Maróthy-Meizler Károly: Szabadulás - örökös fegyházba

Istenem! ó ki nagy úr vagy az égben, a csillagokon túl,
Nézz le szelíden e csúf földre, hol őrületes
Harc, szomorúság dúlja a békét s csörteti kardját
Mars is. Amerre rohan, pusztul az élet, Uram! (népnek,
Áldd meg e földet, Atyám, nyugalom kell végre e
Fájnak a harci sebek s oly szomorú a halál...

(Janus Pannonius pécsi püspök, 1434–1472)

Egyik Mindszentyhez induló látogatásom elakadt. Elakadt és egy másik püspöknél kötött ki.
Úgy történt, hogy a zárda portáján a rendőrön kívül mást nem találtam, aki felvezetett volna hozzá. Éppen mert máskor kalauzoltak, most a nagy épület folyosólabirintusában utat tévesztettem. Alkonytájt sötét folyosón egy végtelenül kedves, szelíd hang szólított meg:
– Kit tetszik keresni?
– A püspök urat, – válaszoltam anélkül, hogy a felém közeledő, cingulustalan, egyszerű reverendát viselő, ezüsthajú papot megismertem volna.
– Én vagyok. Erre tessék, itt a szobám.
Meglepetésemet eltitkoltam, az invitálást visszautasítani sem akartam, de meg óhajtottam tudni is, hogy ki ez a még egy fogoly püspök.
A szoba fényében ismertem fel: Shvoy Lajos, a székesfehérvári megyéspüspök, Prohászka utóda volt.
– Mi történt Püspökatyám? Hogy került ide? – kérdeztem meglepetten.
– Nem engedelmeskedtem a főispánnak. Utasítást adott, hogy papjaim s én miről prédikáljunk. Felvilágosítottam, hogy az apostolok utódai kétezer év óta maguk döntik el s nem kérdezik meg a főispánokat, hogy mi történjék a templomban. Sohasem kerestem az ellentéteket s ha volt valami kívánsága az államnak, ami teljesíthető, nem tagadtam meg. De utasítást?!
– Felháborító tájékozatlanság ez egy főispán részéről!
– Mi vár ránk a vörösök alatt, ha már most ez a sorsunk?
– S éppen annak, aki olyan szociális lelkű főpásztora a munkásoknak és falusi dolgozóknak!...
Ez nem udvarias vigasztalás volt részemről. Shvoy csakugyan jóságos atyja volt egyházmegyéjének, a hozzátartozó pestkörnyéki gyárvárosoknak. Fehérvárott a munkásság ügyeivel a legagilisebb papokat bízta meg, Mezgár Lajost és társait. Több ezer munkást tömörít keresztény egyesületekbe, szakszervezetekbe, közösségi műhelyeket rendeztet be számukra, amelyekben a munkások egyben vállalkozók is, termelnek, értékesítenek saját maguknak. 1937-ben a magyar katolikusok követeként utazza be Észak-Amerikát a budapesti Eucharisztikus Világkongresszus előkészítésére...
A két soproni fogoly két év múlva örvendetesebb alkalommal találkozik: Mindszenty hercegprímás Fehérvárott adja át volt fogolytársának, húsz éves püspöki jubileumán, a pápai trónállóvá történt kinevezéséről szóló okmányt.
Ezidőben a püspökiszék és börtöncella felváltva sorsa a magyar főpapoknak.

* * *

1945. januárjában a körülzárt, ostromgyűrűbe fogott Budapest felmentése nem sikerült. A Balatonra és Bakonyra támaszkodó úgynevezett Margitállás északkeleti szárnya: a főváros februárban elesik. A szovjet csapatok az utolsó rögtönzött védővonal hátába kerülnek. A határsávország befejezte küldetését. Megkezdődött a vég. A trianoni korszak farsangja után a nagyböjt, a hamuhintés, a vezeklés.
