Molnár Tamás: A liberális hegemónia

Harmadik fejezet: Civil társadalom kontra állam + egyház

Az elôzô történeti korszakoktól eltérôen ma olyan periódusban élünk, melyet a civil társadalom hegemóniája jellemez. Ezt a tényt jól leplezi a következô gondolatmenet: A status quo normális és természetes, a korábbi kirívó szélsôségek, vagyis a különbözô túlkapások, igazságtalanságok és a nyomor megszűntek. A civil társadalom hegemóniája a rendet jeleníti meg ott, ahol azelôtt a zűrzavar uralkodott. Ezért nem beszélhetünk úgy errôl a hegemóniáról, mintha az egyensúly megbomlását jelentené, amikor is a nép csak azt várja, hogy a helyzet végre elfogadhatóvá forduljon. A liberalizmus garantálja a jólétet az emberek nagyobb részének, és bírja a nagy többség rokonszenvét. Korábban egy-egy intézmény hegemóniája átmeneti volt, mivel az elégedetlenek visszautasították a támogatását. Most viszont, amikor megszilárdult, sôt intézményesült a jólét és az igazságosság, nem létezhetnek többé elégedetlenek, eltekintve néhány örök zúgolódótól és a perifériára szorultaktól.

Ehhez a szónoklathoz, mely ugyan képzeletbeli, de jól kifejezi az uralkodó gondolkodásmódot, még hozzá kell tenni azt, ami a liberális ideológia sajátossága. A modern civil társadalom olyan csoportokból áll, melyek teoretikusan vállalják ugyan a többi csoport érdekkörének tiszteletben tartását, de ennek ellenére határtalan ambíciókat dédelgetnek. Egy-egy intézménynek konkrét feladatkörhöz kapcsolódó, és így elôre kijelölt határai vanak;[1] a csoport vagy lobby lényegében magánjellegű, hogy ne mondjam, rejtett dolog, és nemigen gyanúsítják hatalomvággyal -- hiszen köti a társadalmi szerzôdés. Ennélfogva lehetséges terjeszkedése nincs szigorúan meghatározva, korlátok közé szorítva, fôleg nem a liberális civil társadalomban, melynek alapelve éppen a verseny, a növekedés. Erre épül egyébiránt a piac modellje. Következésképp nehezen lehetne túl sok szabályt elôírni a csoportoknak, melyek a liberalizmusra hivatkoznak, és melyek mindig ki tudják használni azt a másik liberális tételt, mely szerint a pluralizmus keretei között a társadalmi jelenségek határvonalait rugalmasan kell kijelölni.

A distinkciók megszüntetésére irányuló szándék többek között abban a vágyban jelenik meg, mely ki akarja iktatni az állam életébôl a politikát, de míg ez meg nem történik, legalábbis csökkenteni a jelentôségét. Mivel a hangsúly az egyénen és a szerzôdésen van, a politika bizonyos mértékig hitelét veszti, mert természeténél fogva az erôviszonyokat veszi tekintetbe, és számításait a kollektív érdekekre alapozza.[2] Ezért is írja Carl Schmitt, hogy a mi korszakunk szereti a politikát a moralizmussal és a szentimentálissal helyettesíteni, megelôlegezvén -- tegyük hozzá -- a boldog idôket, amikor a liberális konszenzus az egész világra kiterjed majd, és amikor nem lesznek többé erôkülönbségek. A nyilvános beszédekre jellemzô moralizálás másik magyarázata az lehet, hogy világunkban, mely a könnyűvé vált kommunikáció és még inkább a társadalmi csoportok megsokszorozódása miatt szűkké lett, a különféle versengések oly mértékig elvadultak, hogy a beszélô igyekszik leplezni ezeket, és kerülni így az emberek közti brutalitás növekedésére való hivatkozásokat. A társadalom liberális atomizációja miatt az erkölcsi normák fellazultak; ez pedig mindenképpen a kegyetlenség oly mérvű elfajulását hozza magával, a békében éppúgy, mint a háborúban, az iskolában éppúgy, mint a médiában vagy a nyílt utcán, hogy az önvédelmi ösztön tagadni szeretné a tényt, mely szerint a megelôzô és lassan megérlelôdött civilizációk napjainkra az erôszak állapotába torkolltak.

Ezt a morális színezetet fôként a nagy európai liberalizmusellenes intézményekben alkalmazzák. Az olyan intézményekben, mint az állam és az egyház, de ugyanígy a szakmai testületekben, az ügyvédi kamarában, az akadémiákon, a hadseregben; ezek mind a hatalom -- politikai, gazdasági, kulturális vagy másfajta hatalom -- szinte despotikus koncentrációját jelenítik meg. Márpedig a liberális nézôpont szerint a hatalom mindig felesleges és zavaró tényezô, a radikális individualista posztulátumból kiindulva egyenesen törvénytelen. Ezért is találták ki éppen korunkban az ,,intézményes erôszak'' kifejezést, mellyel azt hangsúlyozzák, hogy bármiféle hatalom gyakorlása, akár a családfô, akár a pap, a bíró vagy a tanár által, egyet jelent az erô helytelen értelmezésbôl fakadó használatával, tehát jogtalanság elkövetésével. Az amerikai egyetemeken a hallgatók fellázadnak a kurzuskínálat ,,kegyetlensége'' ellen, mert abban ,,Európa-centrikus'' elôadásokat hirdetnek meg olyanok helyett, melyeknek a harmadik világ realitásait kellene bemutatniuk.

