Nagy Miklós: Mindszenten, Mindszenty szülőföldjén

Mindszent, 1946. október
Egy titok nyomait keresem itt a Dunántúlon. Milyen erõk emelték a magyarság és a világegyház élére egy kis falusi házból Mindszenty József bíboros hercegprímást?
Csöppet sem kápráztat a szédítõ ellentét, ami a parasztház és a fejedelmi bíbor közt feszül. Az utolsó évszázad hercegprímásai ugyanebbõl a mély rétegbõl emelkedtek ebbe a magasságba. Simor János csizmadia fia, Vaszary Kolos apja keszthelyi szûcsmester, Csernoch János a szakolcai parasztházból került a magyar Sion ormára, éppúgy, mint Serédi Jusztinián, a deáki cserepesmester kilencedik gyermeke. A vasi Hegyhát erdei útjáról leereszkedve a titoknak egy más, mélyebb értelmérõl gondolkozom. Hogyan találkozott és forrott össze olyan gyorsan Mindszenty hercegprímás egyéniségével a történelemalatti rengésektõl zaklatott nemzeti eidosz?
Körülötte több és nyugtalanabb történelmi erõ kavarog és sûrûsö- dik, mint elõdeinél. De éppen a történelmi erõk fosztották meg jelentõs helyzeti energiáktól. Neki most egyéniségével kell pótolnia mindazt, ami azelõtt természetes velejárója volt a hercegprímási méltóságnak és magától értetõdõ nyugalommal sugárzott a magyar életbe: a történelmi fény, a megszentelt hagyomány, a közjogi tekintély és más szövõdmények. Már nem is a történelmi status quo [állapot] megõrzésérõl van szó. A roppant vajúdás lázában, a támadások és rajongás ösztönös erõinek izzásában a nemzeti eidosz valami titokzatos kényszerrel reá rótt egy rendkívüli történelmi hitvallást.
Miért mindez? Hol van ennek a gyökere? Nem a propaganda-áramot hajtó turbinák mögött. Valahol a magyar földön, ahol az erõk nyugodtan érlelõdtek és érleltek. Ezeknek a nyomait keresem itt a Dunántúlon.

*

A falu felé menet elnézem ezt a jellegzetes dunántúli falut és tájat, amelyik szárnyára bocsátotta. Utcája felkúszik a dombra, amelynek élén a templomtorony õrálló daruként néz a körös-körüli dombok karé- jára és az alattuk elterülõ völgyvonulatokra. A
mit sejtettem, beigazolódott: ez a falu õsi árpádkori magyar telep ülés és zárt magyar falu maradt, ahogy az évszázados anyakönyvek bizony ítják. Neve a templom patrocíniuma [védõszentje] szerint õsidõkt õl fogva: Mindszent. A Cseh név egy másik falut jelez a dombokon túl, csupán közigazgatási forma kedvéért emlegetik együtt. A falu nevére fülembe zsongnak Ady verssorai az õ szülõföldjérõl, a hepehupás Szilágyság Mindszent falujáról:
- Ha gátat túr föl ezer vakond, az Oceánt mégis elérem... Valaki az Értõl indul el s befut a szent, nagy Oceánba.
Ezt a hirtelen képzettársítást talán ez a kis csermely idézi föl, amelyik itt folydogál a falu alatt. Kristálytiszta ér, medrében látni lehet a kavicsokat. A szilágysági Ér "nagy, álmos, furcsa árok. Pocsolyás víz, sás, káka lakják..." Ott a föld mézgás agyag, itt diluviális [jégkorszakbeli] erõktõl morzsolt törmelék. Ettõl az Értõl is egy rendkívüli sors indult útj ára. És a vakondtúrások? Azok hozzátartoznak a rendkívüli sorsok emelkedõihez.
Vasárnap reggel a falu hosszú utcája tisztára söpörve. A házak szinte tündöklenek az õszi napfényben. Köszönök, köszönnek. Melyik lehet az a ház a sok egyforma ház közül?
A templomdombról a tájat szemlélgetem.A keleti ember nosztalgiájával hasonlítgatom az én Szamosmenti tájamhoz.Ami tájaink elhagyottabbak, kopárabbak, de mögöttük - úgy érzem, itt is - több a titokzatosság. Történetében, tájszerkezetében, népében, egyének sorsában, kopolyák közé szorult vagy irdatlan szikesre hullatott falujában, vásári nyüzsgésében, vagy az úton ballagó tarisznyás parasztjában, templomaiban, vasárnap esti nótáiban, mindenben valami megfoghatatlan titok lappang.
Ennek a tájnak itt sajátos megnyugtató, zsongító bája van. Nem áramütésként hat a képzeletre. Nem érzem mögötte azt a nosztalgiát, ami Kelet minden zugában párázik. Szelíd, egyszerû tájkép, amelynek részletei lassanként bontakoznak és oldódnak az ember lelkében. A völgyi réteket facsoportok élénkítik és apró erek szeldelik. A völgy zöldjébõl a szántók lassan emelkednek a dombélek erdõi felé. Itt-ott egy jegenye merész nyila bontja meg a táj harmóniáját.