Amikor utoljára Zalában voltam, Sopron és Zala között a budapest-szentgotthárdi műútra már ráfutottak az orosz tankok. Csak kerülőúton jutottam vissza Sopronba nagycsütörtökön. Lekéstem az országgyűlést kitelepítő vonatot és autókaravánt is. Összekapkodtam holmimat, beszórtam a kocsiba, hogy elinduljak szép hazámból. Egyesegyedül. Temetetlen holttestek, lótetemek, kiégett kocsik között, légiriadóban, repülők géppuskatüzében kanyarodtam utoljára a kolostor elé, hogy elbúcsúzzam Mindszentytől:
– Utolsó vizitem, Püspökatyám!
– Hogy-hogy? Elmegy? Emigrál? De hát miért? Mi oka volna rá?!
– Ismerem a bolsevizmust. Ez elég ok. Így egyszer talán még használhatok. Ha majd fordulnak a csillagok felettünk...
Hosszabban szorítottunk kezet, mint máskor.
A püspök szemébe néztem. Végtelen nyugalom, biztonság és erő sugárzott belőle. A magyar föld nyugalma, népünk biztonsága, történelmünk ereje. És Krisztus békéje. Milyen ellentét volt a püspök azzal a felfordult, háborús világgal szemben, amely a kolostor kapuján túl, az utcán kezdődött. Milyen ellentét azzal a végleg felbomló trianoni társadalmi és politikai rendszerünkkel s vert hadaival szemben, amelyek most futottak szét a glóbusz minden tájára.
– Zalaegerszegi első találkozásunkra gondolok... – mondottam.
– Éppen negyedszázada!
– Mennyi történt azóta!
– Mégis semmi ahhoz, ami ezután jön! Isten áldja, segítse! Nagy útján!
Könny csillogott a szememben, amikor lefelé jöttem a lépcsőkön.
Negyedóra múlva átléptem a magyar határt. Talán örökre.
A püspök maradt, mégis az ő útja volt sokkal nagyobb és nehezebb.
Dél-Amerika vadidegenségében az utolsó hazai pillanatok mindig felejthetetlen emlékeként hordozom magammal a rab püspök szomorú arcát. Mégis bíztató tekintetét...

* * *

A püspök hívei, a zalai, veszprémi fiúk még védték szülőföldjüket. A szovjetorosz áradat elöntötte az országot. A magyar csapatok harcolva, fegyverrel a kezükben szorultak ki ősi földjükről.
Mindszenty pár nap múlva telefonált a kapitányságra, megkérdezte, hol maradt a rendőr a kolostor kapujából. A választ nem értette. Oroszul beszéltek.
Átsietett a másik folyosóra Shvoyhoz:
– Lajos, itt felejtettek bennünket a nyilasok! Úgy látszik, szabadok vagyunk. Mi személyünk szerint. De vajon az ország is?
Az ablakhoz siettek, kitárták. Rémes látvány riasztotta vissza őket: az utca tele romokkal, kilőtt tankokkal, halottakkal, állati hullákkal. Az oroszok zsákmányoltak, fosztogattak, nőket támadtak meg, foglyokat hajtottak, embereket vadásztak munkára és a Szovjetbe hurcolásra. Az utcasarkon géppisztolyok kattogtak. Elugrottak az ablaktól. Két golyó csapódott be. Az egyik a vilanyégőt fröccsentette szét. A másik a falon függő feszületet érte. Kettétörve esett le.
A két püspök megdöbbenve nézett egymásra...
Másnap bejött a zárda gazdaságának a tejeskocsija. A püspökök feltették rá a kézitáskájukat. Fél kenyérrel, egy darabka sajttal neki vágtak a tejeskocsin Veszprémnek, Székesfehérvárnak. Este visszaküldték a kocsit. Szekéren gyalog, tehervonaton folytatták útjukat.
Amerre mentek, fáradt, éhes hadifogoly-csapatok vonszolták magukat orosz szuronyok között. A lemaradozókat lepuskázták. Kilométerenként egy-két halott, beletaszítva az árokba, dekorálta a végtelen szomorúságú utat.