Összefoglalva, minthogy a politika jelen van az alapvetôen politikai aktusokban és intézményekben, ezt a sokat gyalázott terminust és konnotációját más megvilágításba helyezi a moralizációra, azaz az apolitizmusra irányuló erôfeszítés. Ez fôként az állammal kapcsolatban igaz, melytôl azt várják, hogy erkölcsi bizonyítvánnyal jelenjen meg a civil társadalom nyomást gyakorló csoportjai elôtt. Térjünk vissza még egyszer e jelenség okára. Hosszú ideig, míg az állam az egyház társa volt, és az egyház szelleme uralta a közéleti megnyilatkozásokat a maga nemigen vitatott morális referenciájával, a moralitás-immoralitás területének, a létezés szövetének nem volt szüksége erre az álmoralizáló szemfényvesztésre. Mindenki egyetértett abban, hogy erkölcsösen élni nehéz, csak a kivételes lények képesek rá maradéktalanul. Az is világos volt, hogy az erkölcs olyan eszmény, norma, melyhez a mindennapok robotjában élô embereknek is alkalmazkodniuk kell -- vállalván az önmaguk meghaladásához szükséges erôfeszítéseket --, csak éppen köznapibb kritériumok szerint. Az immorális cselekedetek megítélése az egyház hatáskörébe tartozott, ami kétségtelenül csökkentette mind az állami felelôsséget, mind a szabadság terét; egyik is, másik is politikai terület. Mert maga az egyház, melyet segített, hogy erôs intézményként hatékonyan jelen volt a társadalomban, intézte úgy, hogy ô hozzon szankciókat a kárhoztatott cselekedetek ellen, és ô büntesse meg a vétkezôket. A vétkeseket a társadalom rosszallása sújtotta, és a közösség erkölcsi normái szerint ítéltettek meg. Ma, amikor az állam és az egyház különvált, és a társadalmi szerzôdés háttérbe szorította az egyházat, az erkölcsöt már mindenünnen prédikálják, nemcsak a szószékrôl, hanem mindenféle más emelvényrôl is; de ez már egy szekularizált, kizárólag társadalmi színezetű erkölcs. Mi sem logikusabb ennél: tökéletesen egyezik a liberalizmus egyik atyjának, Kantnak a tanításával, mely szerint mindenki a saját kötelességtudata alapján cselekszik, mely nem másból, mint saját lelkének jóindulatából fakad.

Következésképp nyilvánvaló, hogy a civil társadalom lényegénél, azaz apolitikus eszközeinél fogva nem képes egyedül és csak saját bölcsességére támaszkodva megoldani a nép létének nagy problémáit. Spengler, Georges Dumézil és mások elmélete szerint nem lehet szétválasztani az államot és az egyházat, majd mindkettôt elkülöníteni a civil társadalomtól, mert a három intézmény kiegészíti egymást, és egy kívánatos egyensúlyban lévô egységet alkot. Mindig is ez volt a politológia nagy teoretikusainak meggyôzôdése, akik megpróbálták vagy kimutatni a létezô államokban az intézmények rejtett háromszögletűségét, vagy olyan modelleket alkotni, melyek megfelelnek annak. Nem szabad tehát elfogadni a liberális szónoklatot, mely így hangzik: törvényszerű, hogy a civil társadalom foglalkozik az emberek ügyeivel, ô szervezi meg és teszi az egyéni jólét és a közérdek forrásaivá azokat. Az állam értékes segítôje lenne ennek a vállalkozásnak, ha beérné szerényebb dimenziókkal, mert a társadalmi, gazdasági, művészeti tranzakciókba történô mindenfajta beavatkozás csak akadályozhatja ezt vagy azt az érdeket, és így az érdekek együttműködését. Ebbôl kifolyólag a liberalizmus igent mond a hivatalnokállamra, a könyvelôállamra, a közbiztonságot szavatoló államra, a védelmet biztosító államra, az igazságtevô államra -- viszont nemet mond a beavatkozó államra, a tulajdonos államra, a közerkölcsdiktáló államra, az állampolgárok számára a téloszt kijelölô államra. Csak hagyni kell boldogulni a civil társadalmat, mely gondolkozik, kitalál, felismeri a szükségleteket, terveket készít, és neveli az ifjúságot, sôt reagál és ellenintézkedéseket hoz. Semmi sem áll a civil társadalom felett, és semmi nem történik tôle függetlenül. Ô maga a nemzet, ô foglalkozik a köz érdekével; viszont az állami területen fennáll a kockázat, hogy a hatalom az elôjogokkal rendelkezôk kezébe kerül, és latens despotizmus alakul ki.[3]

Az egyházról kialakított felfogás is ehhez hasonló. Jézus nem egyházat alapított, hanem körülvette magát odaadó társakkal, akiknek az volt a feladatuk, hogy segítséget nyújtsanak embertársaiknak, és a szenvedôk kínjait enyhítsék. A keresztényeket tehát nem motiválhatja a birtoklási vágy, a haszonlesés, a világi ambíció. Nem viselhetnek megkülönböztetô jegyeket, melyek együtt járnak a kevélységgel, a büszkeséggel; az emberek arról ismerhetik fel ôket, hogy mindig készek a segítségnyújtásra. Krisztusnak egyáltalán nem állt szándékában hierarchikus felépítésű egyházat alapítani, és élére hatalombirtoklókat, még kevésbé egy apostoli fejedelmet állítani. Ô Isten szeretetét akarta hirdetni, Isten képmását pedig embertársainkban fedezhetjük fel. Más szavakkal: az egyház ne legyen több, mint egyesület; dogmáktól, doktrínáktól és abszolút erkölcsi parancsoktól mentes csoportok tömörülése. Mindenben és mindenkor az irgalom, a megbocsátás, a könyörület vezérelje.