*

Harangszóra a templomba tértem. Ugyanolyan rend, mint nálunk. Az énekek és falusi ércük ugyanaz, de valahol a melódiában kiérzek valami árnyalati különbséget. Bevallom, közben érdekelt, hol van a Bíboros édesanyjának külön helye. Kiderült, hogy sem a szentély padjában, sem a hajó elsõ padsoraiban, hanem hátrább, az õ évtizedes, megszokott helyén. Ez a hihetetlen változás nem bontotta meg a falu hierarchikus rendjét és nem változtatta meg az õ szokását.
Délután ott ülök az Édesanyával szemben. Nem tudok kérdezni, nem vagyok riporter-természet. Különben is természetes közvetlensé- gét figyelem, amelyen a sorsváltozásnak még árnyalati hatása sem érzõ- dik. Úgy beszél velem, az idegennel, mintha egy hozzátartozójával beszélne, aki évek után hazakerült. Valahogy az a gondolatom támad, tal án most már mindenkit hozzátartozójának érez ebben az országban. A maga egyszerûségével és mégis az anyaságnak mérhetetlen átszellem ültségével emelkedett ki egy falu korlátai közül egy meghatározhatatlan régióba.
Amúgy is ismerõs környezetben vagyok: a falusi házban. Ismerõsek ezek az olajnyomatú szentképek, a sublót, a fenyõbútorok, a gerendás mennyezet. Semmi sem bontja meg az õsi egyszerûséget, semmi jele a kényelem kezdeteinek. A falusi életformának ez a kemény igénytelensége edzi az embert a földdel és a szeszélyes idõjárással való küzdelemre. A hetvenötéves anya, nagyanya körül tizennégy unoka nyüzsög: egyik családban nyolc, másikban hat gyermek. Nagyrészt fölserdültek, vagy serdülõben vannak. Állandó kemény munkában vannak, mert mind a két család elvesztette a családfõt. Jönnek a tehenek, készülõdnek a fejésre, a csigáskúton vizet húznak, a tinókat itatják, gallyat hoznak a tûzre. A termés nagyrészt betakarítva. A sütõtökök a kerítés mellett várj ák a csípõs õszi éjszakát, hogy megédesedjenek. Az az élet ez, mint nálunk, de rendszerezettebb, nyugodtabb. Pompás fiatalság ez a sereg unoka, ragyogó, egészséges arcok, nyílt tekintet. Elnyûhetetlen fajta, ahogy nálunk szokás mondani.

*

Az egybefûzött szavak nyomán kibontakozik elõttem az egyszerû falusi sors igénytelen állomásaival. Hogy mi volt benne döntõ jelentõségû, ki tudná megmondani? Ez a sorsok titka, amelynek mélyén rejtetten szövõdnek az energiák.
Amikor az édesanya a tízéves fiúcskát készíti a gimnázium felé, a postakihordó széltében-hosszában beszéli: Pehmék nagy fába vágták a fejszét! - Az édesanya hallgat tizenkét éven át, járja a szombathelyi utat, hordja az ennivalót, pénzt a tanulásra. Tizenkét év után a primíciaebédre ugyanaz a postás hozza az üdvözlõleveleket és sürgönyöket. Az édesanya most elõször töri meg a hallgatást, megszólal csöndesen: Látod, nem hiába vágtuk a fejszét a fába, a jó Isten megsegített. Nem rendkívüliségek után keresgélek ebben az egyszerû házban. nem egyéni titkokat kutatok, hanem a magyarság rejtélyét, azét a magyarságét, amelyik hihetetlen nyomás alatt a mélyrétegekben termelte értékeit. Van-e abban rendkívüli, hogy a diák nyolc éven át ugyanazon a kosztos helyen készül az életre, pedig késõbb a tanulást megkönnyítené a helyváltoztatás. "Jobb kitartani egy helyen, akármilyen nehéz is. Lám, a cselédnek is becsületére válik, ha egy úrnál szolgál mindvégig" - jegyzi meg csöndesen az édesanya. Megdöbbent ez a kijelentés. Az egyszer û bölcsesség, az élettel szembeni alázat, vagy a kemény kitartás bensõ kötelezettségének sejtelme döbbent meg? Van-e abban valami rendkívüli, hogy a volt kosztos diák, a késõbbi zalaegerszegi plébános elsõ terményeibõl a kosztos néninek juttat ajándékot? És a néni halála után felszólítja a volt kosztos diákokat, alapítsanak egy örökös misealapítványt a néni lelki üdvéért.
Amikor a kispapot fõpásztora külföldi egyetemre akarja küldeni, kéri, maradjon idehaza, mert falusi pap szeretne lenni. Amikor a primícia ideje közeledik, megnehezedik az idõk járása, a primícia odahaza sokba kerülne. Levélben kéri a fölszentelendõ, hogy ott a városban csöndesen mutassa be elsõ szentmiséjét. De az édesanya itt akarja látni ennél az oltárnál, amelyik elõtt megkeresztelték, amelyiknél ministrálgatott. Mennyi minden gond, áldozat rejlik ezekben az egyszerû üzenetekben, ha nem az álromantika vagy a cinikusan materialista paraszt-szeml élet prizmáin nézzük a falu életét. Ki tudja, mekkora sorsépítõ erõ rejlik abban, hogy minden áldott este együtt imádkozott a család, és hogy a vasárnapi szentbeszédet az édesanya este kikérdezte a gyermekeitõl. Ha nem volt a faluban szentmise, esõben, szélben, télvíz idején a másik faluba kellett gyalogolniuk. Így készült Valaki az életre, amelyikrõl senki sem tudja, mit tartogat a számára.

