Nyisztor Zoltán: Álló vizek

A liberalizmus, melynek jegyében zajlott le az egész XIX. század s melynek tetszetős frázisaitól szinte megrészegült az egész emberiség, nehezen meghatározható fogalom, melynek történelmi kialakulását élesen meg kell különböztetni politikai, közgazdasági és szociális rendszerré válásától s mint ilyennek a tanaitól. A liberalizmus ugyanis történetileg a francia forradalom előtti időkben jelentkezik mint visszahatás és védekezés a fejedelmi abszolutizmus ellen, sőt egyáltalán minden társadalmi, gazdasági, nemkülönben vallási, erkölcsi megkötöttség ellen. Ha tehát ebben a történelmi keretben nézzük, a liberalizmus kétségtelenül helyes úton járt s az emberi ség javát szolgálta, amikor a jogtalan és szükségtelen megkötések, a fejedelmi önkény és zsarnokság, bizonyos társadalmi osztályok előjogai ellen küzdött, és egyáltalán az emberi szabadság minden megokolatlan korlátozása ellen síkra szállt. Ebbéli érdemei letagadhatatlanok, s ez volt az oka, hogy az egész emberiség rokonszenvét megnyerte, és ezáltal kevésbé hasznos, sőt később káros, majd egyenesen végzetes egyéb elveit is be tudta a köztudatba csempészni. Túlzásai az emberi szabadság terén a közjóval szemben hamar megbosszulták magukat. Azzal például, hogy az egyéni érdekek szabad kibontakozását proklamálta minden korlátozás nélkül, olyan szabad versenyt szabadított el a közgazdaságban, ami egyesek vagyonhalmozásához, de viszont a gyengébbek kiszipolyozásához vezetett, ami aztán ellenhatásként a szocializmust hívta létre.
De természetesen a liberalizmus világnézeti téren volt a legrombolóbb, mert korlátlan gondolkodási szabadságot követelt, minden isteni tekintélyt elvetett, s az embert önmaga törvényhozójává deklarálta. Dogmája volt az állami mindenhatóság, nem ismert el kinyilatkoztatást, egy ügyes frázissal, hogy „minden vallás egyforma” palástolta vallási közönyét, ami még később egyenesen ellenségeskedéssé fajult, s a több helyen fellángolt ún. kultúrharchoz vezetett.
A századfordulón tehát az egész magyar élet a liberalizmus jegyében állott. Ez a magyar liberalizmus nem volt sem különb, sem alábbvaló, mint tejtestvérei a többi európai országokban. Veszedelme azonban nemcsak abban rejlett, hogy az Egyház érdekeit mélyen sértő törvényeket hozott (mint a polgári házasság kényszere, a házasság felbonthatósága, a vegyes házasságból származó gyermekek vallásának erőszakos szabályozása, az elkeresztelési rendelet, stb.) s már-már roha mra indult az egyházi vagyon szekularizációja, az Egyház és állam teljes szétválasztása s az iskolák államosítása mellett, hanem abban az áporodott, elmocsarasító, miazmás légkörben, amivel sikerült az egész magyar életet átitatnia, kilúgoznia, elsenyvesztenie.
Senki sem független kora szellemétől és magatartását, működési kereteit is – tisztelet a kivételesen nagy egyéniségeknek – az szabja meg. A liberális korszellem s annak kapcsán kialakult életforma hozta magával, hogy a magyar katolikus egyház is szellemében, intézményeiben és egyéneiben fonnyadó, gyümölcstelen fa lett. A világi papok elsősorban hivatalnokok lettek, ún. „úri emberek”, társadalmi életet élő, kényelmes polgárok, akik a szorosan vett hivatali ténykedések, egyházi funkciók, hitoktatás elvégzésén túl semmi különösebb buzgóságot vagy éppen kezdeményezést nem mutattak, s inkább emberi tulajdonságaikkal, tehetségükkel, mint lelkipásztori tevékenységükkel kerestek elismertetést vagy éppen feltűnést. Néha ismertebbek voltak a korzóról, a kaszinóból, a megyegyűlésekről, mint az oltártól, szószéktől vagy pláne a gyóntatószékből.
