Mészáros Gábor Sch.P.: Keresztút

Mészáros Gábor (+2008) piarista paptanár növendékeinek 1989-ben tartott keresztúti elmélkedése.

I. Állomás: Jézust halálra ítélik

A felbőszített, lincshangulatú tömeg a halálát kívánja. Hamis a vád, hazug a lefolytatott eljárás. De kell a látszat, a jogszerűség látszata; de majd a jogot is lábbal tiporják. Hogy meglegyen a justizmord is, és vele együtt az igazság halála. Koncepciós per a javából: védelem nincs; ha volna is, tudjuk, túltenne a vádbeszéden. Az ítélet is megvan, csak ki kell mondani. Valakit mindig lehet kényszeríteni, hogy kimondja: ha idegen, akkor ez még egyszerűbb és kényelmesebb. Most veti ki az igaz embert a saját népe, amellyel egy volt Istene, hite, temploma, kenyere. Amellyel annyi jót tett. Most senki sincs mellette. Mind eltűnik, félrehúzódik. Menti a bőrét. Ott vannak viszont föladói és elítélői közt a bátor, névtelen levélírók, mocskolódók, fegyverekkel fenyegetőzők, a más munkáját, vagyonkáját elirigylők, a könnyű állást, pozíciót védők, a sunyi be- és feljelentők, a közérdekért annyira aggódók, a titkosan minősítők, a káderlap írók, a cinikus gúnyolódók, a jót, az igazat, az értéket, a szépet sárbatiprók és meggyalázók.

II. Állomás: Jézus vállára veszi a keresztet

Nyugodtan, mintha a világ legtermészetesebb, legegyszerűbb dolga volna. Önként vállalja a kikerülhetetlent. Pedig hányszor akartak már végzeni vele! Most hagyja: történjen, aminek történnie kell, amire Atyja hívja, szánja: úgy, ahogy akarja, mert Ő akarja, és Ő jót akar. Hány és hány meggondolatlan döntés, hány és hány önkényes, embert tipró elhatározás! Oly magabiztos, biztosrossz döntés: hiányzik mögüle a gondolat, a körültekintés, az átvirrasztott éjszaka keserve. Hány és hány meri vállalni döntése felelősségét? Hány és hány határozatlan, döntésképtelen, akaratszegény, gerincbeteg tizen- és huszonéves, aki nem tud, nem mer életreszólóan dönteni, életet áldozva szeretni. Döntések elől betegségbe, alkoholba, mámorba, kábulatba menekülők. Hányan tudnak helyesen választani a jó és a rossz között? Felismerik-e, hogy mi a jó és mi a rossz? Tudnak-e jó és jobb között, tudnak-e, mernek-e a jó és a jobb között választani, dönteni és elindulni? De hány és hány nyomorék, vak, sánta, béna, fogyatékos viseli sorsa nehéz keresztjét; közülük hány példamutató derűvel, keményen?

III. Állomás: Jézus először esik el a kereszt alatt

“Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,
S vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet.
De mégis útnak indul, mint akit szárny emel.”

Miért kellett az edzett ifjúkor, a munka, a sport, a tanulás, az ima, a böjt, a lemondás? Nem egyszerűbb volna ott lent maradni – egy kis infarktus, és kész, vége? Ehelyett van erőd annyi, hogy kibírjad mindezt, hogy föl ne bukj végleg, még útközben. Hogy az úton végig tudj menni. De hisz tudod, milyen lesz, nézd a végét – ezekért? Érdemes? Hogy ott a halál várjon, a mindennél rettenetesebb? Ezért végigmenni? Nem job volna kiszállni és föladni, útközben meghalni? Nem! Az úton végig kell menni, mert minden ezért történt, mert ez a vég nem a vég. Mert mások követni fognak, mert követni akarnak. Azoknak kell a mintakép, azoknak kell az erő: a jelképpé nemesült bitó győzelmi jel, a remény jele, szereteted tanúja, emlékképe: hogy érdemes élni, érdemes fölkelni, valaki mindezekért – értem is – elviselte ezt a szenvedést, ezt a halált.

