Nyisztor Zoltán: De a vizek megmozdulnak

De az álló vizek egyszer csak megmozdultak, s hol kisebb, hol nagyobb hullámokat vertek, amiknek gyűrűzése nem könnyen ült el. A fáradt, eltespedt, tehetetlennek hitt magyar katolicizmus kilendült nyugalmi állapotából, s nemcsak a jogos önvédelem terére lépett, hanem a belső megújhodás csalhatatlan jeleit kezdte mutatni. Érdemes elgondolkodni afölött, vajon mi váltotta ki a magyar katolicizmusban ezt a gyökeres és minden irányú reakciót?
Vannak, akik azt hiszik, hogy egyetlen oknak a magyar egyházpolitikai harcokat jelölhetik meg, azaz azt a sorozatos vereséget, amit az Egyház a parlamentben az egyházsértő törvények elfogadásával szenvedett, s ami még súlyosabb veszedelmek árnyékát vetette előre. Hogy a politika túlkapása, ellenségeskedése vagy pláne üldözése mindig alkalmas a katolicizmus felébresztésére, erőinek megszervezésére, öntudatának emelésére és harci készségének sorompóba állítására, ahhoz kétség nem fér. Minden erőszakos akció reakciót szül, s ez alkalommal az Egyház ellenségeinek az akciója sokkal merészebb, koncentrikusabb és következményeiben súlyosabb volt, semhogy a reakció elmaradhatott volna. Ez a reakció a Zichy Nándor alapította Katolikus Néppártban jelentkezett mely nem annyira a választási terror ellenére mégis megválasztott képviselőinek számával és harci készségével, hanem a mellette megmozdult tömegek lelkesedésével és elszántságával a meglepetés erejével hatott. Az is természetes és érthető , hogy a katolicizmus erőinek bármilyen megmozdulása, még ha kifelé és védekezésre irányul is, befelé is hat azaz az egész szervezet megmozdulására, a nyugalmi állapotból való kilendülésére és dinamikus tevékenységére vezet. Amilyen téves lenne ezt el nem ismerni, éppoly túlzott volna mindent a politikai védekezés tényének tulajdonítani.
Ebbe a hibába esett bele a Keresztény Községi Párt vezére Wolff Károly, aki a húszas években a fővárost a zsidó-liberális uralomból kiszabadította, amikor jóval később egy választási propaganda kapcsán azt a szerencsétlen állítást kockáztatta meg, hogy „mi töltöttük meg a templomokat”.
Először is bizonyos, hogy a katolicizmusban mindig megvannak a rejtett vagy potenciális erők, melyek csak kiváltásra várnak és amelyek természetszerűleg a vezetésre hivatott papság állásfoglalásával vannak összefüggésben. Erre bizonyíték az egyháztörténelem majd minden korszaka. A mozdulatlan álló vízbe dobott kő s annak nyomán tovább gyűrűző hullámverés példája mindig újra megismétlődik. Elég egy dinamikus apostoli lélek, egy új eszme, kikezdés, mozgalom, hogy az első hullám tovább gyűrűzzön s fokonként az egész katolicizmus rengésbe jöjjön.
Így volt ez minálunk is. Álló, mozdulatlan víznek látszott a katolicizmus, pedig már itt is, ott is lökések, rengések szakad tak fel a láthatatlan mélyből, s indították meg a vizek áramlását. A legtöbbször ugyan még csak helyi, elszigetelt jelenségek voltak, de már csalhatatlan jelei annak, hogy valami készül, valami elindult, folyamatban van, a szunnyadó energiák felébredőben, nyüzsgésben, kitörőben vannak.
Az általános sorvadás közöpette – írta Bangha Béla ugyancsak a Magyar Kultúra jubileumára – feltűntek már az új kort előkészítő jelek, az ébresztők és feltámasztók komoly próbálkozásain. A legszomorúbb lesüllyedtség és álomkórság idején hasogatta végig a sötét magyar eget Prohászka Ottokár lángelméjének és lángszívének meteorszerű tündöklése s mint egy karácsonyt hirdető csodálatos csillag mutatott ösvényt az elfojtott és megtagadott Ige felé. De Prohászka mellett már ott ragyogott sok nemes akarat és tiszta tudás is a hajnali derengésben. Zichy Nándor, Molnár János, D udek János, Mihályffy Ákos, Andor József, Giesswein Sándor – hogy csak néhány kimagasló nevet említsünk ebben a sorban a már távozottak közül. A Szent Imre-kollégiumban Glattfelder Gyula már egy öntudatosabb katolikus értelmiség nevelésén dolgozott. A hitbuzgalmi élet, főleg a Mária-kongregációs férfi mozgalom során (P. Bús és P. Bóta), számos katolikus embernek adta vissza keresztény öntudatát. A hivatalos egyházi szervezet is rendületlenülő őrt állt a még el nem vesztett értékek felett. Azonban talán még Prohászka Ottokár diadalmas optimizmusa sem hitte volna közelinek az időt, amikor ezek a jobbra vágyó, Messiást váró hangulatok nagyjából valóságokká érnek, s a keresztény kultúra totális igényeket jelenthet be a magyar életre. Valami mindenesetre elindult. Kisebb-nagyobb kezdeményezések, látszólag egyéni akciók, szinte csak kitapogatásai a lehetőségeknek, de éppen ezért előjátékai a nagy átalakulásnak, mely immár feltartóztathatatlanul megindulóban volt.
Messzire vezetne s nem tartozik e könyv kere tébe a lassú ébredés minden lépését és állomását feljegyezni, bármennyire megérdemelnék a megemlékezést, itt meg kell elégednünk a legjellegzetesebb jelenségek bemutatásával.