Ez a vánnyadt, tespesztő, fülledt légkör még rombolóbbnak mutatkozott a szerzetes rendekre. Alig volt olyan, amelyik reformra ne szorult volna. A szemlélődő életre hivatottak kihalóban voltak, a lelkipásztorkodók csak templomaik, esetleg harmadrendjeik ellátására szorítkoztak minden kezdeményezés vagy nagyobb ügybuzgóság nélkül, s a tanító rendek is, melyek pedig legalább a valláserkölcsi nevelés alapelveit és hagyományait fenntartották és egy jobb kor számára átmentették, sokkal többet adtak a magyar kultúrának és tudományosságnak, mint a hitéletnek s az Egyház dicsőségének.
Ennek megfelelő volt a hívek élete. Külsőleg és látszólag rnég minden a hagyományos keretek között folyt. A gyermekek megkeresztelését a legliberálisabb magyar sem hagyta el. Mivel a kötelező hitoktatás az állami iskolákban is érvényben volt, de túlnyomó többségben az iskolák úgyis egyházi jellegű iskolák voltak, az első szentáldozás és bérmálás alig fakuló ünnepélyességgel folyt le. Ameddig a középiskola tartott, még a húsvéti, esetleg karácsonyi gyónás és áldozás szokása is fennmaradt. Sajons, ezzel szemben a kötelező hitoktatás már inkább „tantárgy”, mint az élet kenyere lett. Az iskola elvégzésével (kinél az elemi, kinél a középiskola) megszakadt a katolikusok kapcsolata az Egyházzal. A házasságot még oltár előtt kötötték ugyan, de a vele kapcsolatos szentgyónás volt az utolsó a halálos ágyig, ha arra egyáltalán sor kerülhetett. Minden egyéb vallási kötelezettség, hagyomány vagy szokás letöredezett, elhullott, eltűnt az élet folyamán.
A vasárnapi kötelező misehallgatás aligha szerepelt a lelkiismeret bírói széke előtt, s csak mint a szép nem felvonulása, divatbemutató, déli korzózás a paráznasoron és sörözés volt elkönyvelve. Imádságot legfeljebb halálos veszedelem csalt a liberális ember ajkára s ha mégis akadt volna a vallásos érzésnek valamelyes megnyilatkozása a szive mélyén, azt mélyen el kellett rejtenie, de mindenesetre óvatosan palástolni a, nehogy „bigottnak” minősítsék s „klerikális” vagy „ultramontán ” megbélyegzéssel tegyék társadalmilag lehetetlenné.
A kor törekvése mindenesetre az volt, hogy a vallásos élet minden jelét lemossa az emberekről, s ami mint intézmény vagy szokás mégis fennmaradt (keresztség, esküvő,temetés), azt mint társadalmi es eményt, színes, poétikus s egyelőre mással nem pótolható ünnepélyt avagy a nőknek és gyermekeknek kijáró lovagias engedményt kezelte. Mint ahogy a gyermekek túlnyomó többségét is nem azért járatták papi, szerzetesi iskolákba, mert valóban valláserkölcsi nevelést, katolikus világnézetet és szellemet akartak számukra biztosítani, hanem mert az egyházi iskolák, különösképpen a szerzetesi középiskolák „jobbak” voltak az állami iskoláknál, és t öbb rendre és fegyelemre neveltek, ami a szülői ház kormányzását is megkönnyítette.