IV. Állomás: Jézus találkozik édesanyjával

Meddig tiéd a gyermek, ki vállalod a vele járó terhet? Teher volt neked is a gyermek? Vagy te áldásnak tartottad, akitól te lettél áldott és boldog? Meddig tiéd a gyermek? Magadnak neveled? Kinek neveled? Hogy önmagát megtalálja, hogy feladatáhot felnőjön. Tápláló, óvó, de a növekedést mástól váró és másnak szánó az anya hivatása. Önmagát egyre inkább nélkülözhetővé, feleslegessé tevő az anya feladata – kemény feladata. Érzéketlen, közömbös lenne? Nem. Csak gyermekében nem az álmait keresi, hanem a tőle függetlenné, önállóvá váló életet szolgálja az Úr szolgálóleánya. Mindig műve mögött maradva, örül, hogy fia meglelte életét, betölti sorsáz, Atyja szándékát. Együtt szenved szenvedésével, hogy együtt örüljün boldogságával. Ezáltal lesz naggyá, kiváló társsá. Szenvedésében így osztozik. Igy lesz megdicsőülésének tanúja és részese is. Csak aki le tud róla mondani a kellő időben, az tartja meg igazán gyermekét, és marad sorsának részese és boldog követője.

V. Állomás: Cirenei Simont kényszerítik, hogy segítsen Jézusnak

Hogy beteljesedjen, amire vártak: hogy kibírja odáig, míg megölhetik és végezhetnek vele: egy embert fognak, egy mit sem sejtőt, hogy segítsen. Nagy gazságnak részese és áldozata lesz egy kissé ez a Simon. Az, aki megszánta a több évtizede bénát, kinek nem volt embere, aki segítsen: az most segítségre szorul, hogy sorsa beteljen. Cireneiek és názáretiek gyakran találkoznak az úton. Elmennek egymás mellett, vagy kényszert éreznek a cireneiek, hogy segítsenek? De sok a segítségre vágyó! Árvák, elhagyott gyermekek, állami gondozottak, szociális otthonba dugottak, elfekvőre kárhoztatottak, napi gondokkal vegetálók – mind megannyi názáreti, és milyen kevés a segítő cirenei! Amikor a názáreti sorsában osztozom, gondolok-e arra, hogy az, aki gondoskodik, tehát van, az rólam is gondoskodik, és nekem is küld egy segítőt. Nyomorúságomban nem vagyok egyedül: van, aki szánakozik rajtam; van, akivel együtt könnyebb a terhem.

VI. Állomás: Veronika kendőjét nyújtja Jézusnak Milyen egyszerű, gyengéd, nemes gesztus! Aprónak tűnő, praktikumot nélkülöző mozdulat. Egy szó, egy mosoly, egy gyengéd pillantás, csendes együttlétben töltött öröm; vagy akár szenvedés; egy simogatás, egy meghallgatás; mind-mind tűnékeny emléket hagy csupán maga után. És mégis, ezek az apróságok fontosabbak, mint a legnagyobb alkotások. Ezek az igazán ércnél maradandóbb művek. Mert ezek beépülnek életünkbe, szervezetünkbe, velünk együtt élnek, és általuk szebb, szép az élet. Erre süti rá Krisztus maradandó képmását. Igy teszi Krisztus-hordozóvá a már belül Krisztus-őrzőt és –hordozót. Vajon én hordozom-e Krisztust, és milyen képet őrzök róla? Élem-e az Ő életét, hogy Ő nyilvánuljon meg bennem, általam?

VII. Állomás: Jézus másodszor esik el a kereszt alatt

Jobb volna így maradni. Itt maradni. Hiszen de sokan innen, alulnézetben szemlélik a világot. Meg amúgy is.

“Csönd van. A dudva, a muhar,
A gaz, lehúz, altat befed.”

Minek fölkelni, szembeszállni egy egész országgal; - egy nagy árral szemben az esélyek egyértelműek. Hiszen még a fényhordozók is sötétben tapogatóznak. Mondják, hogy hiába: nincs cél, nincs múltunk, ezért nem élünk, és nem tudunk éltetni, életet adni, értelmet adni az életnek. Hány és hány világot alakító vagy erre jogot formáló szórja mocskát a szélbe?! Nincs mit tenni ellenük. Ezt visszhangozzák mindenfelől. Miért akarsz kilógni a sorból? Miért akarsz különb lenni, mint mások? Nem látod, hogy mindenki másképp csinálja, és egyedül vagy? A toronymagas egyéniségeket lefaragják. Nem kellenek a szentek. Jók nekünk a középszerűek. S neked sem sikerül majd megváltani, felemelni e silány, vegetáló tömeget. És mégis fölkel, hurcolja keresztjét egy egész világ ellenében, egy egész világ helyett, az egész világért.

