátok, hát ő az Illés (Mt 11,14), egyáltalán nem bizonyíték arra, hogy Illés lelke Keresztelő Szent Jánosban internálódott. Krisztus e kijelentését lehet szóról szóra is érteni, de lehet képletesen is, és az összefüggésből láthatjuk, hogy képletesen kell érteni.

Egyébként is, ha lélekvándorlás valóban lenne, akkor ez a kereszténység egyik legfontosabb tana kellene legyen, hiszen a másvilág a kereszténység alapja és célja. Még gondolatnak is képtelenség tehát, hogy az Üdvözítő erről a legfontosabb dologról csak egyszer szólt volna egy szót, s azt is csak úgy mellesleg s azt is úgy, hogy így is lehet érteni, meg úgy is.

De Jézusnak ezt a szavát nem is lehet a lélekvándorlásra és a lélek többszörös újjászületésére érteni, mert Krisztus Urunk sokszor beszél a másvilágról és egész világosan megmondja, hogy örökké tart és hogy mennyországból és pokolból (és tisztítóhelyből) áll.

Nyoma sincs a lélekvándorlásnak az őskeresztény irodalomban, a szentatyák műveiben se. Az első évszázadokban a keresztények mennyország és pokol alakjában hitték a másvilágot, pedig ők csak tudhatták, mit tanított Krisztus. Képtelenség, hogy ha ő lélekvándorlást tanított volna, akkor az őskeresztények, éppen ellenkezőleg, mennyországot és poklot hittek volna. A lélekvándorlás a kereszténységben még Luther idejében se jutott eszébe egy komoly embernek se.

A spiritiszták érvére, hogy az az Isten, aki minket pokollal büntetne, azaz olyan büntetéssel, mely örökké tart, szívtelen és kegyetlen lenne, ezt feltételezni pedig istenkáromlás, azt feleljük, hogy mivel Isten végtelenül jó, ebből természetszerűleg következik, hogy ártatlanul senki se juthat a pokolba. De csekélységért sem. Ezért különböztet meg a katolikus erkölcstan halálos és bocsánatos bűnt, melyek között a fő különbség az, hogy az egyik büntetése az örökké tartó pokol, a másiké pedig csak ideiglenes.

Halálos bűnt akkor követünk el, ha készakarva, teljes öntudattal és fontosabb dologban szegjük meg a törvényt. Fontosnak minősíti a katolikus erkölcstan még a vasárnapi mentség nélküli misemulasztást és a pénteki húsevést is azért, mert másképp az emberek nem vennék komolyan. Pénteken nem az a bűn, hogy valaki evett, vagy mit evett, hanem az, hogy az egyháznak nem engedelmeskedett.

Aki lehetetlennek tartja, hogy a végtelenül jó Isten egy bűnért, még ha azt teljesen készakarva követte is el valaki, örökké tartó pokollal büntesse az embert, azt figyelmeztetjük arra, hogy a földi életben is annál jobban kell az embernek vigyáznia magára, minél nagyobb úrral van dolga, az Isten pedig nem is nagy úr, hanem végtelen. S ha valaki azt mondja, hogy lehetetlen, hogy Isten ilyen "csekélységért" ilyen szigorúan büntessen, azt feleljük, hogy Istennel, a végtelenséggel szembeszállni bizonyára nem csekélység, s ha mégis az, azt kérdezzük, hogy lehet, hogy az az ember, aki tudja, hogy ezért a "csekélységért" milyen nagy büntetés vár rá, mégis elköveti azt a "csekélységet". (Mert hiszen, ha nem tudja, hogy amit tesz, halálos bűn, azaz hogy pokol jár érte, akkor már nem is halálos bűn a bűne, tehát nem is jár érte pokol.)

Vannak olyan vegyi szerek, melyekből egy csepp már halált okoz, sőt azt okoz csupán a szaga is. Ezt az igazságot azonban azoknak, akik ezekkel a szerekkel bánnak, nem azzal kell elintézniük, hogy ez mégiscsak lehetetlen állapot, tehát nem hiszem el, hanem azzal, hogy tudomásul veszik a tényt és a megfelelő óvatossággal, sőt félelemmel bánnak ezzel a szerrel.