+

A kilencvenes évek derekán a debreceni állomáson nagy tömeg várakozott a befutó pesti gyorsra. Inkább olyan egyszerű nép: iparos, vasutas, postás s alig néhány kemény galléros, vasalt nadrágú úr. A zsíros paraszt cíviseknek, akiké akkor a város volt, se híre, se hamva. Ha valaki, kíváncsi idegen véletlenül megkérdezte volt, mi készül ott, csak azt a lakonikus, ajkbiggyesztéssel kísért válasz t kaphatta: „A pápisták várják az új papjukat”. S a vonatból kiszálló Wolafka Nándor (1852–1906) valóban új pap volt, aki egy új fejezetet írt be a kálvinistának kikiáltott Debrecen életébe. Nem azért jöttem, hogy megtartsam azt, ami megvan, hanem hogy visszahódítsam mindazt, ami elveszett – mondotta első beszédében. S valóban Wolafka Nándor, aki pedig egy szinte biztos püspökséget cserélt fel Debrecennel (a kultuszminisztériumban volt a katolikus ügyek referense, ami akkor püspöki székre predestinált), a kálvinista Róma rekatolizálója lett.

+
De a Dunántúl sem maradt el a Tiszántúl mögött, s érdekes, hogy itt is a jelentkező új katolikus erőnek először nem közvetlenül liberalizmussal, hanem a protestantizmussal kellett megküzdenie. Akkor történt ugyanis, hogy egy Masznyik nevű luteránus pap, hogy az egész katolikus Mariológiát nevetségessé tegye , könyvet írt Jézus állí tólagos testvéreiről, amit széltében-hosszában szellőztettek. Ez ellen lépett fel, még pedig valóságos nyilvános párbaj módjára Lepsényi Miklós (1860–1924) előbb ferences, majd világi pap, s egy teljes és országos nyilvánosság előtt lefolyt vitában győztes maradt.
S ezzel megindult egy érdekes karrier is. Lepsényi Miklós megalapítja a Hitvédelmi Folyóiratot, majd amikor látja, hogy a harc a hitvédelmi síkról az egyházpolitikai ügyekre terelődik át s a liberalizmus lép fel most már felemelt sisakrostéllyal az Egyház ellen, csatlakozik a Néppárt mozgalmához, megválasztatja magát képviselőnek és élénk részt vesz a parlament és sajtó egyházpolitikai vitáiban. Hamarosan egészen új oldalról mutatkozik be: a tudós hitvédőből a legjobb magyar népszónok és egy kitűnő népies író lesz. Pozsonyban megalapítja a Magyar Néplapot mint a katolikus érdekek védelmét, amit aztán hamarosan németül és szlovákul is megjelentet, jeléül annak, hogy a régi Magyarországon egyedül a Néppárt, azaz a katolikus politika volt figyelemmel a nemzetiségi kérdésre.