VIII. Állomás: Találkozik a síró asszonyokkal

Az élvezet vagy a gyász megbénít, ellehetetlenít. Mozgásképtelenné, tehetetlenné válhatok. A sírás csak a feszültségemet oldhatja, de a kemény kihívást nem enyhíti. Ezért mondja Jézus: Ne miattam sírjatok, hanem magatokat és fiaitokat sirassátok! Vagy folytatná a mai siránkozóknak: A meg nem született, az ésszerű családtervezéstől elvetéltetett százezreket sirassátok, ti, anyák! Anyák? A megélhetésért, kényelemért, könnyű, felelőtlen életért feláldozottakért sírjatok! A keresztet hordozó Krisztus épp ennek az életnek mond ellen: Az odaadott élet az igazán élet, az igazán értékes emberi élet. Fel tudtok-e nőni hivatástokhoz? Tudtok-e lelkesíteni, vigasztalni, ihletni; tudtok-e, mertek-e egy férfi ideálja lenni? Tudtok-e olyanok lenni, akikre érdemes fölnézni, akiket érdemes ezért becsülni? Tudtok-e gyermekeiteknek egy világot megnyitni, élettel telítve távlatokat nyitni, álmokat sugallni?

IX. Állomás: Jézus harmadszor esik el a kereszt alatt

Jézus a bűnök miatt, a bűnösökért vállata a kereszthalált. És csak azon tud segíteni, aki maga is beismeri bűnösségét, megvallja bűneit és bocsánatért Jézushoz jön. Elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani: mindazt, ami a meggyőződésem ellen volt, van; mindazt, amit egyéni érdekből teszek, és amivel magamat és környezetemet fertőzöm. Hány és hány hibám, bűnöm van, amivel kamaszkorom óta küszködöm, űjra és újra, szinte reménytelenül. Mintha nem tudnék előrehaladni, hajlalmos volnék a harcot föladni, sőt, a szembenézést, az önvizsgálatot is felejteni, mert minek, mert reménytelen esetnek tartom magam. Szint unom a magammal való küszködést – nincs türelmem önmagamhoz. És ott a harmadszor is fölkelő Jézus, hogy ne adjam fel: Aki tőlem azt kéri, hogy bocsássak meg másnak hetvenszer hétszer. Az nekem is végtelenül sokszor képes és hajlandó megbocsátani, a múltamat feledni. Micsoda lehetőségem van, hogy mindig újra kezdhetek; mindig tiszta lappal indulhatok, mert van, aki ott áll , és vár rám, a tékozló fiúra. Jézus fölkel harmadszor is, hogy Atyjához menjen a halálon át. Én is fölkelek és Atyámhoz megyek: bocsáss meg!

X. Állomás: Jézust megfosztják ruháitól

A legteljesebb intimitásától fosztják meg. Ott áll végsőkig kifosztva, kiüresítve, még a ruha biztonságától és védelmétől is megfosztva. Hányan adják fel rejtett szemérmüket, és aljasítják le magukat a végsőkig. De nem csupán ők a bűnösök. Azok is, akik hozzájárulnak, hogy egyik ember a másik számára áruvá váljon. Nemcsak a magát felkínáló, hanem a gerjesztett piac is bűnös, ha nem bűnösebb. Hány kifosztást ért meg ez a század? Milliószámra lettek elhajtva emberek, és lettek jogfosztottá, mozdulatlanságra kárhoztatva. És ki, mi maradt utánuk? Egy élet kemény munkájának eredménye hullott szét, vált semmivé, pusztult el. Hányszor kellett szembenézni a tragikusan kemény kérdéssel: érdemes volt mindezért annyit izzadni, annyit törődni? És a tudat, hogy mindez megismétlődhet, tett annyi embert fásulttá, közömbössé. Ők ezért adták fel. Mibe helyezzem biztonságomat? Meg tudok-e állni annyi kifosztottság után egymagamra hagyva? Van-e olyan belső kincsem, ami elvehetetlen; amibe keményen meg tudok kapaszkodni; amivel derűmet minden nyomorúság ellenére meg tudom őrizni, mert tudom, kinek hittem, kiben bíztam, és tudom, hogy nem szégyenülhetek meg.