A liberális ideológia hívei meg vannak róla gyôzôdve, hogy az olyan berendezkedésekben, amelyekben az egyház és az állam ugyanolyan elbánásban részesül, mint bármelyik másik csoport, az általuk szervezett társadalom inkább megfelel a keresztény szellemnek, mint azokban a rezsimekben, ahol a vallás és a kormányzat elsôbbséget élvez. Minthogy súlypontja a civil társadalomban van, a liberalizmus hatékonyabban küzdi le a bajokat, melyek ellen Jézus Krisztus harcolt: az igazságtalanságot, a szegénységet, az embernek ember általi kizsákmányolását, az elnyomó hatóságot. Következésképp a liberalizmus azzal vádolja az egyházat és a vele szövetséges államot, hogy a hatalomba bebetonozott felépítményt képeznek, melyen szükségszerűen repedések támadnak a hatalommal együtt járó visszaélések következtében.[4]

Ez tehát a feloldhatatlan konfliktus magva. A liberalizmus lényege szerint tagadja az államot és az egyházat, mivel az a meggyôzôdése, hogy a hatalom abszolút rossz, melyet azonban talán sohasem lehet teljes mértékben kiküszöbölni. Ennélfogva fel kell osztani kicsi és viszonylag csekély befolyással bíró egységek között: ezek fôként az egyének, de szóba jöhetnek a csoportok, lobbyk, önkéntes egyesületek, spontán tömörülések is. A liberalizmus arról is meg van gyôzôdve, hogy a vallásos hit kvázirossz, mert gátolja az értelmet abban, hogy mindenkor a kellô hévvel hassa át az emberiség tevékenységét, ily módon átalakítsa az Univerzumot.

Valójában a liberalizmus csöbörbôl vödörbe kerül. Elítéli az intézményeket mint koncentrált és önmagukat tartósító hatalmakat -- és nem veszi észre, hogy helyettük feudális jellegű szervezeteket hoz létre, melyek új forrásai a visszaéléseknek, és végsô soron újabb hatalomkoncentrációk. Márpedig az újonnan felállított hatalmi központoknak az a sajátosságuk, hogy áthágják a rendelkezéseket, melyeknek meggyengítéséhez maguk is hozzájárultak -- kihasználván frissen szerzett hatalmukat, jóllehet nem ezzel a névvel illetik azt. Hódításokba kezdenek tehát, melyek végül is mindig a hatalom meghódítását jelentik. Ez történik minden alkalommal, amikor új hatalom születik, legyen az a virágzó középkorban vagy a mi korunkban. A középkori feudalizmus szabályozta a struktúráját, de csak saját keretein belül: az erôtlen állammal és a gyengén fejlett községi önkormányzatokkal szemben a hűbérurak szinte korlátozás nélkül tevékenykedtek.[5] Hasonlóan viselkednek manapság a médiák, az állammal dacoló újfajta feudális jellegű szervezetek, vagyis nemigen törôdnek az információs eszközökrôl elfogadott etikai kódex betartásával. Mily szerény kifejezés a ,,média'' egy ilyen erôteljes jelenségre!

Mindazonáltal a liberalizmus természetéhez tartozik, hogy ezeket a csoportokat -- bár ezek is ,,feudálisak'' -- elônyben részesíti az intézményekkel szemben. E tekintetben továbbra is fennáll a konfliktus az állammal, és ezt Spengler nagyszerűen írja le: ,,A társadalom régi hatalmi tényezôi [harmadik rend, civil társadalom]... az állameszmét saját osztályuk ideáljának, vagy még gyakrabban érdekének akarják alárendelni, mindegyik a maga céljainak megfelelôen... Megkezdôdik tehát a harc a határokért és a jogokért az állam és a civil társadalom között, a nemzet egészétôl kezdve egészen az egyének tudatáig. E küzdelem végeredményeként az egyik hatalmasság teljesen a másik eszközévé válik.''[6]