+

De közben a fővárosban is, mely hitélet és katolikus aktivitás terén talán a legsívárabb puszta volt, kezdtek új szelek fújdogálni. A budai várplébánia élére, talán éppen azért, mert ez az egyetlen fővárosi plébánia, mint a királyi váré, nem esett a főváros kegyurasága alá, egy új, fiatal, szent buzgóságtól lángoló pap került Kánter Károly személyében (1853–1920).
Ma már nehéz leírni és érzékeltetni, ki volt Kánter Károly, s ha két látható és fogható alkotására: az Örökimádási templom felépítésére s a fővárosi hitoktatók első megszervezésére rámutatunk, még nagyon keveset mondtunk. Kánter Károly több volt mindezeknél! Mérhetetlenül több! Kánter Károly egy fogalom volt, egy varázs, egy ki gyúlt és el nem fogyó láng, egy valóságos szent élő , ellenállhatatlan kisugárzása. Sokan, még a papságból is, soha nem látták, nem is találkoztak vagy beszélhettek vele, nem tudtak semmi pozitívet mondani alkotásairól, s mégis elbűvölten suttogták a nevét mint intim ismerősét: Kánter Károly. S később is, mikor már rég a sírban pihent, új nemzedékek jöttek, harcos új katolikus nemzedékek, akik már a Prohászkák és Banghák hadseregében szolgáltak, s még azok is a csak hallott múltat idézve elrévül ve suttogták: Kánter Károly... Pedig nem volt nagy szónok, mint Prohászka, aki lázba ejthette volna a fővárost; nem volt nagy szervező és agitátor, mint Bangha, aki kesztyűt mert dobni és harcba szállni egy olyan roppant fegyverzetu Góliáttal, mint amilyen a liberalizmus volt. Hát mit tett, hogy akkora hatása lett? Először is összegyűjtötte a fő városi hitoktatókat, akik a nevetségesen csekély 16 plébánia mellett a legszámosabb papi közösséget jelentették, s elindította őket a hivatás szeretete útján a mélyebb életre s a hitoktatás elmélyítésére, korszerű átalakítására s a tevékeny apostolkodásra. Mit tett? Átvett egy mástól alapított egyesületet, az Oltáregyletet, abból egy virágzó s az egész országot behálózó intézményt létesített, felépítette Magyarországon az első zárdát és templomot, mely az Oltáriszentség állandó imádására volt szentelve, s ezzel újra felelevenítette hazánkban a kereszténység közpo ntjának kultuszát és áhítatát. Hogy mit tett még? Kinyitotta a templomok ajtaját és tárva-nyitva hagyta. Rászoktatta újra az embereket arra, hogy a kereszténységnek szentségei vannak, s hogy a szentségek az emberekért vannak. Mit tett? Mit nem tett? – Nehéz rá felelni, de talán felesleges is, A hatása, a kisugárzása – mint ez a szenteknél lenni szokott – sokkal nagyobb volt, mint amit tett és alkotott. Mint egy áramrezgés vagy illatfoszlány a levegőben, volt életében és még halála után is. Egy jóra, többre, haladásra, tökéletességre, szentségre sodró titkos hullám volt.