A két püspök elővette kenyerét és sajtját. Odaadta az egyik fogolycsapat két leghátul kullogó, rogyadozó halottjelöltjének...

* * *

Ide tartozik ez a kis epizód Mindszenty cigarettáiról.
Churchill szivarjairól évtizedekig beszéltek, pedig másról nem is nevezetesek, mint csak arról, hogy ha egyedenként el is hamvadtak, összességükben annál állandóbb volt az életük a premier ajkai között.
Mindszenty viszont sohasem dohányzott. Cigarettái talán mégis több okkal lesznek nevezetesek. Nem kell szép és mélyértelmű legendákat fonni köréjük, elég róluk az igazságot elmondani. Ezek nem a szenvedély tüzétől hamvadtak el. Ellenkezőleg: a legritkább, legnemesebb szeretetnek, az ellenségszeretetnek tüzétől.
1947 Szent István napja előtt a vatikáni misszió egyik magyar papja végiglátogatta azokat a foglyokat, akik még ekkor is börtönökben raboskodtak. Mindegyik kapott egy élelmiszeres csomagot s pár doboz cigarettát. A lelkész feljegyezte nevüket.
Az egyik francia börtönben egy nagyon megtört, lesoványodott, fáradt tekintetű férfi is megkapta csomagjait, bemondta nevét:
– Dr. Schiberna Ferenc.
– A volt főispán?
– Igen.
– Akkor önnek külön csomagjai vannak: magyar szalámival és magyar cigarettákkal.
A páter előkereste a nemzetiszínű szalagokkal díszített csomagokat.
– Vajon ki gondolhatott reám? Feleségem? Öcsém? Barátom? – kérdezte könnyek között a harmadéves rab.
– Most ezek egyike sem. De az, akinek ön ellensége volt:
Mindszenty József bíboros hercegprímás úr küldötte áldásával együtt...
– Lehetséges volna ez? A hercegprímás úr?... Nekem? – futotta el a fogoly falfehér arcát az öröm pírja, szemét pedig a könnyár.
– Igen, a hercegprímás úr. Ezer gondja között sem felejtette el önt. Szabadonbocsátatása érdekében már két levelet is írt.
Sajnos a franciák ismerik az ön esetét. De reméljük nem lesznek keményszívűek, mint mások egykor a prímással szemben...
Chesterton szerint Krisztus értelmezésében azért új a szeretet fogalma, mert azt jelenti: megbocsátani a megbocsáthatatlant, szeretni azt, akit gyűlölnünk kellene. Ez a szeretet irracionális, ellentmondó és forradalmi.
Churchillnek hívei monstrózus szobrot terveznek a Calais-csatorna fölé, a meredek hegyfal tetejére. A szobor-Churchill szivarjába a világítótornyok reflektorát akarják helyezni, hogy ez mutasson irányt ködös éjjelek hajóinak.
Mindszenty cigarettái nem merevedtek ércbe, egy sötét börtön mélyén hamvadtak el. Mégis, mintha parazsuk örökké fényeskednék. Akár a kihunyt csillagok fényei, amelyek a földtávol milliárdszor milliárd kilométerein át még évszázadok múlva is futnak felénk..

* * *

1945. április 2-án, húsvét hétfőjén, helyezik örök nyugalomra Serédi Jusztinián hercegprímást az esztergomi főszékesegyház kriptájában.
Húsvét hétfőjén hajnalban szenved ki egy kórházi ágyon a hívei védelmezése közben kapott három szovjet golyótól Apor Vilmos győri püspök.
Húsvét hétfőjén indul el fogságából székhelyére, Veszprémbe, Mindszenty József püspök.
Húsvét után szerdán esik el utolsónak Zalaegerszeg, Mindszenty apátúr városa.
Korszakot zárol, korszakot nyitó húsvét.
A feltámadás reményével indul el a szovjet megszállás borzalmasan súlyos korszaka.