XI. Állomás: Jézust rászögezik a keresztre

Már nem szabad. Szabadságát, önrendelkezését is odaadta – szabadon. Nem vehették volna el Tőle, ha Ő ezt nem akarja. Felfeszítették, mert Ő akarta. De már előbb megfeszült, mint mielőtt a szögek odakötötték. A szegek nem tarthatták volna meg Őt a kereszten, ha Ő nem akarja. Most nincs csoda. Nem száll le a keresztről. Nincs prédikáció, nincs tanítás. De minden szónál beszédesebb megnyilatkozása az önmagát teljes mértékben odaadó, kiüresítő isteni szeretetnek. Csak aki lemond önmagáról valamilyen formában, az nyerheti meg az életét és önmagát; az önző, egoista azonban biztos önvesztésre van ítélve, oly méretű magányra, amit az ember egymaga betölteni képtelen. Mindent eltűr. Mert a türelem értékesebb minden csodánál és minden jelnél, beszédesebb tanúsága az itt rejtőző erőnek. Én vajon meg tudok-e állni, meg tudok-e nyugodni aktivitásom kavargásai közt? Rá tudok-e csodálkozni Isten kezenyomaira a természetben, az emberekben, emberi kapcsolatokban és egyéni életutamon?

XII. Állomás. Jézus meghal a kereszten

Ha majd a magasba emelnek, mindent magamhoz vonzok. Mintha azt akarná mondani: Amikor majd alászállok a kereszt szégyenletes halálának alázatába, magamhoz fogom vonzani az emberi szíveket az istenség és a teremtetlen szeretet magasságába. Mert ami az emberi szíveket vonzza, az a lélek egész érzületét és minden képességét vonzza az összes testi-lelki cselekedetekkel együtt. Sőt, mivel minden teremtett dolog az emberért lett, ezért ami az embert vonzza, az mindent vonz. Uram, mutasd meg nekünk az Atyát! – kéri Fülöp Jézustól. Jézus válasza pedig: Aki engem lát, látja az Atyát is. Aki látja most a keresztre szegezett Jézust, az látja az Atyát, látja az embert felemelő, igazi emberré tevő isteni szeretetet is. Azt a szeretetet, amely vállalta keresztet; Aki értem is meghalt a kereszten; akinek rám is gondja van; akinek én is fontos vagyok; aki figyel rám és gondoskodik rólam.

XIII. Állomás: Jézus testét leveszik a keresztről

Akinek megadatik, hogy saját fiát túlélje, csapás annak már az élet. Az állandó kérdőjelek, az állandó miértek. Hát így gondoltad, hát erről álmodtál az angyali üdvözlet óta? A keserű jóslat betelt: tőr járja át lelkedet, így látni egyszülöttedet, kifosztottan, meggyalázva, átszúrva. Hiszel-e még továbbra is, hogy ez nem lehet a végső? Újra kell vajúdnod. Vajúdnod a hitedet, hogy Isten mindig szolgál valami ismeretlennel, valami kiszámíthatatlannal, amibe bele kell menned; bele kell kezdened a tisztuló látóhatár reményében, a megnyugtató válasz reményében, a minden látszat ellenére való reményben. Az Istent figyelni és követni tudó ember mintája az odaadó nőiség csodája és csúcsa: Mária. Aki tudja, hol a helye, még akkor is, hogyha mi csodára várva a teremtményt készek volnánk a Teremtővel fölcserélni és ünnepelni. Az ő élete befejezett, tökéletes, megcsodálható életút, melynek végigviteléhez Isten és Fia keresztjének ereje adott előre is erőt.

XIV. Állomás: Jézust eltemetik

A hívő ember többszörös botránkozása: pedig azt hittük, hogy Ő váltja meg Izraelt, az emberiséget. Hol vannak a megváltás művei és nyomai? Csak csupa befejezetlen, csorba, csonka emberi életek. A legreménytelenebb stáció a sír, az utolsó állomás – végállomás? Ha így vélem, akkor reménytelen az életem leélni. Esélytelen vállalkozás. Azóta azonban sírjainkon ott a kereszt. És ebben a jelben bízthatok, győzhetek. Győzhetem erővel az életem; és halálom elsötétítő tudatára ettől kapom a reményt. A remény jele lett a kereszt, hogy Isten nem halt meg, hogy az Isten nem hagyta magára a világot; szeretetének a jele, hogy megváltott. Az élet jele, hogy Isten maga az élet, az éltető, az én életem és az én éltetőm is.

“Miért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Miért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis!”

De hozzátehetjük: ez nem a vég: csak így van remény.