Hegyi kiránduláson is sokszor kell mennünk olyan ösvényen, mely csak vagy 30 cm széles, s ha csak egyet lépünk balra, több száz méteres szakadéka zuhanunk és végünk. Ezt szintén nem azzal szokás elintézni, hogy de hát az mégse járja, sőt egyenesen lehetetlen, hogy az ember mindössze egy lépés miatt szörnyethaljon, hanem azért van az eszem, hogy ha egyszer tudom, hogy így van, akkor vagy nem megyek oda, vagy ha mégis odamentem, akkor ott ennek megfelelően viselkedem és kellően vigyázok arra az egyetlen lépésre, melyről tudom, hogy az életet jelenti számomra.

Az erkölcsi életben se mi szabjuk meg, hogy mi bűn és mi nem, mit lehet pokollal büntetni és mit nem, hanem Isten, s nekünk azért van eszünk, hogy ha "csekélységért" jár a pokol, akkor elkerüljük azt a "csekélységet", hogy ne kerüljünk oda. Valójában pedig ez a "csekélység" annyira nem csekélység, hogy máskor meg éppen mi vagyunk azok, akik olyan nagynak tartjuk ezt a "csekélységet", hogy semmiképpen se akarjuk elhinni, hogy Isten még ezt is megbocsáthassa.

Az emberek például azt hiszik, hogy csak az történhet, amit Isten akar, s lehetetlennek tartják, hogy Isten eltűrhesse, hogy az ő akaratával ellenkező is történhessék. Pedig hát bizonyára nem Isten akarta azt, hogy Káin megölje Ábelt, sőt Káin bizonyára még azt is nagyon jól tudta, hogy Isten azt akarja, hogy ne ölje meg. S lám, mégis megölte s meg is ölhette. Isten eltűrte, hogy megölhesse. De csoda akkor, hogy aztán pokollal bünteti érte? Pedig az is könnyen meglehet, hogy mégse büntette érte örökké, mert Káin később megtért. Nem Isten "kegyetlenségét", hanem Isten végtelen jóságát kell tehát bámulnunk még abban az esetben is.

A spiritiszták azt nem akarják elhinni, hogy Isten annyira igazságos legyen, hogy a végtelen rosszat (az Istennel való szembeszegülést) végtelen büntetésben részesítse. Ők azt hiszik, hogy ez jósága és szeretete végtelenségével ellenkezik. Mások viszont azt tartják lehetetlennek, hogy Isten olyan jó, hogy még a Káinok ezreinek is megbocsát. Azt mondják: Ha lenne, nem tűrhetné azt a sok bűnt. Az igazság a középúton van: Tűri, de az utolsó szó az övé lesz. Ezt kívánja tőle isteni mivolta: végtelensége, szentsége és igazságossága. A türelmet pedig a jósága.

Az emberek nem akarják elhinni, hogy például a háború nem azért tör ki, mert Isten akarja, hanem azért, mert Isten akarata ellenére az ember akarja. Isten végtelen hatalmának ismeretében lehetetlennek tartjuk, hogy a két akarat szembeszegülése esetén ne az történjék, amit Isten, hanem az, amit az ember akar. Valóban olyan nagy dolog is ez, hogy az emberi ész megdöbben láttára, s nem akarja elhinni, hogy még ez is lehetséges. Mivel azonban látjuk, hogy mégis lehetséges, igazán magától értetődő, hogy csak pokol, tehát végtelen büntetés árán lehetséges, mert az utolsó szó csak Istené lehet. Miért csodálkozunk tehát annyira, hogy pokol is van?

Isten, ha már végtelen szeretetében magához hasonló, szabad akarattal bíró lényeket is teremtett, akkor már azt is kénytelen eltűrni, hogy sokszor az ő akarata ellenére történjenek a dolgok. Világos azonban, hogy ha már ilyen lényeket is teremtett, tehát ezt a lehetőséget is megengedte, akkor poklot is kellett hozzá teremtenie, mert ha Isten a háta mögötti pokol nélkül teremtette volna az ilyen ijesztő képességekkel felruházott embert, akkor nem maradhatott volna ő az Isten. Az olyan Isten, akinek ellen lehet szegülni, jó Isten, de az olyan Isten, akinek büntetlenül lehet ellenszegülni, az már tehetetlen, tehát lehetetlen Isten. Ilyen Isten pedig nincs. De ne mondjuk azt se, hogy Isten büntesse az embert, de ne örökre, mert a végtelen Isten csak végtelenül büntetheti azt a bűnt, mely a vele való ellenszegülésben áll.