Egyszóval az üdvösség intézményéből, az Egyházból amolyan szertár, gyűjteményes lerakat lett, amit tisztán hasznossági szempontból néztek és értékeltek, s amit aszerint is használtak fel vagy iktattak ki az életből. A vallás egyelőre tűrhető volt, mert használható volt az állam, a társadalom s a család szempontjá ból. A tömegek lelkében ugyanis még mindig nagyobb hatalomnak és féknek bizon yult az Isten parancsa, mint a főszolgabíró és a csendőrszurony. A társadalmi osztályok fenekedése és ki-kirobbanó ellenségeskedése ellen még mindig nagyobb összetartó és ellentéteket kiegyenlítő erőnek bizonyult az Egyház, mint a liberális elméletek üres, együgyű megnyugtatásai. A gyermekneveléssel meg éppenséggel nem tudott mit kezdeni a liberalizmus a vallás nélkül. Más szóval az Egyház kezdett lesüllyedni a házitanító, a nevelőnő szerepére és társadalmi helyzetére, akik nem tartoznak ugyan a családhoz, de mégis nélkülözhetetlenek, s akiket éppen ezért úgy kezelünk, mintha családtagok volnának, de tudjuk, hogy nem azok, hanem csak „személyzet”, melyet a gyermekek fel növekedése után szélnek lehet ereszteni.
Aki viszont csak külsőleg nézte a magyar katolikus egyházat, azt elvakíthatta az a nagyúri, főúri, egyenesen kiváltságos szerep, amit az egyházi hierarchia játszott. A hercegprímás az ország első méltósága volt, aki az uralkodó ház főhercegeit kivéve mindenkit megelőzött. A püspökök hivataluknál fogva a főrendiház tagjai voltak, százados, tágas szép palotákban laktak és többezer holdas nagybirtokok javadalmasai. Fekete csukott hintón jártak, nagyobb ünnepekkor négyes vagy ötös fogattal, a bakon a libériás kocsis mellett még „huszárral” is s olyan ebédeket adtak a katonai, állami és vármegyei urak számára, aminek nem volt párja s még a borravalókat is aranytallérokban hullatták.
Ezzel szemben a templomi kultusz elfakult, leegyszerűsödött a végletekig. Hétköznap üres templomok, legfeljebb a gyászmisék kötelező gyér közönségével, mialatt a legbuzgóbb papnak sem juthatott eszébe kiülni a gyóntatószékbe. Vasárnaponkint két, viszonylag erősebben látogatott mise: egy reggeli a jámbor, egyszerű nép s a déli, az ún. „szagos mise” az úri nép számára, ami fokonként inkább társadalmi szokás, mint vallási aktus jellegét öltötte magára. A hivatalos plébániai mise, mivel énekes mise volt s így hosszabb ideig tartott, kevésbé volt látogatott s lehető leg annak végére, amikor már alig maradt néhány hívő a templomban, volt az egyetlen prédikáció beállítva. Két alkalom volt évente, amikor valóban zsúfolásig megtelt a templom s amikor a közönség is a magábaszállás és elmélyedés jeleit adta: Halottak napján és Ó-év estéjén az esti ájtatosságon s az ilyenkor szokásos és szívesen fogadott szentbeszéd alatt. Ilyenkor mintha felébredt volna az ősi katolikus szellem, a templom újra Isten háza lett, s a lelkeken minden földi kizárásával a legnemesebb s egyúttal legistenesebb érzelmek hullámzottak végig.
Különben a templomi kultusz ennyiben rekedt és merevedett meg. Az egyházi év kötelező szertartásain kívül semmi más mozgalom nem mutatkozott. Talán a májusi ájtatosság volt az egyetlen többlet, amit Mária országa régi szokásaiból még megőrzött, mert az ország alapító Szent István ünnepe már veszedelmesen kezdett a városi vagy vármegyei hivatalok üres felvonulásává, lélek nélküli nemzeti ünneppé lecsúszni. Novénáknak, triduumoknak híre-hamva se volt, Jézus Szíve-tisztelet, elsőpénteki ájtatosság ismeretlen fogalmak.