Így tehát feloldhatatlan a konfliktus, melyre Spengler utal, és mellyel mi is itt foglalkozunk. Az állam és a civil társadalom igyekszik kialakítani a saját struktúráját, mindegyik a maga módján. Az államnak intézményekre és lojális kiszolgálókra van szüksége, a civil társadalom mozgékony csoportokat alkalmaz, melyek változtatják alakjukat, számukat és irányultságukat. A civil társadalomnak ezenkívül szüksége van hivatali szervezetekre, álcázott elitekre, a reklám élén álló és a divattal változó managerekre is. Az állam mindig és mindenhol valamilyen elitre támaszkodott: a nemességre, a klérusra, a mandarinokra, az Etonban diplomázottakra, a francia királyok idején az állam befolyásos kiszolgálóira, a római és velencei szenátorokra, a francia Harmadik Köztársaság világi oktatóira, a szovjet rezsim nómenklatúrájára. Spengler jól mondja: ,,Az államot mindegyik esetben egy államférfiúi ösztönnel rendelkezô kisebbség alkotja, és a nemzet maradékát képviseli a történelem harcában.'' (339. o.) Korrigáljuk mégis Spengler egyébként helyes véleményét, mert amikor az állam átengedi fennhatóságát a civil társadalomnak, kiszolgálói eltűnnek, visszatérnek a privát életbe, és vállalatigazgatókká, a rejtett elit tagjaivá, lobbyk szervezôivé válnak.[7] Hamis tehát az a megállapítás, hogy a bürokrácia az államra jellemzô, csupán ,,szocialista'' jelenség; ugyanígy eszköze a liberalizmusnak, minthogy a civil társadalom szektoriális csoportjai és érdekei nagymértékben megnövelik a minibürokráciák iránti igényt.[8]

Mindenképpen az az ember benyomása, hogy van a politikai struktúrának egy meghatározott és szinte állandó része, mely követi a hatalmat változásaiban. Az állam, az egyház vagy a civil társadalom szolgáltatja a mobil kereteket ennek a mindig rendelkezésre álló elitnek (ez az írástudók ôsi kasztja vagy osztálya), mely szereti a hatalmat a végsô felelôsség nélkül gyakorolni, és ott gyakorolja, ahol alkalom adódik rá, és ahol az uralmi struktúra elônyöket kínál számára.[9] E megállapítások szellemében vitathatatlan, hogy a média a középkori egyház funkcióját vette át: irányítja a tömegeket, látványosságokkal, hasznos információkkal, életvezetési tanácsokkal látja el ôket. E funkciók színhelyei a katedrálisok és a parókiák voltak, ezek nagyjából azonos szintre emelték a népességet, melynek létét és képzeletét ôk alakították. Azóta a kommunikációs technika megváltozott, ma már mindenkinek a lakásában van a maga ,,spirituális'' vezetése és szentbeszéde. A médiumok a civil társadalom oktató-nevelô központjaivá váltak, hegemonikus pozíciójának tartozékai. Ez mindenkit örömmel tölt el: a szülôket, akik megszabadulnak felelôsségük egy részétôl; a munkával töltött nap után fáradt férjet; a kultúrára szomjazót, akinek a tudás illúzióját nyújtják; a világ, sôt az Univerzum eseményeirôl tájékoztatott kíváncsit. Kevesen vannak olyanok, akik -- mint Szolzsenyicin -- az ,,informálatlanság''-hoz való jogot követelik!

Ha valaha bárki is megkérdôjelezné a civil társadalom hegemóniáját, a média, fôleg a televízió el fogja oszlatni a hívek aggodalmait: az új egyház másfajta vallást tanít és terjeszt, mely a hagyományos doktrínák és szertartások helyébe lép, fôként pedig másfajta szentséget állít elénk, melynek autoritása kétségbevonhatatlan. Ezt a vallást egyébként civil vallásnak nevezik, ezzel is utalván a laicizmusra, mely már beleivódott a civil társadalom erkölcseibe. A civil vallásnak tehát sikerült a lehetetlen: kiküszöbölte a transzcendenst; mert amióta a televízió korában élünk, a világ átlátszatlanná vált, semmiféle reális nem rajzolódik ki a látvány, a kép, a pillanat, az áruvá lett tárgy mögött. Az új szentség lényege a szentség hiánya, a tiszta fenomenalitás. De ez azt jelenti, hogy a liberális civil társadalom talált elnevezést, kifejezésmódot, ekvivalenst arra, amit más hegemonikus civilizációk kultuszként és kultúraként jelöltek.

Csodálatos összhangban van a változatos kultúrpiac, melyet a liberális ideológia talált fel és élénkített meg, és a felhasznált eszközök, melyek kifogyhatatlan bôségben ontják termékeit. Az így terjesztett metafizikus közömbösség (a közöny metafizikája?) kielégíti a részt vevô csoportokat, az újonnan alakult különféle feudális jellegű szervezeteket. A dolgok a média körül szervezôdnek, a média fedezi fel az ,,értékeket'', illetve választja ki közülük azokat, melyek a leginkább alkalmasak a liberális ideológia megszilárdítására. A kör bezárult: a média és az üzenetek egybeesnek -- az örök séma alapján: a sínai-hegyi üzenetet a zsidók számára elhozó Mózes mintája szerint. A televízió és pótlékai ugyanezt a célt szolgálják, mert felerôsítik és dramatikus formában bemutatják az eszméket, melyek a liberalizmus alapját képezik. Nem kell visszamennünk Mózesig és a tízparancsolatot tartalmazó kôtáblákig: 250 évvel ezelôtt is volt egy hasonló jelenség a korabeli ,,televízió'', az Enciklopédia körül. Az üzenet lényege a tudomány volt, és eredményeinek gyakorlati alkalmazásai, melyek fôként azt biztosították, hogy a felvilágosodás úttörôinek leghatásosabb ideológiai fegyverei, a filozófiai és társadalmi teóriák bejussanak a szellemi központokba és az uralkodó politikai eszmeáramlatokba. Az üzenet egyszerű volt: ha a tudomány igaz, és hogy is lehetne nem az, akkor Voltaire, Holbach, Helvetius és Diderot ideáinak is ugyanúgy érvényeseknek kell lenniük. A közvetítés sikerült; az üzenet minden nehézség nélkül továbbjutott.