Az emberek úgyszólván mást se tesznek, mint azt, amit Isten tilt. Egymást érik a világháborúk, fél évszázadon át százmilliókra kiterjedően istentelenkedik szabadon a kommunizmus, úgyhogy még a szolgálatába álló "békepapok" is azzal érveltek, hogy mindez nem lehetne, ha nem az Isten akarná. És az Isten mindezt nemcsak tűri, hanem a szereplőknek meg is bocsátja és elfeledi, ha megbánják, amit tettek. Hogy lehet azonban megbotránkozni azon, ha azokat, akik fel is lázadtak ellene s meg se bánták, végül pokollal, tehát örökké bünteti.

Az újjászületés, a reinkarnáció nem büntetés. Hiszen a bűnösnek a föld a mennyországa, s nem rettegést, hanem örömet jelent számukra az a tudat, hogy még számtalanszor újra születhetnek s itt majd újra meg újra züllhetnek, kivált mikor előre tudják, hogy Isten jóságából végül mégis csak eljutnak ők is a hetedik szférába, mely a spiritiszta mennyország.

Lehetetlenség ez, mert hiszen az oda eljutók diadallal mondhatnák: Látod, Isten?! Egész életemben mást se tettem, mint csak mindig téged bántottalak, s a végén mégis csak ugyanott vagyok, ahol a kis Szent Teréz.

Még a gyerek se becsüli meg, hanem lenézi és kifigurázza az olyan szülőt vagy tanítót, akinek a hátán fát lehet vágni. Még a gyerekek se jónak tartják az ilyen nevelőket, hanem gyagyáknak. A gyagya ember, kivált, ha hatalommal bíró és ereje teljében lévő férfi az illető, szánandó. Szánandó Isten azonban nincs.

Amelyik ember azt gondolja, hogy az Istennel bratyizni lehet, akinek nem Úristene, hanem "istenkéje" van, az igen keservesen fog csalódni. Az Isten nem "istenke" és nem is "jó öreg", aki harangozói teendőket teljesít, mint Ady istene. (Jézuskáról azonban lehet beszélni, mert Isten emberré lett, s mint ilyen, gyermek is volt, s mint gyermeket is imádnunk kell.)

*

A lélek addig, míg itt a testben van, még mukkanni se tud az idegrendszer és az agy nélkül, s ha az agy egészen beteg, mint például a teljes idiótákban, akkor a lélek akár 40-50 éven át élhet a testben anélkül, hogy magáról csak a legkisebb életnyilvánulást is adná. De a normális emberben se tud a lélek addig megnyilvánulni (csecsemőkorban), míg az idegek az agyba képzeteket nem visznek s azokból meg nem alkotta első konkrét fogalmait. Agyzavarok és betegségek idején később is újra úgy viselkedik a lélek, mintha nem is léteznék. De tisztán szellemi működése is agymunkát jelent s az agy vérbősége szükséges hozzá. Nehéz elképzelni tehát, hogyan él és működik ez a lélek akkor, mikor teljesen elszakadt ettől az agytól és a testtől, vagyis a halál után.

Alaposabb megfontolásra azonban világosan látnunk kell, hogy ez a nehézség nem a szellemi, hanem csak az érzéki, a képzetek és képzettársítások keretei között működő állati lélekre vonatkozik. Ez valóban nem tud működni agyvelő és idegzet nélkül, sőt nem is több, mint egyszerűen csak ezek működése. Azonban, ha a mi lelkünk csakugyan az, aminek bebizonyítottuk, azaz a test felett toronymagasan álló és vele egészen ellentétes tulajdonságokkal és önálló léttel bíró szellemi lény, akkor semmi nehézséget se láthatunk abban a lehetőségben, hogy a testtől függetlenül is élhessen, sőt egyenesen azt kell mondanunk, hogy a lélek halál utáni önálló életének még tökéletesebbnek, nagyszerűbbnek kell lennie, mint a testtől függő, vele összekötött léleknek. Hiszen láttuk, hogy a test nem segítséget, hanem akadékot jelent a lélek számára. Hogy lehetne hát baj vagy nehézség részére, ha az akadéktól megszabadul?