+

De ha már az Oltáregyletnél tartunk, Kánter Károllyal kapcsolatban lehetetlen Trautwein János (1819–1893) piaristáról meg nem emlékeznünk. 1859-ben Szcitovszky János hercegprímás aranymiséje alkalmából nemcsak székhelyén Esztergomban, hanem a fővárosban is nagy ünnepségeket rendeztek. Ugyanabban az órában, amikor a hercegprímás Esztergomban épp a jubiláló miséjét énekelte, a pesti Angolkisasszonyok Váci utcai temp lomában, mely különben is a fővárosi világnak kedvenc temploma volt. Trautwein János piarista tanár mondott beszédet, melyben az ünnepi alkalmat felhasználva az Úr hajlékának méltóbb berendezése céljából az Oltáregylet megalapítására tett indítványt. A nagy számban összegyűlt hívek lelkes felbuzdulással kísérték a szónok szavait. Így született meg az első magyar Oltáregylet, melynek ügyeit 34 éven át maga Trautwein vezette. Eltekintve az egylet valóban üdvös és szükséges céljától, az alapítás azért is érdemel különös figyelmet, mert ez volt az első eset a magyar katolikus szervezkedés lehetőségére és kilátásaira.

+

Közben viharos időkön ment át az ország, mely ismeretlen erővel rázta meg a magyar lelkeket. A parlamentben lefolyt egyházpolitikai harcok folyamányaként a legnagyobb vihar az úgynevezett elkeresztelési rendelet körül tört ki. Az elkeresztelés egy furcsa, tipikusan magyar liberális jelenség volt, mely a magyar törvények és miniszteriális rendeletek folytán állott elő , s a múlt század utolsó éveiben az egész országot állandó izgalomban tartotta. (A sejtés az, hogy a Debrecen apostolaként már említett Wolafka Nándor azért és akkor távozott a kultuszminisztériumból.) Az Egyház ősidőktől vallott álláspontja szerint minden katolikus szülő , még ha vegyes házasságban él is, köteles gyermekét katolikusnak kereszteltetni és katolikus nevelését biztosítani. A természettörvény viszont a szülők jogának ismeri el a gyermekek vallási hovatartozandóságának az eldöntését, az eszük használatával már élni tudó gyermekek számára pedig szabad választási jogot követel. Tehát nemcsak az Egyház törvényeivel, hanem magával a természettörvénnyel került összeütközésbe az a magyar törvény, mely elrendelte, hogy a vegyes házasságból született gyermekek nemük szerint kövessék szüleik vallását, s minden ezzel ellenkező szülői megállapodást érvénytelennek jelentett ki. Egy másik törvény meg egyenesen kimondta, hogy elzárással és pénzbírsággal büntetendő az, aki a 18 évet még be nem töltött gyermeket más vallásfelekezetbe átvesz.
Ezzel kezdetét vette az elkeresztelési há ború, mely katolikus és protestáns részről egyformán folyt. Erre Csáky Albin kultuszminiszter újabb rendeletet adott ki, mely szerint minden lelkész, aki másvallásút keresztelne, köteles nyolc nap alatt a keresztelési adatokat az illetékes lelkésznek megküldeni és anyakönyvi kivonatot is csak az illetékes lelkész állíthat ki. A rendelet megszegőire a miniszter pénzbüntetést szabott ki. Hiába volt a papság tiltakozása, a rendelet végrehajtása megkezdődött. Az első feljelentett Molnár János komáromi apát, a későbbi Néppárt vezére volt, akit több ízbe n pénzbírságra ítéltek az ország nagy felháborodása mellett. Az elkeresztelési háborúnak aztán az 1894-es törvény vetett véget, mely azzal a tipikus magyar megoldással, hogy „a kecske is jól lakjék, de a káposzta is megmaradjon” kimondta, hogy a felek a házasságkötés elő tt jogérvényesen megegyezhetnek a gyermekek vallására vonatkozólag s csak annak hiányában követik a gyermekek nemük szerint a szülők vallását.

+

De nemcsak hitbuzgalmi és politikai téren, hanem társadalmi síkon is megindult a katolikus szervezkedés. A Németországban oly átütősikerrel működő Katolikus Legényegyletek gondolatát nálunk Szabóky Adolf (1821–1880) piarista tanár honosította meg s 1856-ban alapította meg az elsőt a fővárosban, amit aztán a vidéki nagyobb városok sorban követtek. Egy másik érdemes piarista tanárnak, Lévay Imrének (1842–1895) köszönhet ő a pesti Katolikus Kör megalapítása 1888-ban, mely bár a külső látszat szerint a nemes szórakozás s a társadalmi érintkezés elősegítője volt, amellett a vallási közöny megtörésében is nagy szerepet játszott. A katolikusok merni kezdtek katolikus lobogó alatt szervezkedni – ez időkjele volt.