Egyszóval „Pannónia virágos kertje” vadvíz, mocsár, békalencsés láp lett, a lápok furcsa életével, mely félig élet s félig már halál. Nem is csoda, ha ellenségei úgy érezték, hogy ütött vagy legalábbis közelg az óra, amikor nagyobb kockázat és erő bevetés nélkül is végezni lehet vele. De még a jóakaratú megfigyelők is azt hitték, hogy immár meg lehet felette kondítani a lélekharangot.
Maga Bangha Béla a Magyar Kultúra huszonöt éves jubileumán az 1910-es állapotokat így jellemezte: „Akik arra az időre még nem emlékeznek, ma szinte el sem tudják igazában képzelni, milyen szörnyű süllyedési mélyponton botorkáltunk akkoriban. Az országon a szabadkőműves irányítás alatt álló gőgös és önhitt liberalizmus uralkodott, mely vakon hitt a technika és a kapitalista haladás megszakadhatatlan folytonosságában, a tőke és az anyag mindenhatóságában s magától értetődőnek tekintette a kereszténység félrelökését, fensőséges megvetését. Az Egyház nagyrészt a múltnak presztizséből élt. A magyar művelődés a keresztényellenes szabadgondolat terrorját nyögte. Kicsiny oázisok akadtak csupán a sivatag közepén: némi katolikus egyesületi élet, némi vérszegény irodalom. A fővárosban mindössze 16 plébánia s 5–6 keresztény érzelmű városatya 400–500 szabadkőműves között. A hivatalokban más mint hárompontos testvér legfeljebb akkor juthatott előre, ha zsidó volt. Másnak úgyszólván szava sem volt ebben az országban, mint az uralom teljéhez érkezett harcos szabadgondolatnak, a zsidóság legmohóbban uralomra vágyó és kereszténygyűlölő részének, amely mellett sajnos, akkor a protestantizmus nem egy vezére is aggálytalanul ott hadakozott.”
Mai szemmel nézve elképesztő és szinte hihetetlen, hogy a közvélemény szócsövei és alakítói minő modorban kezdtek bánni a katolikus egyházzal s micsoda koncentrikus támadás indult meg az Egyház és intézményei ellen! Szinte azt kellett mondani , hogy a katolicizmus Magyarországon a liberalizmus utolsó két évtizedében úgynevezett „bitang jószág” lett, akit mindenki büntetlenül célba vehetett, s aki ellen bárki hajtóvadászatot rendezhetett. A harc ugyan hivatalosan és elvileg minden vallás és azon alapuló világnézet ellen ment, mégis csodálatosképpen – vagy talán nincs is azon semmi csodálkoznivaló?! – a katolicizmus s nem a protestantizmus vagy Mózeshit ellen támadott.
Ebben az egyházellenes harcban a főszerepet már nem is annyira a liberalizmus vitte – ennyire igazságosaknak kell lennünk egy világnézeti, politikai és gazdasági áramlattal szemben – hanem a szabadkőművesség, mely Magyarországra nem a finomabb angol, hanem a legbrutálisabb francia formájában jutott el. A szabadkőműves páholyok, melyek a fővárosból az utolsó megyeszékhelyig leágaztak, alkották a vezérkart, mely a támadást kitervezte és vezette s a szerepeket kiosztotta. Ebbe a koncentrikus támadásba a titkos aknamunkától a zajos nyílt támadásig, a parlamenttől a sajtóig, az egyetemi katedrától a megyegyűlésig minden beletartozott.