A lélek összehasonlíthatatlanul tökéletesebb és magasabb rendű lény, mint a test, s ha ilyen két lény együtt van, világos, hogy létükben és működésükben elsősorban a tökéletesebb lény az irányadó, nem pedig az alsóbbrendű.

Ha a lélek otthagyja a testet, érthető, ha a test elpusztul, mert nélküle nem ember már többé az ember, de ha az a test, mely éppen nem természetes s annál kevésbé abszolúte nélkülözhetetlen társa a léleknek, elpusztul, abból semmiképpen se következhet, hogy akkor vele együtt a léleknek is el kell pusztulnia.

Igaz, hogy a testtel összekötött lélek első működését, a konkrét fogalom alkotását, az agy képzeteiből és segítségével alkotta és csak így, fokozatosan emelkedett fel a szellemi világba, de ha már felemelkedett, világos, hogy nincs már többé szüksége a testre. A repülőgép se tud a levegőbe emelkedni kifutópálya nélkül, de ha már fent van, semmi szüksége sincs többé a földre.

A léleknek ezt az anyagtól való fokozatos elszakadását már itt a testben is jól láthatjuk. A gyerek még férfit és csak felnőttet gondol, mikor "embert" mond, mert amit gondol, még el is akarja képzelni. Az értelmes felnőtt már nem. Ő olyan embert is tud már gondolni, amit elképzelni nem lehet, mert gyermek és felnőtt, férfi és nő is lehet egyszerre. Első elemiben még így tanítja számolni a gyerekeket a tanító: Ha a papádtól kapsz öt almát, a mamádtól pedig hét almát, hány almád van? Másodikban meg már így kérdi: Öt meg hét mennyi?

Miért ne lehetne hát a másvilágon a gondolkodásunk még a testben élő felnőtténél is tökéletesebb, azaz egészen anyagtalan, tehát agy nélküli, s miért ne maradhatna meg belőle ott már csak az, ami szellem? Hiszen ott anyagi képzetek úgyse lehetnek, mert nincsenek testek, érzékek sincsenek, mert nincs se hang, se szag, se íz. Mit csinálhatna hát ott a lélek az aggyal? Ott ez már teljesen felesleges, sőt akadék lenne számára. Istennek sincs agya. Neki nem is volt soha. Hogy mégis mennyire tudott és tud gondolkodni, mutatják a természet bámulatos célszerűségei.

De abban sincs semmi lehetetlen, hogy a másvilágon tisztán szellemi működést fejthessen ki olyan lélek is, mely - mint a csecsemőkorban elhaltaké, vagy az idiótaság sötétségébe végig megmaradó egyének lelke - nem kapván képzeteket a fejletlen, illetve beteg agytól, a földön még egyáltalán nem tudott megnyilvánulni, s fogalmak nélkül kerül a másvilágra.

Ha az Isten tud a léleknek tartalmat és ismereteket adni testi életében az agy, vagyis a test közvetítésével, miért ne adhatna neki ugyanilyen, vagy még nagyobb tartalmat és ismereteket más, szellemi úton? Az angyalok és az ördögök is gondolkodnak s akarnak, sőt egy részük még vétkezett is, pedig sohase volt agyuk, most pedig, a spiritiszta üléseken, közlik velünk gondolataikat agy nélkül. Világos, hogy emiatt az angyaloknak a vétke is szellemi (engedetlenség) volt, de vétek.

Az állati lélek nem élhet tovább test nélkül, mert ez csak járuléka a testnek s annak legmagasabb életformája, de a szellemi lélek, mely sokkal több, mint a test és melynek csak börtöne és bilincse a test, miért ne élhetne a test nélkül? Világos, hogy Isten tartalmat is tud neki adni a másvilágon is, ha földi életében, a természet törvényeinek keretei között ez még nem tudott megtörténni.