+

Pontosan a századfordulón robbant ki aztán az egyetemi ifjúság keresztmozgalma, ami évekig izgalomban tartotta az országot, s nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a katolikusok öntudatát és bátorságát növelje s közéleti katolikus akciókra előkészítse. Hogy a budapesti egyetem Pázmány Péter bíboros alapítása s ezért katolikus jellegű volt, az kezdett az idők folyamán feledésbe merülni s az egyetemi tanulmányok kiszélesedésével, a tudományágak megsokszorozódásával, továbbá a tanuló ifjúság számának megnövekedésével az alkalmazandó tanárok vallási hovatartozandósága és világnézeti álláspontja kezdett szerepet nem játszani. Ha az előbbi még bajt nem okozott, mert a protestánsok is pozitív keresztény alapon állhatták, az utóbbi már komoly veszélyt jelentett, amikor is hitetlen vagy egyenesen agresszív tanárok kaphattak tanszékeket. Ez utóbbiak aztán, kiknek száma mind jobban szaporodott, a liberális kormányok falazása , néha talán cinkos összejátszása mellett a XIX. század vége felé már mindent elkövettek, hogy a Pázmány Péter Tudományegyetemet katolikus jellegéből kiforgassák. Ez az aknamunka oly tervszerűen és szívósan folyt s talán lassú érleléssel észervétlenül állította volna a közvéleményt kész tények elé, ha „ismeretlen tettesek” 1900-ban el nem követik azt a végzetes ballépést, hogy a Központi Egyetem épületének lépcsőházát díszítő Szent Korona másolatokról el nem távolítják a keresztet. A barbár csonkítás érthetően nagy feltűnést keltett, és forrongásba hozta az egyetemi ifjúságot, amelynek egy tekintélyes része már akkor az 1888-ban alakult Szent Imre Kör hatása alatt állott. A felháborodást cselekedet követte s a keresztény egyetemi ifjúság nagyszabású tiltakozó gyűlést tartott, melynek keretében Bernolák Nándor joghallgató, a későbbi neves politikus és miniszter javaslatára elhatározták, hogy az egyetemi hatóságoktól az egyetem hivatali helyiségeiben a feszület, a tantermekben a kereszt kifüggesztését, továbbá az egyetemi hitszónoki állás s a keresztény bölcseleti tanszék megszervezését, illetve felállítását követelik.
Mikor a kultuszminiszter az egyetemi ifjúság követelését elutasította, s ezzel az egyetem katolikus jellegével szemben táplált ellenséges érzületét elárulta, Zsembery István egyetemi hallgató vezérletével egy 104 főnyi népes csoport az egyetemet megszállta s a kereszt kitűzését az ifjúsági nagygyűlés határozatának megfelelően végrehajtotta. Az egyetemi hatóság, melynek pedig akkor jellemzően a helyzetre egy Rapaics Rajmund nevű gyáva s az árral úszó pap volt a rektora, eltávolította a kifüggesztett keresztet, sőt felháborító arcátlansággal a résztvevő diákok ellen fegyelmi eljárást indított, Bókay Árpád orvosdékán, a későbbi hírhedt szabadkőműves páholy nagymestere egyenesen kizárást követelt, de a lázadás mégis csak a tettesek megdorgálásával végződött.
A Kereszt-mozgalom azonban ezzel nem aludt el s 1906-ban Németh Sándor, a Szent Imre Kör akkori elnöke mégis győzelemre vitte s a tanári karral lefolytatott tárgyalás eredményeként az őszi doktoravatáson az avatandó új doktorok már a zöld asztalon felállított kereszt előtt tették le a hagyományos esküt.

+

S az álló vizek megmozdultak. Hol kisebb, hol nagyobb hullámokat vertek, amiknek gyűrűzése nem akart többet elülni. A fásult, elernyedt, tehetetlennek hitt magyar katolicizmus kilendült nyugalmi állapotából s a belső megújhodás csalhatatlan jeleit kezdte mutatni.