Mindszenty április elején érkezett meg soproni fogságából. Veszprémi rezidenciáját most már az orosz parancsnokságok szállottak meg. Egyik kanonokának egyetlen szobácskájában húzza meg magát. Közben a soproni szovjet városparancsnok futárt küldött utána, hogy vele az érintkezést felvegye. Hogy ez elől kitérhessen, azonnal útra kel, hogy végiglátogassa sokat szenvedett egyházmegyéjét.
A Balaton és Sárvíz környéki községeiben, ahol a harcok tovább tartottak, a tatárdúlás és törökvész utáni állapotokat talál. Sok helyen papja a temetőben, a templom romokban, hívei kétségbeesetten, könnyezve fogadják. Női századokkal találkozik, amelyeket egy-egy községből a bíró vezet be a városba kórházi kezelésre. Leszáll egylovas kordéjáról, velük masíroz és közben sorban kikérdezi őket szomorú sorsuk felől. A félelem dermedtségéből, amely némává tette őket, alig ocsúdtak még fel. Valamennyi beteg, sok az állapotos. Fiatal gyermeklány és agg nő, unoka a nagyanyjával, menetelnek együtt. Kikérdez egy hetven felüli törődött asszonyt. Már éppen tovább akar lépni tőle, amikor a szomszédai bíztatják:
– Mondjon csak el mindent, Anna néni!
– Valamit még nem mondott el? – kérdezte a püspök.
Zsebkendőjébe temette arcát és könnyei között onnét szipogta:
– Másik négy orosz katona szegény édesanyámmal ugyanezt tette. Másnap belehalt, harmadnap eltemettük.
Balatonfőkajáron megáll a községháza előtt. Az egy méter magas istállótrágyát lapátolják ki a szobákból.
– Miben fáradoznak jó emberek?
– Tisztogatunk a vörösek után. Istállónak használták a községházát.
– Hol lakik a plébános úr?
– A pincéjében oszladozik szegény, délután temetjük.
Megvizsgálja a templomromokat, majd a református templomot nézi meg. Keresi a református papot.
– Ott lakott! – mutatnak rá egy félromos épületre.
– Ki van itthon a nagytiszteletű úréknál? – kérdezi a szomszédot.
– Csak a kutya. Romok alatt a gazdája, azt vonítja...
Nem győznek temetni. Minden második ház: rom.
Szabadbattyánban egyszerre, közös sírban, harminchét halottat temetnek.
Másutt a városka méhkasként rajzik. Bútorokat cipelnek mindenfelé.
– Itt mindenki költözik? – kérdezi a plébánost.
– Most cserélgetik vissza a bútorokat. Már amit meghagytak az oroszok. Minden lakosnak, még a betegeknek is, el kellett hagynia a várost negyvennyolc órára. A szomszéd községekben találtak fedelet, amíg az orosz kifosztotta a házaikat. A jobb bútorokat mind vinni akarták, csak nem volt elég teherautójuk.
Asszonyok súrolják, meszelik a katolikus és kálvinista templomot.
– Mi történt itt? – kérdezi a serénykedőket.
– Itt a templomban dorbézoltak ezek a nememberek. Ide hurcoltak bennünket, és itt barmoltak meg minket. Később a lovaikat is ide kötötték be.
Megrendültén törli le könnyeit.
A temető mellett megállította lovát. Megnézte a feltört kriptákat, üres koporsókat, kiszórt csontokat, koponyákat.
– Ékszerekre, aranyfogakra vadásztak a dicső hadsereg katonái. A kifordított csontvázak helyébe belefeküdtek a koporsókba és ott a kriptákban aludtak mámorukat.
Megnyugtatta némileg népünk erkölcsi tisztasága. Mindenütt jelentették, az asszonyok, lányok hősiesen védték magukat az ázsiai vadakkal szemben. Legtöbbje előre elrejtőzött hetekre: kazlakban, górékban, vermekben, de a pincék végén, a padlások tűzfalánál be is falaztatták magukat s csak élelmezésükre hagyattak kis rést. Siófokon négy férfi: két fiú, a férj és a fivér halt meg a családanya védelmében. A szobák falán még ott vannak a golyónyomok és a padlón a vérfoltok. A ház kihalt. Ablakait bedeszkázták.