Két és fél évszázaddal késôbb az ,,üzenetek'' monopóliuma a tömegkommunikációs eszközöké, és nem kérdés többé ezek egyetértése, minthogy a civil társadalom ideológiáját általában elfogadták az emberek. Szembeötlô a hasonlóság az erôs egyház korának vallásával. A közvélemény azzal dicsekedhet, hogy meghatározásánál fogva az egyedüli érvényes és elfogadható megnyilatkozás, mivel minden, ami mást fejez ki, ,,egyéni ítélet'', vagyis elôítélet, és nem lép be a konszenzus mágikus körébe, mely annál is inkább kizárólagos, mert nem létezik rajta kívül semmilyen más vonatkoztatási rendszer. Az ideológiát már csak szórványosan és bátortalanul vitatják, és csak a civil társadalom peremén élôk. A helyzete még azokban az esetekben is tökéletesen monopolisztikus, ahol csak egyetlen csoport tömjénezi -- ahogy a választások is ,,demokratikusak'' maradnak attól, hogy csak a népesség 15-20%-a vesz részt a szavazáson. Ez azért van így, mert a média konszenzusának technikai szervezettsége mögött a liberális ideológia diktálja a törvényt: azok képviselik az igazságot, azoké -- akárcsak a régi gnosztikusok és egyéb illuminátusok esetében -- az isteni, de laicizált szikra, akik a liberális ideológia követôi, még ha kevesen vannak is. A többiek, akik esetlegesen a többséget alkotják, úgy vannak elkönyvelve, mint akiknek nincs szava, akik a választási urnáknál megbuktak. Ôk a társadalom útvesztôiben bújnak meg. Még akkor is diszkvalifikálják magukat, ha amit mondanak, az feltűnôen értelmes és artikulált, mert nem a divatos zsargonban fejezik ki magukat. Jelenlétük igazolja a konszenzus tulajdonosainak szakadatlan harcra való mozgósítását.[10]

Mert mit mondanak a civil társadalom kritizálói? Általában a civil társadalom jelenlegi formáit támadják: a fogyasztói társadalmat, az alacsonyrendű és vulgáris kultúrát, a romboló hatású és közszemlére tett hedonizmust, a média túlkapásait. Nem is magát a civil társadalmat kifogásolják, hanem az ellenhatalmak hiányát, ami túl sok szabadságot enged az érdekcsoportoknak, és abszolutizálja azokat. Csak rövid ideje tudjuk, hogy a civil társadalom nem más, mint anarchiára hajlamos hatalmi akaratok halmaza, s azon túl az én határtalan kultusza és vágyak tömkelege. A civil társadalom ezért is utasítja el a korlátozás fogalmát; a korlát neve mindig is állam és egyház volt. Az emberek ezzel nem voltak tisztában, mivel a jelenlegi helyzet merôben új, régebben a civil társadalom beilleszkedett a társadalmi keretekbe, és nem rendelkezett sem saját ideológiával, sem a mai technikai arzenáljával, a nyomásgyakorlás és a zsarolás eszközeivel. Csak ismételni tudjuk, hogy ez a (liberális) ideológia és a rendelkezésére álló eszközök hasonlóak ahhoz, ami a vallást jellemezte az újkor elôtti civilizációkban: magával ragadó intellektuális és érzelmi univerzum, mely megsemmisítette a hit és a megértés többi bölcsôjét. Úgy látszik azonban, hogy a liberalizmusban az összes vallás összeolvadt és véget ért, mivel eljött az értelem és a jólét tudatosan megtervezett uralma. Aki az erôs állam és a szellemi vezetôként működô egyház visszatérését szorgalmazza, arra ma ugyanúgy az eretnekség vádját sütik, ahogy hajdan az egyház és az állam tette ellenfeleivel.

Mindebbôl már jól látszik, hogy a nagy intézmények mai felállása csak egy fejezet a történelmi kontinuitásban. A történelem során ezen intézmények természete nem változik; aspirációik, az igények, melyeket vagy kielégítenek, vagy nem, mind ugyanazok maradnak, mint voltak. Amikor viszont az egyikük hegemonikus pozícióba kerül -- idáig ez hol az állam, hol az egyház volt, sosem a civil társadalom --, mindjárt az ,,örökkévalóság''-ra rendezkedik be, saját koncepciói szerint alakítja át a világot, ezeket a koncepciókat pedig saját alapfilozófiája szerint dolgozza ki. Abban a helyzetben vagyunk, hogy lehetôségünk van nyomon követni az egyik ilyen konceptuális univerzum történelmi fejlôdését a kezdetektôl (ez kb. a XIV. századra esik)[11] a kiteljesedéséig (mely az Egyesült Államok a XX. század végén); azaz egészen addig a pillanatig, amikor a civil társadalom eszmerendszere már mindenhol megjelenik: a másodlagos jelentôségűvé vált intézményekben, a csoportokban és a mentalitásban, a hivatalos megnyilatkozásokban, a politikai-társadalmi állapotokban, és ami a legfontosabb, a szavak értelmének alakulásában is. Korábban már jeleztük, mik alkotják a liberális rendszer sarkköveit: a nominalista ismeretelmélet, a piac modellje, a deszakralizáció; másként szólva: a rendszer teljes egészet alkot, mely magában foglalja a filozófiát, a politikai gazdaságtant, a vallást (bizonyos értelemben, mert a tagadás, a deszakralizáció helyett immanentizációt kellene mondani, ez a vallás nem hivatkozik semmiféle transzcendenciára). Mindez azt jelenti, hogy a liberális ideológia minden ízében átjárja a civil társadalmat, ahogy már ez az állami szintre emelt ideológiákkal lenni szokott.