A mai embereknek már fogalmuk sem lehet arról, hogy az első világháborút megelőző években milyen volt szinte általánosságban a magyar sajtó, s hogy milyen hangnemet használt nemcsak az Egyházzal, hanem még a hazával és a nemzeti érzéssel szemben is. Nem szabad feledni, hogy akkor még fékező sajtótörvények alig voltak s az a bizonyos „szabad” magyar sajtó gyér és alig beszámítható kivételektől eltekintve teljesen a zsidóság, szabadkőművesség vagy legalábbis az azokkal szövetkezett liberalizmus birtokában volt. A katolikus Alkotmányon kívül egyedül a Budapesti Hírlap volt az, amelyet még úgy-ahogy olvasásra ajánlani vagy legfeljebb megtűrni lehetett, pedig még ez az egyetlen sem azzal tűnt ki, mintha a valláserkölcsi és nemzeti érdeket minden támadással szemben védelmébe vette volna, hanem csak azzal, hogy legalább ő maga nem destruált és nem támadott. A többi egy húron pendült, s legfeljebb más-más szereposztással állt a katolicizmussal szemben. És sajnos, ezek a lapok voltak túlsúlyban; nemcsak számbelileg, hanem minőségileg is ők uralkodtak a szíveken és az elméken. Ezek a lapok voltak a hangadók, s ők képviselték a közvéleményt is. Az volt a „tudós”, akit ő k akartak, s az lett a kigolyózott a tudomány csarnokából, akit ők kiközösítettek s esetleg megbélyegeztek. Ők avatták az írókat és művészeket, ők diktálták a divatot, ízlést, sőt akár a nemzeti erkölcsöt is.
A nyílt támadások parlamentben és sajtóban a századforduló nagyzoló áltudományosságával s alpári hangszerelésével ma már legfeljebb röhögésre (a nevetés jelzője megtisztelő volna!) ingerelnek s talán elhangzásuk idején sem voltak telitalálatok, de a titkos aknamunka: kiküszöbölni minden aktív katolikus erőt a magyar közéletből, s magukat a katolikusokat is befogni a saját egyházuk elleni harcba – ez a törekvés sikerrel járt. Egy pár dicséretes kivételtől eltekintve azok a katolikusok, akik a közélet terén szerepeltek és elismerést nyertek – lett légyen az politika, tudomány, irodalom – a Júdások vagy legalábbis a Nikodémusok csoportjához tartoztak.
Ez volt az az idő , amikor egy megkergült tanár a Pázmány Péter Tudományegyetem katedráján Szent Imréről úgy beszélhetett mint „István király hülye fiáról”, s a magyar parlamentben a Mária-kongregációkat mint nemzeti veszedelmet, mint az állam biztonságát veszélyeztető intézményt kiálthatták ki, s egy bizonyos útszéli sajtóban a személyek ellen indított támadások már egyenesen „disznóölés” címen jelenhettek meg. Ismeretlen, ködből jött és köddé vált bukott diákok és vigécek pöffeszkedtek a magyar sajtóban, és ítéltek elevenek és holtak felett. A szájuk mocskos volt, a hangjuk durva, a tudásuk amolyan szabadlíceumi, a szívük pedig gonosz és perverz, csak a merészségük és elvetemültségük volt mérhetetlen. Ezek mertek az Istennel csak mint „szakállas öregúrral” komázni, Jézus Krisztust már „csalónak” vagy „fantómnak” kezelni, Prohászka Ottokárt, aki pedig már akkor az értelmiség bálványa volt, „betyárszájú püspöknek” nevezni.
Joggal kérdezte Bangha Béla már pályája kezd etén: „Hol van a magyar sajtó? Melyik az? Az-e amelyet idegenből jött s magukat örökre nemzetközinek tekintő elemek állítanak elő , hogy aláássák a magyar nép jólétét és igazi kultúráját, a magyar nép hitét, vallását, erkölcsét és tisztességét? Ez a magyar sajtó?” Ebből a kórusból, mely a békakuruttyolástól a farkasüvöltésig terjedt, nem hiányzottak a katolikus nevek sem, de sokkal erősebben voltak képviselve a protestantizmus s az intellektuel zsidóság, mely épp ezzel váltotta ki az antiszemitizmust még olyanok részéről is, mint Prohászka Ottokár és Bangha Béla.