Az orosz közeledtekor népünk azzal vigasztalta magát, hogy „az orosz is csak ember!” Most már látja, hogy nem az. Népünket irtózat fogja el a szovjet katona látására. Hetekig nem mosdanak, ruhájukat, csizmájukat le nem vetik. Tele vannak férgekkel. Európára szabadított fegyveres vadak ezek a Nyugat dicső szövetségesei! Felél, kizsarol bármily gazdag országot is, amelyen átvonul. Sáskák nem pusztítanak így. Semmi neki az emberélet. Jószágot, anyagot esztelenül pocsékolja. Hogy tízmilliókat borít gyászba, taszít éhségbe, eziránt nincs érzéke. Gyilkolásra beidomított csorda ez a legprimitívebb állati ösztönökkel.
Népünk sorsa nem volt rózsás a trianoni korszakban. A falakon még ott virítottak a beszolgáltatást rendelő plakátok. A Jurcsek-terv elvitte a lovat, a tehenet és gabonát. A fiút harctérre vitték, a kisbírók éjjel-nappal hordták a „sasbehívókat”, aztán később lövészárkot kellett ásnia a kert végében, tankcsapdákat állítania. A repülők rágéppuskáztak a mezőn dolgozókra. Mindezt megértették. Egyetlen vörös zászló sem fogadta a szovjet csapatokat. Ellenkezőleg: polgárőrségek, népfelkelések ragadtak fegyvert a honvédség segítésére. Az ajkai, a dorogi, a tatai bányászok önkéntes századai itt harcoltak a Balaton körül a legelső vonalban. Még a „vörös” Csepel is fegyverrel állt ellen a „felszabadítóknak”. A német propagandának nem hittek ugyan, de a saját véleményük is eléggé lesújtó volt a szovjettel szemben. Most azonban még az a pár kommunista is kiábrándult. Látják, hogy a szovjet hadviselés rablóhadjárat, mozgatóereje a zsákmányvágy. Az ember is csak zsákmány neki, elrablandó munkaeszköz, vagy a pillanatnyi kéj eszköze.
Ment a püspök faluról-falura. „Egylovas kordéval, lovát udvari papja hajtotta a kiégett tankokkal szegélyezett országutakon és lerobbantott templomú falvakon keresztül. Jóformán az első ismerős, aki ebben az elhagyatott és kétségbeesett helyzetben köztük megjelent. Nemcsak vigasztalt és hirdette elsőnek a romok között megújuló életet. Nemcsak a lerombolt templomok és iskolák gyors felépítését szorgalmazta, hanem a még füstszagú romok kellős közepén új intézményeket alapított. Hihetetlennek látszik, de ezek az új alapításai és nyomukban mások rögtön be tudtak kapcsolódni az újjáépítésben. Amit másfél évszázad úri nemtörődömségében elhanyagoltak, annak omladékok alól kellett feltörni, hogy kézzel foghatóan bizonyítsák az elpusztíthatatlan élet-akarást.”69
Budapest a hosszú ostrom alatt romhalmazzá omlott. Gyönyörű hídjai felrobbantva a Duna mélyén fekszenek. Gyárak, üzletek, műhelyek, boldog otthonok: kiégett, fekete falak. A Szent Korona és a Szent Jobb messze idegenben, ismeretlen helyen.
A háborúvesztéssel az ország újabb megcsonkítása jár együtt. De számolni kell a szovjet hadsereg állandósuló megszállásával, a nép kiszipolyozásával, Moszkva kommunista terrorrendszerének átültetésével is. Népünk ugyan minden reformba csomagolt erőszakának keményen ellenáll, de vajon meddig képes erre, amikor Sztálin nyíltan megmondotta, hogy a magyar kérdés: csak vagon kérdése s a pánszláv vágyálmok kis akadálynemzetét könnyű áttelepíteni Ázsiába.