Hogyan lehetséges, hogy az állam és az egyház ezt szó nélkül hagyja? Természetesen ezek képviselôit is ugyanezek a hatások érik, sokan közülük nem is állnak ellen, és gyakran engednek a befolyásnak. A nagy társadalomalapító intézményeknek azonban az a sajátosságuk, hogy tagjaik nem képviselik ôket teljes mértékben, és az is, hogy erkölcsi erejük, jelképarzenáljuk segítségével felülkerekednek a pillanaton és az elôre nem látható fordulatokon. Így annak ellenére, hogy nagy általánosságban az állam és az egyház alulreprezentált a liberális rezsimben, továbbra is él mindkettôben a vágy, hogy funkcióját hiánytalanul betölthesse. Képviselôik pillanatnyi irányultsága nem döntô tényezô, maguk az intézmények olyan társadalmi valóságnak felelnek meg, melyet minden korszakban szükségesnek és törvényesnek ismer el a közösségi struktúra.

Ez azt jelenti, hogy a konfliktus nem szűnt meg létezni, és bármelyik pillanatban kirobbanhat. Ami az államot illeti, nem egyszerűen egy ôsi intézmény, melyet még ma is misztérium övez az emberekre gyakorolt mágikus varázsa folytán, hanem a nemzet ideájának újkori letéteményese is egyben, a nemzet érdekeit védi a liberalizmus bomlasztó centrifugális erôivel szemben. Az igaz, hogy a polisztól a Welfare State-ig (jóléti állam) az államfelfogás számos metamorfózison ment keresztül. A vele kapcsolatos tanulmányok és vitairatok mindig szembetalálják magukat a következô rejtéllyel: hogyan lehet a liberális ideológia által befolyásolt konceptuális érveink segítségével megmagyarázni azt a tényt, hogy szabadnak tekintett emberek, akiket csak a saját maguk által felállított törvények kötnek, mégiscsak alávetik magukat a korlátozásoknak és rendelkezéseknek, melyeket egy távoli fôhatóság ír elô, a liberalizmus kánonja szerint jogosulatlanul?

Most itt nem tudjuk tisztázni ezt a rejtélyt, a modern politológusok, legalábbis a többségük, egyébként is más irányban kutatnak: hogyan lehetséges meggyengíteni az államot, és ugyanakkor abszolutizálni mint a liberális civil társadalom ügyvivôjét? Kudarcra ítélt vállalkozás ez, mert rosszul irányítják. A nyugati hagyományban fel sem merül az állam létének megkérdôjelezése, mivel ott -- a vallásból kiindulva -- úgy fogják azt fel, mint az istenek alkotását, mely elválaszthatatlan a végsô igazságoktól.[12] Ez tehát a nyomós érv, mely kizárja az állam és az egyház szétválasztását, és abszurdumnak tekinti a laikus államot. A laikus állam, melynek az az illúziója, hogy a vallási tényezôtôl megszabadulva munkálkodik, azon veszi észre magát, hogy el kell fogadnia egy másikat -- melynek már jeleztük a változatait: a civil vallás, az emberiség vallása (A. Comte, Immanuel Kant, Feuerbach, Freud stb.), a humanizmus, a humanista etika, és így tovább.

Mindezen okok miatt a liberális civil állam-társadalom válsága megoldhatatlan: az állam nem tud megfelelôen funkcionálni az uralkodó civil társadalom mellett, a civil társadalom pedig ideologikusan szemben áll az állammal, annak törekvéseivel és segédintézményeivel. Történelmi távlatban ebbôl az következik, hogy a laikus állam problémája megoldatlan, ahogy ezt jól mutatja többek között a szekták elszaporodása, a keleti vallások beáramlása,[13] a pusztításokat okozó okkultizmus, a mindennap rombolóbb hatású kábítószerekbe való menekülés a hivatalos prózaizmus, az általános elsekélyesedés elôl. Ráadásul a nyomást gyakorló csoportok, melyekrôl XIX. századi optimizmusával a liberális ideológia azt képzeli, hogy a társadalmi kohézió (elsôsorban a gazdasági és kulturális érdekek) keretein belül tudja tartani, radikalizálódnak, és közel járnak ahhoz, hogy ellenideológiai (ahogy létezik ellenkultúra is) pozícióba kerüljenek, fenyegetvén ezzel a civil társadalom azelôtt szilárd központi helyzetét. A civil társadalom egyre jobban összeroskad a feladatok súlya alatt, és illuzórikusnak bizonyul az a meggyôzôdése, hogy képes kielégíteni az összes csoportot, lobbyt és újdonsült feudális jellegű szervezetet, és képes belefoglalni ôket egy végtelenül rugalmas és roppant kiterjedésű rendszerbe. Röviden, a liberális civil társadalom ugyanazokkal a bomlasztó hatású törvényszerűségekkel találja magát szemben, mint a korábbi rezsimek.