*

Engem a magyar sors érdekel s dunántúli falu életformája mögött. Ezért láttam neki a névelemzésnek. Kiderült, hogy tõsgyökeres magyar faluról és családról van szó. A Pehm név úgy hullott ide, mint a csöpp a nagy kohóba. Különben is az egyik Pehm már évszázadokkal elõbb a török elleni harcokban Kiskomárom ostrománál ontotta vérét, amelyért a család nemességet kapott. Az apai ágon az anyakönyvi följegyzések szerint a Mátyás, Rigó, Molnár, Varga stb. nevek sorakoznak. Az édesanya, Kovács Borbála rokonsága messze idõkre visszamenõen? Csáki, Szalay, Takács, Zrínyi, Szijjártó, Vass, Eõrszily stb. A szétterjedt család két tagja negyvennyolcas honvédtiszt. Kemenes Ferenc a perlaszi ütközet hõse.
A hercegprímásnak nemrégen elhunyt édesatyja hosszú idõkön át volt Mindszent község Öregbírája. Sajátos dolog, ha a falusi emberekkel beszéltem, többször szóba hozták volt bírójukat, mint világhírre emelkedett fiát. Mert mindvégig közéjük tartozott, és mert eredeti, hajthatatlan egyénisége ráütötte bélyegét a falura. Ha kellett, szembeszállott az egész falu felkavart hangulatával, amit a „szóbeszéd” táplál faluhelyen, amit másutt propagandának neveznek. Emlegetik az öregek a kemény választási harcokat, amikor a falu bírája kitartott a Néppárt mellett még akkor is, amikor az egész falu elhagyta a néppárti jelöltet. A fõbíró rábeszélése és fenyegetése ellenére egyedül, magára hagyatottan szekerezett át a választási központba leadni szavazatát. Mutatják a házat, amelyet a másik leányának épített. Szakasztott ugyanolyan, mint az õsi családi ház. A szõlõben a présház is ilyen kedves gonddal van berendezve és szétosztva két szárnyra. Mert ezt is megn éztem, kimentem a "hegybe", ahogy itt szokták mondani. Gyönyörûen gondozott szõlõk a szántások lejtõi fölött az erdõk alatt. Itt bontakozik ki a táj a maga szépségével, õsi templomtornyaival. A hercegprímás ide járt tanulni, olvasni, de dolgozni is. Most is szeretettel jön ide pár órát pihenni, ha nagyritkán haza tud jutni. A szülõi ház szobájában minden bútor régi és egyszerû. A kényelemnek legkisebb eszköze sem osont be a megszokott életformába. A kemény székek úgy sorakoznak az asztal körül, mint mifelénk a "tiszta" szobában.

*

Fölkerestem újra az édesanyát. Egyetlen dolgot szeretnék megkérdezni, vagy talán inkább kerülõ úton megtudni, milyen hatással volt reá ez a meglepõen gyors emelkedés a zalaegerszegi plébániáról a veszpré- mi püspökségen át az ezeréves történelmi méltóság ormáig. Sokat voltam boldog fiam miatt - mondja elgondolkozva -, de legboldogabb akkor voltam, amikor itt mellettem láttam, ahogy a papságra készül. Késõbb megsirattam. Megsirattam, amikor Veszprémbe indult, megsirattam, amikor Esztergomba vitték. Igen: vitték. Pontosa megállapítása a tényeknek. A künn kavargó erõk gyûrûztek a magyar glóbusz és az örök Róma között, keresték a rendkívüli idõk emberét és fölragadták egy fájdalmasan felelõsségteljes magasságba.
Édesanyja ott is fölkeresi. És ahogy az itthoni portán rendet tart, ott is a magyar gazdasszony szemeivel néz körül. Nem is kell hozzá éles szem meglátni, hogy a hercegprímási udvar éppúgy érzi, sõt néha még jobban a magyar élet szûkösségét. Mosolyogva beszéli el, hogyan nézte végig ezt a hiányos életet a konyhától a majorságudvarig. Fejét csóválva megállapította: "Édeskevés ez ekkora palotának". Hazamegy és a kis falusi házból elindítanak élõ jószágot, majorságot, legyen tojás, zsír, tej jövõre. A hercegprímás pedig az idén már édesanyja ajándékából vendégelhette meg fölszentelt új papjait. Mi minden összetalálkozik ebben az ínséges világban! Íme, mint emelkedik a magyar falu és hajolnak meg az évezredes megszentelt ormok.

(Megjelent az Új Ember 1946. október 27-i számában).