Debrecenben a szovjet csapatok védelme alatt megalakul az első „demokratikus” kormány, amely sietve hajtja végre Moszkva parancsát, a propaganda földosztást. Az úgynevezett „népbíróságok”, valójában marxista pártemberek, megkezdik bosszúálló ítélkezéseiket. „Háborús bűnösség” és „népellenesség” címén mindenkit kiirtanak, akit uralmukra veszélyesnek tartanak.
A szovjet borzalmakban, az erkölcsi és eszmei nihilben első irányjelzést, megnyugtató eligazítást a püspöki kar május 24-én kiadott pásztorlevele adott. Ez egyetemes gondoskodás a nemzetről. Minden magyar kérdésben kifejti az egyház álláspontját, egyben minden magyar szíve vágyát, védekezését. Egységes és oszthatatlan közszellemet teremt. Semmi kétséget sem hagy abban, hogy ez is Mindszenty fogalmazása. Vigasztalja az erőszakot szenvedettek százezreit, megrója a rosszakaratú vádaskodókat, akik börtönbe juttatják felebarátjukat. Megrója azokat, akik kifosztják az elmenekültek otthonait. A törvények becsületét, örök érvényét hirdeti. Idézi Serédi pásztorlevelét az emberi jogok általánosságáról és a szabadságjogokról, amelyeket az állam sem érinthet. Pártfogásba veszi visszatérő menekülteket, elhurcoltakat, hadifoglyokat, hős katonáinkat. Keresztény összetartásra és egyetértésre int. Engesztelődést hirdet a múlt hibái felett, a bosszú és megtorlás irtóháborújával szemben. Igazi szabadságot és demokráciát sürget egyformán mindenkinek. Követeli a kereszténység jogait a templomban, iskolában és a közéletben.
Önbizalmat ad és reményt támaszt a nemzetben ez a pásztorlevél.
Megindult a romba dőlt templomok újjáépítése, a hitélet reorganizálása.
1945. augusztus 19-én váratlanul hazakerült a Szent Jobb. Másnap már százezrek diadalmas körmenetben örömmel és vigasztalódással hordozták körül.
Mindszentyt felkeresik Veszprémben azok, akik a keresztény közélet újjáépítését is tőle várják. Ezeknek azt válaszolja, hogy egy keresztény demokrata párt alapítását szükségesnek tartja, együtt a protestánsokkal. De mint püspök nem vehet részt a párt irányításában. Később meglátogatja Baranyai Jusztin egyetemi tanár is, aki viszont legitimista szervezkedés gondolatát veti fel. A püspök ezt már nem tartotta időszerűnek. Baranyait is óvta tőle.
Megfigyeli, hogy a szovjet hadsereg mögött Moszkva ügynökei hogyan építik ki a kormányhatalom hálózatát. A marxizmus most ismét népünk akarata ellenére, egy-két százaléknyi eszközember felhasználásával akar rémuralmat teremteni, akárcsak 1919-ben tette, az első fogsága idején. Csak most óvatosabb taktikával, körmönfontabban, az egyházak iránt nagyobb figyelemmel lát hozzá tervei megvalósításához. A püspök tudja, hogy a nyilas közjáték után most következett el az ő ideje. Most kell teljes erejét kifejtenie. Nevelni a nemzetét és felvilágosítania. Az anyagi újjáépítés másodrangú amellett, hogy a nemzet először lélekben találjon magára. Az épületromok mögött az erkölcsi romokra mutat rá: megingott az Isten törvényeinek tisztelete, a hagyomány, a múlt, a fegyelem tisztelete. Visszaállítani a tízparancsolat hitelét! Ezért jár városról-városra, faluról-falura, bérmál, prédikál, buzdít, reményt, igazságot, szeretet oszt; épít, alapít.
Ebbe a magát nem kímélő, fáradhatatlan munkájába szól bele XII. Piusz: az ország prímásává nevezi ki.