Van még valami más is. Ahogy egyéb hegemonikus ideológiák, úgy a liberalizmus sem hisz az ellenségek létezésében. Ez azonban hamis és veszélyes tudat, mert a nagy kinyilatkoztatások születése mindig arányos az ellenerôkkel. Indulásánál a polgárság az állami és az egyházi hatóságok közti periodikus ellentéteket használta ki, egészen addig a pillanatig, amíg a XV. században be nem állt valamiféle egyensúly, melyet nem sokkal késôbb felborított a reformáció. Leginkább a korabeli burzsoázia profitált ebbôl a konfliktusból, mely lehetôvé tette számára, hogy elfoglalja a szabadon hagyott területeket. Más szavakkal: kijátszotta az állam kártyáját az egyházé ellen, és fordítva. Nos hát, a modern civil társadalom nem áhítozik már ilyen gyôzelmekre. Megcsömörlött a hegemóniától, mely minden vonalon biztosítottnak látszik. Ennek csalhatatlan jelei vannak, és ez megint -- Hegel kifejezésével élve -- a ,,történelem cselfogása''. Minthogy szemtanúi vagyunk ennek az egyeduralmi berendezkedésnek, kényelmesen tanulmányozhatjuk a sikereibe belefásult társadalmat. Mert hát mit kívánhat még ez a társadalom azonfelül, hogy a sikeres modellt a még ,,szűz'' területeken is alkalmazza? Az nem lenne valami nagy hódítás, csak látványosság, ha Brazília vagy a Fülöp-szigetek bennszülöttjei reggelente walkmannel a fejükön kocognának. Attól még a liberalizmus leglényegesebb eleme, a szabadkereskedelem nem állna biztosabban a lábán, és nem lenne produktívabb. A fejlett országokban a szabadkereskedelem szó mára tartalmatlanná vált, részben mert a gazdasági és önvédelmi nacionalizmus éppen mostanság teszi egyre problematikusabbá a kereskedelmet: figyeljük csak meg a Japánnal való kereskedelem körül támadt nehézségeket. A harmadik világ viszont képtelen átváltozni a Nyugat óhaja szerint világpiaccá, mivel a piac eszméje ott nem társul a nominalizmussal és a deszakralizációval. Egyáltalán nem meglepô, hogy ilyen körülmények között az állam a nacionalizmust választja, a liberalizmus pedig összeolvad a szocializmussal és a szociáldemokráciával. Amikor a ,,svéd modell''-rôl kérdezték, a Volvo gyár igazgatója elmagyarázta, hogy a francia szocialisták valójában liberálisok, míg a svéd liberalizmus a skandináv szociáldemokráciával társul.[14]

Ez a kiterjesztett és eklektikussá vált liberalizmus többé már nem jól megkülönböztethetô ideológia; magába olvasztott más, hasonlóan ködös ideológiákat, és mára kifulladt, vagy ha úgy tetszik, a végét járja, ami nem csoda, hiszen számos állomást bejárt az úton, mely az ideológiai no man's land (senki földje) felé vezetett, ahol jelenleg tartózkodik. Ezek az állomások a következôk voltak: a szocialista kísérlet (a kettô közti rokonság már nem szorul bizonyításra), melynek egyik eredménye a Welfare State, a másik a Soziale Marktwirtschaft (szociális piacgazdaság), azaz a W. Roepke és L. Erhardt emlegette ,,harmadik út''; aztán az Egyesült Államokban a Minimal State (minimális szerepű állam), Európában a konszenzuális társadalom, sôt a Közös Piac -- megannyi változat egy témára: hogyan lehet létrehozni az egész világra kiterjedô célokat maga elé tűzô társadalmat az egalitárius és liberális elvek irányítása alatt, melyek szinkretikus egysége mindenki számára meghozza a boldogságot?[15] Vajon egyszerűen arról van szó, hogy a liberalizmus átváltozásában is csorbítatlan egész marad, mely rugalmasan magába fogad más eszméket is? Vagy talán a felbomlás folyamatának vagyunk tanúi? Az biztos, hogy az új körülmények új várakozásokat ébresztenek az emberekben. Lehetséges, hogy ezeket az új igényeket más posztulátumok, más intézmények fogják kielégíteni, melyek nem a politológusok fantáziájának kreációi lesznek, hanem az emberi közösségek természetének örök lényege termeli majd ki ôket.

Jegyzetek a harmadik fejezethez

1. Feltétlenül utalni kell rá, hogy a három hatalmi ág (törvényhozó, végrehajtó, bírói) mindegyike folyamatosan behatol a többi területére. Franciaországban minden rendszer (monarchikus, republikánus, illetve forradalmi) megpróbálta magához ragadni a bírói hatalmat, például úgy, hogy belekeverte az igazságszolgáltatásba az államérdeket. Így vagy úgy, de Robespierre, De Gaulle és Mitterrand idején is felállítottak ,,rendkívüli bíróságok''-at. Az Egyesült Államokban ez fordítva történt: a Legfelsôbb Bíróság és a helyi bíróságok megkísérelték a törvényeket a legújabb kritériumok alapján értelmezni, melyeket az oly divatos szociológia vagy a kisebbségek követelései szabtak meg.