Éppen Pápa városában, zsúfolt templomban bérmált, itt kézbesítették a pápa parancsát. Amint a szószékre lépett: szembetalálta magát a templom oltárképével, amely Szent István első vértanút ábrázolja abban a pillanatban, amikor a zsidó főpapok megkövezik. A keresztény állampolgár kötelességeiről beszél, de átszövi prédikációját az oltárkép hősi példájával, István vértanúságával. Elmondja a vértanú főpapokhoz intézett szavait: Megöltétek a prófétáitokat, akik az Igaznak eljövetelét jövendölték meg, most pedig az ő gyilkosai és árulói lettetek! – István vértanúnak e szavaiból is sugárzó bátorsága töltsön el bennünket, – folytatta az új prímás, – hogy Krisztusért mi is bármily üldözést el tudjunk szenvedni!...
Első prímási beszédét Szent István vértanú templomában, képe előtt, róla mondja, de a saját sorsát jövendöli bele: bátorságban is, vértanúságában is ő követi Istvánt. Mindszenty életében sok a megmagyarázhatatlan elrendeltség, misztikum, a kegyelem, a predesztináció. Ilyen ez a Szent István vértanú képe előtti, első prímási beszéde is. Pár hónap múlva megismétlődik ez a figyelmeztető motívum, bíborossá avatásakor Rómában a sok templom közül éppen Szent István vértanú bazilikáját kapja templomaként, s mint bíboros, első miséjét újra István vértanú képe előtt mondja. Végre szinte csodálatos módon, harmadszor is visszatér e vértanú figyelmeztető jele, amikor 1948-ban az évek óta előkészített letartóztatását foganatosítják Rákosiék: karácsony másnapján rabolják el prímási lakából édesanyja és tizenkét papja köréből és ez a nap: újra Szent István vértanúra mutat, éppen az ő halálba dicsőülésének a napja ez!
Jézus Pétert figyelmezteti vértanúságára így, háromszor egymásután, iránta való szeretetének megkérdezésével.
A Pápán mondott beszédére még püspökként készült, így írt cikket is az Új Emberben, amely már prímási kinevezése után jelent meg. A cikk a katolikus élet újjáépítéséről szólt, ennek terveit már neki kell legelső helyről irányítva végrehajtania.
Október 7-én tartja érseki székfoglaló beszédét: „Népem lelkiismerete akarok lenni, hivatott ébresztőként kopogtatok lelketek ajtaján... a föltetsző tévelyek ellenében az örök igazságokat közvetítem népemmel... Ébresztgetem nemzetünk megszentelt hagyományait, amelyek nélkül egyesek talán igen, de a nemzet nem élhet.”
Október 17-én adja ki első prímási pásztorlevelét, amelyben az egyház egyetemes gondoskodását kiterjeszti a nemzet egészére.
Október 18-án újabb pásztorlevelet ad ki, amely a november 4-i választás sorsát eldönti. Világos útmutatás ez a marxizmus ellen, a tiszta demokrácia mellett. Moszkva nagy kudarca ez, az ország hatalmas többsége, a hercegprímás tanácsa szerint, elfordul a marxizmustól.
Felhívást intéz a világhoz s ennek nyomán megindult nagy nyomorenyhítő akciót bonyolít le. Beszél Csepelen a munkások meghívására. Szilveszterkor rádiószózatában engesztelésre szólítja fel az országot. Majd a múltról, a tatár és török időkről beszél, de mindenki érti, hogy példái a mának, az orosz uralomnak szólnak. 1946 februárban a pápa bíborossá avatja.
Karácsonyi Guidó, Kiss Szaléz és Zadravecz perével megindul a nyílt egyházüldözés. Koholt „összeesküvéseket” fedeznek fel az egyetemeken és középiskolákban, gimnazisták „ellenforradalmai” veszélyeztetik a szovjet hadsereget. Persze a háttérben, az egyházi iskolák mögött, a prímás ellen gyűjtik a vádakat. Párhuzamosan lefaragják Rákosiék a nemmarxista, többségi pártot. Minden napra jut egy-egy „szenzációs leleplezés”, felfedeznek egy-egy veszedelmes „fasiszta” vagy „reakciós” összeesküvést. Papokat tartóztatnak le, tüntetnek el. Az osztálygyűlölettől sziszegő új tankönyveket kitiltja a katolikus iskolákból. A kommunisták új egyházalapítással kísérleteznek. Mindszenty letérdepelteti és megimádkoztatja az egész országot. Nemzeti Mária-kongresszusokat, Boldogasszony-évet rendez. Munkásnegyedekben is, protestáns vidékeken is, százezres tömegeket vonz csodálatos egyénisége.