2. A társadalmi szerzôdés bizonyos értelemben feleslegessé teszi a politikát, mivel a szerzôdés döntôbírói halalmát egy ,,ügynökség''-re bízza -- Hobbesnál és Rousseau-nál --, mely nem tud visszakozni. De ha visszatérne a zsarnokság vagy az anarchia, a szerzôdô felek újból összeülnének. A politika csak olyan társadalomban létezik, melyben nincs tervgazdálkodás, és mely nem világnézeti alapra épül.

3. Világosan látszik a XVII. században kialakult két eszmeáramlat, a liberalizmus és a deizmus találkozási pontja. A deista gondolkodásmód szerint van Isten, de ez az Isten inaktív és egyben megismerhetetlen is. Talán megadta az elsô lökést a Világegyetemnek, aztán már nem érdekelte többé, és az emberekre ruházta át a feladatot, hogy ügyeljenek a földi gépezet helyes működésére. Azt nem is kell hozzátenni, hogy minden ideológia kozmológiai eredetű; a liberalizmus gyökereit Galilei, Kepler és Descartes mechanikus modelljeiben fedezhetjük fel.

4. Ezt a szemléletmódot számos katolikus gondolkodó osztja; ezek addig bírálják a vallásukat a liberalizmus, a marxizmus, a szabadkôművesség stb. nevében, míg végül maguk is csatlakoznak ezekhez az ideológiákhoz. Az ,,igazi'' keresztény szellemet vélik megtalálni így, ezért reményüket az egyház és a maguk laicista ideológiájának végsô egyesülésébe helyezik. De amit az egyháznak rónak fel -- túlságosan emberi aspektusait --, azt megtalálják a saját ihletésükbôl összegyúrt vallásban is.

5. Csak az egyházat tisztelték, mely az örök kárhozattal fenyegette ôket feslett erkölcseik, a bigámia, a vadházasság, embertársaik legyilkolása stb. miatt. Ezért is hagytak vagyonokat az egyházra, építettek kolostorokat, a XII. század kezdete táján pedig végül jó útra tértek.

6. Le Déclin de l'Occident (A Nyugat alkonya). II. 336. o.

7. Ugyanígy, amikor a Constantinus utáni három évszázadban az állam átengedte az uralmat az egyháznak, a ,,nagy kiszolgálók'' a püspökök és a pápák soraiból kerültek ki: Euszebiosz, Ambrosius, Augustinus, Jeromos, Gergely stb.

8. Max Weber tökéletesen tisztában volt ezzel, amikor arról beszélt, hogy a Wissenschaft (tudomány, a bölcselet ellentéte) a techno-bürokraták (,,szakértôk'') kezébe kerül, akiknek száma minden új metódus létrejöttével megsokszorozódik, és akik megtöbbszörözik így a mind összetettebb társadalom eljárási módjait (modi operandi) is.

9. Emlékszem, hogy amikor 1949-ben az Egyesült Államokba érkeztem, az intelligens és művelt embereket sokáig az egyetemi tanárok, az újságírók, a kiadók között kerestem; Európában ôket hívják ,,intellektuelek''-nek. Jó sok idômbe került, míg rájöttem, hogy ebben a civil társadalomban, ami Amerika, az intelligencia és gyakran a kultúra is az üzleti életben és a jog területén található, azon a két területen, ahol a leginkább érvényesül az ország ethosza és értékrendje. Az egyetemeken, a kiadóknál, az újságoknál általában a középszerű emberek dolgoznak.

10. Ezzel kapcsolatban gondoljunk a nép ellenségei elleni ,,folyamatos harc''-ra a kommunista rezsimben, valamint Orwell, Zamjatyin és Huxley műveire, melyek bemutatják ezt az eljárást, szabályaival és következményeivel együtt.

11. E témával számos munka foglalkozik, pl. G. de Lagarde: La Naissance de l'esprit laďque (A laikus szellem születése). Ed. de Nauwelaerts.

12. Ez megtalálható minden nép -- egyiptomiak, kaldeusok, hellének, inkák -- mitológiájában-kozmogóniájában: a társadalmi közösség a kozmogóniából, a theomachiából emelkedik ki. Következésképp mindig az uralkodó ontológia szabja meg, miként szembesüljön az ember lényével, sorsával, funkcióival, téloszával.

13. Ezt a jelenséget tárgyalom The Pagan Temptation (A pogány kísértés. Erdmans Publishers, Michigan, 1987) című munkámban.

14. Politique internationale (Nemzetközi Politika), 50. szám, 365. o.

15. Ennek az egész világra érvényesnek tartott programnak a hiányosságai különösen kiáltóak a kommunizmus alól felszabadult területen Közép- és Kelet-Európában. Ott sem a demokrácia, sem a liberalizmus nem gyökeresedett meg, a nacionalizmus keresi az útjait, a populizmus szájtépô hívekre talál, a szocializmus pedig az új kispolgárság kikötôje marad.