Nem feledkezik el a szlovákiai magyarok sorsáról sem és a párizsi új békediktátumról, amely Trianonnál is csonkábbá csonkítja az országot.
Rákosi travesztiává silányítja a negyvennyolcas szabadságharc százéves fordulóját: 1948-at. Munkásegység ürügyével elnyeli a szociáldemokrata pártot, kezébe gyűjt minden rendőri, politikai hatalmat, így nekibátorodik ahhoz, hogy a hercegprímást a „demokrácia ellenségének” nyilvánítsa s hadat üzenjen neki. Nem az állam, hanem Moszkva, a bolsevizmus rabolja el a vallásos iskolákat, kapcsol ki, internáltat és börtönöz be tizenötezer szellemi irányítót, tanárt, nevelőt és állít helyébe ugyanannyi marxistát.
Egyetlen ember, aki kezdettől fogva tisztán látja Moszkva és szolgái terveit s akit egyetlen taktikájuk sem tud tőrbe ejteni. Ország-világ lélekzet visszafojtva figyeli a magyar kardinális héroszi harcát. Látják, megírják mindenütt, hogy személye már nemcsak jelképe az ország szabadságának, hanem már azonos vele: amely napon elhurcolják, nemzetére is rákattintják a börtönzárat. A vértanúságot nem kereste, de nem is tért ki előle.
Utolsó üzenetét már rendőrhadakkal körülvett prímási lakából, a bibliából vett idézetekkel írta meg.
Szent István vértanú napján hat géppisztolyos rendőrtiszt rabolta el.
Eddig egyházi ténykedéseit kifogásolták, most egész más vádakkal illetik. Egész életével, egyéniségével ellentétes vallomásra kényszerítik. De a világ már tisztában van Moszkva módszereivel. Rajk tragikomikus önlefejezése és rehabilitációja óta már egy kommunista sem akad, aki ne tartaná mártírnak Mindszentyt.
1949. február 8-án „ítélik el” örök fegyházra. Utána Grösz kalocsai érseket is „elítélték”, a püspököket internálták, vagy börtönbe vetették. A letartóztattak száma naponta százával nőtt, életveszélyes aknazáron és magasfeszültségű árammal telített drótmezőkön keresztül is tömegesen menekültek az országból.
A világ részvéte fordult a magyar kardinális felé. Milliók és milliók tüntettek mellette és fordultak el Moszkvától.
A konzisztóriális szent kongregáció kiközösítette azokat, akik meghurcolásában részt vettek. Az U.N.O. közgyűlése megbélyegezte üldözését.
Az ország szabadsága elfogatása után valóban leáldozott. A földműves robotos lett a földjén, vagy béres-jobbágy az állami birtokon. Sorra került a munkás is: gépéhez láncolt rabszolga lett a „saját” gyárában. Kémek, ellenkémek roppant hálózata borult rá a börtönországra...
A templomba járást is kontrollálják. Egyetlen vigaszát, a hitet is elvennék a néptől, ha tudnák. Mindszenty áldozata nem volt hiábavaló. Népét visszavezette Krisztushoz. Történelmünk aranykora óta, az Árpádházi szent királyok óta, nem volt olyan általános, mély, igaz, őszinte vallásosság, aminőt Isten különös kegyelme Mindszenty által keltett fel népünkben.
A hercegprímás pedig boldog volt, hogy három év alatt, a két fegyház között, ennyiről számolhatott be Annak, aki őt küldötte.